Mándy Ildikó E-motion címû elõadásával olyan összmûvészeti produkciót mutatott be - nem kis sikerrel -, amelyben az egyes alkotóelemek organikusan épülnek egymásra, s egymást kiegészítve, felerõsítve állnak össze komplex jelentéssé, erõs, ütõs elõadássá. Bár már maga a technozenére épülõ, olykor szinte már akrobatikus tánc is rendkívül dinamikus és kifejezõ (Mándy kíméletlenül kiaknázza táncosai képességeit), igazán mégis az óriáskivetítõn látható könyörtelen monotonsággal vibráló videografika-montázzsal (Dusa Gábor munkája) és a technozene idegörlõ, tudatzsibbasztó ritmusával együtt éri el hatását.

E monoton ritmusok és képek között vergődik a négy táncos. Négy egyforma ember a trendnek megfelelő egyenszerkóban, koptatott farmerben. Minden nagyon "trendi": a zene, a ruhák, a kellékek (görkorcsolya és bárszék), a tánc, az imázs, még az emóciók is. Ezek az emberek egymást bántják, s igazi kommunikáció sem tud kialakulni közöttük, csehovian elmennek egymás mellett. S lassan teljesen felveszik a zene ritmusát - pörgős, ámde gépies egyenmozgások egykedvű lejtésébe kezdenek. És egyre egyformábbak, egyre inkább bedaráltak, s mindez egyre gyorsabb, egyre pergőbb ritmusban. Guruló bárszékre ülnek, majd görkorit húznak, mintha csak valami virtuális futószalagra kerültek volna, ami megállíthatatlanul viszi őket a kiürültség és a magány felé, egy kibervilágba. (A felgyorsult modern világ elemeit, eszközeit Mándy Ildikó szervesen építi be előadásába.) Aztán levetkőzik teljesen emberi mivoltukat és földön kívüli, ufószerű, foszforeszkáló (már csak visszatükrözni tudó, önálló gondolat nélküli) lényekké válnak, végképp idomulva az őket körülvevő digitalizált világhoz. Ijesztő emberhiány tátong ekkor a színpadon. Néma szűkölés és tiltakozás az E-motion, amely nem elidegenítve, hanem asszimilálódva, az ábrázolt világ "bőrébe bújva", ritmusát átvéve mutatja fel annak elembertelenítő hatását. Épp ettől annyira hátborzongató. S mindezt a cseppnyi humor és irónia, ami mindvégig ott az előadásban, még hitelesebbé és elkeseredettebbé teszi. Mándy olyan rafináltan komponál, s mutat fityiszt űrlényeivel félelmében, hogy mi is elrettenünk. Az óriásira kinagyított számítógép-monitor, a mindent beszippantó "nagy agy" pedig vészjóslóan s flegma könyörtelenséggel néz le ránk. Mándy nagyon jól bánik látvánnyal, ritmussal, remek táncosaival (Bodor Ildikóval, Dékány Zoltánnal, Balogh Csabával és Kis Zoltánnal). Előadásuk komplex, teljes és sokkoló.

