Hivatal

Szereplõk:

GUSZTÁV
AKTA
KARTOTÉK
ÍRÓASZTAL
FOGAS
KÁVÉFÕZÕ

A szín egy iroda, a ma szokásos módon berendezve, tehát polcok, számítógép és egyebek, az íróasztal előtt ügyfélszék, mellette asztalka a kávéfőzővel. A díszletek, kellékek voltaképp bármilyenek lehetnek, csak rongyosak és kopottak nem. A bejáratnál fogas. Az iroda hátsó részén nagy kartotékszekrény, természetesen valódi, de egy színésznő ül rajta, mellette, mikor hogy. Az íróasztal hasonlóképpen valódi, Íróasztal tesz-vesz körülötte. Kartoték kékharisnyaszerű harmincas nő, Íróasztal lezserebb, könnyedebb, amint az adja is magát, amolyan korunk hőse. Gusztáv elegáns úr, Akta szürke ruhás, aktatáskás, nagyon modern menedzser-úrasszony, Fogas totyakos öregember, Kávéfőző cserfes csitri.
Reggeli, szürke fény, hivatalnyitás előtt. A bútorok ébredeznek, rendezgetik magukat, készülnek a napra. Fogas totyakosan, csíkos pizsamában, kezében fogmosó pohárral áll a hátsó ajtó előtt, Íróasztal ingujjban a nyakkendőjét köti, Kartoték harisnyanadrágban, a falnak fordulva öltözik.

