NKA csak logo egyszines

1

"Egy emberrel kevesebb"
Ruszt József 1937-2005

KAMARÁS IVÁN: Tulajdonképpen a Böhm Gyurin keresztül kerültünk kapcsolatba, a Vörös és fekete hozadéka volt az, hogy egyáltalán képbe kerültem, Gálffi Laci pedig tanárom volt a Fõiskolán. Az õ fõszereplésével próbálták az Állhatatos herceget, ahol több konfliktus miatt éppen kiszálltak emberek a produkcióból. Az egyik ilyen megüresedett posztra kellett beugranom. Pénteken volt bemutatóm, másnap találkoztunk elõször a Jóskával, addig nem sokat hallottam, tudtam róla, de hát ez az elsõ találkozó is nagyon furcsa volt, a Ferenciek terén egy szörnyû kis presszóban. Én nagyon paranoid korszakomban voltam, sok lábon, sok darabban mindenfélét csináltam, és e cigányéletmód közepette belecsöppentem ebbe a munkába is.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Utána több fontos beszélgetésünk volt a Jóskával az Othello kapcsán, ami számomra teljesen meglepő ötletnek tűnt, egyáltalán nem volt kézenfekvő. Sokáig próbáltam is titokban tartani, mert tudtam, hogy óriási botrány lesz belőle. Főiskolai tanárom, Horvai István is nagyon rosszul viselte a dolgot. Mindenesetre leültünk a Jóskával beszélni, és azt mondta: "Ide figyelj, itt van most ez az Othello. Tegyük fel, hogy nem sikerül. Én már buktam, te jó pár évre elásod magad a szakmában, nem probléma. De mi van, ha sikerül? Ezen kell elgondolkodnod." Nagyon sokszor eszembe jutott ez a mondat azóta, előre vetített sok mindent, de akkor még nem tudtam igazán mit kezdeni vele. A Jóska munkamódszerét ámulva figyeltem, de nem tudtam feloldódni. Láttam, hogy Gálffival mennyire jól dolgoznak együtt, és azt is láttam, hogy technikailag meg szemléletben nagyon sok olyan dolog van, amihez nekem talán van affinitásom, csak túlságosan éretlen vagyok még minden szinten, hogy ennek meg tudjak felelni, vagy elő tudjam magamból hozni. Végül is az a mankó segített, amit az egyik próbán bedobott, hogy palócosan próbáljam meg, és tegyem a hangom lejjebb egy oktávval. Sokan azt hitték, hogy premierig ezt elhagyjuk, ez ugyanis próbamódszernek hasznos lehet, de végleges megoldásnak komolytalan. A fontos az volt ebben, hogy az a fantasztikus improvizáció, amit bedobott, nekem feküdt. Az Othello után azt mondta, hogy rendezzek, majd ő kinevel. Nagyon meglepődtem és nagy megtiszteltetésnek éreztem, de nem mertem ebbe belevágni és nem is akartam, úgy éreztem, hogy nem akarok eltávolodni a színészettől. Olyan batyut kaptam akkor, hogy úgy éreztem, muszáj ezzel foglalkoznom. Aztán különböző verziókban visszatértünk még a dologra, de mindig nemet mondtam. Utána folytattuk a közös munkát a Bánk bánnal, ahol azért már feszültségek voltak. Nem értettem, miért én játszom az Ottót, miért nem Biberachot, és ez meg a Pindroch Csabi barátommal szült köztünk némi feszültséget, de az Othello olyan vágyakat ébresztett fel bennem, és olyan magasságba jutottam el általa, hogy utána már sokszor nem tudtam normálisan kezelni és viselni ezeket a helyzeteket. A Jóska azon a címen adta nekem az Ottót, hogy majd megtanít kis szerepet játszani. És én végül nagyon boldog lettem, hogy azt kaptam. Ruszt nagy hangsúlyt fektetett erre a szerepre, nagyon sokat segített. Első három munkánkban nagyon nyomon követhetően ott volt, és nem hagyott magamra egyáltalán. Tény, hogy amiket kért, azok úgy érzem, az én egyéniségemből, színészi habitusomból is jöttek, én pedig rá voltam hangolódva. Olyan is volt persze, hogy bizonyos kollégák nehezebben értették, hogy mit is akar, de azt gondolom, olyankor is zseniális volt, hogy hogyan tudott elfedni egy akár színészi, akár jelenlétbeli hiányosságot, amikor látta, hogy ez nem fog működni semmiképpen, és hogyan tudta egy trükkel, egy svindlivel átsegíteni a dolgot, hogy az ne menjen az előadás rovására. Aztán csendesebb időszak kezdődött a kettőnk életében. Én nem akartam függni senkitől, tőle sem, tehát mindig próbáltam magam függetleníteni, mert azt éreztem és láttam, hogy ő azért kicsit a lelkek ura típus, és az ereje nagyon sokszor két irányú. Szóval félelmetes is volt mindig is a kvalitása. Egyszerűen ördögi volt és fantasztikus. Ez a fajta távolságtartás az Othellóban tulajdonképpen nagyon jó munkát szült, aztán a Bánk bánban folytatódott. Két következő munkájában, a Hamletben és a III. Richárdban kaptam szerepajánlatot, de nem tőle. Felkértek Rosencrantznak, de hát természetesen az akkori ambícióimmal én erre nemet mondtam. Ez az eset mindenesetre megerősített abban az érzésemben, hogy nem ez az én utam feltétlenül, természetesen hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól esett... Éreztem, hogy több lábon akarok állni. Megnéztem azokat az előadásokat, és nekem akkor is nagyon tetszettek. Akármilyen hiányosságokat véltem felfedezni, egy eredeti koncepciójú, teljesen új dolgokat megvilágító, nagyon erős húzásokkal dolgozó igazi Hamlet-előadást láttam. Akkor már megkerestek a Vígből, és úgy éreztem, hogy lépnem kell. Azt kértem, hogy ha a Jóskával mégis adódik alkalom a közös munkára, azt mindenképpen tegyék lehetővé. Nagyon korrekt volt Marton László, és mindig segített ebben. Az utolsó munka, a Tragédia esetében sem jelentett problémát ez. Számítottak rám, de elengedtek. A Vígbe szerződésem után két évvel meg is keresett Ruszt a Romeo kapcsán, és lehetőségem nyílt visszajönni a stúdiumába. Igen érdekes munka volt, de egészen más, mint a többi. Ez volt a Tivoli nyitó produkciója egy egészen új térben, ami nem volt még otthonos számunkra, ridegnek tűnt, de ott volt az egykori csapatból Gálffi Laci, aki egyfajta biztonságot meg állandóságot jelentett, Egri Márti, és persze Ruszt. Akkor már a kapcsolatunk egészen átformálódott, nekem már egy atyai barát, mentor lett, aki felé elkötelezettséget éreztem, nagyon nagy tiszteletet, szeretetet és hálát. Akkor már nem volt meg közöttünk az a távolságtartás, sőt, a színházvezetőséggel adódott feszültségeket kellett csillapítanom sokszor. Színészalkat kérdése, hogy tud elrugaszkodottabb lenni, jobban alávetni magát ennek a fajta, sokszor operai vagy balett-, nagyon komplex színházi gondolkodásnak, ennek az erősen stilizált Ruszt-féle színháznak. Aki a kisrealista alapokon indul el, sokszor nem érti, mi zajlik körülötte, megijed és egy rémálomban találja magát. És hát azért a Jóskánál az hozzátartozik a dologhoz, hogy nagyon sokszor el tudta engedni emberek kezét, nagyon sokszor el tudta engedni az előadás kezét, kivonult belőle és azt mondta, hogy ez lett. Ugyanúgy, ahogy jellemző sajátossága volt, hogy főpróbáig ott volt, premieren már nem, és aztán soha többet. Azt mondta erre, hogy a premierig a rendező tud többet a darabról, utána pedig a színész. Félelmetes visszagondolni arra, hogy egy Othellót mi hat hét próbaidőszak alatt csináltunk meg, csak délelőtti próbákkal, szombaton nem próbáltunk, sok időt töltöttünk a büfében is, tehát nem rövid szünetek voltak. Fél délelőttöket csak beszélgettünk a színházról, a világról, az életről, sokszor nem is értettem, hogy miről beszél, csak évekkel később kezdtem megérteni sok mindent. Akkor még generációs különbségnek éreztem azt, hogy nem tudunk egymással beszélgetni. Nekem hosszú ideig volt ilyen problémám idősebb kollégákkal: olyan tiszteletet éreztem, hogy nem tudtam feléjük emberként nyitni, hanem egyszerűen csak ülni és hallgatni, amitől elég egyoldalúvá vált a beszélgetés. Ezt a gátat évek alatt próbáltam leküzdeni, de soha nem sikerült teljesen, nem tudtam elengedetten beszélni a Jóskával soha, nem tudtam a gondolataimat sem olyan tisztán és egyértelműen elmondani, meg hát a Jóska meg is kívánta magának azt a fajta előjogot, hogy ő a mester és őt kell figyelni, én meg próbáltam ebből kiszívni, amit csak lehet. Próbáltam egyfelől alávetni magam, másfelől figyelni és beépíteni mindent, amit tanulhatok, amit elleshetek tőle. Vannak instrukciók, amik ennyi idő után is élnek bennem, és nagyon sokat küszködtem is ezzel a fajta jóskai álommal. Effektíve volt egy álmom vele valamikor az Othello bemutatója előtt egy héttel. Egészen különös pszichés és fizikai állapotba kerültem a próbafolyamat vége felé, nagyon fáradt, de nagyon éber köztes állapotba, és azt álmodtam egyszer, hogy megyünk egy hídon a Jóskával, és egyszer csak beugrik a vízbe. Megfogja a kezemet, beugrik és magával ránt. Süllyedünk egyre lejjebb, én levegő után kapkodok, ő meg azt mondja, ne aggódjál, kapsz levegőt, hidd el, csak vegyél. Emlékszem az érzésre, nem tudtam elengedni azt a gondolatot, hogy a víz alatt én nem kaphatok levegőt. Mindenesetre elég képletes álom, és be is igazolódott belőle valami. Amit ez a mi egész történetünk indukált, az az évek alatt kicsit eltorzult bennem. Az a sok dolog, amit tőle átvettem vagy próbáltam tanulni, magaménak tudni, azok a pontos dolgok lekerültek nálam az ösztönszférába és magukat kezdték el működtetni, nem teljesen úgy, ahogy az ő felügyelete alatt működtek volna vagy működtek. Egyfajta kísérletezés jellemezte innentől kezdve elég hosszan az én színészi törekvéseimet, és az a fajta hit és gondolat, hogy igenis egy figurát meg lehet testesíteni. Tehát az Othello sikerén felbuzdulva gondoltam azt, hogy akár nagy bátor színészi eszközökkel, felnagyított érzelmekkel, érzésekkel, technikai megoldásokkal azzá lehet válni, akiről szó van. Nemcsak az az út van, hogy mindentől lecsupaszítva, sallangmentesen, hanem bátran neki kell vágni, a szöveget úgy használni, hogy sokszor nem is az értelmét, hanem hangulatokat, képeket, érzéseket kifejezni vele. Ez egy kicsit operai felfogás. Érdekes lehet ez, ha kontroll alatt van, de hát nem volt, hanem inkább egyedül szólóztam különböző áriákat. Nehéz volt ettől elszakadni.