Duna Táncműhely: A tizedik vőlegény

A Duna Táncműhely A tizedik vőlegény című táncjátéka is lenyűgözően temperamentumos és dinamikus volt. Szinte kiszakadt a színpadról, s lépteik ott dübörögtek közvetlenül a fülünk mellett. Férfirítus-játékukban tényleg ott dübörgött a férfierő és a férfilélek. A felhevült táncosok hordón állva, ülve, mellett és mögött ropták virtusos táncukat. E Brueghel képeit idéző hordók erős hangulatot adtak az előadásnak, képpé komponálták a színpadot, s nem utolsósorban a mámort is odacsempészték közvetetten a férfiélet és a legénybúcsú színhelyére. Hiszen itt tulajdonképpen egy legénybúcsút láttunk. A férfiak mulattak, duhajkodtak, versengtek, vitatkoztak és összeborultak. A néptáncelemeket virtussal, lélekkel, személyességgel töltötték meg. A formákat pedig ma is időszerű és érvényes tartalommal és érzésekkel. A barátságról és együvé tartozásról szól Juhász Zsolt koreográfiája, és a másságról, a különbözőségről, a kirekesztettségről (amit itt a leendő vőlegény, a legkisebb táncos képviselt) - kirekesztik a vőlegényt, kilökik maguk közül a tőlük eltávozót. Érdekes, hogy épp akkor lanyhul ez a hihetetlenül intenzív előadás, akkor csökken a hőfok, és válik kevésbé autentikussá, amikor megjelenik a vágyott nő, a menyasszony. Igaz, ez a találkozás, s kettejük duója érzelmileg is nyugvópontot jelent. Tökéletesen megszerkesztett, koreografált és előadott előadást láthattunk. Az ember valahogy így képzeli el a hagyományőrzést, ilyen élőn, frissen, modernen. Juhász Zsolték elevenen szólnak egy félig-meddig holt, muzeális, mesterségesen életben tartott nyelven, a néptánc nyelvén. Nem véletlen, hogy a IV. Összművészeti Kortárs Táncfesztiválon előadásukkal elnyerték mind a zsűri, mind pedig a közönség elismerését (legjobb előadás és produkciós díj).

Duda Éva: A vacsora

Duda Éva és csapata A vacsora című előadásának koreográfiája is szellemes és lendületes, ám itt-ott didaktikus. Előadásuk első etűdjében, a prológban maga a szépség, a kellem és a nőiesség kel életre előttünk Duda Éva táncszólójával. Mozdulatainak, lényének légiessége, kecsessége és finomsága, s szinte akrobatikus hajlékonysága gyönyörűséges, mégsem öncélú. Talán ez a legszebb, legletisztultabb része az előadásnak. Magán a vacsorán ez a szépség a szörnyeteg oldalán jelenik meg, aki torz, de gazdag. Ő a nagyúr, ura mindennek és mindenkinek, és ő a vacsora házigazdája is. Csak úgy szórja a pénzt. (Egyik gyenge pontja az előadásnak, hogy konkrét pénzdobálással is minduntalan érzékeltetni kívánják e mindenhatóságot.) Kezdődhet a tivornya. Ötletesen adják vissza egy ilyen este minden tüzét, duhajságát, temperamentumát és erkölcsi kilengéseit, a maga felfordult, feje tetejére állított világával. Egyedül a szépség küzd, dacol csúf ura s kitartója ellen, makacskodik, szinte a gonoszságig, a vendégeknek azonban örül, bár azok behódolnak rabtartójának. Közeledések és undor, kölcsönös kiszolgáltatottság és lelki béklyók, behódolás és ellenállás dilemmájának, hatalom és erkölcs harcának története zajlik itt. Kissé didaktikusan és sután dramatizálva, ám többnyire magával ragadó megvalósítással.

Még 1 Mozdulatszínház:
In Memoriam Dienes Valéria

A Még 1 Mozdulatszínház In Memoriam Dienes Valéria címen futó etűdjei (szám szerint öt) erős hangulatúak, atmoszférájúak és szépen megkomponáltak, térbe rendezettek. (A táncosok például rendszerint az óegyiptomi képeket idézően a legnagyobb felület elve szerinti ábrázolásmódot imitálják.) Produkciójuk mégsem elég kiforrott, valószínűleg azért, mert nincs is igazán forráspontja. Nem érezni, hogy mindaz, amit előadnak, belülről fakadna. Önmagukra kényszerítettnek tűnik a koreográfia, nem önmagukra épülő, önmagukból kiinduló - mesterkélten "lóg" csak rajtuk. Mint például a nő és férfi egymást kínzó, végeérhetetlen "héja-nászát", s egymásért folytatott küzdelmét és küszködését bemutató etűdben. (Ez örökös harcot egyébként a koreográfusok egy fotelra komponálták.) Pedig a különös, autonóm világ képi s atmoszférikus megteremtéséhez, és a látvány megkomponálásához remek érzékük van. Legszebb s legautentikusabb etűdjük is az, amelyben hatalmas fehér kelmékkel, függönyökkel "dolgoznak", azokkal együtt élnek, lélegeznek, egy lelassult, spiritualizált, ezoterikus világban.