FOGAS: Gyerekek, én mondom, gyerekek.
ÍRÓASZTAL: Fogas bácsi, miért morog már kora reggel?
FOGAS: Szeretnék végre fogat mosni. (Kartotékhoz) Milyen csinos ma, kedveském.
KARTOTÉK: Ha mindig bámulnak, nem tudok felöltözni.
ÍRÓASZTAL: Ne is akarjon, maradjon csak így. Sokkal kellemesebb látvány, mint az a szürke köpeny.
KARTOTÉK: Ne idétlenkedjen, igazán lehetne itt egy normális öltöző.
FOGAS: Kedveském, ennyit ne sajnáljon már egy öreg fogastól.
ÍRÓASZTAL: Mióta van itt, Fogas bácsi?
FOGAS: Régen. Még az alispán úr vett egy kiárusításon. Ha én egyszer elmesélem, mi mindent láttam már!
KARTOTÉK: (Blúzát gombolgatva keresgél.) Hol a cipőm?
FOGAS: Ahova tette. Illetve rúgta.
KARTOTÉK: Hehe. Sőt, hehehe. (Szoknyát vesz.) Na, kezdhetjük a napot.
ÍRÓASZTAL: Mindig ez a kapkodás. (Zakót vesz.) Csak nyugalom.
(Kintről vécélehúzás hangja.)
FOGAS: Na végre.
KARTOTÉK: Most lehet aztán majd bámészkodni.
(Belibben Kávéfőző, kombi dresszben, erősen kisminkelve.)
KÁVÉFŐZŐ: Kicsit locspocsot hagytam, Fogas bácsi, bocs!
KARTOTÉK: Az csak természetes.
FOGAS: Magácskától nem is várok mást. (Alaposan megnézi Kávéfőzőt.) Ez mi? Az én időmben külön volt a kombiné, a melltartó és a bugyi.
KÁVÉFŐZŐ: Az régen volt, Fogas bácsi, nem tetszik elég modernnek lenni.
KARTOTÉK: Fogas bácsit csak a nők érdeklik.
FOGAS: Hol van az már? Csak még van szemem.
ÍRÓASZTAL: Gyere már, Kávéfőző. Ülj ide. (Célzatosan ütögeti az íróasztalt.)
KÁVÉFŐZŐ: (Vihog.) Ne má, Íróasztal. Van nekem helyem.
FOGAS: Megyek is, ez már sok nekem. (Eltűnik a zuhanyozó felé.)
KARTOTÉK: Mindjárt kezdés. (Felveszi a köpenyét.)
ÍRÓASZTAL: (Igazgatja a haját.) Jó, hogy mondod. Az öreg kész lesz addig?
KARTOTÉK: Ő mindig kész van időben, ha nem tartják fel.
KÁVÉFŐZŐ: Kartoték, jó ez a szemfesték?
KARTOTÉK: Kérdezd meg Íróasztalt. Ő a szakértő. Nekem dolgom van.
ÍRÓASZTAL: Csodás, Kávéfőző. Napestig elnézném. (Menedzser alkatrészeket szed elő a zsebéből, naptár, toll, mobil, slusszkulcs, ezt meglengeti Kávéfőző előtt.) Minden rendben, nem kell kapkodni.
KARTOTÉK: (Simogatja a kartotékszekrényt, hátraszólva.) Mondd, nem fogsz megfázni, Kávéfőző?
KÁVÉFŐZŐ: (Nyelvet nyújt Kartoték hátának.) Ha zavar, akkor felöltözöm apácának. Téged zavarlak így, Íróasztal?
ÍRÓASZTAL: Az a sok csipke igen. Le kéne venni.
FOGAS: (Öreguras hivatalnoköltönyben jön elő, ajtónyitáskor még zubog a vécé.) Ha engem kérdez magácska, nem zavar.
KÁVÉFŐZŐ:: Jól van na. (Lassan öltözik, amíg a többiek rámolnak.)
KARTOTÉK: (Fiókokat rángat, papírokat, kartonokat rendezget.) Kurrens ügyek, határidők, lejártak, fontosak, elfektetendők, új érkezések, kiegészítendők és eldobandók.
ÍRÓASZTAL: (Az íróasztalon rámol.) Tollak, ceruzák, naptár, programok, könyöklés, írás és olvasás, kiadmányozás és érkeztetés, telefon.
KARTOTÉK: (Törölget.) Rendszeresség, figyelmesség, fegyelem és tisztaság.
KÁVÉFŐZŐ: Szépség és finomság.
FOGAS: Szívósság és tapasztalat.
ÍRÓASZTAL: Kényelem, biztonság és hatékonyság.
KARTOTÉK: (Fiókokat huzigál.) Közlöny, állásfoglalás, ítélet, beadvány, piszkozat, tisztázat, tervezet, kimutatás, tértivevény, ajánlott, csatolás. (Énekelve.) Ábécédé, rajtam kezdé.
ÍRÓASZTAL: (Énekelve.) A nagy bölcsességet, a nagy eszességet.
KARTOTÉK: (Énekelve.) Ábécédé, rajtam kezdé.
FOGAS: (Énekelve dörmög.) Rajtam kezdé, rajtam kezdé.
KÁVÉFŐZŐ: (Énekelve.) Ábécédé, ábécédé.
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Ábécédé, rajtam kezdé. A nagy bölcsességet, a nagy eszességet, ábécédé, rajtam kezdé.
(Kintről gyors, túl hangos léptek.)
FOGAS: Jön! (Az ajtó mellé, a fogashoz áll.)
KÁVÉFŐZŐ: Nyugi, nem kell kapkodni. (A kávéfőző gép mellé vonaglik.)
(Kintről torz hangokon köszöngetés, nevetgélés.)
FOGAS: Az én időmben gyorsabban ment a felkészülés.
ÍRÓASZTAL: Tudom, tudom, az alispán úr idején.
FOGAS: Igenis. És vegye tudomásul, hogy az osztályvezető elvtárs idejében is nagyobb volt a rend.
KÁVÉFŐZŐ: (Kacérkodva.) Tetszeni fogok?
ÍRÓASZTAL: Te? Egész biztosan.
KARTOTÉK: (Aggódva.) Szerintem minden rendben.
ÍRÓASZTAL: Nyugi, mi megtettünk mindent.
FOGAS: (Folytatva.) Ami csak tőlünk telik.
(Kintről lábtörlés, kulcszörgés. A bútorok felsorakoznak, Gusztáv belép, a táskáját Íróasztalnak hajítja, aki gondosan leteszi.)
GUSZTÁV: ’Szameg.
(Leveti a kabátját, Fogas alázatos igyekezettel átveszi.)
BÚTOROK KARA: (Mormolva énekelnek.) Fel kelt a mi napunk, Gusztáv a mi urunk, árad a figyelem fénye ránk.
GUSZTÁV: ’Szameg. Jaj nekem.
(Feltűnő rosszkedvvel az íróasztal mellé lép, megveregeti Íróasztal vállát, a zsebéből elővett újságot a kartotékszekrényre dobja, Kartoték arcát csipkedve. A bútorok - ki-ki a helyén - folyamatosan és feltűnően követik a mozdulatait.)
GUSZTÁV: ’Szameg. (Leveti magát a székébe.) Elszaporodtak az iratok. (Turkál az asztalon.) Senki sem zavarja őket, ez az oka.
(Kávéfőző feltűnően vonaglik.)
GUSZTÁV: Kávé? Kávé. Kávé! (Feláll, belecsíp Kávéfőző fenekébe, aztán visszaül. Kávéfőző nekiáll kávét főzni.) Újság. Na mi újság?
KARTOTÉK: Újságok, régiek, elhevernek mindenütt. Az "ú" betűnél egy darab sincs. Mi lesz ebből?
ÍRÓASZTAL: Ne szívja a mellére.
KÁVÉFŐZŐ: (Félhangon.) Az nem mell, az deszka.
FOGAS: Meg fog kerülni.
KARTOTÉK: Ha nem vigyázok valamire, akkor elvész. Magának a legkönnyebb, Fogas bácsi.
FOGAS: Nekem? Még hogy könnyű! Egész nap cepekedek.
(Gusztáv lázasan keresi az újságját, Kartoték izgatottan figyeli.)
GUSZTÁV: (Motyog.) Most mit is keresek? Újságot. Mit keresek itt? Hajnalban. Hajnalok hajnalán. Újságot keresek.
FOGAS: Kartoték, dobja be magát!
ÍRÓASZTAL: Tényleg, nem akarom zrikálni, de muszáj.
KÁVÉFŐZŐ: Na azt megnézem.
KARTOTÉK: (Riszálva közelít Gusztávhoz.) Édes úr, tekints rám!
KÁVÉFŐZŐ: (Felvihog.) De jól csinálja!
GUSZTÁV: (Csapkod, vadul keres.) A kurva életbe, hova rakhattam?
(Kartoték riszál, közben a kartotékszekrényre mutogat.)
FOGAS: Eddig kevés, Kartoték.
ÍRÓASZTAL: Hát tényleg nem sok.
KÁVÉFŐZŐ: Tőle ennyire futja.
KARTOTÉK: (Kigombolja a köpenyét, s hastáncot jár.) Nézz fel ó jó uram, nézz fel ó jó uram, nézz már a tetőre, édes úr, nézz már a tetőre! (Az angol himnusz dallamára a blúzát gombolgatja.)
KÁVÉFŐZŐ: (Hangosan nevet.) Mindjárt dobok egy hátast!
FOGAS: Magácska csak törődjön a saját dolgával.
KÁVÉFŐZŐ: (Vihog.) De Fogas bácsi, ez kurva jó!
(A kávéfőző sípol, gőzöl, Kávéfőző abbahagyja a vihogást, kétségbeesetten ugrál.)
GUSZTÁV: ’Szameg, kifut a kávé. Még ez is.
FOGAS: Én már nem mondok semmit.
(Gusztáv törölgeti hol az igazi, hol a játszó kávéfőzőt.)
GUSZTÁV: Reggel felkelni, már ezzel el volt rontva a nap. És ez a rohadt kávéfőző is bekrepál. (Kitölti a maradék kávét.)
KÁVÉFŐZŐ: (Törleszkedik.) Ne haragudj, főnök, máskor jó leszek.
GUSZTÁV: Az új főző meg kurva drága.
KÁVÉFŐZŐ: És milyen rossz lötty kávét főz!
ÍRÓASZTAL: (Kávéfőzőnek.) Jól elizélted az egész napot.
KÁVÉFŐZŐ: Tehetek én róla? Miért dugta el azt az újságot Kartoték?
(Gusztáv kezében a csészével tovább keresgél.)
FOGAS: Tényleg csinálhatna már valamit, drága.
KARTOTÉK: (Vadul Gusztáv elé veti magát.) Nézz már oda!
GUSZTÁV: (Megtalálja az újságját.) Na végre. (Fogja az újságot, elégedetten kávézik, Íróasztal a csésze alá tartja a kezét.)
KARTOTÉK: Hál’ istennek, meglett. (Rendezgeti a ruháját.) Mindent meg kell tenni, nehéz kenyér.
FOGAS: Az alispán úrnak volt egy bárszekrénye. Gyerekek! Hogy az miket produkált! Ha én egyszer elmesélem maguknak!
KÁVÉFŐZŐ: Tessék elmesélni. Használna Kartotéknak.
ÍRÓASZTAL: Már el tetszett mesélni, Fogas bácsi. Egy párszor.
KARTOTÉK: (Gombolkozik.) Ugye jó voltam, Íróasztal?
ÍRÓASZTAL: Mókuskám, csodálatos volt.
GUSZTÁV: (Mintha az újságban olvasná.) Elment az ügy, táskájába tevén a napot. Hol hagytam a naptáramat? Meg a könyvemet?
(Kint léptek kopognak.)
ÍRÓASZTAL: Privát jegyzetek, könyvek. Hol lehetnek?
GUSZTÁV: (Rendezkedni kezd az asztalon, Íróasztal némán készségeskedik.) Nos tehát. Bejövők, kimenők, dossziék, nem intézte el magát semmi. Megint rám maradt. Ügyes vagyok. Ügyintéző.
BÚTOROK KARA: Sok van mi ügy, de a jogásznál nincs senki ügyesebb. Ő az, aki megért, aki közlönyt lapoz, beadványt ír és törvényt értelmez, ő az, akinek szolgál a jog, s szolgálsz te is.
GUSZTÁV: (Székestül hátrarúgja magát Kartotékhoz.) Milyen jó, hogy itt van a memóriám!
KARTOTÉK: (Simogatja Gusztáv fejét.) Minden rendben van, édes úr, ábécében, hivatkozásokkal, mutatókkal.
ÍRÓASZTAL: (Rosszmájúan.) És régi tízóraival, gondolom a "t" betűnél.
KARTOTÉK: Kávéspohár a felső fiókban.
GUSZTÁV: Hamar végzek, alig van valami. (Rágyújt, Íróasztal készségesen tüzet ad.) Ha nem jönnék be, akkor főnökeimben az a képzet alakulna ki, hogy nélkülem is minden működik.
FOGAS: Az pedig nem lenne jó. Ámbár néha nem értem, miért ragaszkodik ehhez az álláshoz.
(Régimódi irodalmi színpados beállással mondják.)
KARTOTÉK: Biztonság.
KÁVÉFŐZŐ: Kényelem.
GUSZTÁV: Félelem.
FOGAS: Ezt nem értem. Mitől fél?
GUSZTÁV: Az élettől.
ÍRÓASZTAL: Miért?
GUSZTÁV: Kisebbtől nem érdemes.
KÁVÉFŐZŐ: Jaj de vicces.
GUSZTÁV: Ez nem vicc.
ÍRÓASZTAL: Idejön, s összevissza tologatja az aktákat egész nap.
KARTOTÉK: Mondja már, Íróasztal, a Hofmann-ügy magánál van?
ÍRÓASZTAL: Az alsó fiókban, a konyakosüveg alatt.
KARTOTÉK: Ebből még baj lesz. Minden összevissza megy ma.
ÍRÓASZTAL: Még el sem kezdődött a nap.
KARTOTÉK: Én azért félek.
FOGAS: Sose féljen, minden ügy megoldja magát. Az alispán úr is ezt mondta, meg az osztályvezető elvtárs is.
(Kintről dobpergés. A bútorok izgatottan hemzsegnek.)
KÁVÉFŐZŐ: Jaj de ricsajos.
KARTOTÉK: Jön, már jön!
ÍRÓASZTAL: Mindjárt itt van.
FOGAS: Az ügy.
KARTOTÉK: Az akta.
FOGAS: Régiesen a munka.
BÚTOROK KARA: (Halkan énekelve.) Munka hadának a lépése dobog...
KÁVÉFŐZŐ: Jön már?
ÍRÓASZTAL: Már megjött, itt van.
FOGAS: Itt ám.
GUSZTÁV: ’Szameg.
(Feltárul az ajtó, bevonul Akta.)
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Ó akta, ó akta, akta akta hózsanna...
AKTA: Jó napot, szebb jövőt, aktával megjövőt. (A kabátját Fogasnak veti, magabiztosan bevonul, kényelmesen leül az ügyfélszékre. A bútorok készséges tartásban helyükön állnak.)
GUSZTÁV: Tessék helyet foglalni. Miben segíthetek?
AKTA: Újra itt az idő, tanácsos úr.
GUSZTÁV: (Sóhajtva.) Értem, értem. De hát mit tehetünk?
AKTA: A dolgunkat, tanácsos úr.
GUSZTÁV: Ez a világ rendje, minden ismétlődik.
AKTA: Ami egyfelől rossz, másfelől viszont nagyon is jó.
GUSZTÁV: Egyetértek. Az ismétlés megnyugtat, mert rutint hoz.
AKTA: Csak ahogy mindig, a kitöltés gondot okoz.
GUSZTÁV: Megoldjuk, kérem. Miről is van szó?
AKTA: (Táskájából dossziékat vesz elő, óriási halomba dobálja őket.) Csak a szokásos, évről évre visszatérő ügylet.
GUSZTÁV: Akkor hamar végzünk. Nos, első pont. (Lendületesen nekifogna, de elakad.) Valami nem stimmel, kérem.
BÚTOROK KARA: (Mormogva.) Ó bánat, ó baj, jön majd a jaj, a bánat és a baj.
AKTA: Dehogynem stimmel, tanácsos úr. Ilyet ne is tessék mondani.
GUSZTÁV: Akkor sem értem. Tavaly sem volt világos, de akkor értettem. Mindegy, megoldjuk. (Lapozgat.) Tehát akkor ide az jön, hogy... Mi is jön? Megnézzük az útmutatóban, hiszen azért van.
BÚTOROK KARA: Ó bánat, ó baj, most jön majd a jaj, a bánat és a baj.
AKTA: Nem, nem. (Rácsap az aktára, úgy darálja.) Mielőtt hozzálátna a kitöltéshez és az útmutató tanulmányozásához, győződjön meg róla, hogy valamennyi nyomtatvány rendelkezésére áll-e.
GUSZTÁV: Ha nem tanulmányozom át az egész iratot, honnan tudjam, mennyinek kéne lennie?
AKTA: Én kérem el is mehetek.
GUSZTÁV: Isten őrizzen, csak vicceltem. Tehát honnan tudjam, hogy minden nyomtatvány a rendelkezésemre áll, ha nem tanulmányozom az útmutatót?
AKTA: Egyszerű. Önnek tudnia kell, hogy az ön részére postázott csomagnak mit kell tartalmaznia.
GUSZTÁV: Ez biztos?
AKTA: Igen.
GUSZTÁV: Tehát nem tanulmányozom sem a bevallást, sem az útmutatót.
AKTA: Pontosan.
GUSZTÁV: De tudnom kell, mit tartalmaz.
AKTA: Pontosan.
BÚTOROK KARA: (Mormogva.) Ó bánat, ó baj, most jön a jaj, a bánat és a baj.
(Gusztáv tanácstalanul ücsörög, Akta a táskájából papírokat kezd rakosgatni az íróasztalra.)
KARTOTÉK: (Kezét tördelve.) Így nem tudok segíteni.
ÍRÓASZTAL: (Kapkodva rendet rak az íróasztalon.) Dehogynem, vigasztalja a tanácsos urat.
KÁVÉFŐZŐ: Pont ő? Majd én!
FOGAS: Maga akkor beszéljen, ha szólítják. Magával csak a galiba...
KÁVÉFŐZŐ: Nem vagyok liba!
KARTOTÉK: (Átöleli Gusztáv fejét.) Édes úr, minden rendben lesz.
GUSZTÁV: Rendben, én mindenben egyetértek önnel. Mit tegyek?
AKTA: Ez a beszéd. Ahhoz, hogy ellenőrizni tudja, minden szükséges nyomtatvány rendelkezésére áll-e, segítségül olvassa el a következő részben, hogy az egyes nyomtatványok mire szolgálnak.
GUSZTÁV: Nem olvasom el. Tilos.
AKTA: Kérem, ez igen fontos irat, ennek megfelelően bánjon vele. Mert kérem az adórendszer elsődleges funkcióján - tudniillik a társadalom közös költségei fedezetének biztosításán - kívül más célok megvalósítását is szolgálja.
GUSZTÁV: Melyek azok a célok?
AKTA: Fontosak.
GUSZTÁV: De konkrétan mik azok?
AKTA: Konkrétan nagyon fontosak.
GUSZTÁV: Ha tudom, mik azok a fontos, sőt nagyon fontos célok, jobban megy a kitöltés.
AKTA: Ha folyton ellenkezik, akkor el is mehetek.
GUSZTÁV: Nem, dehogy tetszik elmenni. (Fontoskodva rakosgat az asztalon.) Minden meg lesz oldva. Konkrétan miben segíthetek?
BÚTOROK KARA: Leirat, átirat, utasítás, határozat, rendelet, törvény, alkotmány és szerződés, kivétel és méltányosság, hatályos és módosított, minden együtt és minden külön.
AKTA: A rendelkezések figyelmes végrehajtásában.
GUSZTÁV: Természetesen. És mik azok a rendelkezések?
AKTA: (A dossziékkal zsonglőrködik.) Innen minden kiderül. A törvény általános, de kivételeket tartalmaz, tehát nem csak általános, hanem különös és speciális rendelkezések általánosított rendszere.
GUSZTÁV: Ez kérem így nagyon zavaros. Nem igazán értem ám.
KÁVÉFŐZŐ: (Tudálékosan.) Ha valaki valamit nem ért, az annak a jele, hogy kevés kávét ivott. Főzök egyet.
ÍRÓASZTAL: Maradj már, kicsikém, mert felrobbanok.
KARTOTÉK: Ne segítsen neki, felrobban magától.
AKTA: Nem értem, mit nem ért maga! Elég világos volt minden, nem?!
GUSZTÁV: Már hogy lett volna világos?
AKTA: Maga most megsértett, megyek.
GUSZTÁV: Én megsértettem önt? Ha véletlenül mégis valamit helytelenül mondtam volna, higgye el, szándékolatlan volt.
AKTA: Annál rosszabb, magának az ösztöneiben van a sértegetés.
GUSZTÁV: Ugyan, tessék maradni. Mindjárt megvagyunk, és akkor nyugodtabban megbeszélhetjük, ha netán mégis, öntudatlanul, rossz neveltetésem vagy hibás génjeim okán megbántottam volna.
FOGAS: Megoldva a fogas kérdés.
AKTA: Még most sem ért? Maga azt mondta, az útmutatás nem elég világos. Ez destruktív magatartás. Maga anarchista.
GUSZTÁV: Ja, hogy ezzel bántottam meg! Elnézést, természetesen nem úgy gondoltam. Az útmutató utat mutat, ez valóban világos.
BÚTOROK KARA: Útmutató utat mutat, mutatja a helyes utat, de mondd, ember, ó ember, mely útmutató járja be az igaz utat?
AKTA: Akkor viszont ne akadékoskodjon tovább. (Rácsap Íróasztal kezére.) Csináljon már rendet, így nem lehet dolgozni!
GUSZTÁV: Igenis. (Lázasan tesz-vesz az asztalon, Íróasztal összekapja magát, fellapozza a megfelelő okmányt, és Gusztáv orra alá teszi.)
AKTA: Na ugye, megy ez. Megjegyzem, ha ezt a rövid tájékoztatót nem tartja elegendőnek, akkor lapozza fel az útmutató egyes lapokhoz tartozó részletes ismertetését tartalmazó oldalait.
(A bútorok összebújnak, afféle kupaktanácsot tartanak, Gusztáv feltűnően olvas, Akta hintázik a széken.)
KARTOTÉK: Most olvasson szegény főnök, vagy ne?
FOGAS: Olvasson, ilyenkor nem tehet mást.
KÁVÉFŐZŐ: Igyon kávét, ne olvasson.
ÍRÓASZTAL: Mert te nem is tudsz olvasni.
KÁVÉFŐZŐ: Igenis hogy tudok. (Manikűrözik.) Mindenki tud olvasni.
AKTA: (Nagy csattanással helyrebillen.) Na, megvan?
GUSZTÁV: Lassan megy, kérem. Nem lehet elkapkodni.
AKTA: Én ráérek. (Újra hintázik.)
(Gusztáv vadul olvas, a bútorok mögé gyűlnek.)
BÚTOROK KARA: Itt van már a bánat, itt van már a baj, akinek nincs a fején vaj, arra száll a baj.
GUSZTÁV: Parancsol egy kávét esetleg?
AKTA: Csak olvasson.
GUSZTÁV: Csakhogy nem értem. Egy kávét?
(A bútorok szétrebbennek.)
FOGAS: Figyeljen már, Kávéfőző, maga jön.
KÁVÉFŐZŐ: Ilyenkor nem jövök. Majd ebédkor.
FOGAS: Nincs ebéd. Az alispán úr sem szokott ebédelni.
ÍRÓASZTAL: Meg az osztályvezető elvtárs sem, tudom.
FOGAS: Csudát. Ő mindig megebédelt.
AKTA: Csak haladjunk.
GUSZTÁV: Azért felteszek egy kávét. Az mindig jól jön.
KÁVÉFŐZŐ: Most mit csináljak?
FOGAS: Kávét.
GUSZTÁV: (Homlokon csókolja Kávéfőzőt.) Mindjárt kész.
KÁVÉFŐZŐ: Most vigyázok, nem fog kifutni.
KARTOTÉK: Hiszem, ha látom.
KÁVÉFŐZŐ: Fogas bácsi, szóljon rá, elveszi az önbizalmamat.
ÍRÓASZTAL: Jut is, marad is.
AKTA: Nem akarom sürgetni, de mégis sürgetem. Nos, ezen a nyomtatványon kell a különböző nyilatkozatokat megtenni.
GUSZTÁV: Milyen nyilatkozatokat?
AKTA: Különbözőket.
GUSZTÁV: Mitől különböznek?
AKTA: Egymástól, ez világos, nem?
GUSZTÁV: Miért vannak egymástól különböző iratok egy csomagban?
AKTA: Ha nem figyel oda, nem megy semmire. És akkor meg különösen figyeljen, ha bármely ok miatt bevallásra kötelezett. Akkor a 01-es lapot feltétlenül nézze át, hogy önre vonatkozóan tartalmaz-e olyan részt, amelyet ki kell töltenie.
GUSZTÁV: Ha magácska itt van, akkor kötelezett vagyok.
AKTA: Kezd végre pontosan fogalmazni.
KÁVÉFŐZŐ: (Sikoltozva.) Kész van, kész van!
GUSZTÁV: Bocsánat. (A kávéfőzővel vacakol.) Mindig mellé megy a gőz. Ki fogom dobni.
KARTOTÉK: Én nem szólok egy szót sem.
KÁVÉFŐZŐ: (Hangosan zokog.) Ki akar dobni!
FOGAS: Mindenkit érhet B-lista.
ÍRÓASZTAL: Nyugi, nyugi.
KÁVÉFŐZŐ: Mi lesz velem? (Zokog.)
GUSZTÁV: Na, de legalább erős a kávé. (Kávéfőző fenekébe csíp.)
AKTA: Semmi baj.
FOGAS: Ezt megúszta, kicsikém.
GUSZTÁV: (Nézegeti a kávéfőzőt, közben Kávéfőző melltartóját pattintgatja.) Teljesen szétment a gumi. Mégiscsak kidobom.
KÁVÉFŐZŐ: (Visít.) Neeeee! (Gusztáv nyakába veti magát.) Ne dobj ki!
GUSZTÁV: Na mindegy. (Kitölti a kávét, nyakában Kávéfőzővel az asztalhoz viszi Aktának.) Majd megcsináltatom.
AKTA: Nem mondom, hogy könnyű a maga élete. Két cukorral kérem, ha lehetséges.
GUSZTÁV: Igen, persze. (Ledobja Kávéfőzőt, a lány a helyére sompolyog.)
ÍRÓASZTAL: (Kirántja a megfelelő fiókot.) Tessék parancsolni, főnök úr.
GUSZTÁV: Tessék, a cukor, sajnos kicsit kényelmetlen az iroda, néha nehéz itt dolgozni. Különösen, ha nehéz az ügy.
(Rituálisan kávéznak, a bútorok is lazítanak.)
AKTA: Node a kötelesség.
GUSZTÁV: Semmi baj. Hamar átesünk rajta.
FOGAS: Kávéfőző, magácska elég hanyag. Megint bajt csinált.
KÁVÉFŐZŐ: Ne tessék már morogni. Maga kiment a divatból. Mint Kartoték.
KARTOTÉK: Majd te megmondod, ki van divatban, mi?
GUSZTÁV: (Látványosan sóhajt.) Hát lássuk az okmányt.
AKTA: Hiszen azért vagyunk itt.
(Gusztáv olvas, Íróasztal segédkezik, Kartoték simogatja a fejét.)
GUSZTÁV: Nem értem. Mik ezek a számok? 0053-01. És 0053-02., 0053-03?
AKTA: Minél jobban húzza az időt, annál türelmetlenebb leszek.
GUSZTÁV: 0053-04, 0053-05, 0053-06, 0053-07, 0053-08, 0053-09. Vagy ehelyett a 01170. És még: 0053-91, 0053-10, 0053-11, 0053-12. Na nem. Elég!
BÚTOROK KARA: (Zümmögve.) 0053-04, 0053-05, 0053-06, 0053-07, 0053-08, 0053-09. 01170, 0053-91, 0053-10, 0053-11, 0053-12.
AKTA: Dehogy elég. Van folytatás.
GUSZTÁV: Nekem nincs folytatásom. (Hátra dől, Kartoték simogatja a fejét.) Befejeződtem.
BÚTOROK KARA: (Harsányan, szavalókórusszerűen.) 0053-04, 0053-05, 0053-06, 0053-07, 0053-08, 0053-09. 01170, 0053-91, 0053-10, 0053-11, 0053-12. Ki érti ezt, mondd, ember, ki érti?
AKTA: Dehogy fejeződött be. Ez csak az első oldal. És az sem végig.
GUSZTÁV: Mindegy, nem foglalkozom vele többé.
KÁVÉFŐZŐ: Most kiborult? Rossz volt a kávé?
FOGAS: Gyerekek, ebből baj lesz.
ÍRÓASZTAL: Miért lenne? Mindjárt összekapja magát.
AKTA: Előbb-utóbb túl kell esni rajta.
GUSZTÁV: Fáj a fejem.
KARTOTÉK: Meggyógyítom. (Melle közé húzza Gusztáv fejét.)
FOGAS: A kabátzsebben van a gyógyszere. Vigyem oda?
ÍRÓASZTAL: Van a fiókban is. (Kihúzza a fiókot, Gusztáv keresgél.)
GUSZTÁV: Bocsánat, beveszek valamit. (Cigarettát vesz elő.) Rágyújt?
AKTA: (Borzadva felugrik.) Maga dohányzik? Tudhattam volna.
GUSZTÁV: Már ne haragudjon, de ez a saját irodám.
AKTA: De én itt vagyok, bejöhettem, következésképpen véd a törvény.
BÚTOROK KARA: A törvény, a törvény! Erős vár a mi törvényünk!
FOGAS: Beterjesztik.
KARTOTÉK: Megvitatják.
ÍRÓASZTAL: Elfogadják.
KÁVÉFŐZŐ: Megszavazzák.
BÚTOROK KARA: A közlönyben kinyomtatják, végrehajtják, holnap este módosítják, megszavazzák, közzéteszik, elolvassák, elfelejtik, újrakezdik.
GUSZTÁV: Igaza van, a mi erős várunk a törvény. (Elteszi a cigarettát.) Jó, jó, csak tessék megnyugodni.
AKTA: (Hisztérikusan.) Azonnal szellőztessen ki!
GUSZTÁV: Kérem szépen, rá sem gyújtottam.
AKTA: Tegnap telefüstölte!
GUSZTÁV: Eddig nem tetszett szólni.
AKTA: Mert rosszul voltam, nem jutottam szóhoz. Megtámadta a tüdőmet. Be fogom perelni.
GUSZTÁV: (Reménykedve.) El tetszik menni? Szívesen kikísérem.
FOGAS: Gusztáv úr, ez maradni fog.
AKTA: Mégis, hogy képzeli ezt? (Visszaül.) Hogy mennék el? Dolgom van. Ráadásul az ügy nem is csak az enyém, hanem mindannyiunké. (Felcsattan.) Viszont szellőztessen ki, de azonnal!
(Gusztáv hátul kinyitja az ablakot, s ott marad bámészkodni. Kis sötét, mire Gusztáv megfordul, már délután van, a dossziék átkerültek a bejövő oldalról a kimenőre. A bútorok ziláltan összevissza ücsörögnek, kivéve Fogast, aki továbbra is áll.)
GUSZTÁV: (Kibontott nyakkendővel, ziláltan támaszkodik.) Hát végeztünk.
AKTA: (Fitten.) Nagyjából.
KARTOTÉK: (Tápászkodva.) Volt egy pont, amikor azt hittem, nem bírja tovább.
KÁVÉFŐZŐ: (Cicásan nyújtózkodik.) Nagyon fáradt szegény.
ÍRÓASZTAL: (Felpattan.) Sose féltse a főnököt!
FOGAS: Van olyan jó, mint az osztályvezető elvtárs volt.
KARTOTÉK: Vagy mint az alispán úr.
FOGAS: Kérem szépen, ő azért jobb volt. Határozottabb.
GUSZTÁV: Mit tetszik érteni azon, hogy nagyjából vagyunk készen?
AKTA: Még van néhány melléklet. (Újabb kupacot rángat elő.)
FOGAS: Na mit mondtam? Nincs vége. Megint nekem volt igazam.
ÍRÓASZTAL: Vitatkoztunk mi magával, Fogas bácsi? Nem.
KÁVÉFŐZŐ: Fogas bácsi mindig huhog. Hátha végre elmegy. (Nyelvet nyújt Aktára.) Úgy érzem, elmegy.
KARTOTÉK: Mert te aztán értesz hozzá.
AKTA: Ha ezekkel nem végeztünk, kár volt idejönnöm. Pedig önnel öröm dolgozni.
GUSZTÁV: Az előbb már azt hittem, megorrolt rám.
AKTA: Elnézést, hogy kissé türelmetlen voltam.
GUSZTÁV: Semmi baj. Szóval hogyan tovább?
AKTA: Még néhány kiegészítő táblázat, mintegy mellékes okmány, nyilatkozat és összefoglaló, aztán a visszalapozás az elejére, s végre, végre, az aláírás. Érti?
GUSZTÁV: Természetesen.
AKTA: Akkor nem ül vissza?
GUSZTÁV: Dehogynem. Csak szeretnék kimenni a szabadba. El, el innen. Repülni a fecskékkel. Vagy elmenni egy panzióba a kedvesemmel. Vagy más kedvesével. (Visszavonszolja magát a helyére.)
AKTA: Állampolgári kötelesség kitölteni az aktát.
GUSZTÁV: Az. De akkor sem értem, márpedig a hülyeség állampolgári jog.
AKTA: A hülyeség jog, a kitöltés kötelesség.
GUSZTÁV: Igenis. Csakhogy nem fogom fel az ügy velejét.
AKTA: Dehogynem. Tessék szépen elolvasni, már nincs sok.
GUSZTÁV: (Rázza a fejét.) Minek, úgysem értem. Feladom.
AKTA: Dehogy adja. Tessék olvasni.
GUSZTÁV: (Siránkozik.) Minek olvasnám, ha úgysem értem, ha pedig megértem, nem tudom kitölteni. Elbuktam.
AKTA: (Hirtelen felcsattan.) Kuss, olvass!
(Gusztáv rémülten a papírokba temetkezik, a bútorok riadtan felsorakoznak, Akta feláll, fel-alá sétál.)
BÚTOROK KARA: Hideg szél fú, nagy a bú, ó, nagy a bú.
AKTA: (Vezényel, Gusztáv fejmozgással követi a ritmust.) Szemet fel, irány a bal felső sarok! Olvasás indul! Egy sor, kettő, szavanként megrágjuk, nem kapkodunk, visszaugrunk, pont és újrakezdjük.
GUSZTÁV: Olvasom és értem, elolvasom, de meg nem értem.
AKTA: (Vezényel.) És elölről. Lapozzunk, és bal sarokból jobb sarokba, nem ugrunk át semmit, útmutató, másodpéldány, törvényszöveg, számítások, kitöltési példatár.
(Olvasás közben a bútorok aktákat hordanak, az egyik sarokból a másikba, majd vissza.)
GUSZTÁV: Befejeztem. Nem mondom, hogy megértettem, de erre nincs is szükség.
AKTA: Az a jó, ha a vége jó.
ÍRÓASZTAL: (Tollat vesz elő.) Akkor jön a nagy művelet.
FOGAS: Opus magnum.
KARTOTÉK: Aranyat csinálunk.
KÁVÉFŐZŐ: Inkább főzök kávét.
GUSZTÁV: Kávét?
AKTA: (Az asztalra csap.) Nem húzzuk az időt! Ír!
GUSZTÁV: Mit írok? Hova? Mivel?
(Íróasztal egy köteg tollat, lúdtollat vesz elő, írógépet tologat.)
AKTA: Hiszen könnyű, két példányban, tintával, nyomtatott nagybetűkkel vagy írógéppel.
GUSZTÁV: Csúnyán írhatok?
AKTA: A revizor meg vegyen szemüveget? Azt akarja, mi?
GUSZTÁV: Szó sem lehet róla. Szépen fogok írni.
AKTA: (Gusztáv körmöl, Akta mögötte áll, és vezényel.) Előzetes számításaihoz használja az útmutatóban levő munkalapokat! Csak a fehér rovatokba írjon, hagyja szabadon a nyomtatvány alapszínével megegyező, a hivatal, érti, a hivatal számára fenntartott rovatokat!
GUSZTÁV: Kérem, kérem. Eszem ágában sem volt oda írni, ahova nem szabad. Éppen elég rovat marad nekem.
AKTA: Ha a kitöltés közben hibázik...
GUSZTÁV: Elrontottam valamit?
AKTA: Azt mondtam, hogy ha hibázik, a javítást igazolja aláírásával.
BÚTOROK KARA: Ha nincs hiba, nincs baj, ha van hiba, nincs baj, kihúzni, aláírni, igazolni.
GUSZTÁV: És ha kész vagyok, mit csináljak?
AKTA: Ha elkészült a kitöltéssel, az egyik példányt az erre a célra szolgáló borítékban adja ajánlott küldeményként a megfelelő címre.
GUSZTÁV: Nekem már minden cím megfelel.
AKTA: Már megint kezdi a destruálást?
GUSZTÁV: Nem, nem, isten őrizzen. Kész vagyunk?
AKTA: Meglátjuk, meglátjuk. (Olvas.)
BÚTOROK KARA: Ismerjük, ismerjük, iktatás, ellenőrzés, kontroll, rekontroll, szubkontroll, revízió, revízió.
GUSZTÁV: És a többi papír? Azokkal mi lesz?
AKTA: A másik kitöltött példányt és az útmutatót őrizze meg, szüksége lehet rá! Öt évig őrizze!
GUSZTÁV: Értem, értem. (Egy köteg papírt átad Kartotéknak.) Megőrzöm, öt évig, és ha kell, előveszem.
BÚTOROK KARA: Végeztünk, kitöltöttük, eltettük, megőrizzük.
GUSZTÁV: Szóval készen vagyunk. Nem volt könnyű.
AKTA: Pedig hivatalnokként igazán megérthetné, milyen fontos és szép ez a munka.
GUSZTÁV: Én kérem megértem, mindent megértek, hiszen jogász vagyok.
AKTA: (Bennfentesen nevetgél.) A jogászság nem szakma, hanem az úriember természetes állapota. Uram, köszönöm az alapos munkát.
(Bútorok párokba rendeződnek, Kávéfőző és Fogas, Íróasztal és Kartoték, aprózzák a csárdást.)
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Nem ütik a jogászt agyon, sárgarigó rozmaringos galambom, mert a jogász vasból vagyon, sárgarigó rozmaringos galambom.
(Gusztáv készségeskedve feláll, mint aki ki akarja kísérni Aktát, Akta azonban ülve marad, a bútorok zümmögik a jogászcsárdást.)
GUSZTÁV: Megjegyzem, kissé bonyodalmasra sikeredett az ügy, amit hozott. Bizonyára az én hibám is.
AKTA: Pedig szép, nagyon szép feladat.
GUSZTÁV: Szép lenne? Erre az aspektusra még nem gondoltam.
(A bútorok aprózzák a táncot, közben éberen figyelnek.)
AKTA: (Kacéran felnevet.) Nem hiszem, Gusztáv úr, hogy nem vette észre a szépségét.
GUSZTÁV: Talán nem elég élénk a fantáziám, ami megint csak az én hibám.
BÚTOROK KARA: Fantázia? Csillogó képek? Ah, kedv remények Lillák, lila tinták, bizony, bizony, lila tinták, lila tinták.
AKTA: (Felpattan, fokozatosan patetikusra vált.) Engem lenyűgöz egy csodás kép. Abban az időben, amikor a városok szürkék a portól, s a falvak elcsendesedtek, hullik a hó és mindent elborít a latyak, az utakon megnőnek a kátyúk, na szóval ekkor, ebben a másra tökéletesen használhatatlan időben millió és millió ember hajol előre, homlokukat okos ráncokba rendezik, tudásukat, alkotó fantáziájukat mozgósítják, tollukat, számológépüket előveszik, elszámolásokat, nyomtatványokat, csekkeket szortíroznak, s alkot, alkot ez a sok-sok millió ember, mert igen, ez alkotás!
GUSZTÁV: Hát lehet, lehet. (Kinyitja az ajtót.) No de a világért sem szeretném feltartani, bizonyára bokros teendői vannak még.
AKTA: Valamit félreértett, kedves uram.
GUSZTÁV: Parancsol? (Hintázik az ajtón.)
AKTA: Parancsolok bizony.
GUSZTÁV: Aha. És mit tehetek még önért?
AKTA: Eddig csak szorgalmas volt, ámbár kissé nehézkes. De egy csöppet sem szeretett engem.
GUSZTÁV: Ó dehogynem. Egy teljes éven át fogom repesve visszavárni. De most, ha lehetne... (A nyitott ajtóban állva hajbókol.)
AKTA: (Dördülve becsapja a táskáját.) Még nem csatolt a megfelelő ügyirathoz.
GUSZTÁV: Holnap első dolgom lesz. De most, ha kérhetném...
AKTA: És a régi számlák? És az elszámolások? És a másodpéldány? És az ajánlott blanketta?
GUSZTÁV: (Újra az íróasztalnál.) Kérem, ennek az ügynek nincs folyománya. Megoldva, elrendezve, tisztázva, reggel kézbesítve.
BÚTOROK KARA: (Énekelve, Aktának célozva.) Vége már, vége már a szép időknek, más napok, más idők járnak önre...
AKTA: (Táskát lóbálva.) No persze ebben a rumliban semmi sem működhet rendesen. Kidobni mindent!
(A bútorok riadtan összetömörülnek, Gusztáv közéjük áll.)
GUSZTÁV: Kérem szépen, ne túlozzon. Mindent rendben feldolgoztam.
AKTA: Még nem, még korántsem dolgozott fel mindent. (Elindul Gusztáv felé, Gusztáv hátrál.) A mellékletek, kiegészítők, nemleges nyilatkozatok, nullás bevallás, köztartozás-mentességi nyilatkozat, pótbevallás, önrevízió, igen, bizony az önrevízió.
(Akta Gusztáv nyomában, Gusztáv az íróasztal körül menekül, nem fut, de tempósan.)
GUSZTÁV: Ezek még nem aktuálisak, hiszen még el sem küldtük ezt.
AKTA: (Átveti magát az asztalon, megfogja Gusztávot.) Kis hamis, el akarsz szökni?
GUSZTÁV: Persze, el, el innen! (Próbál kiszabadulni.) Fellebbezek!
AKTA: Fellebbez? Idő előtt? Bevallás előtt? (Legyűri Gusztávot az íróasztalra.) Ugyan már.
GUSZTÁV: Jogom van, jogom van!
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Jogállam, jogállam, ez aztán az állam, ha megunom magamat, jogálmot álmodok.
AKTA: Van ám, van ám! Előbb végrehajtok!
GUSZTÁV: Kifogás, kijavítás!
(A bútorok összeszaladnak, Akta és Gusztáv birkózik az asztalon.)
FOGAS: Baj van, gyerekek.
ÍRÓASZTAL: Látom, Fogas bácsi. Mit csináljak?
KÁVÉFŐZŐ: Amit az alispán elvtárs. Vagy felőlem úr is lehet.
FOGAS: Ne beszéljen összevissza.
GUSZTÁV: Panaszkodom! Számítási hiba! Téves kitöltés!
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Jogállam, jogállam, ez aztán az állam, ha megunom magamat, jogálmot álmodok.
AKTA: (Akta térdel az asztalon, ordináré módon felrántja a szoknyáját, kéjesen motyog.) Felszólítás, egyeztetés, bírság, büntető kamat!
KARTOTÉK: Ha mindenki tehetetlenkedik, majd én cselekszem. (Kiránt egy fiókot, és ledobja a földre.)
AKTA: (Megtorpan.) Te jó ég, mi van itt?
GUSZTÁV: Bocsánat, én sem értem. (Kapálózik Akta alatt.) Visszateszem a fiókot, a sok régi kacat, minden meginog!
KÁVÉFŐZŐ: (Vihog.) Mit dobálsz? Majd jön Winchester és CD, akkor majd nem lesz mit dobálnod.
FOGAS: Hallgasson már, nem ért semmit.
KÁVÉFŐZŐ: (Táncikálva vihog.) Kartoték régi kacat!
GUSZTÁV: (Birkózik Aktával.) Elfelejtettem kikapcsolni a kávéfőzőt!
KÁVÉFŐZŐ: (Hangosan nevet.) Kész a kávé, kész a kávé!
AKTA: (Lemászik Gusztávról.) Így nem megyünk semmire. Na erre még visszatérünk. Itt minden a feje tetején áll.
FOGAS: Én soha nem állok a fejem tetejére. Kikérem magamnak.
GUSZTÁV: (Íróasztal mögé bújik, rendezgeti zakóját.) Kérem, én mondtam, nem kell kapkodni.
AKTA: Nem akarok belebeszélni, de igazán kidobhatná ezeket a kacatokat. Azt az ocsmány fogast például.
FOGAS: Anyád. (Ledobja Akta kabátját.)
AKTA: Hé, a kabátom!
(Gusztáv rohan, visszaakasztja, Fogas újra ledobja, Gusztáv kétségbeesetten próbálkozik.)
KÁVÉFŐZŐ: (Hangosan röhög.) Hogy begerjedt Fogas bácsi!
AKTA: (Elugrik.) Ez a szar leforrázott!
GUSZTÁV: Kérem, kérem, tessék menekülni, akarom mondani, menni.
(Akta ijedten leül az íróasztalra, Íróasztal lefogja, Kartoték kiránt egy fiókot, Fogasnak dobja, az passzol Kávéfőzőnek, az Íróasztalnak, Íróasztal Akta fejére húzza, Akta elterül a szoba közepén.)
KARTOTÉK: Maga nagyon ügyes, Íróasztal. Pedig kezdő.
FOGAS: Az alispán úr párbajjal rendezte az ügyeket. Az osztályvezető elvtárs pedig áthelyezéssel.
(A bútorok és Gusztáv körülállják Aktát.)
GUSZTÁV: Ad acta.
BÚTOROK KARA: Iktatva, feldolgozva, aláírva, elfektetve.
GUSZTÁV: De most mi lesz? (Fogja a fejét.) Mégis, mi lenne? (Felderül.) Bejön az ügyfél, mit ügyfél, maga az ügy, az Akta, én pedig feldolgozom. (Behúzza Aktát az asztal alá.) Így van ez rendjén. Ügyek mindig vannak, lesz másik, nekem is. Meg kell vizsgálnom, hogy működik Tongán a hivatal. Az elég messze van.
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Most búcsúzunk és elmegyünk, a mi időnk lejárt, itt hagyunk kedves irodánk, viszontlátásra hát, viszontlátásra hát.
GUSZTÁV: Tonga, Palau, utazás. Rémlik, ehhez jogom van.
(A bútorok ének közben fűszoknyát húznak, Fogas mintha árboc lenne, kifeszíti Gusztáv kabátját. A kabát belseje látszik, halálfejes kalózlobogó. Gusztáv az íróasztal mellé ül, mint aki gépel.)
FOGAS: Fogom a szelet!
KARTOTÉK: A készletek rendben!
ÍRÓASZTAL: Úszóképesség maximális!
KÁVÉFŐZŐ: Ugye jó voltam? Most hova megyünk?
FOGAS: Jó voltál, kicsikém.
ÍRÓASZTAL: Irány a Csendes Óceán! (Énekel.) Öten a halott ládáján!
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Johohó, meg egy üveg rum!
KÁVÉFŐZŐ: Akkor rumos kávét iszunk?
ÍRÓASZTAL: (Énekel.) Öten a halott ládáján!
BÚTOROK KARA: (Énekelve.) Johohó, meg egy üveg rum!

