José Martí Három hős  " ...Vannak emberek, akik méltóság nélkül is elégedetten élnek. S vannak mások, akik keserves kínokat szenvednek el, látván, hogy körülöttük méltóság nélkül élnek az emberek. Kell a világon bizonyos mennyiségű méltóságnak lenni, mint ahogy bizonyos mennyiségű fénynek is lennie kell. Amikor sokan élnek méltóság nélkül, mindig akadnak olyanok, akik sokak méltóságát egyesítik önmagukban. Ők azok, akik rettenetes erővel lázadnak fel a népek szabadságának megrablói, az emberek méltóságának megrablói ellen. Ezekben az emberekben emberek ezrei lakoznak, egy egész nép lakozik bennük: bennük lakozik az emberi méltóság. Ezek az emberek szentek. Ez a három ember szent: a venezuelai Bolívar, a Rio de la Plata-i San Martin, a mexikói Hidalgo. Meg kell bocsátani nekik tévedéseiket, mert a jó, amit cselekedtek, többet nyom a latban, mint hibáik. Az emberek sem lehetnek tökéletesebbek, mint a Nap. A Nap egyazon fénnyel éget és melenget. A Napnak vannak foltjai. A háládatlanok nem beszélnek egyebekről, mint a foltokról. A hálásak a fényről beszélnek.“ (Dobos Éva fordítása)

A jelenlét lenyomata

Újra elérkezett az idő, megteremtődött az alkalom, hogy a progresszív értelmiségi tudat küldetésének törvényeiről beszéljünk. Tisztázó konzultációkra van szükség. Érdemi elemzésekre. Érdemi szellemi jelenlétre. Öröm megélni minden olyan szituációt, amelyben az eszmék szó szoros értelmében vett cseréjére mód nyílik.
2008. május 29-én Budapesten, a Nemzetek Házában, a Magyar-Kubai Baráti Társaság által rendezett, José Martí, a nagy XIX. századi kubai forradalmi demokrata gondolkodó, költő, író és szabadságharcos emlékének szentelt konferencia ehhez teremtett lehetőséget.
"José Marti volt minden kubai között a legegyetemesebb érvényű" - hangsúlyozta a konferenciát köszöntő beszédében a kubai nagykövet asszony. Megerősíthetjük: éppen ezért nincsen messze mitőlünk sem. Ezért érdekel bennünket. A korai versenytársadalom balzaci fejlődési paradoxonának korában élve, újra meg kell vizsgálnunk minden olyan egyetemes léptékű személyiség munkásságát - Martí közéjük tartozik -, aki a XXI. század baloldaliságának megfogalmazásában kiindulópontunk lehet.

Jose Martí

Martí részletes életrajza tanulmányozható a közkézen forgó lexikonokban és kézikönyvekben. 1853 és 1895 között él. Spanyol bevándorlók elsőszülöttjeként látja meg a napvilágot Havannában. Értelme felnyílásától kezdve kubainak és latin-amerikainak vallja magát. Tizenöt éves korától  hivatásos forradalmár, aki a küzdelem hajnalán már megtapasztalja az irodalmi alkotásban testet öltő lelkesedés pátoszát és a bányamunkára hurcolt függetlenségi harcos infernálisan kemény életét. A spanyol gyarmati uralom alatt álló Kuba, az ellehetetlenülő rabszolgatartó társadalmi rend világában érik felnőtté. Egész rövid, fehér izzású élete azzal telik, hogy ezt a társadalmat egy jövővel teljes berendezkedés felé terelje. Simor András letisztult, a dráma erejének szellemi teret adó megfogalmazása szerint "1871-től életét ellenséges nagyvárosokban éli le". Ellenséges világokban - tehetjük hozzá. De ezerszeres életet él, költőként, íróként, újságíróként, forradalmárként. Mindig és mindenütt újrakezdi a harcot, első száműzetése alkalmával már a hajó fedélzetén, úton Kubából Spanyolország felé; később diktátorok ellenében, hatóságokkal dacolva, kiutasítási végzések és szökések után, a kor gúnycsapásai közt, zaklatott, lelkiismereti drámával terhelt magánéletével küszködve, mindig újrakezdve és mindig folytatva; nem adja fel, mert az igazi harcos soha nem adja fel; küzd publicisztikája erejével, amelynek látóköre és hatása egész Latin-Amerikát átfogja és lelkesíti, s amelynek révén a szabadságvágy élő erkölcsi intézményévé válik - ne riadjunk vissza a tények őszinte pátoszától -, magasodik a kontinensen. Pedig saját táborán belül is vitatkoznia kell, még a kubai függetlenség két másik legendájával, Maximo Gómezzel és Antonio Maceóval is. Aztán jön a "próbatétel  gyönyörű órája“, a pártalapítás, a kiáltvány ideje, a nép lelkesedéséé, amely bevallottan a Szabad Kuba első elnökét reméli benne, jön a végső vita és a törvényszerű végkifejlet: nem, Martí a felkelés kezdetén nem maradhatott tartalékban, hátul, mert ez az egész élet nem maradhatott tartalékban és hátul, és így következik el 1895. május 19., Dos Rios térségében a hely és idő, ahol és amikor a szó minden értelmében föltárulnak előtte az Örökkévalóság kapui.