Bóbita Bábszínház: Rabló-Pandúr

E betyárthriller (amelyet az alkotók, az érdeklődést fokozandó, 14 éven felülieknek ajánlottak) sokkal inkább sikeredett pajzánra, mint horrorisztikusra, és inkább lett parodisztikus, mint véresen komoly. Hiszen épp a horror részek, elemek sikeredtek sutára és nehézkesre, vagy épp mosolyogtatóra e véresnek kikiáltott műben. De hát nehezen is tudott volna igazán ijesztő lenni egy ilyen dévaj, sikamlós komédia. Pedig a csakis emberhúst daráló Répa Rózi Világvége csárdájában járunk, ahol nemcsak véres dolgok történnek, de véres dolgok hangzanak és elevenednek is meg - a múlt tehát itt szó szerint kísért (leginkább a nagytermészetű betyár leöldösött szeretőinek alakjában). "Véresen komolyan" azonban ennek ellenére is csupán a bábművészetet és a bábhoz való viszonyt lehetett itt venni, hiszen a Bóbitások bábmegoldásai és díszletei, kellékei olyannyira változatosak és szellemesek, leleményesek, és ami a fő, játékosak. Az önmagukra és seprűnyélre kötözött báboktól a mini pásztorbabán, a forgatható mini nyájon és a nyakra erősíthető óriásfejen keresztül a hintóként, gyóntatószékként és fogadóként is remekül funkcionáló asztalig széles volt a skála. A legötletesebb megoldást pedig az egymásnak üzengető vármegyéket az ajtajuk nyitogatásával szimbolizáló szekrények jelenthették. A bábosok tehát mindent felhasználtak, ami csak a kezük ügyébe került, a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig, a seprűnyéltől a szekrényajtóig. De láthatóan is jelen voltak a színpadon - hol bábmozgatóként, hol maguk is mesehősként, hol mindkét szerepben. Ember és báb olyan játszi könnyedséggel hasonult egymáshoz, hogy az átjárhatóság e két világ között magától értetődőnek tetszett. Ám e remek ötletek és ötletes bábok dramaturg s igazi történet nélkül maradtak - így betyárhistóriák néhol követhetetlen, néhol véletlenszerű egymás mellé sorakoztatása csupán az előadás, egy kevéssé eredeti kerettörténettel (a Világvége fogadóba került utazó diák véres történetével), és egy olyan csattanónak szánt véggel, amely nem csattant el, hiszen előre kiszámítható volt. A Bóbita Bábszínház előadása így csupán egy jó humorú, szórakoztató vásári komédia lett, amely sajnos kevésnek bizonyult egy egész estét betöltő színházi előadáshoz. Jókedvű csapatmunka Zengő Ágnes, Buzás Mihály, Köles Ferenc részvételével, Blaskó Attila kitűnő tervezésében, s a kemence előtt üldögélő mesemondó nagybőgőssel (Rozs Tamással), aki olykor muzsikált, olykor narrátorkodott vagy épp felkonferált, olykor pedig mellékszerepet játszott.

