Idén augusztus 30-a és szeptember 8-a között immár 11. alkalommal került megrendezésre a Zsidó Nyári Fesztivál. Ezúttal tetszetős mottót választottak a szervezők: "A tehetségek fesztiválja". S hogy korántse tűnjék üres ballasztnak, Oscar Wilde-idézettel támasztották alá: "A tehetség sohasem egyoldalú, mert az egyoldalúságnak semmi köze a tehetséghez." (Bizonyára vannak, akik kétkedve fogadják ezt a specializáció, a szakosodás korában, mások pedig, akik nem akarnak szakbarbárok lenni, önigazolást nyerhetnek...)

Találónak éreztem e mottót, mind a közreműködők kiválasztását, mind pedig a műsorkínálatot illetően. Mert miközben valami lényegesre koncentrál, nem szűkíti le kényszerűen a kínálkozó lehetőségek tárházát, amibe "belefért" például a kétségkívül legrangosabb helyszín, a Dohány utcai zsinagóga megannyi programja. Augusztus 31-én a remek hangi adottságokkal rendelkező David D’Or koncertje, aki hasonló meggyőző erővel tolmácsolja a legkülönbözőbb műfajokat, illetve stílusokat (énekel operát, popzenét és világzenét egyaránt). Szeptember 1-jén, a nemzetközi kántorkoncerten a sokrétűség a műsor-összeállításban mutatkozott meg. Csak sajnálhattuk, hogy a darabok szövegét nem olvashattuk sem magyar, sem angol fordításban (pusztán rövid, néha sommás, máskor elnagyolt tartalmi kivonatot kaptunk kézhez). A sokféleség gyönyörködtet elve is érvényesült, amennyiben a Jeruzsálemi Kántor Kórushoz csatlakozva, vagy zongorakísérettel szólistaként három különböző karakterű vendég kántort köszönthettünk, s hazai színekben Fekete Lászlót. A legemlékezetesebb produkciót Jacob Lemmernek köszönhettük, akinek minden megszólalását a szakralitás atmoszférája kísérte. Szeptember 8-án a tehetséggondozás szempontja került előtérbe, Shlomo Bar és a Fellegini KlezmerGipsy koncertjén. Már az első találkozás alkalmával érdemes volt megjegyezni néhány előadó nevét. Ugyanez a szempont érvényesült a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában szeptember 2-án rendezett spanyol reneszánsz esten is. Itt Pintér Ágnes énekelt (s játszott reneszánsz hárfán), Budai Miklós a lant- és gitárjátékon túl énekelt is, Jánosházi Péter csellózott, az ütőhangszereket Gyulai Csaba szólaltatta meg. Fontos szereplője volt az estnek Szanka Dóra, aki narrátorként Angerer Ferenc fordításában részben az énekelt számok szövegét olvasta fel, részben pedig a szefárd zsidók történetével és életével kapcsolatos dokumentumokat idézett. A szünet nélküli program hosszasan éberen tudta tartani a közönség figyelmét, még akkor is, ha az előadás nyelvét (a spanyol zsidó dialektust, a landinót) vélhetően kevesen értették. Az epikus stílusnál nagy segítséget jelentett, hogy a magyar szöveg ismeretében lehetett tájékozódni az egyes számokban - s közben jutott figyelem a hangszeres szólamokra is.

A két zsinagóga összehasonlítása nem vezetne messzire, ám mindenképp dicséretes az a törekvés, hogy "odaillő" programról akartak gondoskodni. A kis zsinagóga meghitt légkörében az előadásnak sajátos varázst kölcsönzött az erősítés/kihangosítás hiánya. Ily módon óhatatlanul is felerősödött a figyelem, nőtt a hallgatói "aktivitás" - a meghitt légkörben fogékonyabb a befogadó, tehát maradandóbb az élmény. (Pozitívum ez akkor is, ha időnként keveselltük a pengetős hangszerek hangját; a kamaraprodukció dinamikai kiegyensúlyozatlansága az előadók csekély rutinjának számlájára írandó.) És épp ennek az élménynek a hatására merül fel a kérdés: vajon mindig szükséges-e a már-már könnyűzenei rendezvényekre emlékeztető, erőltetett hangerőfokozás a nagy zsinagógában? Néha már-már az élő jelleg rovására ment; a hallgató kiszolgáltatottá lett, mint amikor kezelhetetlenné válik egy készülék...