Már nemzedéktársai szemében ő volt az Apostol, a Tanító, a Mester. Emléke szükségszerűen lépte túl az egyszeri személyiség, az egyszeri emberlét határait. Ő lett gondolatai és tettei, ismétlem: gondolatai és tettei erejével hazája par excellence nemzeti hőse. A szabadságeszme etalonja. Iskolai tananyag és érettségi tétel - a személyiségére érzékenyeknek az iskolapadokon túl örök útitárs. Aki repülőgépen érkezik Havannába, a José Martí légikikötő betonjáról láthatja meg a trópusi Holdat vagy Napot. Az ő nevét viseli a Kubai Köztársaság egyik legmagasabb érdemrendje - színházi vonatkozása, hogy a közelmúltban, nem sokkal halála előtt Antonio Gadest is kitüntették vele -, és ugyancsak az ő nevét viseli a Floridában működő ellenzéki rádióadó. És a végponton ott a mítosz konklúziója: a tizennyolc méter magas szobor Kuba és Havanna szívében, a Forradalom terén.

A budapesti konferencia intenzív szellemi légköre a fentebb említett szükségszerűséget tette érthetővé és indokolttá. Semmilyen hivatalos kultusz nem lenne képes önmagában elérni, hogy egy gondolkodó fő, száztizenhárom évvel a halála után, ilyen szenvedélyes, nemes intenzitást váltson ki a feléje fordulókból, mint amilyet ezen az ülésszakon tapasztalhattunk. Martí nem frázisokban, hanem alkotó szándékokban él, köztünk, Budapesten is.

Négy előadás hangzott el. Nem lehet őket egyetlen, mesterségesen egységesítő, külső szempont alá sorolni. A délután az intellektuális kérdésfeltevéseké volt. A jelenlevők négy lehetséges problémarendszer felé nyitottak ablakot. A lelkes szemtanú, vállalva reflexiója személyességét, a maga tájélményéről számol be ezúttal.

Simor András megnyitó szavai után elsőként Az oktatás és nevelés prioritása Kubában címmel Kakuk Éva tartotta meg előadását. Az oktatásügy a kubai forradalmi hagyományban nem egyszerűen szakmapolitikai kérdés: Martí óta az oktatás a társadalmi felszabadulás koncepciójának egyik pillére. Az ország jövőjének, adott esetben szabadságfelfogásából következő nemzetközi kötelezettségvállalásának kulcskérdése. Kakuk Éva egyfajta intellektuális bátorságról tett tanúbizonyságot abban az értelemben, hogy mert szakítani a "lehetőleg kerüljük a számokat és a statisztikát“ manapság divatos aggodalmával. Pontos, jól dokumentált, precízen tárgyszerű, mégsem lélektelen előadásában világosan elhatárolt korszakok, plasztikusan körülírt koncepciók és egyértelmű következtetések szilárd szerkezeti vázára építette föl mondandóját, amelynek keretében mindvégig érzékeltette: az oktatás-nevelés eleven, dinamikusan változó társadalmi közegben zajlik. Az 1960-as évek, 1971, 1984 és 1986 változó kubai oktatáspolitikája mögött végig kitapintható volt egy élő társadalom jelenléte, kérdései, mint ahogyan a kezdetek összefoglalásánál a tárgyszerűség mögött nem sikkadt el az analfabetizmus elleni küzdelem hősi jellege sem.