Gálffi László és Kamarás Iván

Sajnos a Romeo úgy alakult, hogy egy előbemutató után lekerült a műsorról, de ez a Jóska Kamaraszínházzal való szakításának, a nem túl békés elválásnak volt az eredménye, amit nagyon sajnáltam. Igaz, az a szakmai közönség, amely látta ezt a néhány előadást, furcsán fogadta. Jóska koncepcióját a sorsszerűség és a halálvágy itatta át - ez a fajta pesszimizmus egy Romeóban elég meghökkentő lehetett, és elég visszás véleményeket váltott ki. Az előadás is fura képet mutathatott, meg én ott már el voltam egy kicsit kavarodva ebben az eszköz vagy eszköztelenség problémában, a figurális megoldásokban. A többi Ruszt-rendezés is lekerült a repertoárról, az Edward, az Othello is. Én akkor már nem bántam, hogy az Othellót nem játsszuk, lement 66 belőle és úgy éreztem, hogy valami olyan terhet cipelek a nyakamban, ami már nagyon sok kezdett lenni. Úgy éreztem, hogy megvolt, szép volt, elég volt, ezen már túl vagyunk, aki látta, látta, én megéltem, és ez a lényeg. Aztán hosszú-hosszú csönd következett, tehát ott már csak emlékek táplálták bennem azt a fajta hitet, amit a színészetről gondoltam, ennek nagyon erős bástyája vagy mérföldköve volt nyilván a Jóska személye, hiszen én azzal a gondolattal jöttem el, hogy a Jóska is egy rendező, de van még rajta kívül sok más is. Lenyűgözött az a fajta gondolkodás és improvizatív zsenialitás, ami benne volt, de én nem tudtam akkor, hogy milyen kimagasló egyéniség és milyen fontos színházi személyiség. Az elkövetkező pár év alatt sok emberrel dolgoztam jobb, rosszabb, szerencsésebb vagy szerencsétlenebb konstellációkban, kezdett szép lassan megfogalmazódni bennem az az űr, amit azóta éreztem. És rá kellett ébrednem lassan, hogy amit onnan hoztam, abban egyedül vagyok, nagyon kevés olyan társra tudok lelni akár rendezőt, akár kollégát tekintve, akivel egyáltalán megértjük, motiváljuk egymást ilyen szinten. A Tordy Gézával való három együttmunkánkból a Bűn és bűnhődés volt leginkább az talán, ami ebbe a jóskai vonulatba tartozhat, ami számomra azt a fajta légüres térben való létezést jelenti, ami a Jóskánál alap volt. Nálunk csak kellékek voltak, díszlet nem nagyon, terek voltak, játékterek, jelmezek és mi magunk, színészek. A Gézánál is hasonló koncepcióval kezdődtek el a munkák, és én megint egy emlékképből kezdtem dolgozni, persze nyilván arra figyelve, amit a rendező kért. Utólag rá kell jönnöm, hogy bevállaltam a vakugrást, hogy tessék, repüljünk, ám sok kollégától teljesen idegen volt ez, és ők inkább visszavettek. Azt hiszem, ennek is volt köszönhető, hogy egy vesszőfutás lett a vége, lett egy előadás az előadásban. Ez többször visszatért, ha Shakespeare-rel találkoztam, az emlékek, képek, gondolatok, amiket a Jóskától tanultam, minden egyes alkalommal, és volt egyfajta kényszerképzetem, hogy én tudok valamit a klasszikusokról. Zene élt, muzsika a fülemben, hogy hogyan kellene ezt vagy azt mondani, ahogy belém ivódott. Aztán lehet, hogy ez fals volt. Nekem a forma segített elbújni és abból előbújni. És ez aztán kevésszer adatott meg. Azt láttam, hogy ennek a kísérletező időszaknak lassan véget kell vetni, inkább meg kéne találni azt a fajta középutat, ami felnőtt, érett színésszé tehet engem ebben a káoszban. Most a Vidnyánszkynál találkoztam hasonló szemlélettel. Elvesztettem egy embert, de találkoztam egy másikkal, aki ugyancsak egyszerűen, tisztán fogalmaz, és az a fajta spiritualitás is megvan benne, ami a Jóskában volt.