Az érdeklődő, a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan, természetesen csak tallózni tud a gazdag kínálatból. Néha "biztosra megy" választásával, máskor az egyszeri-egyedi lehetőséget használja ki.

A tehetségek fesztiválja volt ez - s bizonnyal nem kevés tehetség szükségeltetett ahhoz is, hogy változatos programot gazdálkodjanak ki a szervezők a rendelkezésre álló anyagiakból. Nyilvánvaló, hogy idén miért kellett nélkülözni a nagy apparátust igénylő programokat (opera, szimfonikus zenekar stb.). Ám az érdeklődőnek így sem lehetett oka panaszra: a választékos kínálat jócskán meghaladta a "szívhatárokat" (a magunkénak mondható élményeket).

A fesztivál kapcsán érdemes eltávolodni a szűk szakmai szempontoktól. Fesztiválokat sokan rendeznek, sokfélét - ez a program azonban túlmutat a "kultúrán". Ha Daniel Barenboim soknemzetiségű zenekara a békeszerető világ megbecsülését és elismerését vívta ki, aligha mehetünk el szó nélkül e fesztivál szellemisége mellett. Vegyük észre: találkozásokat tesz lehetővé, nyitásokat. Megnyitja az imaházak kapuját a felekezeten kívüliek számára, megéreztetve a szent helyek atmoszféráját. A világzene kedvelői vagy a gipsy-előadók közönsége szinte észrevétlenül lett részese olyan közösségeknek, amelyekhez korábban nem talált (talán nem is keresett) utat. A gazdag tematika pedig arra ébreszti rá a rendezvények résztvevőit, hogy az eltérőségek, másságok mellett megannyi szál található, amelyekkel az általánosan ismertebb művészetek (stílusok, műfajok) világához kapcsolódnak a kevésbé ismert, kuriózumszámba menő kultúrtörténeti emlékek, adalékok. Kinek-kinek saját kulturális világa lesz "kerekebb" a talán csak itt és most megszerezhető tudás- és élményanyagtól.

Külön öröm, hogy az immár tinédzser korú  rendezvénynek vannak visszatérő fellépői, s az is, hogy a fiatalabb generáció tehetségei hosszú időre biztosítják az utánpótlást.

Még tartott a XI. Zsidó Nyári Fesztivál rendezvénysorozata, amikor szeptember 5-én a Régi Zeneakadémián "In memoriam"-koncertre került sor a holokauszt idején meggyilkolt magyar zeneszerzők emlékére. A műsor egy része akár lemezbemutatónak is tekinthető: ekkorra időzítette "In memoriam" újdonságát a Hungaroton Classic. Az érdeklődés várható volt - mértékéhez kényszeredetten szűknek bizonyult a koncertterem. A koncert nem is elsősorban zenei élményt kínált, hanem eseménnyé nemesedett. A műsorszámok többségének (a "ritkaságok") megismeréséhez a felvétel bizonyul alkalmasabbnak (HCD 32597).

Szóló- és kamaraműveket tartalmaz az új korong, hat szerző műveit. Mondhatnánk, elfeledett szerzőkét - de nem lenne pontos; némelyiküknek annyi ismertség sem adatott meg, hogy hiányát feledésként tarthatnánk számon. Budai Pál, Gyulai Elemér, Justus György, Kuti Sándor, Vándor Sándor és Weiner László: hat név, amelyek közül az ismertebbekhez sem kapcsolódik kompozícióik akusztikus emléke. Gyulai Elemér leginkább A látható zene című könyvet (1965-ben megjelent második kötetét) juttatja eszünkbe, Vándor Sándorról pedig leginkább munkáskórus-vezető tevékenységének köszönhetően tudunk. Elgondolkodtató, hogy Weiner László 25 évesen komponálta utolsó műveit; a felvételen felcsendülő hegedű-brácsa Duó ajánlása Ajtay Viktornak és Lukács Pálnak szól. Budai Pál négykezes zongoraműve (Apró táncok a Babadoktor c. balettből) nyomtatásban is megjelent - vajon 1966 óta hányan játszották a tetszetős karakterdarabokat? Értékes kordokumentum Justus György Jazz-szvitje - ez is megjelent nyomtatásban. Kiadták Kuti (Krausz) Sándor Szerenádját is - legutolsó műve, a munkaszolgálat idején komponált hegedű-szólószonáta kézirata viszont csodával határos módon maradt fenn. A felvételen két hangképvázlat egy ígéretes tehetségről, akinek 37 életév adatott. Gyulai Elemér életművét két miniatűr képviseli, az Altatódal és egy zongorára szánt Air. Az Air címet adta gordonka-zongora darabjának Vándor Sándor is. Dalok szöveg nélkül, az Altatódal pedig rémkirály-történet, alig két percbe tömörítve, 1944-ből.