Peter Maxwell Davies: Resurrection

A Resurrection mellett egy jóval kevésbé eredeti musical, Puccini Bohéméletének ezredvégi változata, Jonathan Larson Rentje - amelyet kissé amatőr szintű, ám igen jó hangú csapat, a Piccolo Színház előadásában láthattunk Miklós Tibor rendezésében -, a kecskeméti Katona József Színház Dušan Kovačević III. Radovánja és a Mozgó Ház Társulás Beckett-dalokja képviselte idén a zenés színházat.
A legnagyobb érdeklődést és izgalmat azonban mégis Peter Maxwell Davies már több országban betiltott Resurrection (Feltámadás) című operájának ősbemutatója váltotta ki. Joggal, hiszen ahogy a New York Times is írja, e mű a posztmodern eklekticizmus diadalmenete. Itt tényleg "szezon keveredik a fazonnal" - stílusok, műfajok elegyednek eklektikusan és organikusan egymással. Kamarazenekar és rezesbanda, rockegyüttes és operaénekes, valamint tánckar egyszerre van jelen a színpadon, és hol egyszerre, hol ritmikusan váltva egymást, szólaltatja meg a maga műfaját, operát, musicalt, rockzenét és népzenét.
Ez az összhangzás rendkívüli módon kívánkozik is a szokásosnál szókimondóbb, tabudöntögetőbb, lázadó előadáshoz és apokaliptikus történetéhez. Fogyasztói társadalmunk karikatúrája e mű, amely egy szennyfoltot sem téveszt szem elől, s minden oldalról ostrom alá veszi korát. Egyházbírálat, társadalomkritika, erkölcsszatíra egyaránt megtalálható benne, méghozzá nem is a finomabb fajtából.
Pedofília, agresszió, manipuláció, hatalomvágy, konformizálódás, képmutatás és nyárspolgáriság, sekélyesség és kiüresedés - ezek a jegyek jellemzik a családot, amelynek történetében a társadalom minden rétege s szereplője részt vesz: a tanítótól a sebészen, bírón, főapáton, plébánoson keresztül a szakszervezeti vezérig és az istenekig, valamint magáig az Antikrisztusig. A család életterét megelevenedett és óriásira növesztett fogpaszta- és vécéülőke-reklámok, szlogenek zsongják tele, lepik el. Reklámrevü-kvartett veszi át az operettek bájos tánckarának és az operák, antik tragédiák kórusának helyét, és mossa át lankadatlan főhőseink agyát, akik új kanapéjukról immáron együtt nézik fáradhatatlanul a tévét. Lázadni ez ellen pedig csak úgy lehet, ahogy egyikük, a problémás gyermek (Takátsy Péter) is teszi, aki ráélvez az új díványra. Hallgatásba és passzivitásba menekül, egy belső világot épít ki magában, s bezár minden zsilipet, ami a külvilágra nyílna. (A belső világot, belső hangot az operában egy lázadásra szító, sátáni macska, Novák Péter szimbolizálja.) Másságának jutalma az lesz, hogy sebészkés alá küldik, ahol műtétek sora vár rá: agymosás, szívátültetés és nemiszerv-átkódolás.
Kovalik Balázs rendkívül ízlésesen, jó arányérzékkel és hatásosan rendezte össze, s tartotta kordában e forgatagot. (A felfordult világrendet akarja tükrözni Kovalik azzal is, hogy az anyát, Marge-ot férfi énekessel, Bárány Péterrel játszatja.)
Fantasztikusan összehangolt a játék. Nagyon sok gonddal megtervezett összmunka ez, amely a maximumot követeli a szereplőktől, az előadásban résztvevőktől. Zeneileg mindezt Kesselyák Gergelynek sikerült is összetartani, aki szintén jelmezt öltve (csuhában) jelent meg a színen, olykor szereplővé válva maga is. (Hogy végképp minden az egyház irányítása alá tartozhassék.)
Mindent összevetve egy látványos, mozgalmas előadás született, zseniális koreográfiával és táncosokkal, Benedek Mari jelmezeiben és Horgas Péter díszletében. Külön figyelmet érdemel a tánckar, Zarnóczai Gizi, Mozola Viktória, Gombai Szabolcs és maga a koreográfus, Horváth Gábor, akik fergeteges energiával vetik bele magukat a csábító szerepébe. Igazán nívós csapatot sikerült Kovalik Balázsnak összehoznia. Kár, hogy a túlzott hangerő miatt a szöveg közel felét nem lehetett érteni - ez jócskán rontott a műélvezeten, és Varró Dániel fordítása sem igazán érvényesülhetett. Különösen baj ez, lévén hogy egy ismeretlen operáról van szó. A kőszínházi bemutató november 3-án lesz, a Thália Színházban, s bizton jósolható, hogy utóélete is komoly visszhangot, izgalmakat és indulatokat vált majd ki.

MARIK NOÉMI

 

NKA csak logo egyszines

1