Bölcs Náthán - Götz Anna és Gálffi László

Hosszú évekig nem is nagyon beszéltünk a Jóskával, de a Tragédiát megelőző évben nyár végén fölhívtam, hogy találkozni kéne. A Pindroch Csabi mondta, hogy most már fel kell hívnom a mesteremet - nyilván úgy érezte, hogy egyedül vagyok. Ezután a találkozás után hazajöttem, és aztán megcsörrent a telefon a Tragédia kapcsán. A Zsótér is már egy évvel korábban mondta, hogy térjek vissza a Jóskához, a mesteremhez, mert azt látja, hogy nem tudom magam odaadni senkinek, nem bízom senkiben se igazán. Zalaegerszegen olyan társulatra leltem, akik ebben a formanyelvben, ebben a Jóska-féle színházban nagyon otthonosak. Olyan stúdiumot kaptak már korábban, hogy teljesen képben voltak. A Jóska a próbafolyamat alatt engem végig korbáccsal kezelt, és már nem úgy segített, mint korábban, hanem inkább magamra hagyott többször, kérdéseket tett fel. Azt éreztem, hogy mit ne csináljak, de hogy mit igen, azt nem mindig mondta meg. Ez egy olyan munka volt, ami azt szolgálta, hogy lassan a saját lábamra álljak.

Számomra mindig az volt a döbbenetes a Jóska előadásaiban, hogy Mari néni a szövőgyárból, ha bejön, nem unatkozik. Eljut hozzá a darabból x információ, akár primer, akár nem primer, akár csak érzelmi szinten, de hat rá, esetleg nem tudja, mi az, de valamilyen szinten megérinti. És egy esztétát ugyanúgy - többféle regiszterben szólal meg a darab. Ezt tartom népszínháznak. Olyanfajta szépség áradt az ő sokszor borzalmas világából, hogy ezt a fajta szépséget kerestem nagyon sokáig. Ezt a fajta emelkedett valamit kerestem a Jóska nélkül, abban hittem. Csak aztán rá kellett jönnöm, hogy ez egyedül nem megy. Nélküle nem biztos, hogy megy.

***

GÁLFFI LÁSZLÓ: A Bölcs Náthán volt az első euforikus közös munkánk és egymásra találásunk. Volt egy időszak, amikor elvesztettem a lábam alól a talajt. Néha kikandikáltam, meg volt egy-egy szerep, amiben sikerült valamit megmutatnom, de tulajdonképpen a Jóskának köszönhetem, hogy újra megtaláltam magam. A színházban szerintem örültek, hogy találtam magamnak valami munkát, és simán kiadtak. Én akkor nagyon gyáva voltam, és nem hagytam ott a Vígszínházat.

Az volt a félelmetes, hogy a Jóska úgy dolgozott meg engem, hogy én nem tudtam róla. Úgy született egy előadás, hogy nem emlékszem arra, hogy próbáltam. Egyszerűen csak játszottunk, és csodálatos előadás jött létre Götz Annával, Avar Istvánnal. Akkor kellett volna otthagynom a Vígszínházat, de akkor még élt a Kapás Dezső, a Horvai, kötődéseim voltak, és én hűséges típus vagyok. Az Esztergályos Károllyal a mai napig dolgozom, és akkor is dolgoztunk, amikor éppen nem kapott munkát. A Jóskához az utolsó pillanatig jártam. Tulajdonképpen furcsán hangzik, de nekem az apa-fiú viszony erősebb volt a Jóskával, mint a színész-rendező viszony.

Hihetetlenül felkészült ember volt. Azt szerettem, ha olyasmit rendezett, amit korábban még nem. Rengeteg darabot újrarendezett. Olyankor lehetett látni, hogy valaki megihlette, vagy valaki miatt csinálja, de tulajdonképpen mindig azok voltak az igazán izgalmasak a számára is - a II. Edward, az Oidipusz vagy a Philoktétész -, amiket először csinált. Ilyenkor nagyon élénk volt, rendkívül felkészült. Komoly kutatásokat végzett. Amíg a magja nem volt meg, amiért az adott előadást csinálta, addig hozzá se kezdett. Hogy hogyan, az megint más kérdés. De amíg meg nem találta azt, hogy honnan hová akar eljutni, mit akar fölépíteni, addig hozzá se kezdett. Tehát előbb fölépítette a nagy ívet, és aztán, hogy ez hogyan valósul meg, az volt a próba, amikor ő próbált. Az tetszett nekem különösen, hogy ha valami neki nem ment, akkor abbahagytuk a próbát, kimentünk beszélgetni. Nem erőltetett görcsösen semmit. Egyébként a Várkonyi is ilyen volt. A Jóska nagyon intenzíven, teremtően dolgozott, és hogyha valami miatt elakadt, akkor abbahagyta, mert az akkor úgyse megy. Azt szerettem benne, hogy mindig játszottunk, mindig valami teremtőt, mindig született valami az ő vezényletével. Hogyha ez nem játék, akkor semmit se ér. Nem emlékszem, hogy valaha untam volna a próbát vele, mindig nagyon érdekes volt. Ő egyfolytában tanított, ha nem engem, akkor másokat. Mindig volt valami értelme a próbának. Vannak ilyen rendezők, az Aschernél sem unatkoztam soha, mindig volt valami iránya a munkának, a megbeszélés is hihetetlenül szórakoztató. A Jóskánál például soha nem volt megbeszélés. A lényege az volt a folyamatnak, hogy mindig az előadás elejével foglalkozott a legtöbbet. Hogy hogyan épül, mire épül az egész. Nagyon sokat beszélt róla, aztán elkezdtük a szöveget elemezni - az nagyon érdekes volt, mert addig föl nem álltunk az asztaltól, amíg az ki nem volt vesézve és tulajdonképpen szinte szájra nem volt rakva. De akkor is ő próbált. Nekem föl kellett olvasnom, és ő kijavította, nem is kellett tanulni addig, tehát együtt dolgoztuk fel a szöveget. De ezek nem voltak hosszú folyamatok - az volt benne a jó. Ez volt egy hét. Akkor utána az következett, hogy ezt "fölrakta". Mindig azt mondta, hogy most én próbálok. És akkor, még ha lett volna is ötletem - de nekem nagyon nem volt, mert gyáva voltam, pedig elég sokat dolgoztam vele (később már voltak bátor kezdeményezéseim) -, akkor se mertem volna mondani. Annyira következetes és számomra megfoghatatlan volt az ő gondolkodása, hogy csak ostobaságokat mondtam volna. Inkább csak gyűjtöttem, gyűjtöttem, és amikor ellökött, hogy na csináld, akkor kellett megmutatni. Itt volt a baj, hogy akik közben nem gyűjtöttek, vagy nem annyira invenciózusan figyeltek - mert mindenre oda kellett figyelni, a legapróbb részletre, arra is, amit a másiknak mondott -, és nem fogant meg bennük, azok gépiesen idementek, odamentek és nem tudták, hogy mitől rosszak.

