Sokáig úgy tűnt, hogy idén valóban ötnaposra rövidül a Sziget Fesztivál. Aztán persze csak megtalálták a szervezők a nyolcvanas évekbeli látványos show-jait ismét színpadra álmodó metállegendát, az Iron Maident, és Presser Gábor is hozta a tőle elvárható ötletet: a Magyar Dal Napját. Így lett mínusz egyedik és nulladik nap, mindenki boldog lehetett, a fesztivál megmenekült a munkahétnyire zsugorodástól. Ami engem illet, nekem nem sok örömöt okozott ez a plusz két nap. Elismerem ugyan a heavy metal jelentőségét a rocktörténetben, de az olyan öncélú teatralitásra törekvő, oldschool metálzenekarok produkciói, mint a "Vasszűz"-é, nekem mindig inkább megmosolyogni valónak tűntek. A magyar rockszakma újabb összeborulása pedig azért nem tudott érdekelni, mert - kövezzenek bár meg - alig-alig hallottam életemben igazi rockzenét magyar előadóktól. A legtöbb magyar zenekar vagy a nyugati példaképek munkáinak gyenge másolatait produkálta az elmúlt évtizedekben, vagy meg sem értették a rockzene lényegét. Show-bizniszben utaztak, márpedig születésekor a rockzene éppen annak elutasítását jelentette. Olyan művészeti jelenséget, amely alapvetően romantikus és lázadó hangvételű. Egyaránt elveti az akadémizmust és a profi, kiszámítható gesztusokkal élő szórakoztatást. Nem az a fontos, hogy maratoni gitárszólókat tudjál játszani,  hogy jól nézzél ki és jól táncoljál, mindezt fantasztikus díszletek között. Az igazi rock visszahozza a művészetet a mindig vesztes kisember életébe. A dalok együtt éneklésével artikulálhatóvá tesz valódi érzelmeket, örömöt és fájdalmat, szerelmet és gyűlöletet, haragot a mindenkori elnyomókkal szemben. Sőt, esetleg saját dalok írására is inspirálhat, akár a népzene, de hiszen abból is származik -  a bluesból, countryból, gospelből stb. Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszem, hogy a számomra legkedvesebb bandák megőriztek valamit a rock ezen eredeti üzenetéből. Ilyen együtteseket azonban Magyarországon nagyon keveset találtam, elsősorban a nyolcvanas évek új hullámos, underground zenei mozgalmának képviselői között. Persze e formációk közül sokan meg sem érték a rendszerváltást, vagy ha igen, akkor fokozatosan letértek arról az útról, amelyen én szívesen követtem volna őket. Ezért is vártam inkább tamáskodva, mint örömmel az egyik legfontosabb egykori kultzenekar, az URH fellépését a nagyszínpadon. Hiszen egykori frontemberük, Müller Péter Iván zenei és egyéb ténykedését egyre növekvő ellenszenvvel figyeltem az elmúlt tizenöt évben. Másrészt azt sem értettem, hogy ugyan minek feltámasztani két fesztiválfellépés erejéig egy lényegében majd’ harminc éve halott médiumot. Ehhez képest kellemes meglepetést okozott az együttes koncertje. Nem tettek mást, csak eljátszották az összes számot, amit fennállásuk elképesztően termékeny fél éve (!) alatt írtak, Müller pedig szerencsére a minimálisra redukálta a tőle megszokott, számok közötti "entellektüel" ömlengéseit. Kiderült, hogy a nyers, erőteljes zenével kísért, nagyon keserű hangvételű, kiváló szövegek sajnos a jelenkor magyar valóságára is jól rímelnek. Ha másért nem, ennek tudatosításáért volt értelme még egyszer összeállniuk.

