Persze - mondhatnánk - könnyű úgy, hogy van egy (sőt: két, mi több: három!) olyan színész az előadásban, akire-akikre nyugodtan rá lehet bízni az egészet, jelenlétük ereje által bármilyen anyagból képesek élvezetes színházat csinálni. Hát még ha azt is hozzátesszük, hogy Arany és Nádasdy fordítását használják fel az elhangzó szövegekhez. Apropó, szöveg: Bodó Viktor színházában az is kisebbfajta szenzáció, hogy valahol az elején pontosan-veretesen elhangzanak Théseus mondatai, s közben is vissza-visszatérünk a kanonizált szövegekhez (többek között elhangzik az ide nekem az oroszlánt is!, meg még néhány, szólássá nemesedett Szentivánéji-mondat). De persze előtte-közben-utána ott lüktet-árad-burjánzik a Bodóra oly jellemző ötletkavalkád, a műfaji és színházi konvenciókat kajánul semmibe vevő, eklektikus, vad teatralitás: a rohanás, az ordítás, a testek egymásnak feszülése, a fényekkel és a zenével való játék, az innen-onnan beemelt vendégszövegek, az ordenáré ki- és beszólások, a meztelenség és a szex, és persze az olykor pofátlanságig menő improvizációk.

Hajduk Károly (fotó: Szkárossy Zsuzsa)   Czukor Balázs és Szandtner Anna (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Keresztes Tamás remek színésszé érett, egyre inkább játékmestere és -szervező ereje az előadásoknak: ezt világosan érezni, amikor olyan színműben lép fel, ahol a színészeknek nem mindvégig kötött szöveggel és pontosan kicentizett színpadi szituációkkal kell megbirkózniuk. Tudja azt a részleteiben megmagyarázhatatlan, zsigerből jövő jelenlétet, amit egy Sinkovits Imre, egy Major Tamás, vagy egy Darvas Iván tudott: ott van, és a nézőtéren is pontosan érezhető, hogy a színpadon mindenki rá figyel, akár szavak nélkül is, testével és mimikájával játékstílust, ritmust és műfajt ad a jeleneteknek. Nyugtázzuk ezt a fontos pillanatot a fiatal színész pályáján, hiszen például az ugyancsak Bodó Viktor rendezte, méltán díjesővel jutalmazott Ledarálnakeltűntemben bármennyire is főszereplő - s remek! - volt Keresztes, még szó sem volt arról, hogy köré szerveződhetne a játék. Vagy ugyanígy más "katonás" szerepeiben (csak találomra: a Mit csinál a kongresszus?-ban, a Vadkacsában, vagy a Notóriusokban, a Macbethben) ugyan egyenletesen magas színvonalon teljesít, de mégis másként, mint most. Minőségi változás történt, amely már észlelhető volt a Máté Gábor rendezte örömelőadásban, a Dzsessztetésben is. Ott még lehetett arra fogni Keresztes irányító szerepét, hogy a társulat amúgy dicséretesen igyekvő tagjai közül mindenképpen kiemelkedett magabiztos zenei képzettségével, itt azonban nincs zenélés - pontosabban persze hogy van: öccse, Keresztes Gábor társaságában jegyzi az előadás remekül összeállított, a klasszikus zenekari megszólalásoktól a fülsiketítő technón és a lírai betéteken átívelő zenei anyagát -, van azonban játékmesteri jelenlét. És akkor lehet akár Tompor Miklós, takács, vagy Pyramus, vagy egyszerűen a körtáncot lejtő Kar tagja, mindig látjuk-érezzük, hogy ő irányítja az egész csapatot.