Nagyon fontos volt számára, hogy akikkel dolgozik, azokkal valami emberi kapcsolata is legyen. Aztán volt, hogy ezek a kapcsolatok megszűntek, hogy emberek kiestek a pikszisből - vagy megunta őket, vagy nem tudtak fejlődni, vagy ők nem akarták. Nagyon érdekes, talán én vagyok az egyik, aki a leghosszabb ideig, végig kapcsolatban volt vele. Kialakult egy nagyon jó közösség, tehát az, hogy kik játszanak - a Horváth Virgilt az Edwardba például én találtam a főiskolán, az Othellóba a Kamarás Ivánt ajánlottam, volt tehát közöttünk egy ilyen munkakapcsolat -, aztán elkezdte fölrakni, hogy te most idemész, most kettőt lépsz; hihetetlenül precízen, zeneileg volt megkomponálva minden. Vannak rendezők, akik bekiabálnak, hogy nagyon jó - hát attól rosszul vagyok -, van, aki utána hosszú megbeszélést tart, a Jóska az egész zeneiségére ügyelt nagyon. Hitt abban - és a Főiskolán én is ezt tanítom tulajdonképpen -, hogy van egy olyan technikai része a dolognak, amit nem lehet megúszni, azt meg kell csinálni, mert akármilyen passzban mész be a színházba, fáradtan, betegen vagy indiszponáltan, nem olyan ihletetten, hogyha beindul az eleje, akkor nem lehet baj. A Jóskánál ez takra volt kidolgozva. Egyfolytában csettintgetett. Eleinte nagyon idegesített, de aztán rájöttem, milyen fontos az, hogy minden be van állítva ritmusra, a mozgás, a megszólalás, a tekintet, mert ettől bármikor bárhol - délután, Szarajevóban vagy ahol és amikor éppen játszottunk -, mindig elindult az előadás. És utána már ment magától, mert egyszerűen nem tudtál mást játszani. Olyan volt ez, mint amikor a karmester beint a pálcával. Amikor ezt szinte gépiesen betanította, akkor jött az úgynevezett koptatás, hogy ez a dresszírozás kikopjon belőle és természetessé váljon. Amikor betanultad, akkor jöttél rá, hogy tulajdonképpen mit csinálsz. Én is egy kicsit későn láttam ezt át, hogy miben vagyok benne, mit kell csinálnom. Az Edwardnál például a második felvonásbeli nagymonológ a szerep kulcsa. Ha azt mondom, hogy egy délelőtt próbáltuk, sokat mondok. Mert addigra már ő készen volt, és hagyta, hogy én játsszak. Három instrukciót adott, és ment magától, mert már úgy meg volt alapozva. Magam is csodálkoztam, hogy elkezd nyílni a szemem. De addig minden úgy volt, ahogy ő mondta. Ezt valaki vagy tudja, vagy nem. Vagy kottából tud játszani Bachot, és utána beleteszi a saját énjét, vagy nem tud játszani, vagy csak gépiesen leutánozza. Na ez a választóvonal. Utána mindig ott a feladat, amit a színésznek meg kell oldania. A nagymonológ. Ott aztán nem lehet takolni, azt nem lehet beállítani, azt nekem kell megcsinálni. Ruszt hagyta. A legvégét mindig az utolsó pillanatban csináltuk. Én meg is értem őt, azt nem lehet előre, pláne amikor ilyen izgalmas a próbafolyamat. Ott szült. Fontosak voltak neki az emberek, akik körülvették - általában a Schäffi [Schäffer Judit], a jelmeztervező, Forgách Andris, a fordító, a Böhm Gyuri mint dramaturg -, a testi közelség, hogy ott legyenek körülötte. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Aztán amikor vége volt ennek, hogy "most én próbálok, te ne csináld" - és tényleg ráüvöltött az emberre, akivel tíz perce még úgy beszéltem, ahogy egy apával a fia; egy perc múlva nem tudtam, hogy most mi van, olyan keményen tudott nézni - , hagyott játszani. A premier után szabadjára engedte az előadást, és már nem is érdekelte. Néha belehallgatott kintről, de már nem kellett, mert ment magától. Amit meg addig nem sikerült megcsinálni, azt már úgyse lehetett. Ezt nagyon bírtam benne. Még egy érdekes dolgot elmondok a módszeréről, mert ezt kevesen tudják. Az Othellónál, mivel az Iván [Kamarás] a növendékem is volt, természetesen nagyon igyekeztem segíteni őt. Ez persze nem volt jó, mert a Jago nem szereti az Othellót. De én csináltam, pofákat vágtam, és meg volt az szerkesztve persze, szóval kijött, de hiányzott belőle az a valami... Na mit csinált a Ruszt Jóska? Premieren ott állok azon a tenyérnyi kis helyen, odajön hozzám, mielőtt bemegyek, és azt mondja: "Te ne gesztikulálj, ne csinálj semmit, mert nagyon erős a fiú." Akkor, utolsó pillanatban ilyet mondani! És olyan furcsa mosoly volt a szemében - abban a pillanatban nagyon utáltam szegény Ivánt. Rögtön nem vettem észre, mert olyankor nagyon felfokozott állapotban van az ember, csak a szünetben jöttem rá, hogy miért csinálta. Hihetetlenül tudott manipulálni. Ördögi ember volt, de valahogy én megúsztam. Nem hiszem, hogy nekem ártott volna.

A Jóskának a munkamódszere volt a legizgalmasabb. Mint aktív színész, én ezeket kipróbáltam, csináltam, csinálom, és próbálom a növendékeimnek továbbadni. Hogy a személyisége milyen volt, hogy milyen ember volt, nehéz-e vagy nem, hogy mennyiben van igazuk azoknak, akik úgy érzik, hogy cserbenhagyta őket? Nagyon sokan érzik úgy, hogy fölhasználta őket... Nekem is fájt, amikor azt mondta négy év után, hogy az érettségi megvolt és akkor most ennyi. Az a négy év, amit a Budapesti Kamaraszínházban töltöttünk, egy pillanat alatt abbamaradt, egyszerűen kiürültem neki, vagy nem voltam már érdekes, és akkor egy nagy szünetet tartottunk. És jöttek a fiatalok, és csinálta a Hamletet meg a III. Richárdot. Elege lett belőlem a Bánk bán után, amit nem is értettem, de tudomásul vettem. De én tudtam már akkor róla, hogy ha ez így van, akkor hagyni kell. Persze rosszulesett, amikor azt mondta, hogy most egy darabig nem akar rólam tudni, nem értettem, de nem csináltam ebből problémát. Egyrészt mert tudtam, hogy amit kaptam tőle, az mi volt, meg hogy ő ilyen. Továbbra is tartottam vele az apa]fiú kapcsolatot. Aztán utána abba is hagyta az egészet és visszavonult, s tulajdonképpen az én noszogatásomra tért később vissza. A Philoktétész nekem annyira megtetszett, hogy mindenképp meg akartam csinálni, ő pedig magára ismert benne ott Zalaszentgróton. Télvíz idején vagy tizenötször lenn voltam nála, amikor elhatároztuk, hogy megcsináljuk. Sikerült kiráncigálnom onnan. Aztán ez eltartott egészen a betegségéig. Ha följött, akkor nálam szállt meg. Az Egri Mártival végigasszisztáltuk, ameddig tudtuk, a betegségét. Én rengeteget kaptam tőle.

Az nagyon fontos volt, hogy velem tudott beszélgetni, bár én inkább hallgattam. Nagyon nem tudtam az ő szellemi szintjére feljutni, egész másképpen gondolkodott. Azon túl, hogy egy nagy rendező agya volt, nagy pedagógus is volt, de azért az ő igazi partnere a Gábor Miklós volt. Én inkább próbáltam követni, és ha találtam olyan rést, akkor abba belemondtam a gondolataimat. Csak az volt a baj, amit most már bánok, hogy próba után vagy mentem tanítani, vagy játszottam, tehát nem tudtam elücsörögni egy sör mellett. Vagy este előadás után már nem tudtam hajnali kettőig ott maradni. Vannak olyan típusok, akik ezt bírják, én nem. Pláne a füstöt. A piával még csak megbirkóztam volna... Tulajdonképpen ott zajlott a másik legfontosabb része a tanításnak, nagyon sok gondolat született ott, csak ezt én nem bírtam - emiatt neheztelt is rám. Ebből én kimaradtam. Meg az volt a másik hiba, hogy nincs internetem, pedig sokat levelezett az utolsó időkben. Nem ültem le vele sörözni, és nem interneteztem, ez a két legfőbb bűnöm.

Főleg arról szólt az én lemenetelem hozzá, hogy beszereztem neki dolgokat, amiket kért - könyveket, lemezeket -, és meséltem arról, hogy mi van itt. Én mindig elmondtam a gondjaimat, meg jókat ettünk, a világ dolgairól elcsevegtünk. Nekem is kellett, nagyon megnyugtatott. Tervezgettünk rengeteg sok mindent. A Philoktétész majdnem fél évig tartott, aztán az Oidipusz jött, az utolsó nagy szédítő közös munka. Benne volt egy nagy gondolat, micsoda távlatok! Csak azt sajnálom, hogy nem lehetett tökéletes, a körülmények nem voltak olyanok. Az egy nagy intellektuális és érzelmi kaland volt nekem. És voltak még terveim vele.
Nyilván nem volt egy könnyű ember, de pont most úgy nézett ki, hogy valami közeledés van ott Zalaegerszegen a színház, a város és őközte. Belefáradt bizonyos dolgokba, de közben meg úgy föl tudott tüzesedni és olyan gondolatai voltak - rengeteg sok minden maradt benne.