Jose Martí és Maximo Gomez

Harsányi Iván José Martí politikai hagyatékáról beszélt. Ironikus felhangokkal teli, mélyen szellemes előadása a magyar értekező próza XIX. századi fénykorának értékeit csillantotta fel, modorosság és szerepjátszás nélkül, őszintén, átélten. "Kié José Martí?“ - tette fel a kérdést. A kubai politikai paletta minden szereplője hivatkozik rá. Látszólag mindenkinek ő a kezdete. Az előfutára. Végső referenciája, olykor végső érve. Igen, ebben csakugyan van valami vészterhesen ironikus. De talán azért is van ez így, mert Martí mindig képes volt arra, hogy egyetemes nézőpontot szem előtt tartva  érvényes és konkrét helyi válaszokat tudjon adni - ez a gondolat egyébként többször is elhangzott a délután folyamán, mintegy a konferencia nem hivatalos főmotívumává és - érzésem szerint - legfontosabb üzenetévé válva. Harsányi Iván gondolatait követve maradjunk a magunk baloldali értelmiségi térfelén. Baloldali volt-e Martí? Nagyra becsülte Marxot - ez egyértelműen kiviláglik az 1889-es New York-i Marx-emlékünnepség kapcsán papírra vetett gondolataiból -, ugyanakkor nem volt kritikátlan a szocializmus eszméjével szemben. A belülről jövő válaszok helyzeti igazsága nevében volt szkeptikus a marxi tanokkal, pontosan megsejtve bennük a centralizáló szándék mögötti diktatórikus tendenciát. Martí politikai gondolkodásmódja erősen perszonalizált: a társadalom boldogulása az egyének boldogulásában rejlik. Csak később jelenik meg eszmerendszerében a tényezők kiegyensúlyozottsága, amely minden tényleges hatású politikai program létfeltétele. Martí komoly, módszeres és mély önképzést folytatott. A szerves államfelfogás azonban mindvégig idegen maradt tőle, soha nem fogadott el olyan társadalmi koncepciót, amelyben az állampolgárok alattvalóként jelennek meg. "A rabszolgaság gyökereit az életformából kell kitépni“, a szabad társadalom  csak belülről szabaddá váló emberek által építhető fel. Martí zseniális éleslátását e kérdésben a XX. század dekolonializációjának története igazolja.

Harsányi Iván előadásából egy olyan modern köztársasági eszményt magáénak valló, nagyformátumú gondolkodó arcképe bontakozott ki, aki világosan látja kora, szűkebb és tágabb hazája, vagyis Kuba és Latin-Amerika problémáit, mindig aktív válaszra törekszik - egyáltalán, válaszra törekszik -, és konzekvenciaként nem von le sem szélsőséges, sem emberellenes nézeteket. Világosan látta a korabeli USA neokolonialista politikájának veszélyeit, harcolt ellene, ugyanakkor nem vált primitíven Amerika-ellenessé. Nem volt xenofób. A spanyol gyarmati uralmat nem tévesztette össze sem a spanyol néppel, sem a spanyol kultúrával.

"Kié José Martí“ - tette fel a kérdést előadása végén másodszor is Harsányi Iván. "Mindenkié és senkié“ - felelt önmagának. A kisajátítás szándéka felől nézve ez nyilván így igaz. A recenzens teszi hozzá: Martíra nem hivatkozhat az, aki kirekesztésre és gyűlölködésre építi fel társadalmi és politikai meggyőződését.

Kerekes György tanári gyakorlatára hivatkozva és támaszkodva az egyetlen volt a konferencia résztvevői között, aki nem felolvasott, hanem kötetlenül beszélt José Martí nemzetfelfogásáról.