Dankó István, Keresztes Tamás és Juhász István (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A tér az egykori szovjet rakétabázis egyik silója, egyszerre hátborzongatóan rideg - mondjuk, mint egy Athén környéki, éjszakai erdő... -, s zártságában meghitten otthonos, mint egy lezserül rendetlen házibulinak helyet adó otthon (díszlet: Bodó Viktor). A szereplők civilben vannak - míg néhányan be nem öltöznek szerepüknek megfelelő jelmezeikbe (jelmeztervezőt nem jelöl a színlap) - és civil nevükön szólítják egymást. Itt és most ez az egyébként sokszor elcsépelt, intimpistáskodó gesztus az alkotói folyamat részeseivé tesz minket. Merthogy műhelymunkát, játékos, ugyanakkor elmélyült mű- és szerepelemzést látunk, önálló, határozott arcélű értelmezéseket-szereptanulmányokat: például Hajduk Károly erősen femininre vett Sipák Ferenc fújtatójavító és Thisbe, Dankó István fanyar, kicsit hisztérikus-gutaütéses Beköszöntő és ács, Szabó Emília szépséges és közönséges Titánia, Szantner Anna flegma, mindenbe beletörődő Pukk és így tovább, pontos karaktermegjelöléssel fel lehetne sorolni egyenként mindenkit: Czukor Balázst, Fábián Gábort, Fridrik Noémit, Gera Marinát, Illyés Ákost, Jordán Adélt, Juhász Istvánt, Koblicska Lőtét, Kuthy Patríciát, Moskovits Krisztinát, Szabó Zoltánt, Tenki Rékát, Tóth Simon Ferencet, hiszen Bodó Viktor rendezése jól kitapinthatóan a részletekből, a csapatmunkává alakuló jelenetekből összerakható hatáslehetőségekkel játszik. Nyilván ezért nem bíbelődik sokat a történet lineáris elmesélésével: ismertnek tekinti a Szentivánéji... történetét, a szerelmespárok közötti kavarodást, az isteni és földi uralkodópár hatalmi és féltékenységi harcait, s hiába ígéri az internetes beharangozóban, hogy "szeretnénk hűek maradni a kanonizált szöveghez és szerkezethez, így a már ťmegszokottŤ formabontás helyett az előadás egy nem kevésbé izgalmas ťklasszikus kísérletŤ lesz", ez legfeljebb annyiban igaz, hogy a Bodón edzett néző füle számára valóban meglepően sok Nádasdy-Shakespeare szöveg hangzik el. De azért (szerencsére) nem bújik ki bőréből a rendező, s a vendégszövegek, az utcanyelvből merítő ki- és beszólások, meg persze  az egész - az előadás világába jól illeszkedő szexjelenetek,  a hatalmas teret használó rohangálások félreismerhetetlen Bodó Viktor-rendezést mutatnak. Itt is eldönthetetlen például, hogy a jó ötven méter mély rakétasilónak a nézőktől legtávolabbi végébe helyezett kanapén és környékén zajló jelenetek - amelyek természetesen sem látványban, sem szövegben nem pontosan követhetők, nézőpukkasztó provokációk-e, vagy a romantikus-titokzatos, klasszikusan shakespeare-i álomvilág elemeltségének jelzései. És ez így van jól, ezért (is) jó Bodó színháza. Az már persze más kérdés, hogy meddig lehet elmenni a szöveghúzásokban, a jelenetelhagyásokban a hatás sérülése nélkül: mert nem sérül-e a történetélmény, ha majdnem teljes egészében kimarad a két athéni szerelmespár erdei jelenete? Vagy mi lesz a következménye, ha a zárójelenetet éppen csak utalásszerűen  játsszák el, vagy Titánia és Oberon, illetve Théseus és Hippolyta konfliktusait és kibéküléseit mindössze egy-egy (elsősorban a nyíltan szexualitás aspektusokra koncentráló) elemével írja le az előadás? Nekem jó volt így, ahogy volt, mert ezek helyett - na jó: ezeknél hangsúlyosabban - megkaptuk a mesterember-jelenetek fergeteges komédiáját mint kiemelten fontos, központi cselekményszálat. Persze ez is számtalan rendezésben került már hangsúlyos helyre (hogy hirtelenjében csak két hazai, Bárka-előadásra utaljunk: Csányi János egykori és Alföldi Róbert tavalyi Szentivánéji...-rendezése is nagyon fontosnak tartotta ezeket a "színház a színházban"-jeleneteket), de most az egész előadás ennek a belső előadásnak van alárendelve. Csak látszólag egyszerű, komikus jelenetek ezek, mert tudjuk, a váratlanul, kényszer hatására színtársulattá szerveződött mesteremberek mindegyikének egyéni - s ami igen fontos: távolról sem komikus! - élettörténete van, amelyet akár el is lehetne játszani. A mindenkori rendezés-értelmezés kérdése, hogy van-e olyan pillanat, amikor komollyá válik a játék, van-e váltás, amikor a komikus ügyetlenkedés és amatőr ripacskodás átvált halálos téttel bíró művészi küzdelemmé, harccá. Érzésem szerint Bodó rendezése eddig a rétegig nem akart leásni; így született egy virtuóz, nagyon élvezetes, magas színvonalon szórakoztató Szentivánéji álom-előadás, amelyben azonban még nagyon sok "tartalék" van. Egyszer talán majd a teljes történetet is elmeséli Bodó...

KARSAI GYÖRGY

* A Szputnyik Hajózási Társaság - Modern Színházi és Viselkedéskutató Intézet-Labor, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis közös produkciója.