Ez a folytonos újrakezdés nagyon szimpatikus volt nekem. Nagy hiba, hogy ezzel a rengeteg tudással nem tanított a Főiskolán. Mindenki tisztelte, de hogy mit gondoltak róla, az más kérdés. Nem szabadott volna hagyni kivonulni, ilyen erőben, amilyenben ő volt.

Amikor utoljára találkoztam vele, még hülyéskedtem, szégyellem is, de legalább föl tudtam dobni. Már csövek lógtak belőle, de rendezett, hogy: ne oda ülj, nem látlak! Az Egri Mártival csak lementünk, tíz percet voltunk ott és már jöttünk is vissza.

Lehet, hogy engem sokszor megbántott meg megalázott, de én a folyamatban hittem, tudtam, hogy még lesz közös munkánk, és ha most ez a betegség nem jön, biztos, hogy jövőre dolgoztunk volna. Mindig voltak nagy terveink, A vihart akartuk például megcsinálni.

Rettenetesen hiányzik. Ezt csak az tudja, akinek az életében megadatott egy olyan mester, tanár, akihez odamehet beszélgetni, vele lehet. Akkor az ember hihetetlen erővel tud utána elkezdeni dolgozni.

***

JORDÁN TAMÁS: Nyilván 1961-nél kell kezdeni. Akkor érettségiztem és jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára és az apám kívánságára a mérnök karra. Erről már sok helyen beszéltem, de a dolog teljességéhez hozzátartozik. Valamint az is, hogy Bálint Andrissal egy osztályba jártunk, jó barátok voltunk, együtt készültünk a felvételire, és egyébként a József Attila Gimnázium szavalóversenyeit hol ő nyerte, hol én. Amikor őt fölvették, engem meg nem, ő már járt az Egyetemi Színpadra. Mondta, hogy menjek el oda, mert most indul valami új. Addig egy színjátszó kör volt, és akkor meghirdették az Universitast - ez a név is akkor született -, és Andris azt mondta, hogy van felvételi. Dobai Vilmos volt a főrendező, a Ruszt meg még főiskolás volt akkor. Elmentem erre a felvételicskére, megfeleltem, és belecsöppentem ebbe a világba. Az életben ugye az a szép, hogy nem lehet újrajátszani, de erősen feltételezem, hogy ha nem olyan csapat jön ott össze, akkor én egy-két év után abbahagytam volna. Még jelentkeztem a következő évben is a Főiskolára, akkor sem vettek föl, de addigra már megizmosodott az Universitas, ami elsősorban a Rusztnak volt köszönhető. Csapaton mit értek. Nemcsak az volt a szerencsénk, hogy a Ruszt kezdett ott dolgozni velünk, már kinőttek a fogai meg a körmei, tehát már lehetett tudni, hogy formátumos valaki - ezt a szakma is tudta -, de hát ezenkívül egy sereg ember volt ott, a Fodor Tamás, a Halász Péter, a Hetényi Pali, a Kristóf Tibi, a Sólyom Kati, szóval nagyon erős társaság. Így utólag visszanézve lehet tudni, hogy ez már záloga volt annak, hogy ott valami értelmes dolog történjék. Hogy az Universitas komolyabb volt, mint egy színjátszó csoport, az is elsősorban a Ruszt munkáinak volt köszönhető. De valamit nekem most meg kéne fogalmazni arról, hogy mit jelentett ez: a Ruszt személyisége, tudása és a vele való munka. De ehhez mindenképpen szót kell ejteni arról, hogy az Egyetemi Színpad már akkor milyen fontos központi hely volt. Nem érdektelen, amit sokszor el szoktunk mondani, meg a nosztalgikus visszaemlékező nagy öregek szakállakba motyogják, hogy Budapest egyik legfontosabb helyének számított, mert valóban, utólag visszagondolva tudom, hogy ez egy szelep lehetett az értelmiségnek, ezt most már mindenki látja. 56 után vagyunk nem sokkal, öt évvel. Tehát engedték, hogy ott történhessenek dolgok, és ezzel a lehetőséggel éltek is azok, akik keresték egymást és kerestek valami kifejezési formát. A Mensáros ott csinálta a XX. századot, a Latinovits az Izgága Jézusokat, ott kezdte a Sándor Gyuri a paródiáit, ott volt a Horizont műsor, amit a Sipos Tamás vezetett - nagyon széles skálán mozgó vitafórum volt ez -, akkor ott volt a Balázs Béla Filmstúdió, a Förgeteg Balázs nevét említem, aki már szintén nem él, az Omega is, tehát egy sereg dolog ott indult el vagy ott bontakozott ki. Amihez ha hozzáképzeljük azt az életet, ami a konkrét előadásokat kísérte, a büfét, az előtte-utána találkozásokat, azt a kört, amelyik rendszeres látogatója volt az Egyetemi Színpadnak, mindez hihetetlen aurát teremtett, amiben jó volt lenni. Én akkor azt gondoltam, hogy egyébként ez a dolgok rendje. A mai eszemmel tudom, hogy ez micsoda szerencse volt, hogy odakerülhettem, és hogy micsoda csillagállás volt a történelemben, a társadalomban, a színházban - mindenben; nagyon hálás lehetek, hogy így alakultak a dolgok. Na most ebben a közegben, amiben éltünk, a Ruszt a színházcsinálás legmodernebb ágaival kísérletezett, amiről én nem tudtam semmit. Két létra és egy dobogó - és összejött a Karnyóné, vagy később A pokol nyolcadik köre. De hogy minden előadásban mit tart ő fontosnak és hogyan dolgozik a színészekkel, ezekről akkor semmit nem tudtam, mert első alkalom volt számomra, tehát azt gondoltam, hogy ez ilyen. A mai eszemmel tudom, hogy a Ruszt tette le bennem az alapokat, amiket a színházzal kapcsolatban gondolok. Hogy mennyire fontos a személyiség. Hogy mennyire fontos a színpadi jelenlétben a vélemény. Hogy mennyire fontos a precíz kidolgozása a dolgoknak. Hogy a ritmus milyen fontos, a partnerekkel való kapcsolat, hogy az egész együtt működik - most már a részletekre nem emlékszem, de a lényegére igen. Azt a munkát - ha annak lehet egyáltalán nevezni, amit a Jóskával csináltunk - én mámorítóan boldogságosnak tartottam, mert - miután nagyon játékos ember vagyok - tele volt játékelemmel. Tehát olyan fajta részletkérdésekkel, amiket ott helyben meg kellett oldani, és amik mind a valahova tartozás, a közösségbe tartozás, az együttgondolkodás nagyon fontos imperatívuszait mondatták ki vagy kimondatlanul is működtették. És akkor vegyük még hozzá mindehhez azt a mérhetetlen nagy szerencsét, hogy mint kirakatáru, az Universitas elkezdett külföldi fesztiválokra utazni és a hatvanas években kijutni Nyugatra. Hogy milyen nagy dolog volt ez, azt csak az tudja, aki azt megélte. Aki csak olvasgat róla, el se hiszi, hogy mekkora dolognak számított. Ez a 68 előtti időszak, közeledve a 68-as kirobbanó európai ifjúsági mozgalmakhoz, mozgásban volt Európa, és a testvériség, szabadság, egyenlőség gondolata benne volt minden fesztiválban. Mámorító volt beletartozni egy nagy európai közösségbe. Meg hát láthattunk különféle előadásokat, megismerkedtünk mindenféle ízléssel. Nancyban odajött hozzánk a fesztivál igazgatója, egy lobogó hajú, csillogó szemű, sugárzó ember és minden érkezővel kezet fogott, ő volt a Jack Lang - ezzel csak jelezni szeretném, hogy milyen szellemi erők működtek közre, hogy ezek a fesztiválok létrejöjjenek. És ebben az egész világban a Ruszt volt, aki körül az egész mozgott. Természetesen nagyon fiatalok voltunk, és mindenféle kérdőjel nélkül adtuk magunkat oda mindannak, amit a Ruszt jelentett, és ő ezzel nem élt vissza.

