Miután megnéztem a KoMa Társulat Dzsing! című előadását a Sirályban, az egyik játszó (Lass Bea) elmondta, hogy az nagyobb részt improvizáció. Mit tagadjam, meglepett.  Így voltaképpen két előadást láttam egyszerre, egy szinte teljesen megkomponáltat és egy rögtönzöttet, amiből az előbbi a játszók számára nem létezett, az utóbbit pedig én nem vettem észre.

A majd másfél órás jelenetlánc úgy alakul ki, hogy a játszók a homogén néző-térből sorban lépnek be a játéktérbe, alkotnak párokat, hármasokat, vagy éppen kilenceseket, majd lépnek ki egy-egy jelenet után. Az egy ideig inkább csak etűdszerűen egymást követő, egymásra csak áttételesen utaló helyzetek az előadás egy pontján  amőbaszerűen egymásba folyó, egymásba érő jelenetsorrá állnak össze; a helyzetatomokból már korábban kialakult identitások (amelyeknek hordozói a saját keresztnevükön szólított játszók) akár már a következő jelenetben nem várt módon alakulnak át férjből szomszéddá, szeretőből anyóssá. Az egésznek van valami álomszerű igazsága, valami átláthatatlannak érződő, mégis világos egysége, noha az a legkevésbé sem történet. A szociálpszichológia egyik elmélete szerint mindannyian szerepeket alakítunk életünk során, mégpedig minden helyzetben mást és mást, attól függően, hogy a helyzet milyet hagy meg nekünk, illetve mit tudunk kiharcolni benne magunknak. E pszichológiai elmélet - alapuljon bár az empírián - a valóság egy elvont megközelítése;  említett részében a Dzsing! ugyanennek a valóságnak plasztikus képét rajzolja meg. Látványában egyszerre élhető át a gyakran saját lendületük bonyolította, sokszínű, szerte és egymásba ágazó történéseink perpetuum mobile-ja, a helyzetekhez való igazodásaink, dominanciára törekvő játékaink, mint ahogy annak megnyugtató sejtelme is, hogy mindeme, ismerőssége ellenére követhetetlen összetettség mögött valami elemi egyszerűség áll. Ez utóbbi nem látszik, végletekig vitt ellentétének élménye annál inkább. Lélegzetelállító negyed órája ez az előadásnak.

A felvillantott helyzetek hol csak jópofák, hol kifejezetten szellemesek, miként a szöveg is. Az általam látott előadás kiemelkedő jelenete, amikor Kroó Balázs messze a tűrésponton túlmerészkedve (kb. öt percen keresztül) próbál meg kimenni egy jelenetből a „Na, akkor én most megyek!" mondatot cifrázva az elviselhetetlenségig. (Talán, még szellemesebb lett volna, ha nem nyúl olyan ad hoc poénokhoz közben, mint: „Kint vagyok már? Vagy még bent?".) Szintén üdítő megoldás a szex-jelenetekre kitalált, ujjakkal való játék, ezek közül is kiemelten Jaskó Bálint orgaztikus görcse, amikor is magát egy széken, dőlt helyzetben vigyázz-ba merevítve „Igen, Bálint! Ez az, Bálint!" felkiáltásokkal gerjeszti, miközben mutatóujját egyre vehemensebben dörzsölgeti partnernője tenyérhajlatához. Nehéz bárkit is kiemelni a színészek közül, mivel ez a fajta játék, az általuk talált figurák mindnyájuk számára testreszabottnak tűnnek. Talán Lass Bea lubickol leginkább a helyzet adta sok szín lehetőségében a kéjéhes csábítótól a cirkuszi bohócig. (És szinte ijesztőek Polgár Péter megszólalásai, mivel a hanglejtése olyan, mintha Zrinyi Gál Vince-imitátor lenne. Ha ez szándékos, akkor nagyon szellemes megidézése Vincének.)

Összességében hasonló volt az élményem, mint a Szputnyik két legutóbbi bemutatóján: változó színvonalú, de alapvetően igényesen szórakoztató jelenetek, amelyek összefűzése, illetve megjelenítése során - valami szokatlanra és izgalmasra tesz kísérletet az előadás.

A Dzsing!-hez kifejezetten hosszú írásos felvezetőt illesztettek az alkotók, ami egy kérdés szerkezetű ars poetica és egyben sorvezető is az előadáshoz. Eszerint a Dzsing! kísérlet arra, hogy vajon tényleg minden megtörténhet-e a színpadon. Hogy lebonthatók-e olyan klasszikus adottságok, mint például a történet, és mi lesz, ha a néző hitét is eljátsszák a logikai folytonosság állandó felrúgásával? Maga az előadás sokkal többet és jobban megmutat, mint ez a felvezető, az írás nem találja el azt, amit ténylegesen a színpadon látunk. Ráadásul az attól való ellépés kísérletén keresztül  felvázolt színházfelfogás, amely szerint egy darab történettel és logikai, identikus folytonossággal kell rendelkezzék, csupán az egyik (ráadásul egyre kisebb arányú) megszólalási módja a színpadi játékoknak. Kortárs rendezők, koreográfusok és drámaírók bontogatják, alakítgatják már évtizedek óta a klasszikus (polgári) színjátszás majd félévezrednyi paradigmáit. Nem a lebontás ténye (lévén az szinte kortárs színházi közhely) izgalmas a Dzsing!-ben, hanem a  mikéntje: az, amit napról napra megtapasztalhatunk az előadás kiemelt pillanataiban: egy furcsa, szét- és összetartó, virtuális létélmény. Hogy mindez improvizáció, az a játszókról szól, a nézőtérről csupán külsődleges érdekesség, ha úgy tetszik, truváj. Nem fontos, mint ahogy az sem, hogy mit céloznak az előadók. Posztmodern - és elsősorban a képzőművészet területén szokásos - jelenség az alkotások mellé adott szöveges magyarázat, esztétikai (alkotói) interpretáció, amely mögött nem csupán a befogadói, hanem az alkotói közös nyelv megszűnésének tapasztalata áll. Mindez a képzőművészet területén, úgy tetszik, a befogadók kreativitásának megkérdőjelezése, diszciplináris önbizalomhiány és marketing. Komolyabb esztétikai fejtegetéseket mellőzve, a színház - az általános nyelvvesztés ellenére - összehasonlíthatatlanul jobb helyzetben van: a hangok, a zene, a látvány, az egy térben való együttlét érzékisége és egyszerűsége viszonylag szilárd fundamentuma és egyben inspiráló kiindulópontja lehet a legelvontabb befogadói interpretációknak is.

A Dzsing! olyan előadás, amelyet bátran rá lehetne bízni a nézőkre sorvezetés nélkül is. Ugyanakkor az előadás végén világosan érzékelhető volt némi nézőtéri értetlenkedés, ami a helyszín kevéssé klasszikus, a nézőket eleve a nyitottság felé rostáló volta miatt is jelzésértékű kell legyen. Jelenetek egymásutánjaként a Dzsing! szórakoztató, de nem különösebben említést érdemlő munka. Kaptunk viszont 2008. december 16-án tizenöt percnyi olyan esszenciát önmagunkról, ami után az sem zavaró, hogy végezetül csak nem tudtuk meg, mi is az a „Dzsing!".

 

Kapcsolódó írások:

 

KoMa 0.3 tetemekre és bőgőre

Drámára feszülve