Ugyanezen a napon szerepelt a nagyszínpadon a Sex Pistols, "a legfontosabb zenekar a Beatles óta". Az eredeti felállásban csak a hetvenes évek közepétől az évtized végéig (a basszusgitáros, Sid Vicious haláláig) működő együttes egyetlen igazi nagylemezével beírta magát a rock történetébe. Az ő nevükhöz kötik ugyanis elsősorban egy új popkulturális mozgalom, a punk megjelenését. Persze a "forradalom" közeledtét már a hatvanas évek közepétől jelezte olyan brit és tengerentúli előadók működése, mint David Bowie, Iggy Pop, a Velvet Underground és még sokan-sokan mások. A punk pedig megteremtette a feltételeit a nyolcvanas évek fantasztikusan sokszínű zenei palettájának, amelyet új hullámnak (new wave-nek) hívunk. Régi és makacs tévhit, hogy a punk a rombolással és a nihilizmussal egyenlő. Az irányzat valóban a "Hate and war!" és a "No future!" jelszavával válaszolt a hippik "Peace and love"-jára, de ezzel csak arra utalt, hogy a fiatalok (és kevésbé fiatalok) ki akarják ordítani magukból azt a frusztrációt, amelyet a dipólusú világrend sivár életlehetőségei miatt érezhettek Keleten és Nyugaton egyaránt. A nép egy másik jelszó, a "Csináld magad!" jegyében megint egyszer kezébe vette az irányítást a populáris művészet és részben a politika területén, saját együtteseket, lapokat, könyv- és lemezkiadókat alapított, a tőke és a hatalom befolyásától legalább egy ideig függetlenül. Nos, ennek a váltásnak volt katalizátora és résztvevője a Sex Pistols, amely röpke harminc év után Budapesten is föllépett. A jubileumi (huszadik) évfordulós újjáalakulást és az azóta tett néhány koncertkörutat akár árulásnak és önmaguk kiárusításának is tekinthetjük. De azért azt is meg kell említeni, hogy a tagok az elmúlt évtizedekben is kiváló projektekben vettek részt, másrészt önkritikájuk is van. A jubileumi turnénak például a Mocskos anyagiak címet adták. Mikor tenné ezt meg például Bródy János és Szörényi Levente? Bizonyos szempontból koncertjük hasonlított az URH-éhoz, ők is tisztességgel lenyomták a rövid működésük alatt született gyöngyszemeket, még így is a nagyszínpad egyik leghosszabb fellépését produkálva. Ugyanakkor itt nem úsztuk meg az énekes egójának számok közötti sziporkáit. Szerencsére John Lydon (a hetvenes években Johnny Rotten, azaz Rothadt Jancsi) sokkal eredetibb figura, mint Müller Péter Iván, illetve jelenleg Müller Péter Sziámi, másrészt a dumája is hitelesebb. Aki olvasta a Magyar Narancsban megjelent, eredetileg egy amerikai magazin által készített interjút vagy a nemrég magyarul is megjelent önéletrajzi könyvét, az tanúsíthatja, hogy ez az őrült kinézetű ír fickó semmit sem adott fel ifjúkori önmagából. Ugyanolyan őszinte, pofátlanul odamondogat mindenkinek, aki megérdemli (politikusok és sznobok), és a dalainak üzenetét is ugyanolyan komolyan veszi, mint karrierjének indulásakor.
Sok olyan banda volt még a Szigeten, akik méltó folytatói az emlegetett hagyományoknak, de már csak egyet említenék közülük: az angol Babyshamblest. Énekesük, a legújabb önpusztító botrányhős Pete Doherty, aki azonban nemzedékének egyik legtehetségesebb zeneszerzője, kiváló költő, dalszerző és író is. Gyakran hasonlították már Arthur Rimbaud-hoz, de a figurája, a művei engem az angol romantikusok második nemzedékére is emlékeztetnek. Balos politikai alapállás, zaklatott életmód és magánmitológia (a dalaiban, verseiben gyakran megjelenő Albion nem Anglia római kori neveként szerepel, hanem egy utópisztikus, békésen anarchikus álombeli szigetköztársaság): mintha a fiatalon elhunyt Shelley tért volna vissza, hogy gitárt ragadva folytassa, amit félbehagyott. A Babyshambles valószínűleg sokkal jobb koncertet is adott volna, ha fő műsoridőben játszhatnak, de Doherty személyiségének izzása azért így is átjött, a dalok pedig délután is jól szóltak. Remélem, jövőre is jön néhány hozzájuk hasonlóan "rockos" együttes a Szigetre, és akkor az sem baj, ha nem lesz nulladik napi látványosság és mínusz egyedik napi, "összrocknemzeti" összeborulás sem.

SÓLYOM ATTILA