Alku - Ruszt József

Ha ezeket a komponenseket nézem, azt, hogy Budapest egyik szellemi központja lehetett ez, hogy külföldre utazhattunk, hogy olyan előadásokat hozott itt létre a Ruszt, amelyeket az egész szakma megnézett és mindenki etalonként beszélt róluk, ezek együttesen olyan mély gyökereket teremtettek bennem, amiből aztán az egész későbbi életutam tulajdonképpen visszavezethető. Tehát visszatérve az alapmondathoz: ha nincs a Jóska, akkor - bár nem tudom leellenőrizni, de - nagy valószínűséggel nem lett volna ilyen Universitas, nem lett volna ilyen erős hatás, én elvégeztem volna a mérnök kart, és egészen más irányt vesz az életem.

Amikor a színházi gondolkodásodat meghatározó Ruszt-féle alapokról beszéltél, említetted a vélemény fontosságát a színpadi jelenlétben. Ez mit jelentett számotokra?

Biztos bele lehet keverni olyasmit, hogy világnézetnek kell lenni. Olyan erkölcsiségnek kell lenni, ami a Rusztban vallásos neveltetése kapcsán is megvolt. A Jóska tartása, etikai tartása, hogy a színház és a színpad milyen szentség, az közvetett úton derült ki. Ahogyan ő alárendelte magát mindennek. Vállalni az adott pillanatot és fedezetül odaadni saját magamat annak a feszülésnek vagy annak a gondolatnak, az csak úgy jöhetett létre, ha teljes mértékben benne volt a még nem is színész, hanem a színészettel foglalkozó fiatal. Tehát én nagyon átéltem a szerepeimet - ez ma már szitokszó -, akármit csináltam. Megpróbáltam az lenni, természetesen minimális eszközzel, hihetetlenül rossz beszéddel (nem volt magánhangzóm, csak mássalhangzó-torlódással beszéltem szélsebesen), de mindezek ellenére én azokat a szerepeket - ma is emlékszem rá - teljes mértékben éltem. És akkor azt gondoltam, hogy valami történt velem. Ez közvetett úton jött létre, nem volt kimondott elvárás, de ahogyan Ruszt azt megkívánta, lefordítva saját magamra - nyilván mindenki másképp éli meg -, azt csak úgy tudtam teljesíteni, ha én magamra húztam azt, amit éppen a szerepről gondoltam.

Elsőként azt kell megemlíteni, hogy Ruszt egy született pedagógus volt. Mindenki, aki vele dolgozott, tapasztalhatta, hogy a jóisten adott neki egy olyan képességet, amit csak a hivatásukat legjobban űző pedagógusok tudnak, hogy személyre szabottan tudott mindenkivel kommunikálni. Tehát tudta, hogy ki mit ér vagy mi van benne, és azt lefordította a közlekedésben. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel. Megtalálta azokat a szavakat, mondatokat, amik utat nyitottak az emberben. Egészen belül tudott kotorászni az ember lelkében, mert eltalálta. Ugyanakkor nagyon erős formakészsége volt. Mindent nagyon pontosan tudott, és ragaszkodott gesztusokhoz, hangsúlyokhoz, tekintetekhez, ami - miután abszolút kezdők voltunk - talán még simábban ment, mint gyakorlott színészeknél, tehát tudás híján mi alávetettük magunkat mindannak, amit formában kért, de mámorító volt fölfedezni - ez is később történt -, hogy ezen a kötöttségen belül az önkifejezésnek hihetetlen szabadsága van. Megszabta, hogy az a gesztus pontosan milyen legyen, a tekintet milyen legyen, mikor lépjen be az ember, a ritmusa milyen legyen. Ez látszólag rabság, mert ezt teljesíteni kell. De ez a forma képviselt valamit, ez tartást adott, a rendezői koncepció része volt, de azon belül már én voltam. Tehát engem nem gátolt sohasem az, hogy így vagy úgy kérte, mert azt teljesítettem, de az még csak egy része a dolognak, azt meg kellett tölteni azzal a tartalommal, amit viszont én adtam hozzá. És ez a jogosítvány, amit így kaptunk, tulajdonképpen a szabadságot is jelentette. Mert azt már könnyű teljesíteni, amit gyakorlások útján, próbára ismétlődően elvárt, az nem jelentett nehézséget, azt birtokba vettük, az bizonyos fegyelmezettséggel járt, de akkor utána már hozzáadhattam mindazt, amit én gondolok, és az boldogságot jelentett, mert alkotónak érezhettem magam. Tehát a pedagógiai érzék mellett a Ruszt arra is tudott gondot fordítani, vagy talán természetes volt számára, hogy ily módon alkotótársnak tekintette a színészt, és nagyon meg tudott rendülni, ha valamit kapott. Nagyon tisztelte a tudást meg a tehetséget. Most csak a Gábor Miklóssal való kapcsolatára utalok. Milyen nagyszabású dolog, hogy egy ilyen mamutszínész belement a Ruszt utcájába és fordítva, a Ruszt meg a Gábor Miklós utcájába, és ez egy erős interferenciát jelentett a későbbi években.

A Ruszt azon kevesek közé tartozik - mondok még egyet, a Fehér Gyuri -, akivel évekig nem kellett találkoznom, mégis pontosan ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Tehát akármennyi idő eltelt, ez olyan erős kötelék volt, hogy bármikor folytatni tudtuk. Én tizennyolc éves voltam, amikor megismerkedtünk, ő huszonnégy. És akkor egy darabig intenzíven dolgoztunk együtt, aztán évtizedek teltek el, de tulajdonképpen az a nexus, a tizennyolc és a huszonnégy éves ember nexusa maradt meg, még nem is egészen felnőtt két ember viszonya, nem öregedtünk meg egymásnak. Vagy pontosabban fogalmazva: mindig olyan fiatalnak éreztem magam, amikor a Jóskával kontaktusban voltam, mint akkor, és olyannak tekintettem őt is, amilyennek megismertem. Az idő ezt valahogy nem tudta megváltoztatni, mert nem együtt öregedtünk meg. Ez nagyon érdekes.

Szóval gyereknek érzem magam, amikor a Jóska szóba kerül, vagy amikor írtam neki, vagy amikor találkoztunk, az a reláció. Mert az a hat év nagyon sok, húsz éves korban nagy különbség. És ez végül is nem tűnt el igazán. Ez annak idején feltétlen tekintélyt jelentett. Olyan sokat tudott, és akkora alázat volt benne, mintha egy más korosztályhoz tartozott volna. Mindig megfontoltabb volt, nem rohant egy labda után, hogyha meglátta, hogy pattog. Kényelmes volt. És biztos, hogy egy csomó mindent már akkor is tudott. A szertartás nagyon fontos volt neki, a rítus - ez nekem is nagyon fontos. Ha ki tudnám teríteni, hogy mit tudok, vagy mit gondolok a színházról, ma már nagyon nehéz megmondani, hogy ez a Ruszt benne, olyan sok mindent láttunk hasonlóképpen.

Munkakapcsolatba később is kerültünk, a Dybukba beugrottam a Független Színpadon, amikor szegény Kalocsay Miklós eltávozott. Amikor a nemzeti színházi pályázatot írtam, akkor is konzultáltam a Jóskával telefonon, e-mailen elküldtem neki az anyagot és átbeszéltük az egészet. A következő szezonra pedig terveztünk egy Mózest a Kulkával, a Jóska rendezésében. Biztos nem lett volna érdektelen. De nagy öröm, hogy a Nemzetiben azért mégiscsak volt két darabja, a Galileit is meg a Tragédiát is lehetett látni a Megyejárás keretében.

