Magyar Színház

Biztosan érdekelte volna Tamási Áront, kinek s hogyan szól Ábel-trilógiája a huszonegyedik század elején. Ki olvassa, ki nézi, ki hallgatja, ki érti a szavait? Hogy filmre viszik, az talán nem lett volna meglepetés számára, hiszen Szakállas Ábel térben és tapasztalásban hosszú utat járt be csíkcsicsói otthonától Amerikáig.

A szó leíró erejét a filmkockák hűen formálhatják képekké. (Mint ahogy megtette ezt Mihályfy Sándor háromrészes tévéfilmjében, Ilyés Leventével a címszerepben.) De bizonyára ellenállt volna, ha azt mondják, hogy a regényfolyamból készüljön egyestés színpadi mű. Ajánlotta volna az Énekes madarat, a Tündöklő Jeromost, a Csalóka szivárványt, a színpadra gondolt műveket.

Az adaptációt készítő Pozsgai Zsolt azonban másként gondolta, s nem is állt ellent neki Tamási epikája. "Könnyítésként" az első két könyvhöz nyúlt, mert elegendőnek tartotta, hogy e történések alapján is felnőttet faragjon Ábelből. Dramaturgiai megoldásként pedig az egyhelyszínes cselekményvezetést alkalmazta. Ebből következően nem az erdőpásztornak adott székely fiú járja be a világot, hanem a világ keresi fel őt a Hargitán. A hegy ily módon szimbolikus jelentést kap, nemek, fajok, felekezetek kénytelen együttlétének színterévé válik. Pap és kereskedő, csendőr és bankár, paraszt, értelmiségi és munkás, székely és román, zsidó és keresztény, férfi és nő, ember és állat osztozik a téren, s feszíti egymásnak gondolatait, zsigerből fakadó indulatait vagy a fegyvereit. De bármennyire különbözőek is, másként gondolkodóak, együtt kell élniük. Nincs más választásuk.

Soltész Erzsébetés Horváth Zoltán
Az átpolitizált világ mellett létezik egy másik: Ábelé. A természet és a természetesség emberéé. Nem független az előbbitől, hiszen minden vele és körülötte történik, nyiladozó elméje, góbé gondolkodása azonban saját nyelvére fordítja a látottakat, hallottakat, megélteket. S ezekből a tapasztalásokból, fájdalmakból, igazságtalanságokból, veszteségekből és boldogságpillanatokból építi fel magát. Tiszta egyszerűséggel, józan humorral. Pozsgai Zsolt szövege ugyanis megőrzi Tamási anekdotázó stílusát, mese és valóság között lebegő látásmódját. Ugyanúgy megelevenednek, emberi tulajdonságokat kapnak az állatok, mint a regényben, és bár nincsenek olyan számosan, Bolha kutya és Tekla kecske a színpadi változatban is a legjobb barátjává és beszélgetőtársává válik Ábelnek. E sűrített létben a fiúban újra és újra megfogalmazódik a filozofikus kérdés: Mi végre vagyunk a világon? Ábelnek nem kell a válaszért - mint a trilógiában - Amerikáig elmennie. Halott édesanyja szájából hangzik el az életre szóló útravaló: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Ettől a zárógondolattól Pozsgai műve drámai erőt nyer. Szakállas Ábel visszanyúl a gyökerekhez. Otthon, az övéitől kap meszszire mutató iránytűt.

Pinczés István ezt a színpadi alapot biztos kézzel rendezi egymáshoz hol erősebben, hol lazábban kapcsolódó színpadi életképekké. Balladisztikus tömörséggel fogalmaz. Nincsenek igazán kiélezett, drámai szituációk, apró vonásokból megrajzolt jellemek. Sokkal inkább hangulatok, típusok, helyzetek, melyek tablóvá rendeződnek. E közelítés igazán alkalmas arra, hogy a félelmesbe is beszökjön a vigyor, a mulatságba pedig ütés vegyüljön. Innen pedig csak egy lépés, hogy egymásra csússzon valóság és képzelet, természetes átjárás jöjjön létre az ember-állati és az állat-emberi beszéd között, s ne okozzon megütközést az sem, hogy a lét és a nemlét peremén megjelenik a halott anya, nagyon is valóságosan. Ez így együtt pedig éppen a Tamási Áronra jellemző játékos lebegés lényege. Megszólal a Hargita.