Leszögezte: Martí nemzetkoncepciója korunkban maradéktalanul érvényes. Középpontjában a nemzeti szuverenitás kérdése áll, és ez örökké élő, mindig aktuális probléma. Martí úgy tudott fogalmazni, hogy maradéktalan választ volt képes adni mind saját korának, mind a jövőnek. Őelőtte a kubai gondolkodásra még csak a megoldás igénye volt a jellemző. A megoldást Martí fogalmazta meg: sem az autonómia, sem az annexionizmus - piaci megfontolásokból egyesülés az USA-val - nem lehet nemzeti cél; teljes nemzeti szuverenitásra van szükség. Mint ahogyan nem volt illúziója afelől sem, hogy a függetlenséget csupán fegyveres harc árán lehet kivívni. Volt koncepciója az új Kubáról. Szabad, demokratikus társadalomról álmodott, modern köztársaságról. Tudta, hogy meg kell oldani 400 000 felszabadítandó rabszolga egzisztenciális létét, ám ezt, mély realizmussal, nem a nagybirtok felosztásával, hanem a parlagföldek igénybevételével kívánta megoldani. Sok, szabad kistermelő demokratikus, stabil, kiegyensúlyozott társadalmában látta Kuba jövőjét. Realizmus jellemezte a külvilághoz fűződő eszmei viszonyát is. Pontosan látta, hogy a gyarmati korszak utolsó szakaszának Kubája kis és nyitott gazdaság, amely nem engedheti meg magának sem a bezárulás, sem a gazdasági nacionalizmus luxusát. Külpolitikai elképzeléseinek tengelyében a latin-amerikai testvérnemzetekkel való különleges együttműködés állt. Jó kapcsolatokat szorgalmazott az egykori gyarmattartóval, Spanyolországgal is. Kerekes György szerint Kuba nagy szerencséje, hogy Martí mindezt megfogalmazta. Kuba megértette és a gyakorlatba átültette ezeket a gondolatokat. Így vált a párbeszéd eszméje Martí sokrétű örökségének egyik legfőbb elemévé, és aki demokratának és a demokrácia  valódi hívének tartja magát, annak a párbeszédet, a konstruktív dialógust kell támogatnia a különböző világnézetű erők, adott esetben az Egyesült Államok és Kuba között is, Kerekes professzor véleménye szerint.

Befejezésül Simor András az Egyszerű versek és a Szabad versek költőjéről beszélt. Sokirányú, szerteágazó előadásának irodalmi rétege alapvetően korábban megjelent gondolatain alapult, ennek kivonatolása helyett most azt a gondolatát ragadjuk ki, amely szerény megfogalmazásba rejtett egy hallatlan horderejű művészetstratégiai gondolatot. Simor András úgy fogalmazott, hogy Martí valójában nem Beaudelaire, hanem Gandhi, Szun Jat-szen és José Rizal (spanyol anyanyelvű nagy fülöp-szigeteki író, költő, hazafi, függetlenségi mártír) kortársa volt. Jelenkori művészeti gondolkodásunk alapkérdését érinti ez a felvetés. Németh Lajos egész monográfiát szentelt A művészet sorsfordulójának, a modern művészet születésének. A könyvben, Beaudelaire jelentőségét önsúlyánál fogva is hangsúlyozandó, egy egész alfejezet viseli az Új korrespondenciák címet, Beaudelaire korszakos jelentőségű, korszakos hatású ars poeticájára utalva. Nagy váltás pillanata volt ez, azé a világfordulaté, amelynek során - Németh Lajos megfogalmazásával élve - "a XIX. században megváltozott a művészet funkciója, széthullott az egyetemes stílus, az építészet elvesztette vezető szerepét, kialakult a pszeudoművészet, tért hódított a giccs, megroppant a művészet és közönség kapcsolata, hosszú történeti szakaszokon át uralkodó látás- és formakonvenciók veszítették el érvényüket, válságba került  a görög-reneszánsz tradíció, maga a polgári világkép is". Mindennek következtében léphettek fel és válhattak uralkodóvá a művészet társadalmi cselekvésének érvényességét tagadó kulturális-civilizációs irányzatok is. Persze, semmi sem fekete-fehér: a korrespondenciák legalább annyira idézik Swedenborgot, mint Beaudelaire-t, és Beaudelaire ott ül a nagy realista, a társadalmi cselekvésben is aktív Courbet önéletrajzi-önvallomásos Műterem-képének jobb szélén is. De ahogyan már a XIX. század végén megindult a küzdelem a privatizmus meghaladásáért és egy új komprehenzív  művészet megteremtéséért, úgy ez a küzdelem ma is élő, szükséges és végigharcolandó. Simor András álláspontját nem ismerem ebben a kérdésben, semmiképp sem kívánok olyan gondolatokat a szájába adni, amelyekkel nem ért egyet. Csupán azt jelzem, hogy kontrasztálása számomra lélektanilag revelatív volt.

Izgalmas, szellemileg inspiratív értelmiségi együttlét volt ez a néhány óra, egy tavasz végi csütörtök délutánon. A fentiekben szükségképpen egyetlen jelenlévő percepcióját összegezem. A szempontok, a témák, a megfogalmazott problémák más figyelmét más csomópontok felé terelhették. Idézett beszédében a nagykövet asszony reményét fejezte ki, hogy az ülésszak anyaga nyomtatásban is olvasható lesz. Remélhetőleg így történik majd. Komoly hozzájárulást jelentene  értelmiségi útkereséseinkhez.


MARTON GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1