FÜGGÖNY
Nyaralás

Szereplők:

GUSZTÁV
FELÍCIA
SPÁNIEL
VIZSLA
HOFMANN ÚR
BOGÁR ÚR
PINCÉRLÁNY

A színpad egyik fele kávéház, a másik szállodai szoba. A kávéház két-három asztal, székek és pult, a szoba közepén dupla ágy, mellette két szék, a sarokban öltözőasztal. A színpadnak az a fele kap fényt, amelyiken történik valami. A szobába a kávéházon át lehet bemenni, a kávéház ajtaja az utcára szolgál. A szereplők köznapi megjelenésűek, a ruhák, kellékek semmilyen meghatározott korra nem utalnak, mégis inkább maiak. A kutyákat játszók emberi civilben vannak - Vizsla sportos, Spániel tanáros -, minden külsődleges kutyaimitáció nélküli mozgásuk, gesztusaik a kutyai gesztusok megfelelői, nem utánzásuk. Felícia nem feltűnően, de fiatalabb Gusztávnál. Hofmann úr idős, Spániel szintén. Vizsla és Pincérlány majdnem tetszés szerinti korúak, de maximum negyvenesnek látszódjanak.
Bogár úr általában néma, a külső szélen, divatjamúlt bőrzakóban, lábánál bevásárló szatyrokkal ül, senki nem szól hozzá, messziről elkerülik. Amikor nincs kifejezett akciója, szatyraiban motoz, önmagával kártyázik és sakkozik, gesztusaival követi az eseményeket.