Az ember tragédiája (Zalaegerszeg, 1983) - Gábor Miklós és Egervári Klára

Az utóbbi időszakban igen intenzív kapcsolatunk volt, mert az utolsó fél évben szinte mindennap írtam neki egy e-mailt, amit megválaszolt, tehát volt egy levelezés köztünk, aminek az volt a lényege, hogy arra gondoltam, a pesti műtét után, halálos betegen Zalaegerszegen, neki is jó, ha ilyen elszigetelten mégiscsak tart kontaktust a világgal, nekem meg jó volt leírni mindazt, ami engem foglalkoztat. Volt egy játékszabályunk, hogy én nem veszem figyelembe a betegségét. Tehát az utolsó időszakában a lehető legszorosabb kontaktust tartottam vele, már amennyire szoros lehet egy e-mail levelezés, de gondolom, hogy az. Megvan ez a levelezés - én mondtam a beszédet a temetésén, pontosabban ebből a levelezésből olvastam fel részleteket. Csak a Jóska szavai hangzottak el.

Ebből a levelezésből idézek, csak Tőle, sorokat...

 

2004. december 23.
A mostani státusom szerint kb. egy évem van hátra. Egy sikeres operációnak 90 százalékosan egy év, 70-40 százalékosan négy-öt év lenne a hozadéka. De azzal is számolni kell, hogy nem ébredek fel az operáció után.
Lelkiekben nyugalom és elszántság van bennem, idegileg vagyok kicsit magam alatt, elfáradt a szervezetem ebben a küzdelemben.
Kellemes ünnepeket kívánok Neked és a tieidnek, boldog új esztendőt hasonlóképpen a színházadnak is!
2005. január 5.
Most nem jól vagyok. Pszichés értelemben sem. Kissé elfáradtam már lelkileg és idegileg is. A kemo-terápia miatt annyira legyengült az immunszervezetem, hogy kaptam egy gennyes légcső- és hörgő hurutot. Elég mélyen van, nem nagyon sikerül felköhögni, tehát mindig úgy érzem, mintha csak egy-egy szalmaszál lenne a légcsövem és a nyelőcsövem is. Fájdalmas a nyelés, mégis mindig olyan, mintha az utolsó falat a torkomban maradt volna, s mintha nem lenne elég levegő, fulladozok.

2005. január 13.
Te csak úgy egyszerűen odaírtad nekem, hogy a szöveget megtalálom a színház honlapján. Lényegében nem tudom, hogy mi az, bár sokat hallottam már a szót emlegetni. Néztem is, mint borjú az újkapura, mert még sosem csináltam ilyet. Azt láttam, hogy van egy rövid kék színű betűsor, hát rávittem a kurzort és egy tenyérke lett belőle, kattintottam és kinyílt valami, ami úgy félig-meddig látszott, aztán nyitogattam erre-arra, aztán valahova megint klikkeltem egyet, találomra, és a nyomtató egyszercsak kinyomtatott szépen négy oldalt. Ez nagy sikerélmény számomra, és ez már örökre a te leveledhez fűződik. Már csak azt kellene tudnom, hogy mennyi idő is ez, az "örökre"? Azt mondják, hogy nem sok. Talán még egy év. Azt mondják, nem lehet, nem szabad vállalni az operációt, mert a maradék tüdővel nem lesz annyi levegőm, hogy viszonylag életképes legyek - ágyhoz, palackhoz lennék kötve.
Aztán meg, valóban örülök a [Bessenyei] Feri nekrológjának, mert adtál valami mintát, valami extrát, hogy milyen szöveget írjak én [Farády Istvánnak], ennek a tündéri fiúnak, akit szerelmetesen szerettem, s talán majd a Trokán fogja felolvasni, s ezzel valahogy vége van, talán bennem is ennek a hajdanvolt Kecskemétnek. Azt hiszem Pisti őrizte meg Kecskemétet, s talán épen azzal, hogy már hosszú ideje nem csinált semmit, szűz maradt mindentől, ami még érhette volna. Kecskemét volt az övé és ő volt Kecskemét. A halál esetlen dolog, nem mindig szép, minden bizonnyal az övé sem volt szép. Pedig megérdemelte volna. Látod! Nádasdy mosolyogva elaludt! Járt neki! (Én legalábbis így érzem, és így gondolom.) És bízom abban, hogy az isten ezt nekem is megadja.
No! Nem fárasztalak tovább.

2005. január 17.
(Hogy az alábbiak érthetőek legyenek, idemásolom a megelőző levelem egy részletét:)
Az enternet. Első távlecke. Klikkelj a képernyőn a kék "e" betűre. Megjelenik az enternet alaplap, ez mindenkinél más - amire be van állítva. Felül van egy vízszintes hosszúkás ablak, bele van írva a megjelent lap címe. Vidd rá a kurzort és klikkelj rá. Elfeketedik az egész sor. Írd be, hogy www.google.hu (most látom, hogy a levelemben ez kék színnel kiemelődik, tehát valószínűleg elég erre ráklikkelni - ez is járható út).
Itt is találsz felül egy vízszintes hosszú ablakot. A google az egy keresőprogram, azt kéri, hogy írd be neki ebbe a sávba azt, amire kíváncsi vagy. Most írd be azt pl. hogy Ruszt József, majd klikkelj rá a "keresés" feliratú kis téglácskára. Meglepetésedre találsz egy csomó anyagot. Oda kell klikkelni, amire kíváncsi vagy.
Ha eluntad magad, a vissza-nyíllal térj vissza a google programhoz (ha nem adja vissza, kezdd egészen elölről a műveletsort). Ha visszajött a www.google.hu, akkor (csak azért, hogy lásd - mindent megtalál az oldal), írd be a kedvemért pl. azt, hogy "kafferbivaly". Utána már szerintem tudsz ezen a módon kalandozni a világsztrádán.
Jó szórakozást kívánok és azonnali beszámolót, hogy sikerült-e a dolog, és ha igen, hogy tetszik.
Jóska válasza:

Örülök. Kedves vagy! Minden úgy sikerült, ahogy leírtad. Kinyitottam a "kafferbivalyt" is, helyesebben beírtam és ráálltam, de semmi érdekeset én nem találtam.

2005. január 24.
Megszültem a [nekrológ]szöveget, s e-mailban elküldtem Pisti unokahúgának.
Ma a kórházból jövet csörög a telefonom: Trokán! Meséli, hogy neki kellett felolvasnia a szöveget az evangélikus templomban tartott búcsúztatón, de a második sornál elcsuklott a hangja, és képtelen volt továbbolvasni. Átadta a szöveget a presbiterasszonynak, aki végül is felolvasta.
Szörnyű helyzet!!
Az enyémet vajon ki fogja felolvasni, és megírni? No nem vagyok beszarva, csak realista vagyok.

2005. február 3.
Azt hiszem elvitt egy kicsit téged az Egyetemi Színpad szellemének a közérzete. Azt már nem lehet megcsinálni, magad is láthatod. Lehet csinálni egy kellemes hangulatú színházat, ahol belül jól érzik magukat az emberek. Már ez is nagy dolog, befele! - de kifele!... - senki sem fogja észrevenni és feljegyezni. Tamás! Ha akarjuk, ha nem, MEGMARADUNK, ÉS NEM MINDEGY, HOGY HOGYAN! SZAROK VOLTUNK? NEM VOLTUNK AZOK? És ha nem voltunk azok, még azt is nekünk kell bebizonyítani!
Tényleg csinálnod kell valamit. Nem idegesíteni akarlak, de ezt, így, kerek-perec ki kell mondanom!
2005. február 3.
Megtaláltam a verset, nem is kellett olyan sokat keresni. Ennyi az egész. Lehet, hogy nekem már akasztófahumorom van, ugyan miért ne lenne.
Pilinszky János
TRÓNFOSZTÁS
Táblára írva nyakadba akasztjuk
történeted.

