1922-2004 Barátaim! Tisztelt gyászoló gyülekezet!

A Vígszínház társulata nevében búcsúzom Horvai István rendezõtõl, kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló mûvésztõl.

A Tanár urat személyesen 1971 óta ismertem. Õ volt a Mesterem. Többek között Neki köszönhetem, hogy három évtizede a Vígszínház társulatának tagja lehetek. Utamat tudatosan irányította a Szent István körútra. Elfogultan, rajongva szerettem. Olyan volt számomra, mint az apám: megkérdõjelezhetetlen tekintély emberi és szakmai értelemben. Ez a kép bennem, amíg élek, megváltoztathatatlan.

Ha valakik egyszer megírják Magyarország XX. századi színháztörténetét, Horvai István rendezői, pedagógiai munkásságának helyét a legjelentősebbek között fogják kijelölni. Bátor, tragikus hőse volt annak a művészi küzdelemnek, amely a posványos provincializmus ellenében modern, európai horizontú színházi gondolkodást és új formákat próbált színpadjainkon meghonosítani.

Az alatt a 33 év alatt, amit Vele növendékként, alkotótársként, munkája tanújaként, barátként eltölthettem, őszintén ideajándékozta nekem személyes és művészi életének sok-sok fontos mozzanatát. Hatalmas sétáinkon - a Vígszínháztól a főiskoláig, majd vissza ugyanazon az úton, vagy körbe-körbe a Margitszigeten, olykor a Duna-parton - sok mindent megtudtam Róla. Izgatóan, színesen, fordulatosan mesélt gazdag életéről, kalandokban bővelkedő fiatalságáról, a rajongásig szeretett szülővárosáról, Szegedről. A náci és a nyilas tébolyról, sárga csillagról, munkaszolgálatról. Felszabadulásról! Leningrádi Mesteréről, L. Vivien professzorról. Művészi útkereséseiről, a többek között általa alapított színházakról: a szegedi Fiatalok Kamaraszínházáról, az Úttörő Színházról és a Madách Színházról. No meg az ötvenes évekről, Sarkadi Imréről, 1956-ról, személyes tragédiájáról, a száműzetése éveiről: amikor soha nem tapasztalt emberséges gesztusokban volt része a debreceni és a miskolci színházban. Nem a kitagadott, kirúgott igazgató-rendezőt látták benne, hanem befogadták, és szeretettel közeledtek hozzá. (Az ott eltöltött évek nyomán fogadalmat tett, hogy ha teheti, minden évben egyszer vidéki színházban is rendezni fog. Elhatározásához - betegsége időszakait leszámítva - végig tartotta magát: a veszprémi színházhoz kötődve életművének jelentős rendezései, ősbemutatói születhettek meg.) Majd újra Budapest következett, mégpedig az Operettszínház, ahol pazar gárdával dolgozhatott: Honthy Hannával, Latabár Kálmánnal és Sárdy Jánossal. Erről az időszakról azt mondta, hogy akkor, válságos éveiben talán emberileg adott neki legtöbbet az a világ. Az operett színpada teljes naivitásában él. Egy mesevilág, amely nélkülözi a cinizmust. A játék azonos önmagával, ami ott történik, az ott igaz is. S neki erre a hitre mint életerősítőre szüksége volt.

Aztán arról is mesélt a Tanár úr, hogyan vett új fordulatot a sorsa Várkonyi Zoltánnak köszönhetően: az Operettből úgy távozott, hogy 1962 tavaszán Várkonyi, mint frissen kinevezett főrendező, a Vígszínházba hívta. Vele régtől jóféle művészi kapcsolatban voltak. Ez a kapcsolat így is folytatódott. Várkonyi haláláig olyan virágzó-termékeny emberi, alkotó együttlétben dolgoztak, mint 56 előtt Pártos Gézával a Madách Színházban.

Horvai István 1962 tavaszától 2004. június 28-án bekövetkezett haláláig a Vígszínház korszakos művésze volt. 1956-os fogadalma ellenére, hogy soha többé nem vállal vezetői állást, még várt rá egy "muszáj-Herkules"-i tett. 1979-ben, Várkonyi Zoltán halála után mégis el kellett vállalnia, hogy a hirtelen veszteség utáni sokkban összetartja a színházat, megőrzi egységét, és elődje szellemében tovább vezeti a társulatot. Az ő kivételes művész igényessége határozta meg ezt a korszakot. 1985-ben pedig, amikor elérkezettnek látta az időt, átadta az igazgatói stafétabotot az általa legalkalmasabbnak tartott személynek, vezetőtársának, az addigi főrendezőnek, Marton Lászlónak, aki a rendezőre, a színház egyik meghatározó szellemének jelenlétére élete utolsó pillanatáig igényt tartott.