1. jelenet - Teatime

(A kávéház sarkában, az ajtó előtt fekszik Spániel. Pincérlány leteszi az átellenes sarokban körmölő Hofmann elé a kávét, Bogár elmélyülten kutakodik a szatyraiban. A lány a pultnál letör egy darab süteményt és a kutya felé dobja. Spániel lomhán, tekintetével követi a süteményt.)
PINCÉRLÁNY: Tiéd, kiskutya.
SPÁNIEL: (Kelletlenül nyújtózkodik.) Minden ismétlődik, minden ugyanaz. Időről időre táplálék kerül elém. Fentről jön, ez a legegyszerűbb elme számára is nyilvánvaló.
PINCÉRLÁNY: Egyél, kutyuskám.
SPÁNIEL: (Körüljárja a süteményt, szagolgatja.) Enni vagy nem enni, az itt a kérdés, már ha lesüllyedünk a köznapok szintjére.
PINCÉRLÁNY: Nézzenek oda, még válogat is!
SPÁNIEL: (Vakarózik.) De nem süllyedünk! Nem, mert más megoldatlan kérdések halmozódnak elénk. Például az, hogy honnan veszi táplálékunkat a föld? Hol van az a fönt, ahonnan jön?
PINCÉRLÁNY: Tiéd!
SPÁNIEL: Az evés adottság, a táplálék eljövetele ellenben bölcseleti probléma, mégpedig a kutyalétet meghatározó lényegi kérdés.
HOFMANN: Eszi nem eszi, nem kap mást. Kisasszony, miért hideg a kávém? Az én kávém mindig hideg. Megfigyeltem.
SPÁNIEL: Megfigyeltem, ámbár a megfigyelés szigorúan véve csupán a megismerési folyamat bevezetője, végeredményben silány empirizmus, mégis ki merem mondani, hogy megfigyeléseim szerint a táplálék eljövetele kikényszeríthető. Ha lógatom a fülem, felfelé meresztem a szemem, táplálék kerül elém. (Átballag Hofmann elé, leül, s bámulja a kávéscsészét.)
HOFMANN: Na tessék, most meg idejön. Teljesen elkényezteti ezt a dögöt.
PINCÉRLÁNY: Olyan aranyos kutyus, Hofmann úr.
HOFMANN: A kávé meg hideg, a kutyának sem kell.
SPÁNIEL: (Araszol Hofmann felé.) Kutatói érdeklődésem tárgya, vajon általánosítható-e ama tétel, hogy ahol egy kutya ül, ott szükségképpen terem táplálék a földön.
PINCÉRLÁNY: Ne koldulj már!
HOFMANN: Mit bámulsz, kiskutya? (Dobbantva.) Tünés!
PINCÉRLÁNY: Tessék már egy kicsit szeretni!
SPÁNIEL: Köztudott, bizonyos esetekben énekes mondóka kell a táplálék földre invitálásához. (Énekel.) Hull a finom jó falat, jöjj el kedves pörköltszaft, minden kutya várva vár, velős csont és kolbász pár.
HOFMANN: Te jó ég, még vonít is. Nem veszett?
PINCÉRLÁNY: Fujj, marad!
SPÁNIEL: (Ugrál.) Mi lesz? Hibás lenne a sokszor ellenőrzött hipotézis?
HOFMANN: Vigye már innen ezt a bolhazsákot! Nesze. (Cukrot dob, Spániel röptében elkapja.) Látja, ez kell neki, cukor. Nekem meg forró, érti kisasszony, forró kávé.
SPÁNIEL: (Bánatos fülvakarással.) Mohóság, mindig a mohóság! Mohóság, kutya a neved. Vagy inkább kutya, mohóság a neved? Minden megoldott kérdés újat szül, ez helyénvaló, de miért szül minden megoldatlan kérdés is újabbat? A régiek nem elegendőek?
PINCÉRLÁNY: (Elveszi Hofmann elől a csészét.) Megmelegítem. (Lábával a kutya elé tolja a süteményt.) Edd meg, mert nem kapsz többet.
(Gusztáv és Felícia érkeznek utazótáskákkal. Az ajtóban körülnéznek, Spániel bekapja a süteményt, és eléjük sündörög.)
PINCÉRLÁNY: Jó napot, tessenek parancsolni.
GUSZTÁV: Jó napot kisasszony, vagy inkább jó estét, nem, még nappal van. Azt hiszem, szobát foglaltam.
PINCÉRLÁNY: Gusztáv úr? (Pultnál, könyvben lapozgatva.) Igenis, tetszett szobát foglalni, két személyre.
GUSZTÁV: Igen kérem, ha lehet ne földszintit, hacsak nem foglalt az emeleti, ámbár ha már valaki lekötötte, akkor megfelel más is.
PINCÉRLÁNY: (Könyvben lapoz.) Három napra tetszett foglalni, ugye? Sajnos az emeleti foglalt, hosszabb időre kivette egy úr.
GUSZTÁV: Nem is tudom, Felícia, megfelel a földszinti szoba? Csak találunk még szállást a városban!
FELÍCIA: Nézzük meg, és ha nem jó, keressünk másik szállást a városban.
GUSZTÁV: Kicsit közel van a kávéházhoz. Nem zavar?
FELÍCIA: A közelség zavaró lehet, de nem biztos, hogy tényleg zavar. A körülményektől függ.
GUSZTÁV: Csendes hely, az ajtó véd, nem valószínű, hogy zavarna, ami persze, mármint a zavarás, éppenséggel megvalósulhat.
PINCÉRLÁNY: Tessék megnézni a szobát. (Belöki a pult mögötti ajtót, kivilágosodik a szoba.) Ez lenne, kényelmes, sőt kényelmesebb, mint az emeleti, nem kell lépcsőzni például.
FELÍCIA: Ha mégsem, akkor holnap körülnézünk a városban.
PINCÉRLÁNY: Ebben az időben nehéz szállást találni, de ez meg fog felelni. Tessék ideadni a csomagokat és helyet foglalni. (A csomagokat átteszi a szobába.)
GUSZTÁV: (Terelgeti Felíciát.) Talán ha ide ülnénk előre, ne egészen az ajtóba, hanem kissé odébb, amennyiben megfelel ez az asztal, persze választhatunk másikat, akár asztalt, akár kávéházat, mehetünk cukrászdába is, ha az jobban tetszene.
FELÍCIA: Nagyon kedves hely.
GUSZTÁV: Igen, mondják is sokan, nem mintha zsúfolt volna, sokkal inkább bánatosan üres, a bánatost nem a hangulatra értem, hanem a kinti fényre.
FELÍCIA: Éppen megfelel, Gusztáv, lám a kilátás is milyen szép, csak az eső zavaró, de mit tehetünk?
GUSZTÁV: A kilátás a kávéházban feltétlenül szükséges, hisz’ milyen is az a kávéház, ahol nem lehet szemlélődni, feltéve, ha a külső világ nem zavaró, azaz úgyszólván csak kipillantás, s nem kilátás.
FELÍCIA: Végtére is nem bámészkodunk folyton.
PINCÉRLÁNY: (Folyamatosan követi a toporgást.) Tetszik parancsolni?
GUSZTÁV: Köszönöm kisasszony, nagyon köszönöm, már le is ülünk. (Egy asztalhoz kíséri Felíciát.) Vagy inkább a pult elé üljünk, ahol nem zavar a külső látvány, viszont sokat jár-kel a kisasszony, netán a sarokba, ott teljes a nyugalom, legfeljebb az aggasztó, hogy rendeléskor nem vesz észre a felszolgáló, vagy ha kifogásunk merül fel, nem mintha számítanék rá, mégis megeshet.
FELÍCIA: Nem akarok válogatós lenni. Üljünk oda, ahova szoktál.
(Forgolódnak az asztalok között, Spániel csatlakozik a processzióhoz.)
GUSZTÁV: Nem mondanám, hogy szoktam, csak kétszer jártam itt, meglehetősen régen, úgyhogy talán mégis inkább oda üljünk, ha nem kényelmetlen. Vagy az? Inkább ide?
PINCÉRLÁNY: Tetszik parancsolni?
FELÍCIA: Köszönjük, köszönjük, mindjárt rendelünk. Ide ülünk?
GUSZTÁV: Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad, oda ülünk, ahol neked kellemes, kedvesem, semmi esetre sem máshova.
FELÍCIA: Itt jó lenne, ha neked is tetszik, Gusztáv. (Tétován áll.) Vagy menjünk mégis beljebb? Vagy akkor zavarjuk azt az urat, aki ott írogat?
GUSZTÁV: Nem hinném, hogy bármi is zavarná, látszólag szorgosan dolgozik ugyan, de nem több az írogatása, mint puszta időtöltés.
FELÍCIA: Honnan tudod? Hátha regényt ír, vagy fontos feljegyzést, esetleg üzleti levelet. Nem lenne helyes megzavarni.
GUSZTÁV: Hiszen mindig áthúzza, amit leírt! Idegen helyen nehéz a választás, mert minden új, egy törzskávéházban sokkal könnyebb.
FELÍCIA: Rád bízom magam, a te törzsasztalod lenne nekem is a legjobb.
GUSZTÁV: Nincs törzsasztalom, ámbár ha mégis lenne, akkor is azt mondanám, te válassz, mert megrögzött szokásoknak engedni nem szerencsés, nehéz eldönteni, mi helyes, mi kell a biztonságérzethez, s mi puszta tehetetlenség.
SPÁNIEL: (Élénken sündörög Gusztáv és Felícia körül.) Az ajtó alkalmas helynek bizonyult a táplálék előhívására, de egy kísérlet nem kísérlet. Ama asztal alja is megfelelőnek bizonyult, ámbár ott énekelni is kellett. Vajon milyen ez a fertály?
FELÍCIA: Miért morog ez a kutya? Nem harapós?
GUSZTÁV: Nem zavar senkit, minket sem zavarna, ha itt, vagy kissé odébb, esetleg amott hátul leülnénk.
HOFMANN: Még hogy nem zavar? Már megbocsásson, nagyon is zavar. Mit keres egy kutya a kávéházban?
FELÍCIA: Nagyon szeretem a kutyákat.
GUSZTÁV:  Ez a minden apróságban, minden gondolatodban megjelenő kedvességed jele, aminek mondhatatlanul örülök, ugyanakkor félelemmel tölt el, hogy tudom-e kellően viszonozni.
FELÍCIA: Hogy mondhatsz ilyet? Te nagyon kedves vagy, annyira, hogy féltelek, nehogy csalódj, nem bennem, nem az én szeretetemben, hanem az emberekben.
PINCÉRLÁNY: Nem tetszenek leülni?
(Gusztáv és Felícia hirtelen mozdulattal leülnek.)
GUSZTÁV: Bocsánat kisasszony, rendelünk kisasszony. Két kávét és süteményt kérünk, illetve nem is tudom, Felícia, mit parancsolsz? Tortát, pogácsát, gesztenyepürét? Vagy komplett uzsonnát?
PINCÉRLÁNY: A gesztenyepüré sajnos kifogyott.
FELÍCIA: Kár, akkor talán tortát, mondjuk dobostortát, vagy ha van mandulás kifli, az éppen jó a kávéhoz, ugye? Vagy komplett uzsonnát? Milyen aranyos kiskutya! (Megsimogatja Spánielt.)
PINCÉRLÁNY: Mandulás kifli, torta, két komplett uzsonna?
GUSZTÁV: Ne feledkezzünk meg a kávéról.
SPÁNIEL: A kísérletet akadályozzák a szinte mindenütt előforduló, kiáltásra és mozgásra korlátozott lények. (Elgondolkodó fülvakarás.) Van jelentőségük a világ rendjében, így ha nem specializálódtam volna a tápláléktanra, akkor megvizsgálhatnám eloszlási görbéjüket, ki tudja, levezethető-e valamiféle törvényszerűség?
HOFMANN: Nem szeretem, ha egy kutya morog. Nem rendjén való. Vigyázzanak, meg ne harapja magukat.
GUSZTÁV: Kérem, ha ismernénk a kutyajelek rendszerét, a jelek használatára szolgáló szabályokat, nemkülönben azokat a körülményeket, amelyek módosítják a jelek jelentését, akkor pontosan tudnánk, mit fejez ki itt és most a morgása, ami nem éppen morgás, inkább figyelemfelhívó hangadás, azaz jelzés, nem pedig jel. A komplett uzsonna jó.
HOFMANN: Csak vigyázzanak, néha hideg a kávé. Ez a dög megint morog.
PINCÉRLÁNY: Már megmelegítettem, Hofmann úr.
SPÁNIEL: Röppálya, föld, becsapódás, gyorsulás, végsebesség. Kiszámítanám az összetevőket, valószínűségeket, ezek kombinációját, ha értenék a matematikához. Vagy legalább tudnám, mi az.
GUSZTÁV: Mi mindenesetre forró kávét kérünk.
PINCÉRLÁNY: Koldul, ennyi az egész. (Spánielhez.) Helyedre! Tehát két kávé, és mandulás kifli rendel? Vagy két komplett uzsonna?
HOFMANN: Nem kell szólni hozzá, akkor elmegy. Mármint a kutya.
FELÍCIA: (Étlapot böngészve.) Azt hinné az ember, hogy egyszerű az életük a kutyáknak, pedig nem könnyű, gondoljunk csak a kóbor kutyákra, amiket a hídon látunk. Miből áll a komplett uzsonna? Péksütemény, kávé, vaj, felvágott, narancslekvár, mint az angol ötórai teán. Pedig kávé.
HOFMANN: Mégpedig többnyire hideg kávé.
(Spániel leheveredik, de figyeli a táplálék mozgását. Pincérlány letesz egy tálca süteményt Felícia és Gusztáv elé.)
GUSZTÁV: Vagy tea. Lám, a kutya egész életét betölti a gazda intenzív akarása, egész léte másban méretik, nem mintha a mi életünk nem egymásban mérődne, ám ő csak akkor létezik, ha saját kutya mivoltát alárendeli a talán szerető, talán méltatlan és goromba gazdának.
FELÍCIA: Kutyaésszel felmérhetetlen kár, ha elvész a gazda, szegény jószág magára marad egy egész világgal szemben.
GUSZTÁV: Annyira felmérhetetlen, hogy a mérési határon kívül van. Ő szegény, tudniillik az elveszett kutya már nem is létezik lényege szerint, mert a kutya áthelyezi egyéniségét a gazdájába. Nem mintha nem lennének más típusú kutyák, így olyanok is, akik megőrzik integritásukat. A komplett uzsonna nem lehet rossz, ámbár itt semmi sem rossz, a mandulás kifli sem.
VIZSLA: (A pult mögül beszalad, Bogárhoz megy, pukedlizik.) Tiszteletem, főnök. (Spánielhez.) Na tünés innen!
SPÁNIEL: (Felpattanva, mérgesen.) Ez az én területem, mars ki!
VIZSLA: Még hogy a magáé?! Miért, ki maga? (Kötekedve, krakéler módon.) Azt hiszi, valaki? Mi? Kell valami?
SPÁNIEL: Betakarlak, ha nem fogod be a pofád!
HOFMANN: Ez nem igaz! Már két eb van itt. Maga minden kóbor dögöt ideszoktat.
PINCÉRLÁNY: Ismerem a kutyust, ártalmatlan. Tehát komplett uzsonna rendel.
PINCÉRLÁNY: tempósan hordja az étkeket Gusztávnak és Felíciának, eszegetnek rendületlenül, Vizsla fel-alá rohangál.)
HOFMANN: Ez még rosszabb, mint az a lompos fülű. (Toppant.) Ül!
(Spániel és Vizsla szaglászva körülsétálja egymást, először fenyegető tartásban, de mivel Vizsla nő, hamar megenyhülnek, Spániel gáláns tartást vesz fel.)
SPÁNIEL: Kézcsókom, szép hölgy. Hadd mutatom be magam. Spániel vagyok, nem mintha ez érdekes lenne kegyed bája fényében.
VIZSLA: Meg kell hagyni, az ön modora hagy kívánnivalót maga után.
SPÁNIEL: Hát kérem szépen, a kívánnivaló kérdését éppen feszegethetjük.
VIZSLA: (Vihogva.) Maga kissé túlzó, barátom.
FELÍCIA: Milyen kedvesek. Most már megbarátkoztak egymással.
HOFMANN: Semmi kedvesség, kisasszony. Ez csak biológia. Az ott szuka, ez meg kan.
FELÍCIA: Csak játszanak. (Süteményt dob a két kutyának.) Egyetek, kiskutyák.
(Vizsla bekapja a maga falatját, Spániel csak nézi.)
SPÁNIEL: Jaj, édes Vizsla, most el méltóztatott rontani a kísérletemet!
HOFMANN: Mindjárt összeverekednek rajta. A lompos már morog is. Ki kell őket kötni a ház elé, úgy van rendjén.
VIZSLA: Miféle kísérlet ez? Nem kísérlet, hanem ennivaló.
SPÁNIEL: Általánosan táplálék.
VIZSLA: Étel. Étek, falat, csemege.
SPÁNIEL: Táplálék!
VIZSLA: Felőlem legyen táplálék. Megehetem azt a darabot is?
SPÁNIEL: Nem! (Bekapja, elkeseredetten vakarózik.) Nem kellett volna.
VIZSLA: Nem hát. Hagyta volna nekem.
SPÁNIEL: (Siránkozva.) Mindig ez a gyengeség, az örök, kutyai gyarlóság.
VIZSLA: Mi ebben a gyarlóság? Én voltam a hülye, hogy megkérdeztem.
(Leülnek, egymásnak döntve a hátukat. Amíg az emberek beszélgetnek, néha forgolódnak, mocorognak.)
HOFMANN: Morognak, zabálnak. Ronda dögök. Ennyire futja nekik, mégis hányan szeretik őket.
GUSZTÁV: És miért ne szeretnék őket? Mást sem tudnak, mármint a kutyák, mint viszontszeretni, még a legméltatlanabb gazdát is.
FELÍCIA: Szeretni való ösztönlények.
HOFMANN: És mi szeretnivaló van egy ösztönlényen?
FELÍCIA: Éppen az, hogy ösztönösek. Hogy nem hazudnak. Hogy tiszták.
HOFMANN: Én inkább pofátlannak mondanám ezeket. Hogy tiszták? Tudja, kedves asszonyom, min jár az eszük? Zabálás és szex, semmi más. És miért előnyös, ha valami vagy valaki ösztönlény? Mert nem törődik másokkal? Mert nem gondolja át cselekedeteinek következményeit?
PINCÉRLÁNY: De Hofmann úr, hiszen nem bántanak senkit!
HOFMANN: Még csak az kéne!
FELÍCIA: Tudja, kedves uram, én azért szeretem a kutyákat, mert bennük csak önzetlen szeretet van, semmi más.
HOFMANN: De kérem, kedves asszonyom, éppen hogy nyoma sincs az önzetlenségnek, egy jó falatért mindent odaadnak. Az úgynevezett szeretetet is. Ebből áll az ösztönlénységük.
PINCÉRLÁNY: (Gusztávnak.) Tetszik még parancsolni?
GUSZTÁV: Nem, köszönöm, igazán nagyon finom volt. (Felállva.) Felícia, talán átöltözhetnénk, esetleg elmehetnénk színházba, ha van kedved.
FELÍCIA: Én szívesen mennék, bár a rossz idő miatt itt is maradhatunk, de elmehetünk sétálni is, annyira azért nincs rossz idő.
GUSZTÁV: Jó, de előbb pihenjünk és öltözzünk át.
FELÍCIA: Hiszen reggel óta úton vagyunk.
(Beszéd közben átmennek a pult mögé, onnan a szobába. Bogár feláll, körülményesen elrakja a sakkot, és kimegy az utcára. Vizsla követné, de Bogár az orra előtt becsapja az ajtót.)