2005. február 6.
Most, hogy viaskodom a halállal, sokszor eszembe jut, hogy érdemes-e; nem az egészért, persze azért mindig. De az egész, ritkán egy öregember dolga, az egészhez mindig egy nemzedék képes csak hozzányúlni, mint amilyen a miénk is volt. Ugye nem haragszol, ha megismétlem múltkori levelemből azt a mondatot, hogy nincs, és már nem is lesz Egyetemi Színpad soha, persze lesz valami más, ehhez kell az a bizonyos nemzedék! Nekünk el kell mennünk, meg kell halnunk, bizony ki kell törölni bizonyos dolgokat a történelemből, nem úgy persze, hogy áthazudjuk, hanem úgy, hogy átugorjuk. Most én ezt érzem a mai húszéves generációban; nyitott, csecsemőfejű emberek, kiradírozott homlokkal. Eddig erről azt gondoltam, hogy ez rossz, most már tudom, hogy valóban rossz, de ez a rossz az ára, az új jónak. Ezzel a generációval fog megküzdeni a következő, és nem mivelünk, mint ahogy azt, mi mint, valami Don Quijoték gondoltuk. Épp ma tűnődtem el ezen, reggel Gálffi Lacinál (mert nála voltam), néztem a tévét, és a reggeli okos csevelyben a Hitler-filmről beszélgettek Szabó István meg a többiek. Figyeltem őket, persze, okosakat beszéltek, de akkor én már Egri Mártit vártam, s akkor az jutott eszembe, hogy Egri Pista, akit én még jól ismertem, Márti papája, Buchenwaldból jött haza, és Márti és Kati szerint is, soha egyetlen szót nem mesélt ezekről a szörnyűségekről. Én ezt most nem tudom kibontani, hogy én ezzel mit is akarok mondani. De azt hiszem, Egri Pistának volt igaza, aki erről nem beszélt (és egyáltalán nem beszéltek erről azok, akik megjárták!), mert az volt a dolguk, hogy csináljanak itt egy új világot. Hogy ez a világ nem lett jó, vagy ilyen lett, az más kérdés. De ő pontosan tudta és végezte a dolgát. Ezt lehetett ettől a nemzedéktől megtanulni. Azt hiszem én meg is tanultam.

2005. február 17.
Dolgozom, ahogy tudok. Bár nehéz, mert nem tudok hosszabb időt koncentrálni.
Többen kérték tőlem, hogy azt a tankönyvet, amit a színészmesterségről még Mezei Éva felkérésére 1968-ban írtam, újítsam fel, mert minden egyetemen ez a jegyzet, ebből oktatják a színházat, miközben tele van Lukács-idézetekkel. No elkezdtem ezen dolgozni, elég tisztességesen haladok vele. A szerencsém az, hogy én iskolában tanultam gépelni, tehát vakon írok, mert a kemoterápia, most meg a sugárkezelés teljesen elvették a szemem világát. Találomra látok.
Édes Tamás!
Most semmi vidám nem jut eszembe, pedig most jól jönne egy slusszpoén, például, hogy Herr... nem tudom milyen generális valóban átjutott-e a Pisegrű vizén? Ha te tudsz felőle valami konkrétat, kérlek, sürgősen értesíts!

2005. február 18.
Hol van itt parti? Nem az a kérdés, hogy ez ugyanaz a parti-e ez, hanem az, hogy egyáltalán van-e parti? Társasjáték-e ez még, vagy csupa éhes monológ.
Nem állítom, hogy az egészségügy van a legnagyobb bajban, nem tudom. Én most azt ismerem sajnos elég jól, és bizony szarban van. De minden szarban van Tamás, és én ezt nem értem. Néha az az érzésem, nincsenek szakemberek a megfelelő helyeken, hanem kommunikációs gépek vannak helyettük, akik darálják nekünk, amit éppen kell.
A tankönyv újraírásában örömömet lelem, hogy gyakorlatilag van-e ennek haszna azt nem tudom. Többen kérték tőlem, hogy írjam újra.

2005. február 25
Képzeld! Elromlott a lift a házban. Kétségbeestem. Mit volt mit tenni, feljöttem három emeletet. És képzeld, nem a szuflám ment el, hanem a térdeim kezdtek el remegni. Azért ez is valami! Nem?
A színház!
Nagyon nehéz dolog. Nyílt titkok, hogy krónikus "színházba nem járó" voltam, s hogy csak a próbákat szerettem. Gondolkoztam már rajta, hogy megpróbálom ezt megfogalmazni, de aztán hagytam, legyen ez, maradjon ez furcsa és titok. Azt hiszem inkább mindig kerestem valamit, ezért szerettem próbálni, az eredmény már kevésbé érdekelt, annyira azért persze mindig, hogy tudjam, kivel mit sikerült elérnem.
Jusson eszedbe az a színház egy dobogón, két létra között!
Pedagógiailag néztem előadásokat, esztétikailag soha. Vagy talán háromszor egész életemben, azokból is csak egy saját volt, a Pokol. Azt minden előadáson láttam, csak akkor nem, amikor kinn voltatok vele Katowicében.

2005. április 4.
Két napon át bámultam a televíziót, most a hét végén. Megejtő és elgondolkoztató volt a Pápa gyönyörű agóniája. Így ilyet, még nem élhettünk meg... Azt hiszem valóban a század egyik legnagyobb jelentőségű figurája volt, emberileg meg könnyekre fakasztó... Nekem különösen, ki oly közel vagyok már hozzá, és még nem tudom milyen lesz?!
Legszívesebben ilyeneket írnék most neked, ha engednék a spontán kitüremkedő akaratnak: vigyázz magadra fiam, és kössél sálat, csalóka még ez az idő...

2005. április 14.
Csak röviden! Szorongásokkal nem megy semmi, de nem akarok most okos lenni.
Magamról, röviden!
Jók a leleteim, úgy tűnik lehet operálni. A rizikó nagy, túlélem-e, s ha igen, lesz-e elég levegőm, vagy palackhoz leszek szorítva. Ha nincs operáció, akkor még van 8 sugár, amolyan időhúzó és ebben van egy, másfél év.

2005. április 19.
Kaphatok még két kemoterápiás kezelést, és ezzel vége. Ez jó esetben másfél év, rosszabbik, egy év. Lassú elsorvadás, a végén nagy kínokkal.
Ha vállalom a műtétet, vállalnom kell a rizikót is.
Lehet, hogy nem ébredek fel. Ez lenne a legszebb, sok mindent megoldana, minden irónia nélkül, csak bele kell alaposan gondolni!
Sikerül a műtét, de ágyhoz és oxigénhez kötve kell leélnem azt a három-négy évet, amennyi haladékot az operáció adni tud.
Kérdések:
Tudok-e dolgozni? Hogyan leszek képes ellátni magam?
Ha azt mondják, fogok tudni dolgozni és az életminőségem nem csökken egy bizonyos szint alá, akkor vállalom a műtétet.
Ez van Tamás!
Jó lett volna még 3-4 év. Erre számoltam ki magamnak a teendőket.
Egy széppel búcsúzom.
Thomas Mann 70 éves volt, amikor megfázott. A család, főleg a nagyszerű feleség, nem nyugodott bele a diagnózisba, utána járt: tüdőrák. Mik az esélyek? Fél év. Meg lehet-e operálni? 70 éves ember, ott halna meg a műtőasztalon. Ekkor 1945-öt írtunk.
A feleség Chicagóban talált egy fiatal sebészt, aki vállalta a műtétet. Az öreg kibírta a mellkas felnyitását, meggyógyult, és 80 évesen, tíz évvel később halt meg, és nem tette le a szivart!
Ilyen csodák is vannak.
Most azt hiszem az a helyzet, hogy sok a gép és kevés az ember.

LEJEGYEZTE:
SZŰCS KATALIN ÁGNES