Ezt a tükörjátékot jól szolgálja Szlávik István a színpad mélye felé emelkedő hegye is. Meg kell mászni, le kell győzni, meg kell hódítani, élni kell rajta. Eleinte a rengetegben, majd az egyre fogyó, töredező fák között. Ahogy eltávozik egy lélek, úgy törik ketté és emelkedik az ég felé egy-egy fatörzs. Az elsődleges jelrendszer mögé azonban - mint a szavaknál - még néhány beleképzelhető. Jelentheti egyszerűen a fakitermelést, aminek pásztorává szegődött Ábel a történet elején, de - s akkor már ismét a szimbólumok között kalandozunk - Ábel illúzióinak fogyatkozását, felnőtté válását is.

Pinczés István e képi világot "hangi világgal" teljesíti ki. Úgy gondolja, a szöveg gazdagodik, az érzet pedig áthatóbbá válik a zene, az ének erejétől. A kesergők és a talpalávalók a darab egy-egy pontján valóban többletet adnak, ám többnyire - jóllehet tiszta forrásból származnak - törik a történetet.

Nem egyforma erejű a színészi játék sem. Különösen azokban a jelenetekben tűnnek el a színek, ahol néhány vonással kellene erős karaktereket rajzolni. Alig kap időt a kibontakozásra Huszár László pátere és Jegercsik Csaba Márkus papja, pedig ez utóbbi fontos szerepet kellene hogy betöltsön Ábel szellemi töltekezésében. Ugyanígy egy lázadó csapattá mosódik egybe Izsóf Vilmos, Tahi József és Pavletits Béla triásza, akik egyként Vörösmartynak tulajdonítják a Himnuszt, s egybehangzóan nem tudnak megfelelő választ adni Ábel létfilozófiai kérdésére. Ifj. Jászai László őserőből, Mihályi Pál butaságból rakja össze az egymással szövetkező román rabló-pandúr kettőst. Szélyes Imre jóságos bankigazgatót formál röpke látogatásai során. Fillár Istvánnak is csak egy foghúzás-imitáció jut a zsidó fogorvos hargitai látogatására. De megsegíti őt, csakúgy, mint a többi színrelépőt Tordai Hajnal beszédes, a folklórból táplálkozó jelmeze. Szakácsi Sándoré lett volna e szerep, de érte már csak két szál gyertya éghet a színház előterében. Higgyük azt, hogy az egyik sudár fa is az ő lelkéért emelkedik a magasba.

Több lehetőséghez jutnak az Ábel közvetlen környezetéhez tartozók. Sipos Imre Ábel apjaként a kevés beszédű, fájdalmát magában hordó székely embert hozza meggyőzően, Kubik Anna pedig Ábel édesanyjának szerepében minden mozdulatával a fia iránt érzett végtelen szeretetet közvetíti. Benkő Nóra Ábel szerelmét játssza. A szerelemre lobbanás izgalmát, az elválás sorsszerűségét és a megszenvedett visszatérést is finom eszközökkel játssza el. Hálás szerepében lubickol Őze Áron és Soltész Bözse Bolha kutya-Tekla kecske kettőse. Mindketten kiaknázzák az emberi tulajdonsággal rendelkező állatokban rejlő lehetőségeket. Őze Áron humora a csiszoltabb, az intellektuálisabb, a szívhez közelebb álló. Soltész Bözse fiatal kecskéje inkább ösztönlény, aki nem nélkülözi a rafinált női vonásokat sem. Ábel egymást jól kiegészítő társai ők. Azé az Ábelé, akit Gémes Antos bábszínész hallgató szeretni való természetességgel és agyafúrt humorral formál meg. (A másik szereposztásban Horváth Zoltán akadémiai növendéké a szerep.) Magára maradásakor szemében még ott a félelem, de hamar úrrá lesz a helyzeten és önmagán. Mokány székelységével, kitartásával, talpraesettségével otthonra lel a Hargitán.

CSIZNER ILDIKÓ

 

NKA csak logo egyszines

1