2. jelenet - Szoba

(A szoba kellemetlenül világos, Gusztáv és Felícia csomagjukat lábuk elé téve mereven ülnek az ágy két oldalán, a lány az ajtó, Gusztáv az öltözőasztal felőli oldalon.)
GUSZTÁV: Elfáradtál?
FELÍCIA: Kicsit, csak annyira, hogy jól essen leülni.
GUSZTÁV: Szokatlanul sokat ettünk uzsonnára. Nem mintha nem esett volna jól, éppen ellenkezőleg. Kétségtelen, a magam részéről nem szoktam uzsonnázni, sőt, gyakorta az ebéd is elmarad.
FELÍCIA: Gondom lesz rá, hogy rendszeresen étkezz.
GUSZTÁV: Az egész életmódom merőben helytelen, változtatni kell, feltétlenül és hamar. Ugye segítesz ebben?
FELÍCIA: Ha tudok, és nem okozok ezzel kényelmetlenséget.
GUSZTÁV: Kényelmetlen, ahogy élek.
FELÍCIA: Az élet úgy ahogy van kényelmetlen.
GUSZTÁV: A kávéház és a panzió nem az élet része, mert kényelmes.
FELÍCIA: Következésképpen.
GUSZTÁV: Úgy beszélgetünk, mint egy nyelvkönyvben a turisták.
FELÍCIA: Zsebre dugott kézzel járni a világban. Az az igazi.
GUSZTÁV: Ha zsebre dugod, hogy fogom meg a kezed?
FELÍCIA: Jólesett az uzsonna. Én sem szoktam uzsonnázni, pedig egészséges. Viszont úgy elszívnék egy cigarettát!
GUSZTÁV: Ennyit az egészségről, de nekem is jólesne. (Komikus igyekezettel rágyújtanak, kölcsönösen tüzet adnak egymásnak.)
FELÍCIA: Milyen kedves kutyák voltak a kávéházban.
GUSZTÁV: Ahogy elnézem, a lompos fülű mindig itt van, a vadászféle meg az egyik vendégé. Bizonyos Bogár úré, a pincérlány azt mondta.
(Akkurátus mozdulatokkal elnyomják a cigarettát.)
GUSZTÁV: Az az oldal megfelel neked? Vagy cseréljünk?
FELÍCIA: Nekem megfelel. A másik oldal sem lenne rossz, nincs nagy különbség, úgyszólván teljesen mindegy.
GUSZTÁV: Valóban nincs jelentősége, de van, aki megszokta, hogy az ajtó mellett nem tud aludni, zavarja a fény, vagy a fény hiánya, esetleg csak a jobb vagy a bal oldalán fekve tud pihentetően aludni.
FELÍCIA: Igazad van, én a teljes sötétet szeretem.
GUSZTÁV: Cseréljünk helyet, hacsak nem fáraszt fölösen.
(Gyors mozdulattal átdobják a csomagokat, maguk is villámgyorsan helyet cserélnek.)
FELÍCIA: Nem szeretném, ha téged bármi zavarna. Én nagyon jól alszom mindenütt. Adottság. Téged viszont zavar az ajtó közelsége.
GUSZTÁV: Nem, nem, a fényt szeretem, az ajtó viszont nem zavar. A katonaságnál különben is megszoktam.
FELÍCIA: Ne hasonlítsd a panziót a katonasághoz. Cseréljünk.
(Megismétlődik a helycsere.)
GUSZTÁV: Most meg téged fog zavarni a kávéházból beszűrődő fény.
FELÍCIA: Odahúzom a függönyt.
GUSZTÁV: Mondom, hogy téged zavar, engem viszont nem.
FELÍCIA: Téged zavar az ajtó, én viszont jól tudok aludni ajtó mellett is.
(Megismétlődik a helycsere.)
GUSZTÁV: Akkor eldöntöttük, nagyon kedves vagy, mint mindig. Nem lesz így neked messze az öltözőasztal?
FELÍCIA: Miért nem szóltál, hogy zavar, ha este vagy reggel átmegyek az asztalhoz, márpedig átmegyek. Fel fogsz ébredni.
GUSZTÁV: Nem valószínű, ne is legyen szempont. Különben te olyan csendesen mozogsz, hogy szinte a tapintatod tűnik tapintatlanságnak, az én otromba magaviseletem tükrében pedig különösen.
FELÍCIA: Nem vagy otromba, ellenkezőleg, nagyon is figyelmes, úgyhogy nem engedem meg, hogy kényelmetlenül aludj.
(Megismétlődik a csere, ezúttal azonban Gusztáv elveti magát a térfelén, Felícia pedig leül az öltözőasztal mellé.)
FELÍCIA: Cserélhetünk, maradhatunk, végtére mindkét oldalon jó alvás esik.
GUSZTÁV: Van választék, vannak alternatívák, tehát dönteni kell. Aki egyik oldalon alszik, nem alszik a másikon, egyik oldalon ajtó, másikon öltözőasztalka, következésképp van különbség az ágy két fele között. Tehát nem mindegy, melyikünk hol fekszik.
FELÍCIA: Nem hát. Megjegyzem, a pincérlány választott helyettünk, mert az én csomagomat az öltözőasztal mellé tette, a tiédet meg oda.
GUSZTÁV: Ez már történelem, nyugodjunk bele.
FELÍCIA: Nem is túl lényeges. Miért nem tetszik neked a kávéház? Vagy ez a szoba?
GUSZTÁV: Tetszik, igazán kedves hely. Én azt hiszem, neked nem tetszik.
FELÍCIA: Nekem tetszik. Miért gondolod, hogy nem tetszik?
GUSZTÁV: Sohasem választasz kedved szerint. Azt várod, hogy én válasszak.
FELÍCIA: Nem, dehogy. Te vagy az, aki rám bízod a választást. Persze választani nehéz teher, belátom, így szívesen átvállalnám, ha biztosan tudnám, hogy a kedvedre teszek.
GUSZTÁV: Mert te olyan jó vagy, és lemondasz arról, ami neked lenne kedvedre, hogy a kedvemre tegyél.
FELÍCIA: Szó sincs róla. Nekem az a jó, ami neked.
GUSZTÁV: Akkor most megegyezhetünk abban, hogy mit csináljunk este?
FELÍCIA: Igen, korán van, de annyira nem, hogy minden beleférjen.
GUSZTÁV: Menjünk színházba? Vagy inkább sétálni? Vagy maradjunk és vacsorázzunk meg itt? Keressünk egy éttermet?
FELÍCIA: Nem is tudom. Nagyon kedves a szoba és a kávéház, maradhatunk. Vagy sétáljunk, szép kis város. De az is jó, ha elüldögélünk egy kellemes étteremben. Te mit csinálnál szívesebben?
GUSZTÁV: Azt, amihez neked a legnagyobb kedved van, legyen az séta, egy kellemes színdarab, utána könnyű vacsora, mert kicsit sokat ettünk uzsonnára.
FELÍCIA: Viszont reggel óta úton vagyunk.
GUSZTÁV: Akkor maradjunk, és üljünk be a kávéházba?
FELÍCIA: Nem vagy fáradt?
GUSZTÁV: A vacsorát behozathatjuk, ha nincs kedved elmenni sehova.
FELÍCIA: Nem mondtam, hogy nincs kedvem, csak éppen túl sok a lehetőség. Jó sétálni, a színház is tetszene, a kisvendéglő is, és jó lenne a szobában vacsorázni kettesben. Mindenesetre átöltözöm.
(A beszéd közben kibújik az útiruhából, s köznapias, nem lompos, nem extra fehérneműben lázasan keresgél a csomagjában.)
GUSZTÁV: Érdekesek voltak a kutyák. Az öreg spániel nem volt hajlandó enni, mégis koldult, a másik meg nem koldult, viszont evett.
FELÍCIA: Nem, a spániel is evett. Megevett mindent, csak hosszan töprengett. A vadász viszont szó nélkül bekapta a süteményt.
GUSZTÁV: Különböző alkatok.
FELÍCIA: Biztos arra volt szoktatva, hogy ne fogadjon el idegentől ételt. Azért elég szemtelen kutyus. Mit vegyek fel?
GUSZTÁV: Így vagy a legszebb.
FELÍCIA: De színházba mégsem mehetek bugyiban!
GUSZTÁV: Ha színház, akkor nyakkendő. (Turkál a csomagjában.)
FELÍCIA: Sétálni sem mehetek így.
GUSZTÁV: Sétához kalap és esernyő dukál, nyakkendő nem feltétlenül.
FELÍCIA: De ha bemegyünk egy vendéglőbe?
GUSZTÁV: Ez a legegyszerűbb. Kalap, esernyő, nyakkendő.
FELÍCIA: Könnyű neked. Én mit vegyek fel? (Elkeseredetten csapkodja a ruhákat.) Esik, nem jó a hosszú ruha, a színházba viszont kell, vendéglőbe nem kell kiöltözni, sétához pláne nem, viszont nem szeretek úgy kinézni, mint akit most szalajtottak le vásárolni.
GUSZTÁV: Minden amellett szól, hogy maradjunk. Viszont nem azért utaztunk ennyit, hogy üljünk egy panzió szobájában, a helyi színház jó hírű, a kisvendéglők hasonlóak mindenütt, de itt híres specialitások is vannak. A város főtere is nagyon kedves, ámbár esőben nem sok látszik belőle, igaz, hogy ügyesen megvilágítják.
FELÍCIA: Akkor menjünk. Vagy nagyon esik?
GUSZTÁV: Nagyon. De van esernyőnk.
FELÍCIA: Már csak az a kérdés, hogy akarunk-e kimenni.
GUSZTÁV: Az semmiképp sem probléma. Miért ne akarnánk kimenni?
FELÍCIA: Igaz, egész nap mégsem maradhatunk a szobában.
GUSZTÁV: Nem, dehogy, ámbár marasztalóan kényelmes.
(Felícia az öltözőasztalnál, Gusztáv az ágy végében ül, ki-ki a maga csomagjában turkálva.)

3. jelenet - Kávéház, Vacsora

(Hofmann írogat, előtte egy csomó tányér és pohár, Pincérlány tesz-vesz, a kutyák egy kupacban fekszenek a sarokban.)
HOFMANN: Na, hogy eltűntek a vendégei. Fiatalság, bolondság.
PINCÉRLÁNY: (Legyint a törlőruhával.) Jó nekik. Én viszont nem tudom, hogy itt vacsoráznak-e, vagy elmennek. Nem mindegy a konyha miatt.
HOFMANN: Rendes panzióban mindig van konyha.
PINCÉRLÁNY: Eddig nem tetszett panaszkodni.
HOFMANN: Hát panaszkodtam én most? Azt mondtam, rendes panzióban mindig van konyha, itt van konyha, tehát ez rendes panzió.
PINCÉRLÁNY: Mégsem mindegy, hogy ilyen kis forgalom mellett menüt készítsek össze, vagy csak a frissensültekkel szolgáljak.
HOFMANN: Ebben igaza van. Kérdezze meg tőlük.
PINCÉRLÁNY: Kopogjak be?
HOFMANN: Tud jobbat?
PINCÉRLÁNY: Tudok. Nem kopogok be. Majd előjönnek, és megmondják.
HOFMANN: Kijönnek és megmondják, hogy kérik az étlapot, mert ragaszkodnak a menühöz.
PINCÉRLÁNY: Hofmann úr kifiguráz. (Töpreng.) Mi lenne, ha bekopognék?
HOFMANN: Ha én fiatal volnék, s szép leánnyal utazgatnék, akkor nem válaszolnék. Vagy csúnyákat mondanék.
PINCÉRLÁNY: Akkor nem kopogok.
HOFMANN: Akkor majd jönnek, és kérik az étlapot.
PINCÉRLÁNY: Nem érdekel. Eszik, ami van. Azt, amit Hofmann úr rendel.
HOFMANN: Akkor kérem az étlapot.
PINCÉRLÁNY: Hozom. (Legyezgeti magát az étlappal.)
(Hofmann újra belemerül az írásba, Pincérlány rakosgat. A kutyák felébrednek, és mászkálni kezdenek.)
VIZSLA: Mondja, Spániel, nem szagolta a kétlábúmat?
SPÁNIEL: Mit érdekel engem egy kétlábú? Engem a tudomány érdekel.
VIZSLA: De legalább mellékesen szagot foghat a kedvemért.
SPÁNIEL: (Gálánsan.) Kegyedért mindent. Milyen az a kétlábú? Tollas?
VIZSLA: Ugyan kérem. Olyan fajta, mint a magáé.
SPÁNIEL: Nem tartok kétlábút. Tudóshoz méltatlan.
VIZSLA: Na ne. Kétlábú nélkül egy kutya valahogy befejezetlen.
SPÁNIEL: Kölyköknek való, akkoriban természetesen nekem is volt. Ám tápláléktani kutatásaim idehoztak, akkor végleg elengedtem. Csak zavart, édes naccsád. Mert mire is jó? Kiáltozik, zörög, piszkol.
VIZSLA: Azért megkérhetem, hogy vegyen szimatot a nyakörvemről?
SPÁNIEL: (Szaglászva) Már megbocsásson, de pocsék a szagminta.
VIZSLA: Nekem mondja?!
SPÁNIEL: Különös, különös. Naccsád nem bolhás?
VIZSLA: Dehogynem. Miért, maga talán nem?
SPÁNIEL: (Izgatottan.) De kegyed nyakörvének szaga hatlábúszerű. Vagy inkább soklábú? Nem, leginkább mégis hatlábúra hajaz, olyan sötétben bujkálóra.
VIZSLA: (Összerázkódva.) Pocsék az ízük.
HOFMANN: Hogy vakaróznak. Bolhásak.
VIZSLA: Utánanézek. Elvesztettem valahol! (Riadtan kaparni kezdi a kávéház ajtaját.) Büdös kétlábú! Ide hozzám!
PINCÉRLÁNY: Csihadj! (Kitárja az ajtót, Vizsla kiül a kávéház elé.) Hová mehetett a gazdija? Azért ilyen izgatott. El nem tudom képzelni, hol lehet.
HOFMANN: Mindig elmegy. Mászkál.
PINCÉRLÁNY: Bogár úr mindig ezt csinálja.
HOFMANN: Az új vendégek viszont bezárkóztak. Ez egy ilyen hely.
VIZSLA: Járt itt? Visszajött? (Bedugja a fejét.) Igen? Nem? Még semmi?
SPÁNIEL: Semmi, semmi. (Elgondolkodva vakarózik.) De mi is az a semmi? A semmi az, ami nincs. Pontosabban van, mert ha nem lenne, nem neveznénk semminek. Mármost ha valamit megnevezünk, azaz a közmondással élve nevet adunk a kölyöknek, már meg is ragadtuk. (Futva Vizsla után.) Ha semmi, akkor hogyan keresi? És minek?
HOFMANN: Megvadultak. Veszettek. Szóval az a dög Bogár úré?
PINCÉRLÁNY: Igen, igen. Az utazóé. Furcsa ember. Tulajdonképpen aggódom érte.
HOFMANN: Ugyan már. Valahova elkódorgott.
PINCÉRLÁNY: Nem szokott. Mindig ő az első vendég.
HOFMANN: Az emberek szokásai néha egészen átváltoznak.
PINCÉRLÁNY: Pedig reggel keresték. Az urak a munkahelyéről.
HOFMANN: Hát hiányzik valakinek? Ez egészen meglepő.
PINCÉRLÁNY: Szegény kutyusnak biztosan.
HOFMANN: Minek egy kereskedelmi utazónak kutya?
PINCÉRLÁNY: Barátnak, társnak, így mondta.
HOFMANN: Ha most eltűnik, ki viseli gondját az ebnek?
PINCÉRLÁNY: (Határozottan.) Ha hazajön, akkor felmegyek és megkérdezem.
HOFMANN: Hozzá be mer kopogni? Pedig ő aztán bogaras vendég.
PINCÉRLÁNY: Nem vagyok félős. Addig is parancsol valamit?
HOFMANN: Csak menjen nyugodtan, őrzöm a házat és a kutyákat. Tudja mit, addig hozza az étlapot!
(A Pincérlány kinéz az utcára.)