Megannyi tényező dolgozott a kompozíciók fennmaradása ellen - érte, a véletlenen túl családi-baráti kegyelet tehetett valamit, s legnagyobb hatásfokkal: a kottakiadás. A tragikus sorsú szerzők életműve intő példa, a kottakiadók felelősségét mutatja. E felelősség mindenkor aktuális: nem kisebb szégyen, ha békeidőben, merőben az értékek fel nem ismeréséből adódóan kallódnak el kordokumentum-értékű művek. A közöny pusztító hatása fejeződik ki a dokumentáció hiányában.

A hat szerzőre való emlékezést zenei életünk hat kiválósága tette lehetővé olyan produkciókkal, amelyek a körülmények ismerete nélkül, pusztán hallgatni való muzsikaként is méltóak az érdeklődő figyelemre (Wiedemann Bernadett - ének, Szabadi Vilmos - hegedű, Bársony Péter - mélyhegedű, Rohmann Ditta - gordonka, Gulyás Márta és Mali Emese - zongora).

Ugyancsak a Zsidó Fesztivál idején érkezett egy újdonság a tengeren (sőt, tengereken) túlról: Lior Navok legújabb CD-je. Az 1971-ben született komponista generációja ismert-játszott szerzői közé tartozik. Pályája sikertörténetnek mondható, hiszen időről időre újabb országokban csendülnek fel darabjai, helyi előadók tolmácsolásában is (tehát mind több művész ismeri meg műveit) - s rendre jelennek meg felvételei is. A legutóbbi felvételére júliusban került sor, Bostonban. The Old Photo Box - ez a címe a 20 miniatűrt tartalmazó zongoraciklusnak. Képzeletbeli élményutazásra invitál a mű zsánerképek sorozatával, melyek többsége akár személyes élményünk is lehetne. A magyar hallgató számára további élményt jelent, hogy egyik-másik hallgatása hazai kortárs kompozíciókat idéz. Olyanokat, amelyeket aligha ismerhetett a szerző, ám amelyek hasonló ötletek-gondolatok nyomán születtek. A fotóalbum Decsényi Jánossal "közös" ötlet, a Gyakorló terem keresése egyszerre "rímel" Decsényi és Láng István egy-egy elektroakusztikus darabjának ötleteire. A táncos tételek Melis László zongoradarab-sorozatát, a Black and White-ot juttatják eszünkbe, a jellegzetes zsánerdarabok pedig a XIX-XX. századi európai zeneirodalom miniatűrjeinek távolba szakadt leszármazottai.

A szerző legjobb barátainak és kollégáinak szól a ciklus ajánlása - érdekes módon, ők éppúgy húszan vannak, mint a tételek, amelyeket Sarah Bob élvezetes tolmácsolásában ismerhetünk meg. Az informatív borítószöveg egyetlen adattal marad adósunk: megjelent-e nyomtatásban (tehát széleskörűen hozzáférhető-e) a mű kottája. De addig is, amíg zongoristáink műsorukra tűzhetik, marad a hallgatnivaló, akár CD-n, akár interneten keresztül. Ilyenkor hálás korunk embere a fejlett technikának, s tartja egyértelműen áldásnak azt, aminek átkát máskor, a mindennapokban oly gyakran tapasztalja.

FITTLER KATALIN