Senki sem tudott úgy darabot olvasni, ahogyan ő. Pszichológiai elemzései ámulatba ejtettek. Színházi tapasztalata, műveltsége, okossága, igényessége, kvalitásérzéke lefegyverző volt. Magyar írók kitüntetésnek vehették, ha ő bemutatásra méltónak találta egy-egy művüket. Dunai Ferenc, Thurzó Gábor, Eörsi István, Csurka István, Gyurkovics Tibor, Kornis Mihály, Spiró György nagy fantáziájú szellemi társra találtak benne, mikor darabjaikat a Vígben vagy a Pesti Színházban megrendezte.

Hogy irodalmi értékekben gondolkodott, mi sem bizonyítja jobban, mint az a reprezentatív névsor, mely rendezéseinek gerincét adja: Turgenyev, Gogol, Tolsztoj, Ibsen, Gorkij, O’Neill, Romain Rolland, Strindberg, Shaw, Huxley, Krleža, Sartre, Dürrenmatt, Miller, Williams, Ionesco, Albee, Örkény.

És persze Anton Pavlovics Csehov művei a rendezői életmű közepében mint színháztörténeti csúcsteljesítmények ragyognak. A Ványa bácsi, a Három nővér, a Cseresznyéskert, a Sirály, a Platonov és az Ivanov vígszínházi előadásai új értelmezéseit adták a csehovi univerzumnak. A drámák szereplőit szélsőséges, lázadó, szenvedélyes, torz mosolyú, tragikomikus alakoknak láthattuk, a korábban sorsukba belenyugvó, szenvedést elfogadó emberek helyett. Neki volt ereje, felkészültsége, fantáziája leszámolni a konvenciókkal, s David Borovszkij díszleteiben, a kintet és a bentet eggyé olvasztó, metaforikus, filozofikus terekben vibráló alakításoknak lehetett tanúja a közönség. Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Páger Antal, Tomanek Nándor, Békés Rita, Benkő Gyula és mind-mind a többi játszótárs, az abszurdba hajló, ironikus játék magasiskoláját adták.

Mert "akár először, akár tizedszer fog hozzá egy művész Csehovhoz, mindig újra kell kezdenie a saját művészetét" - mondta Horvai Tanár úr. - "Leltárt kell készítenie művészeti eszközeiről, felül kell vizsgálnia az életről, az emberek mindennapi küzdelméről való elképzelését. Le kell szállnia a mélybe, de fel is kell tudnia emelkedni tiszta fejjel, megértő lélekkel."

Horvai István léptéke Csehov-rendezéseiben vált számunkra igazán láthatóvá. Mindig képes volt meglepetést okozni az általánosan elfogadott Csehov-kép megújításával. Nagy jelentőségű színpadi munkáiban mindig mást és mást mutatott meg nekünk életről, halálról és önmagunkról, mint amiről eddig tudomásunk volt.

Hogy kibírta, kibírhatta a Rá rótt megpróbáltatásokat, hogy főnix madárként újjászülethetett, hogy művészi szárnyalása kiteljesedhetett, köszönhető volt családi hátterének: feleségének, az 1946 óta jóban-rosszban mellette álló nagy lélekerejű Dollikának, aki óvta, segítette a napi küzdelmekben: fiainak, Mátyásnak és Andrásnak, akikről mindig büszkeséggel beszélt: s szívét-szellemét megújító unokáinak.

Szeretett élni ez a Nagy Művész, szerette a jó étkeket, jó borokat, a természet minden ajándékát. És szerelemmel, gyermeki tisztasággal lobogott-lángolt utolsó leheletéig a színházért, főiskolai növendékeiért.

Brecht azt mondja, hogy a színész jelleme az adott szerephez való viszonyában ítélhető meg. A rendező esetében a kérdés talán úgy szólhatna, hogy a létrehozott alkotás erkölcsös-e. Ad-e valami lényegeset? Erről ő így vélekedett:

"Jó időben a színház erkölcsi intézmény is. A társadalom életében a színháznak erkölcsi kötelezettsége is van. Ami elsősorban a benne végzett munka maximális teljesítését jelenti. Hogy ki tudjuk fejezni azt, amit akarunk. Akkor valósulhat meg, ha a jellem és a hirdetett ige egybeesik."

Horvai István Tanár úrnál, a Vígszínház felejthetetlen rendezőjénél ez így volt, s most már így is marad mindétig, örökre.

Búcsúzom tőle, a Vígszínház társulata nevében. Bennünk és általunk emléke, művészi szándékai tovább élnek.

Drága Tanár úr! Isten vele!

Ne legyen nehéz a föld! 2004. július 14.

Hegedűs D. Géza

 

NKA csak logo egyszines

1