4. jelenet - Szoba

(Felícia neglizsében az öltözőasztalnál, előtte, az ágyon képtelen mennyiségű ruha. Gusztáv az ágyon, újsággal a kezében.)
GUSZTÁV: (Újsággal legyezgeti magát.) Majdnem zokogtam egy huszonhárom éves nőről szóló törvényszéki tudósítás nyomán, aki ínségében és éhségében megfojtotta csaknem háromnegyed éves gyermekét egy férfinyakkendővel, amely harisnyakötőjéül szolgált, és erre a célra oldozta le.
FELÍCIA: Hallatlan. Persze manapság egészen mindennapi történet.
GUSZTÁV: A harisnyádról jutott eszembe.
FELÍCIA: Vacsora előtt persze nem a legjobb ilyesmit mesélni.
(Távolról halk, kürtszerű hang.)
GUSZTÁV: (Felfigyel.) Hát ez mi?
FELÍCIA: A konyhából jött?
GUSZTÁV: Lehet. Megyünk vacsorázni? Vagy hozassuk be?
FELÍCIA: Azt hittem, már eldöntötted.
GUSZTÁV: Én tőled várok iránymutatást.
FELÍCIA: Mindenben nekem kell dönteni?
GUSZTÁV: Nem kell, de ha akarsz, dönthetsz. Ha nem akarsz, akkor nem.
FELÍCIA: És akkor éhen maradunk.
GUSZTÁV: Na, ez már döntés, megyünk enni. Vagy behozatjuk. Vagy a kávéházban vacsorázunk.
(A kávéház is kivilágosodik, Pincérlány a szobaajtóban, karján kendővel, Hofmann továbbra is írogat. Felícia elegáns tartást vesz fel, Gusztáv feláll.)
PINCÉRLÁNY: (Kopog.) Bocsánat, zavarhatok?
GUSZTÁV: Tessék csak!
FELÍCIA: Nem zavar, egyáltalán nem.
PINCÉRLÁNY: (Benyitva.) Bocsánat a zavarásért, nem tetszettek megmondani, hogy teljes panziót kérnek-e vacsorával, vagy csak reggelit.
FELÍCIA: Most kell eldönteni?
PINCÉRLÁNY: A konyha miatt könnyebb lenne.
GUSZTÁV: Kedves kisasszony, éppen erről vitatkoztunk.
FELÍCIA: Illetve csak beszélgettünk. Még nem döntöttük el.
GUSZTÁV: Sok szól amellett, hogy itt vacsorázzunk a szobában.
PINCÉRLÁNY: Hozzam az étlapot, vagy ki tetszenek fáradni?
FELÍCIA: Ha a konyha már nem működne, a mi kedvünkért nem kell főzni. Esetleg elmegyünk egy étterembe.
PINCÉRLÁNY: Nem fáradság, csöppet sem, a konyha egész este működik.
GUSZTÁV: A többi vendég mit szokott csinálni?
FELÍCIA: Akik mindig itt vannak.
PINCÉRLÁNY: Hofmann úr mindig itt vacsorál, a kávéházban, Bogár úr viszont csak almát kért.
GUSZTÁV: Hát előkerült? Velünk vacsorázik?
PINCÉRLÁNY: Igen, kérem. Illetve nem jön éppen le, de üzent, hogy almát kér. Ilyen a gusztusa. Étlapot tetszik? Vagy el tetszenek menni?
GUSZTÁV: Kérünk étlapot. Ugye, Felícia? Kérünk igen.
FELÍCIA: Az lesz a legjobb. És majd eldöntjük, hogy vacsorázunk-e.
GUSZTÁV: Vacsorázni vacsorázunk, de hogy a szobában vagy a kávéházban, vagy hogy elmegyünk-e, az az étlaptól függ.
FELÍCIA: Nem mintha nagyigényűek lennénk, de szeretünk jókat enni.
GUSZTÁV: Egyszerű, ám ízletes vacsorára vágyunk.
(Spániel Pincérlány mellett beront a szobába, Vizsla bedugja a fejét.)
SPÁNIEL: A kísérlet folytatódik, semmi sem akadályoz. Itt nyoma sincs táplálékszagnak, sehol. (Körbeszalad, mindent megszagol.). Sehol. Csak ülni hát és figyelni, várni, esetleg énekelni, majd csak aztán, ha nincs táplálék, ha nem repül elém.
PINCÉRLÁNY: Bocsánat, kiviszem. (Spánielhez.) Rossz vagy, mars ki! Ha dönteni tetszettek, kopogtassanak, vagy fáradjanak ki.
(Vizsla nyomakodik, de hiába, Pincérlány kivonszolja Spánielt, a szoba elsötétedik.)

5. jelenet - Kávéház

(A kávéház ezúttal üres, a székek takarításra felrakva. Vizsla aggodalmasan ül, Spániel szemlélődik.)
VIZSLA: Hol lehet a kétlábúm? Tudja, már egészen szagot vesztettem.
SPÁNIEL: Fölösleges az aggodalom. A kétlábúak hol elvesznek, hol megkerülnek. Meglássa naccsád, hamarosan visszajön.
VIZSLA: Persze, persze, én is ezt mondom. De lássa be, nincs ez rendjén.
SPÁNIEL: Rend, mi az a rend? (Felélénkülve.) Éppen ezt kutatom. Megfigyelte már, hogy ha megfelelő pózban leül, akkor igen nagy valószínűséggel táplálék kerül a földre?
VIZSLA: Étel a tányéromra, nem pedig táplálék a földre!
SPÁNIEL: Ne vesszünk el a részletekben. Honnan jön a táplálék? Jó, legyen étel a magácska kedvéért. Egyszóval?
VIZSLA: Honnan, honnan. Mindenki tudja, hogy felülről. És?
SPÁNIEL: Persze, ez nyilvánvaló. Mégis, ha tudjuk is, hogy felülről jön a táplálék, a földön jelenik meg, azaz a föld a lényegi mozzanat.
VIZSLA: A tányérom nem föld!
SPÁNIEL: De a tányér földön van! Tekintsünk el a tányértól, azt kell vizsgálni, honnan veszi táplálékunkat a föld. Mert...
VIZSLA: (Részvéttelien.) Kedves Spániel, maga éhes?
SPÁNIEL: Hogy jön ez ide?
VIZSLA: Mindig a táplálékon jár az esze.
SPÁNIEL: Kegyed megnehezíti a dolgomat. Engem nem a táplálék érdekel, hanem az, hogy honnan veszi táplálékunkat a föld. Magát talán nem érdekli?
VIZSLA: Engem csak az érdekel most, hogy hol a kétlábúm. (Vizsla az ajtóhoz ballag, Spániel követi.) Elveszett? Vagy csak elment?
SPÁNIEL: Engem a tápláléktudomány köt le mindenkor.
VIZSLA: Nekem most más a gondom. Hogy elveszett a kétlábúm.
SPÁNIEL: Sose bánja, naccsád. A kétlábúak csak zavarják a tudományos kutatást. Megfigyeltem ugyanis, előszeretettel állnak a táplálék útjába, amikor az földre, illetve hozzám, elém tart.
VIZSLA: És maga mindent befal, ami csak jön. Jó kis tudós.
SPÁNIEL: Ne higgye, hogy hiúságból előtérbe tolom magam, de mivel én vagyok a megfigyelő, csak azt a röppályát tudom elemezni, ami hozzám vezet.
VIZSLA: Vagy hozzám.
SPÁNIEL: Természetesen, természetesen. Ha kegyed csatlakozna a kísérlethez, minden könnyebben menne. Vagy nem? (Vakarózva.) Élénken töprengek. Hánykolódom kétségek közepette.
VIZSLA: Jaj, kedves Spániel. Ne túlozzon. Leül, várakozik, esetleg énekelget, máskor elég, ha szuszog, s máris ott a táplálék.
SPÁNIEL: De mi a röppályája? Mi történik akkor, ha nem eszem meg a táplálékot, hanem érintetlenül marad?
VIZSLA: A táplálék? Az étel? Érintetlenül? Olyan nincs.
SPÁNIEL: De igenis, érintetlenül marad. A tudomány kedvéért.
VIZSLA: Jaj, már megint az a tudomány! Mire jó? És kinek?
SPÁNIEL: A tudásért, a tiszta tudásért! Természetesen a tudás önmagáért való.
VIZSLA: Mindig gyanús volt nekem ez a nagy kutatósdi. Azt hiszem, engem nem is érdekel.
SPÁNIEL: Hogyhogy nem érti? Sorjáznak, tolakodnak a kérdések, ez csak egy a sok közül, de meg kell oldani, hiszen a táplálék kérdése a kutyalét lényegi problémája! Ha nem tisztázzuk a kutya, a föld és a táplálék kölcsönös viszonyának kérdését, akkor végünk.
VIZSLA: Ugyan már! Maga, kedves Spániel, túlságosan bonyolultan éli az életet. Ha pofádban a falat, mindent megoldottál. (Kilöki az ajtót, kiszalad, szimatolgat.)

6. jelenet - Kávéház, Dessert time

(Késő este, az előzőekhez képest teljes a sötét. Hofmann előtt nő a papírhalom. Pincérlány rakosgat, Vizsla a háttérben, Spániel az ajtó előtt fekszik. A pult fölött fényvisszaverő gömb, álló helyzetben.)
PINCÉRLÁNY: Hofmann úr, tetszik kérni a desszertet? Vagy várni tetszik valakit?
HOFMANN: Kit várnék, kisasszony?
PINCÉRLÁNY: Hát akinek a levelet tetszik írni.
HOFMANN: (Letakarja papírját.) Honnan veszi, hogy levelet írok? Leselkedik?
PINCÉRLÁNY: Van is időm arra! Csak látom, amit látok.
HOFMANN: Hát akkor rosszul látja. Én fontos hivatali feljegyzést készítek. Amihez magának nincs semmi köze.
PINCÉRLÁNY: De hiszen nyugdíjasnak tetszik lenni!
HOFMANN: Honnan veszi? Maga kémkedik utánam!
PINCÉRLÁNY: Van eszemben. Hofmann úr maga írta le a bejelentőlapra: nyugdíjas közhivatalnok. Olvasni meg tudok.
HOFMANN: Aztán miért ne foglalkozhatnék fontos hivatalos ügyekkel, ha nyugdíjas vagyok is? (Belelendül.) Az ügyek nem állnak meg, az eljárás folyik, s az utódaim nem tudnak mindennel megbirkózni. Mert tudja meg, kisasszony, a hivatal nem is olyan könnyű dolog.
PINCÉRLÁNY: Ha maga mondja, akkor úgy is van.
HOFMANN: Hiába viccelődik, tényleg nem könnyű. Teszem fel megérkezik a faluba egy ember, minden holmi és csomag nélkül, aztán teszem fel, azt terjeszti magáról, hogy földmérő, akit a falu elöljárója hívott meg nagy fontosságú munkára. Maga mit tenne ilyenkor?
PINCÉRLÁNY: Hát azt igazán könnyű eldönteni. Megkérdezném az elöljárót.
HOFMANN: És ha az olyan fontos ember, akit nem lehet zavarni?
PINCÉRLÁNY: Akkor meg kell nézni a földmérőt, ért-e a fölméréshez.
HOFMANN: Jaj, kedves, ha minden ilyen egyszerű lenne! Mit csinál akkor, ha mondjuk rossz az idő, és az a gyanús alak arra hivatkozik, hogy késnek a segédei, akiknél a felszerelése és a hivatalos meghívó van?
PINCÉRLÁNY: Meg kell lenni a meghívó másolatának a hivatalban, nem?
HOFMANN: De ha nincs? Ha mondjuk olyan fontos az ügy, hogy a falusi elöljárót csak általánosságban tájékoztatták róla.
PINCÉRLÁNY: Valaki csak meghívta, nem? Gondolom, a földmérő mond valamit, hogy X meg Y hívta meg. Meg kell kérdezni X-et meg Y-t. Meg valaki csak tudja, kell-e földmérő vagy sem.
HOFMANN: És ha a meghívó elfelejtette? Vagy sok fontos, ennél sokkal fontosabb ügye van? Akkor a hivatalnokon a sor, hogy mindent megvizsgáljon, s megakadályozza az esetleges kártételt.
PINCÉRLÁNY: De Hofmann úr, mi kárt tud tenni egy földmérő? Ferdén méricskél? Vagy sokat eszik? Gondolom, addig nem fizetnek neki semmit, amíg el nem végzi a munkát.
HOFMANN: Nem csak a pénzről van szó. Felkavarhatja a falu életét. Rossz példát mutat a falusiaknak. Megzavarja a rendes hivatali ügymenetet.
PINCÉRLÁNY: Ne tessék már folyton a hivatalt emlegetni. Nekem mindig az adó jut az eszembe róla.
HOFMANN: Na lássa, magácska könnyen kitér a fontos kérdések elől. De mit tehet egy magas beosztásban lévő hivatalnok?
PINCÉRLÁNY: Kiadja a munkát a beosztottainak. De én például kinek adom ki a munkát? A mosogatást? Senkinek. Hát ez van, Hofmann úr.
HOFMANN: Ne panaszkodjon, nincsenek vendégek.
PINCÉRLÁNY: Először is vannak, csak nem olyan sokan, mint máskor.
HOFMANN: Azért az nagy különbség, ha itt hemzseg az egész város, vagy ha éppen csak van valaki, mint most.
PINCÉRLÁNY: Ha egyszer kinyitottam, akkor mindegy. (Bekapcsolja a forgógömböt.) Csinálok zenét.
HOFMANN: Jaj, kedveském, muszáj?
PINCÉRLÁNY: Tessék megnézni az étlapon: este zene, tánc.
HOFMANN: És ellenőrzi valaki?
PINCÉRLÁNY: Ugyan, ki ellenőrizné? De ez a kötelességem. (Bekapcsolja a zenegépet, barokk menüett szól.) Hofmann úr hivatalnok, ha nyugdíjas is, igazán tudhatja, hogy a kötelesség mindenek felett.
HOFMANN: Akkor viszont szabadítsa meg vendégeit a kutyáktól.
(A kutyák felütik a fejüket, aztán visszafekszenek.)
PINCÉRLÁNY: Itt alszik mind a kettő.
HOFMANN: Most. De nagyon vad az a hosszú fülű. Biztos veszett. És milyen kövér! Állandóan koldul, úgyhogy nem is csoda.
PINCÉRLÁNY: Mit csinálna szegénykém? (Dédelgeti Spánielt, Vizsla hízeleg.)
HOFMANN: Nem is értem, miért tartanak egyesek kutyát.
PINCÉRLÁNY: Némelyik olyan okos, majdhogy meg nem szólal.
HOFMANN: Nahiszen, még szerencse, hogy nem beszélnek bele mindenbe. Megjegyzem, azért hallgatnak, mert nincs elég eszük.
PINCÉRLÁNY: Nem azt szokták mondani, hogy hallgatni arany? Meg hogy ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna?
HOFMANN: Maga mindenre tud valami közmondást.
PINCÉRLÁNY: Hall az ember mindenfélét. És nem zörög a haraszt, ha szél nem fújja.
HOFMANN: Maga mindig hallgatózik. A vendégek ajtajánál is.
PINCÉRLÁNY: Van is arra időm. Most is mosogatni kellene.
HOFMANN: Miért nem teszi?
PINCÉRLÁNY: Hiányzik egy csomó edény. Mert a szobába kérték a vacsorát.
HOFMANN: Hát hozza ki, ez igazán egyszerű.
PINCÉRLÁNY: Akkor bekopogok és kihozom az edényeket.
HOFMANN: Most meg milyen bátran kopogtatna folyton!
PINCÉRLÁNY: Csak jobb lenne nekik is, ha előjönnének. Kellemesebb az este, ha együtt vagyunk mindahányan. Meg nagyobb a fogyasztás is. (Elindul az ajtó felé, Spánielt átlépve.)
HOFMANN: Akkor bekopog?
PINCÉRLÁNY: A vendég persze azt csinál, amit akar. (Vissza a pulthoz.) Meg jólesik egy kis nyugalom. Csak hát így kicsi a forgalom.
HOFMANN: Ha meglátják kintről, hogy vannak vendégek, akkor bejön esetleg más is.
PINCÉRLÁNY: A földszinti vendégek azt mondták, sokat utaztak. Hátha lepihentek.
HOFMANN: Gondolja, azért utaztak annyit, hogy a szobában üljenek?
PINCÉRLÁNY: Esetleg szemrehányást tesznek, hogy nem szóltam, pedig jó a zene, és finom borunk van. (Indul az ajtóhoz, átlépi Spánielt.)
HOFMANN: Rég voltam fiatal, de nem örültem volna, ha folyton kopognak.
PINCÉRLÁNY: (Vihogva megtorpan.) Jaj, Hofmann úr, ezek rendes emberek. Ülnek, az úr olvas, a hölgy meg ruhát válogat.
HOFMANN: Akkor készülnek valahova. Biztos zavarja őket a sok tálca.
PINCÉRLÁNY: Megyek, hozom. (Az ajtónál kopog, Spániel a nyomába ered. Bogár úr jön vissza, a Pincérlány benyit.)
 
7. jelenet - Szoba

(Felícia az öltözőasztalnál válogat, a ruhahalom reménytelenül nagy, Gusztáv ül. Amint Pincérlány belép, Spániel beront.)
PINCÉRLÁNY: Bocsánat, elvinném az evőeszközt. (Toppant.) Csúnya kutya, kifelé!
(Spániel ugrándozva szaladgál, célzatosan leül az öltözőasztal mellé. Pincérlány összeszedi az edényeket, Gusztáv segít.)
GUSZTÁV: Köszönjük, kisasszony, nagyon finom volt minden. Na kiskutya, ez a tiéd. (A maradékból kivesz egy falatot.)
PINCÉRLÁNY: Ne tessék adni neki, mert egészen rákap a koldulásra.
GUSZTÁV: Már rákapott. (Dob egy falatot Spánielnek.)
SPÁNIEL: Nem is tudom, mi az unalmasabb, ha valami működik, vagy ha nem. Kétségtelenül megnyugtató, ha egy tudományos törvény működik, ám nem lehet elégszer ellenőrizni. Ehhez meg kell teremteni a feltételeket. (Bebújik az ágy alá.)
PINCÉRLÁNY: (Lábánál fogva rángatja Spánielt.) Gyere ki! Rossz kutya!
FELÍCIA: Semmi baj, hadd maradjon. Kisasszony, nagyon elegáns emberek jönnek estefelé a kávéházba?
PINCÉRLÁNY: Mikor hogy, asszonyom. Többnyire egyszerű, maguknak való emberek, ám néha a város vezetői is betérnek.
FELÍCIA: Szeretnék alkalmazkodni a szokásokhoz.
GUSZTÁV: Ha nincs általános előírás, követni kell a hagyományt.
FELÍCIA: Túlöltözni éppen annyira kellemetlen a vendégeket, mint lomposnak látszani.
GUSZTÁV: Te mindig úgy öltözöl, ahogy kell.
PINCÉRLÁNY: Ne tessék gondot csinálni ebből, asszonyom. Ma kevesen vannak, sőt eddig még magunk között maradtunk.
GUSZTÁV: Tulajdonképpen nem vagyunk társasági emberek.
FELÍCIA: De voltaképpen zárkózottak sem.
PINCÉRLÁNY: Akkor tessék majd kifáradni. Igazán jó cseh likőrjeink vannak.
(Pincérlány kimegy, Felícia méregeti magát a tükörben.)
FELÍCIA: Eddig nem volt zene.
GUSZTÁV: Zavar, kedvesem? Keressünk más szállást? Vagy kérjük meg a pincérlányt, hogy hallgattassa el?
FELÍCIA: Engem egyáltalán nem zavar. Téged igen? Mert ha kellemetlennek találod, akkor szólni kéne.
GUSZTÁV: Nem megyünk ki inkább? Vagy jó itt neked?
(Spániel kimászik az ágy alól, és vizsgálódni kezd.)
FELÍCIA: Veled mindenütt jó, akár kimegyünk, akár nem.
GUSZTÁV: Ha kimegyünk, esetleg kellemetlen emberekkel találkozunk.
FELÍCIA: Ha maradunk, zavarhat a zene.
SPÁNIEL: Érdekes. Terem itt is táplálék, tehát az általános hipotézis helytálló, a szag is ezt igazolja. (Körbeszimatolgat, senki sem törődik vele, pedig mindenhova felugrik.) Nem mondható, hogy folyamatos a szag, ennek megfelelően sort kell keríteni az énekes metódusra is.
GUSZTÁV: Megint a helyzet dönt, nem mi. Zene kint, zene bent.
FELÍCIA: Kellemes csendben üldögélni. Te is sokszor erre vágytál.
GUSZTÁV: Igen. Csakhogy most már szól a zene. Igaz, hogy nem valami vad, ingerlő muzsika, inkább csak a csendet erősíti meg, ámde mégsem teljes a csend.
FELÍCIA: Megfigyelted, bizonyos fajta zene hangsúlyossá teszi a csendet?
GUSZTÁV: Tehát zavar?
FELÍCIA: Nem, ellenkezőleg. Inkább mintha téged zavarna.
SPÁNIEL: (Énekel.) Éhes vagyok én, majd jóllakom én, esztendőre, vagy kettőre, naggyá leszek én.
(Spániel fel-alá mászkál, az emberek ügyet sem vetnek rá.)
GUSZTÁV: Miért zavarna, ha téged nem zavar? Éppen ezt a fajta zenét szeretem. Friss, kedves, még mulatásra is csábít.
FELÍCIA: Kedvesen mondtad. Menjünk mulatni?
GUSZTÁV: Hacsak nem maradnál itt szívesebben. De ki is mehetünk.
FELÍCIA: Akkor rendesen fel kell öltözni. Vegyél nyakkendőt.
GUSZTÁV: Ne fáradj, megmondta a lány, hogy magunk maradtunk.
FELÍCIA: De lehet, hogy idejön a polgármester.
GUSZTÁV: Ne feszélyezzen, hiszen valószínűleg egyszerű, kedves ember ő is, mint a kisvárosokban mindenütt.
FELÍCIA: Ha egyáltalán eljön valaki, ebben az esőben.
GUSZTÁV: Könnyen megeshet, hogy senki. Akkor viszont minek a felhajtás?
SPÁNIEL: Makacs, furcsa vidék. Ha tudnék táblázatot csinálni, a kétes jelző kerülne mellé. No de: nóta. (Énekel.) Mócsing hús, mócsing hús, jaj de jó falat, mindig kerül, mindig kerül, bekapom hamar.
FELÍCIA: Csak neked akarok tetszeni.
GUSZTÁV: Nekem mindig tetszel. Elegáns leszek, ha ragaszkodsz hozzá.
FELÍCIA: Nem is tudják a férfiak, milyen nehéz megfelelően öltözni.
GUSZTÁV: Válassz találomra.
FELÍCIA: Az a fajta választás nem választás. Meg kell fontolni, mert egészen más ruhát kell választani a szolid beszélgetéshez, mint a tánchoz.
GUSZTÁV: Nem akarlak sürgetni, elvégre akár maradhatunk is. Talán jólesne aludni inkább.
FELÍCIA: Lehet, de akkor miért utaztunk egész nap?
GUSZTÁV: Hogy jól érezzük magunkat, aminek kétségtelenül sok formája van, illetve lehetséges, némelyik kizárja a másikat, de vannak, amelyek együtt érvényesek.
FELÍCIA: (Elkeseredetten válogat a ruhák között.) Lehetetlen választani, és lehetetlen nem választani.
GUSZTÁV: Adottak az alternatívák, válassz olyan ruhát, ami minden helyzetben megfelelő.
FELÍCIA: Könnyű azt mondani. Igazán segíthetnél.
GUSZTÁV: Ha átvállalom a döntést, akkor korlátozom a szabadságodat, igaz, csupán egy merőben jelentéktelen dologban. Ámbár az egyáltalán nem lényegtelen, hogy jól érzed-e magad, vagy sem.
FELÍCIA: (A ruhakupac előtt állva.) A szabadság olykor abban áll, hogy ésszerű kompromisszumot kell kötni.
GUSZTÁV: Azt kell választani, ami a lehetséges alternatívákban közös.
FELÍCIA: Pontosan. (Felhagy a válogatással.) Adok a kutyusnak cukrot.
GUSZTÁV: Ne cukrot, inkább kekszet. Árt a fogának.
FELÍCIA: Nagyon figyelmes vagy. (Eteti a kutyát.) Akkor mehetünk.
(Gusztáv zakót vesz, Felícia belekarol, Spániel a menet élére áll.)
SPÁNIEL: Kérdés megoldva, mégis bánatos vagyok. A megoldott kérdés újat szül és nekem, noha úgyszólván semmi előképzettségem, nincs kivel megvitatnom a problémákat. De szellemem élénk, ösztönöm működik, fel, fel az újabb próbákra. (Kaparja az ajtót.) Vár a világ, vár az új világ.

8. jelenet - Kávéház

(A gömb forog, a kutyák izgatottan figyelnek. Felícia az eddigi félmeztelen állapotban fagylaltozik, Gusztáv eszik, Pincérlány almákat válogat. Hofmann az átellenes sarokban ül, előtte a szokásos paksaméta. A zene továbbra is barokk menüett.)
FELÍCIA: Elszomorító hallani, hogy olykor ebben a városban is felüti fejét a nyugtalanság, mégpedig a sehova sem vezető ostoba zűrzavar.
HOFMANN: Köszönöm, hogy osztja a nézeteimet, asszonyom. Belátom, hogy a változás fontos, de egyáltalán nem mindegy, mire vezet.
GUSZTÁV: Csakhogy nem látható előre a cselekedetek eredménye. Megjegyzem, az emberi létezés lényegénél fogva ugyan teleologikus, ámde a célokság felismerése gyakorta utólagos.
FELÍCIA: Nem tudják, de teszik. Minerva baglya a sötétség beállta után repül.
HOFMANN: Éppen így van. Mert vegyük például a törvények kérdését. Az emberek ugyebár nem vágynak igazán semmi másra, csakis békés, kiegyensúlyozott életre.
FELÍCIA: Legfeljebb nem tudják, hogy mikor van béke, s mikor nincs.
HOFMANN: Így igaz, asszonyom. Éppen a törvények dolga lenne gondosan elmagyarázni mindent, ami a polgárokra tartozik.
GUSZTÁV: A békesség nem foglalható törvényekbe, Hofmann úr. Mert például a békesség néha azt jelenti, hogy csendesen visszavonulunk, máskor meg azt, hogy nyugodt szívvel élünk az ösztönöknek.
FELÍCIA: Olykor például féktelenül mulatunk. (Feláll, táncol néhány lépést.)
GUSZTÁV: Ha úgy hozza a kedvünk.
HOFMANN: Ösztönök, méghogy ösztönök! Az ösztönök csak bajt csinálnak.
FELÍCIA: Az ösztönök sorsa a féken tartás.
GUSZTÁV: Magam szenvedek a gátlásaimtól, ám mégis azt mondom, van, amit gátolni kell, feltétlenül és erősen, csakhogy nehezen dönthető el, mit és hogyan fékezzünk vagy éppen erősítsünk.
HOFMANN: Na látja. A törvények éppen erre valók. Ha nem keresnének némelyek folyvást kibúvókat, akkor minden jól alakulna.
FELÍCIA: Ha bölcs lenne a törvénykezés, akkor nem ütköznének annyiszor ellentmondásba sem a törvényhozók, sem az emberek.
HOFMANN: No de kérdem én, hol van manapság bölcsesség.
PINCÉRLÁNY: Talán a csizmaszárba bújt.
GUSZTÁV: Jól mondja. Néha az az önkéntelen benyomásom támad, hogy az emberi méltóság utolsó letéteményese a sarki rendőr.
HOFMANN: Ezen nem kell gúnyolódni, uram, a mai zavaros világban sajnos kell hivatali méltósággal felruházott rendőr.
(Felícia letelepszik a középső asztal tetejére, Pincérlány tálcával a kezében előre jön.)
PINCÉRLÁNY: Ugyan kérem, Hofmann úr, lehet, hogy a rendőr méltóságos, de nem tud rendet tartani.
HOFMANN: Mit is vár tőle? Én is hiába várom magától az indiánert.
PINCÉRLÁNY: Mert nem tetszett megrendelni. Hozom máris.
FELÍCIA: Én is kérek akkor egy dobostortát.
GUSZTÁV: Én pedig egy mogyorós krémet.
PINCÉRLÁNY: Igenis. Almát nem tetszik?
GUSZTÁV: Ha lehet, akkor igen. Azt hittem, az emeleti vendégé.
PINCÉRLÁNY: Most meg azt üzente, hogy jó neki a konyhai maradék. De ma nincs elég maradék, mert a kutyák mindent megettek.
HOFMANN: A vendég kívánsága pedig ugye parancs.
FELÍCIA: Akkor most mit csinál?
PINCÉRLÁNY: Kiválogatom a rohadt almákat. Talán az is jó lesz.
GUSZTÁV: Schiller rohadt almákat szagolgatott, amikor írt.
FELÍCIA: Bogár úr netán író?
HOFMANN: Nem, kereskedelmi utazó. Magyarán ügynök.
PINCÉRLÁNY: Nem panaszképpen, de néha furcsa kívánságok vannak. Viszont Bogár úr törzsvendég, neki mindent megteszünk.
GUSZTÁV: Nem bogaras kissé?
PINCÉRLÁNY: Talán egy csöppet. (Bizalmaskodva a vendégek elé áll.) Az utolsó napon csak kikiabál, és nem jön le. Minden hónapban egyszer idejön pár napra, és akkor ezt csinálja.
HOFMANN: Tanúsítom, nagyon rendszerető ember. Semmi extra ötlet, semmi hamis újdonság. És nagyon csendes szomszéd, legfeljebb néha hallatszik egy-egy koppanás meg kaparászás.
PINCÉRLÁNY: Jaj, nehogy el tessék neki mondani, de amikor elmegy, akkor két napig szellőztetek utána. És mi mindent kell összesöpörni!
FELÍCIA: Hát semmi sem könnyű manapság.
HOFMANN: Mert senki sem tartja be a törvényt.
GUSZTÁV: Okoz ezzel kárt?
FELÍCIA: Mert ha igen, akkor értesíteni kell a hatóságot.
GUSZTÁV: Végtére nekik ez a dolguk, csak éppen őket is ellenőrizni kell.
PINCÉRLÁNY: Isten őrizzen, ne a hatóság. Manapság különben is mindenkinek külön törvénye van, mindenki öntörvényű.
HOFMANN: Ez a liberális métely eredménye. A törvénynek, minden jó törvénynek van kapuja, akkor működik jól, ha ki-ki megtalálhatja a maga kapuját. Én mint nyugdíjas törvényszolga igazán jól tudom, hogy ez sem könnyű némelyeknek.
GUSZTÁV: Talán mert akkora a törvény kapuja, hogy észre sem venni, bent van-e valaki vagy kint.
(Pincérlány felszolgál, ki-ki enni kezd. Vizsla észreveszi, hogy Spániel a sarok felé fordulva ül. Miközben a kutyák beszélgetnek, a forgófény és az emberekre eső fény elhalványul, a zene is halkabb.)
VIZSLA: Most mit csinál, barátom?
SPÁNIEL: Láthatja, várom a táplálékot.
VIZSLA: Itt? A szagok szerint az étel, jó, tudom, a táplálék arra van.
SPÁNIEL: Azt hiszi, nem érzem? Ha nem kutatásról lenne szó, természetesen odamennék, és ott várnék.
VIZSLA: Na ezt nem értem. Ha jó az orra, akkor irány az ételszag.
SPÁNIEL: Hát csak nem értett meg semmit. Nézze, a hipotézis az, hogy ahol kutya van, ott fentről lejön a táplálék.
VIZSLA: Akkor én is tudós vagyok. Ennyit már egy kölyök is tud.
SPÁNIEL: Csudát. Na figyeljen, naccsád. Az egész környék tele van táplálékszaggal, ugyebár?
VIZSLA: (Kéjesen.) Ugyebár igen.
SPÁNIEL: Csak itt nincs, ugyebár?
VIZSLA: Ugyebár nincs.
SPÁNIEL: Tudományos szempontból ezért csak ez a sarok érdekes. Ha itt is jön táplálék, akkor minden esetre igaz a tétel, ha nem...
VIZSLA: Akkor maga éhen marad.
SPÁNIEL: Az teljesen lényegtelen. De ha mégis jön, akkor a kutatásnak ez a szakasza sikerrel lezárható.
VIZSLA: De ha nem?
SPÁNIEL: Akkor énekelek.
VIZSLA: És ha akkor sem? Akkor éhen hal.
SPÁNIEL: Nem, nem. Holnap is lesz nap egyfelől, másfelől pedig édes és szép a tudományért szenvedni.
(Egy pillanatra mindenki megáll, zene is kikapcsol, a gömb is.)
FELÍCIA: Milyen csend lett.
HOFMANN: Angyal szállt el felettünk.
(Fentről dudaszerű hang.)
PINCÉRLÁNY: Megyek már, Bogár úr! (Egy nagy dobozzal elrohan.)
HOFMANN: Mondjuk ezt nem nevezném kifejezetten angyali hangnak.
FELÍCIA: De furcsa volt! Mintha egy állat bődült volna el.
HOFMANN: Kedves asszonyom, hát nem állatok vagyunk mindahányan?
GUSZTÁV: Mint egy kürt, úgy szólt.
HOFMANN: Akkor meg nem állat, ha kürt.
FELÍCIA: És mintha valami kaparászna. Egy rovar az avarban...
GUSZTÁV: Én már semmin nem csodálkozom. Ez a mi világunk.
HOFMANN: A szabadság világa. Na hiszen.
FELÍCIA: Persze talán a szabadság is abban áll, hogy állatnak kell lenni. Vagy inkább szabad állatnak lenni.
HOFMANN: Ez azért nem megnyugtató.
GUSZTÁV: Jobb, ha valaki kimutatja a benne szunnyadó ösztönlényt, az állatot, mintha nem. Legalább a környezet tudja, mivel számolhat.
FELÍCIA: (Álmodozva.) Az ilyen embernek könnyebb az élete.
HOFMANN: De milyen élet az, kérdem én?
GUSZTÁV: Nehéz. Gondolja el, kétféle norma szerint, emberként és állatként élni borzasztó lehet.
FELÍCIA: Mindennek megfelelni lehetetlen.
PINCÉRLÁNY: (Visszajön.) Tetszenek még parancsolni?
GUSZTÁV: Azt hiszem már nem. Vagy te még ennél valamit, Felícia?
FELÍCIA: Azt hiszem, már nem. Pihenjünk? Egész nap úton voltunk.
GUSZTÁV: Viszont nagyon jó utunk volt.
FELÍCIA: Igazság szerint egyáltalán nem volt fárasztó.
GUSZTÁV: Végig attól féltem, hogy fáraszt téged az út.
(Csendesen vitatkozva elindulnak a szoba felé. Útközben a maradékot Spániel elé dobják. Spániel mohón mindent bekapkod, Vizsla éhen marad.)
SPÁNIEL: (Örömtáncot lejtve.) Most erre mit mondjak, naccsád? Heuréka! Heuréka! (Ki-be rohangál.)

9. jelenet - Kávéház reggel

(Gusztáv és Felícia laza öltözékben reggeliznek, Hofmann előtt hatalmas paksaméta. Pincérlány a háttérben jön-megy a józan reggeli fényben. A kutyák lustán ücsörögnek.)
VIZSLA: Egész éjjel töprengtem. Honnan tudta, hogy abba a sarokba is kerül táp? Vagy táplálék?
SPÁNIEL: Dehogy tudtam. Ha előre tudom, akkor nem ülök olyan helyre, ahol nincs táplálékszag. Illetve. Csak olyan helyre ülök, mert ahol táplálékszag van, ott könnyebb bizonyítani a tételt, mint ahogy számtalanszor meg is tettem.
VIZSLA: A szag és a táplálék összefügg. Ki ne tudná?
SPÁNIEL: A dolog ennél bonyolultabb. No persze, a szag megjelenése és a táplálék lejövetele közötti összefüggés nyilvánvaló.
VIZSLA: Akkor végképp nem értem magát. Mi ebben a tudomány?
SPÁNIEL: Pedig világos. A tétel az, hogy ahol egy kutya ül, oda táplálék repül. S ez igaz is. Tegnap bebizonyítottam.
VIZSLA: Nem, nem, az erdőben a kétlábúmmal sétálva láttam olyan kóbor fajtársakat, akiknek sehonnan sem repült táplálék.
SPÁNIEL: (Elgondolkodva vakarózik.) Rendben, ez megfontolandó. Kiterjesztem a kutatásaim az erdőre is. Menjünk naccsád, vezessen.
VIZSLA: Nem lehet, várom a kétlábúmat.
SPÁNIEL: Pedig érdemes lenne leülni az erdőben, és várni a táplálékot. Itt már nincs mit kutatni. Konzultálhatnék az ottani kutyákkal is.
VIZSLA: (Borzadva.) Láttam őket. Soványak voltak, látszott a bordájuk. Pedig énekeltek, de még hogy énekeltek! Egészen borzongott belé a hátam.
SPÁNIEL: Persze megfontolandó, nem éppen ezt kéne kutatnom?
VIZSLA: Mi van?
SPÁNIEL: A táplálékhívó dalokra gondolok. Fajunk eredendő muzikalitására. Talán ez is van olyan fontos, mint a tápláléktan.
VIZSLA: Fáj a fejem a sok okosságtól. Körülnézek inkább, hogy hol van a kétlábúm. Jöjjön maga is.
(A kutyák a kávéház ajtajában nyújtózkodnak, Pincérlány szemeteszsákot vonszol le az emeletről.)
PINCÉRLÁNY: Szabad a felső szoba. Meg lehet nézni, ha tetszik.
GUSZTÁV: Bogár úr elutazott? Mintha azt mondta volna, sokáig marad.
PINCÉRLÁNY: Azt mondta, de mégis elment. Mindig ezt csinálja. Utolsó este jól belakik almával, meg minden maradékkal, amit csak tudok adni, aztán reggelre elmegy.
HOFMANN: Kijelentkezik legalább?
PINCÉRLÁNY: Majd utólag rendezi. Érkezéskor mindent kitöltött, ahogy kell.
GUSZTÁV: Itt tölt néhány napot, és elmegy?
FELÍCIA: Csak úgy? Fogja magát, és eltűnik?
PINCÉRLÁNY: Én meg küldhetem utána a számlát.
FELÍCIA: Meg a takarítás.
PINCÉRLÁNY: Már megvagyok, az nem nagy gond. Mindig marad utána egy zsák szemét, de egyszerűen összesöpröm.
GUSZTÁV: Ilyen sok holmival érkezik?
FELÍCIA: Milyen jó, hogy mi mindig kis csomaggal utazunk.
PINCÉRLÁNY: Nem tudom, igazság szerint csak egy bőröndje szokott lenni. (Pultnál fecseg.) Az is különleges. Tudják olyan bogárbőr táska.
GUSZTÁV: A bogárnak páncélja van, nem bőre.
FELÍCIA: Kitinpáncélja.
PINCÉRLÁNY: Hát amit bogárbőrnek hívnak.
HOFMANN: Mondom, maga leselkedik.
PINCÉRLÁNY: A vendég azt csinál, amit akar.
FELÍCIA: Nem mintha nekünk különös ötleteink lennének.
GUSZTÁV: Mi lesz szegény kutyussal? Itt marad? Nem sír a gazdája után?
HOFMANN: A lompossal idehordják majd a bolhákat.
PINCÉRLÁNY: Meglesznek valahogy.
GUSZTÁV: Gondjukat viseljük. Legalábbis segítünk.
FELÍCIA: Mi nagyon szeretjük a kutyákat.
PINCÉRLÁNY: Ízlett a reggeli? Parancsolnak még valamit?
GUSZTÁV: Itt minden kitűnő.
HOFMANN: Ne túlozzanak, én mindig hideg kávét kapok.
PINCÉRLÁNY: Kiviszem a szemetet, aztán az önök szobáját is rendbe teszem. De előbb megmelegítem Hofmann úr kávéját.
(Pincérlány hosszasan ide-oda vonulgat.)
GUSZTÁV: Nem értem magát, Hofmann úr a kávéval. Miért nem szól időben? Amit egy bölcs akar, az már meg is történt.
HOFMANN: Ugyan kérem. Én hivatalnok voltam, s egyet megtanultam saját káromon. Hiába szólok. Csak ha leírom, az számít. És mert számít, nagyon gondosan kell fogalmazni, ami nekem őszintén szólva nehezen megy. Ezért húzom át a tökéletlen szövegeket, s teszem el, mert így tanulok a hibákból. Tisztában vagyok képességeim korlátaival.
FELÍCIA: Tisztelem magát, Hofmann úr, ez nem gyakori tulajdonság.
HOFMANN: Nem. Ergo: a gondos fogalmazás nálam sajnos lassúságot szül, kénytelen vagyok gyakran és alaposan átírni mindent, néha már azt hiszem, soha nem érek a végére.
PINCÉRLÁNY: (Újabb zsákkal érkezik, a zsákból kilóg Bogár úr ócska bőrzakója.) Nem szeretem, ha valami írásban van. Vagy ha a posta levelet hoz.
GUSZTÁV: Kávét mégsem lehet írásban rendelni.
HOFMANN: Ha mondok valamit, azon nyomban és végérvényesen elveszti a fontosságát, ha felírom, akkor is mindig elveszíti, de néha újfajtára tesz szert.
FELÍCIA: De ha tudja, akkor tehet róla.
GUSZTÁV: Nem, kedvesem, a tudás beismerése mindörökre tiltva marad.
(Pincérlány kivonszolja a zsákot.)

10. jelenet - Szoba és kávéház

(Mind a két oldalra erős fény esik. Gusztáv és Felícia ráérősen kávéznak, Hofmann ír, Pincérlány a pultnál matat. A szoba rendbe téve, a női ruhák fogasokon, mint egy áruházban. A két kutya az ágyon hasal, néha vakaróznak, előttük, a földön eleséges tál. Vizsla egy nagy darab csontot gusztál.)
VIZSLA: Elásott csontban hangyáké a velő. Száraz csonton nincs cupák.
SPÁNIEL: Parancsol, kérem?
VIZSLA: Lám, ezek egyszerű, mégis igaz közmondások. Miért nem ilyenek után nyomoz, Spániel?
SPÁNIEL: Az egyszerű népi mondások nem igényelnek mélyebb kutakodást. Önmagukat magyarázzák.
VIZSLA: Nevet adhatunk a gyereknek. Ez is olyan közmondás, amit maga biztosan lebecsül.
SPÁNIEL: Nem becsülöm le, magam is szoktam idézni. De hogy jön ide?
VIZSLA: A tápláléktan, ahogy maga nevezi, csak névadás, mert nem lesz sem több az étek, sem finomabb, ha mindenféle differenciálokat meg integrálokat csinál. Vagy mit tudom én, hogy hívjákokat.
(Vizsla kapar az ágyon, Spániel lelkesen magyaráz.)
SPÁNIEL: Kegyedet nem izgatják a miértek?
VIZSLA: Miért izgatna éppen a miért? Üres, ropogtatni való szó, mint az elásott csont. (A csontot a párna alá dugja.)
SPÁNIEL: Nem, nem, kedves Vizsla. A kölyök első szava, jó, nem az első, de a cseperedő kölyök ezt mondja szüleinek és később minden idősebb kutyának: miért? Miért esik az eső? Miért van tél? Miért van csont? Miért, miért? Aztán lassan növekszünk mi kutyák, és elfelejtjük a miértet. Hogy miért? Miért? - kérdem én. Miért? Baj ez, nagy baj. Pedig végtelen számú kérdést tehetünk fel, s meg is válaszolhatjuk őket, mert rejtély nem létezik, nem, nem, soha, mert amire rákérdezhetünk, azt meg is válaszolhatjuk.
VIZSLA: Na jó. (Előveszi a csontot.) Akkor együnk tovább. Ez nagyon izgat. Hogy miért? Mert éhes vagyok.
SPÁNIEL: Én inkább nem eszem, hogy tisztán lássak.
VIZSLA: (Meghökken.) Ilyet nem mondhat tisztességes kutyáknak, mert kinevetik. Enni kell, ez létünk parancsa.
SPÁNIEL: De nem ám úgy átabotában.
VIZSLA: Nem bizony. Módszeresen kell enni, mindent megrágva, semmit sem meghagyva, tányért kinyalva.
SPÁNIEL: (Türelmetlen tudálékossággal.) Édes naccsád, nem lehet beérni mindennapos közhelyekkel.
VIZSLA: Ez nem közhely, hanem igaz mondás. Vizezz össze, amit tudsz.
SPÁNIEL: Ezt most hagyjuk, nem erről van szó.
VIZSLA: Nana. Saját orrommal éreztem az ajtófélfán.
SPÁNIEL: (Pironkodva.) Nem vagyok mentes a gyengeségtől.
VIZSLA: Hát akkor mit beszél annyit arról, hogy nem eszik? Ha nincs elég ennivalód, adunk a miénkből.
SPÁNIEL: Most meg maga ízetlenkedik. Ez nem kutyai közmondás, mert ilyet kutya nem tesz.
(A kutyák felfigyelnek, a kávéházban mozgás támad. Pincérlány felszolgál, Gusztáv és Felícia nekilát az evésnek. Hofmann ír, de közben ő is kap süteményt.)
SPÁNIEL: Megejtek egy zárókísérletet.
VIZSLA: Mégiscsak enni akar. Megyek én is.
(A kutyák kivonulnak a kávéházba, Vizsla viszi a csontját.)
GUSZTÁV: Ha olvasom az újságot, még inkább örülök annak, hogy itt üldögélhetek veled, csendben, békességben.
FELÍCIA: Nem szokatlan ez, csöppet sem. Azaz annyiban szokatlan persze, hogy ritkán van rá mód és idő.
GUSZTÁV: Mi az idő? Múlás? Vagyás? Ilyen szó nincs, pedig milyen találó, nem? Az idő a kávéház szemléleti kerete.
HOFMANN: És a hideg kávéé. Időtlen idő óta szeretném, ha meleg lenne a kávé.
PINCÉRLÁNY: Már kétszer kicseréltem, Hofmann úr. Látom ám, tetszik inni egy kortyot, és hagyja kihűlni a többit, hogy hozzak újat.
HOFMANN: Maga kémkedik. Elmegyek egy másik panzióba lakni.
PINCÉRLÁNY: Nehéz szállást kapni ilyen időben.
FELÍCIA: Azért reggeli után, mihelyst összeszedjük magunkat, elmegyünk sétálni. Kapkodni persze nem kell.
GUSZTÁV: Nem ülünk itt folyton. Befejezzük a reggelit, és majd eldöntjük.
FELÍCIA: Mert sokfelé mehetünk.
GUSZTÁV: Oda megyünk, ahova akarsz.
FELÍCIA: Vagy ahova te akarsz.
GUSZTÁV: Nem, nem, inkább döntsük el együtt.
FELÍCIA: Jó, majd ha befejeztük a reggelit. Éhesen nem lehet elmenni.
(Gusztáv és Felícia tányért cserélnek, Hofmann újabb csésze kávét kap, Pincérlány megáll a két asztal között, előtte a kutyák, Spániel koldul, Vizsla csonttal a kezében heverészik. A kutyák beszélgetése közben az emberek folyamatosan ennivalót dobálnak a kutyáknak.)
VIZSLA: Mondja barátom, kutatás címén nem evett még eleget?
SPÁNIEL: Nem ezt vártam magától. Ez nagyon is közkutyai megjegyzés.
VIZSLA: Hisz mi van a kutyákon kívül?
SPÁNIEL: A szabadság, naccsád, a szabadság.
VIZSLA: A szabadság is csak kutyák által létezik, ne is tagadja.
SPÁNIEL: Persze, persze, de hát a szabadság mégis önmagában vett érték! A szabadság, ami széppé tesz mindent, igen, még a koplalást is, mert a szabadság ára, célja és formája az, hogy kutyák vagyunk!
VIZSLA: No, kedves Spániel, akkor bajban van ám.
SPÁNIEL: Hogy lennék én bajban? A szabadság...
VIZSLA: Ugyan már! A ma lehetséges szabadság hitvány kis sarjadék!
SPÁNIEL: De szabadság, de birtokolható!
VIZSLA: És mire megy vele? Mindnyájan egy kupacban! Ez a fontosabb.
SPÁNIEL: Így is lehet mondani. A kutyai falkaszellem a szabadság záloga.
PINCÉRLÁNY: Ebédre új étlap lesz. A specialitásunk csirke Bakunyin módra.
HOFMANN: Na végre valamit jót is mond. A robbantott csirke tényleg egész jó.
GUSZTÁV: Akkor majd szabadon azt választjuk az étlapról.
FELÍCIA: Választunk, mert rendszeresen kell táplálkozni.
HOFMANN: Ez a szabadság legnagyobb korlátja, hogy folyton enni kell.
GUSZTÁV: Dehogy, ez túlzás. Éhség ellen a legjobb az evés.
SPÁNIEL: A tápláléktan fontosabb, mint a táplálék maga.
VIZSLA: Nem logikus, táplálék nélkül nincs táptan.
SPÁNIEL: De van, mert lehetséges! A teória létezhet empíria nélkül is!
VIZSLA: De nincs, mert az igazság végső mértéke a tapasztalás!
PINCÉRLÁNY: (Kutyákhoz.) Csend legyen!
FELÍCIA: (Pincérlányhoz.) És hogy készül az a specialitás? Vagy titok?
PINCÉRLÁNY: Ó, szívesen elmondom. Kell hozzá egy közepes csirke.
FELÍCIA: Az feltétlenül kell.
PINCÉRLÁNY: A csirkét főzik.
HOFMANN: Mindig így kezdődik.
GUSZTÁV: A végeredmény persze az, hogy a csirkét megeszik.
HOFMANN: És persze szegény csirke ezt nem szereti.
GUSZTÁV: Tulajdonképpen szörnyűség.
(Az emberi szöveg alatt a kutyák ritmikusan morogni kezdenek, Vizsla a csonttal egyre hangosabban veri a ritmust. A kávéház előtt megjelenik Bogár úr, új bőrzakóban.)
PINCÉRLÁNY: Akkor elmondom. Tehát... (Szavába vágnak.)
FELÍCIA: A csirkét főzik.
GUSZTÁV: A csirkét megeszik.
HOFMANN: A csirke ezt nem szereti.
KÓRUSBAN: (Előbb szavalva, csak az emberek.) A csirkét főzik, a csirkét megeszik, a csirke ezt nem szereti. (Énekelve, már a kutyák is.) A csirkét főzik, a csirkét megeszik, a csirke ezt nem szereti. A csirkét főzik, a csirkét megeszik, a csirke ezt nem szereti. A csirkét főzik, a csirkét megeszik, a csirke ezt nem szereti. A csirkét főzik, a csirkét megeszik, a csirke ezt nem...

(Mintha elvágták volna.)

VÉGE