A színháztörténet mindmáig nem tudta eldönteni, megelőzte-e a bábjátszás a dramatikus művészetek egyéb válfajainak megjelenését a Távol-Keleten, vagy pedig a színjáték, a dráma hatott termékenyítőleg a bábművészet különféle formáinak kialakulására. Mindkét állításra vannak bizonyítékok, mint ahogy a Kelet kultúrájának évezredek homályába vesző kezdetei is hasonló bizonytalanságban tartják a kutatókat. Kétségtelen azonban, hogy a keleti kultúrákban folyamatosan jelen van a bábbal való ábrázolás és a bábjáték, nem csupán időszakonként felbukkanó kuriózum, mint Európában egészen a huszadik század első harmadáig.

Egy legenda szerint már háromezer évvel ezelőtt játszottak bábjátékot Kínában. A jávai színjáték legtisztább formája, a vajang árny- és bábjáték is nagy hatással volt egész Ázsia bábkultúrájára. Indiában már a Mahábhárata említést tesz mind az árnyfigurák, mind pedig a bábok mozgatói-ról.  A jóval fiatalabb japán színjátszásban is már a X. századtól jelen van a bábjáték; egyik változata, a bunraku hét évszázaddal később átveszi  a stafétabotot a válságba került kabukitól.

Kétségtelen, hogy a bábjáték őshazája Keleten van, és ha nem is tudjuk eldönteni, hogy Kínából, Indiából, vagy az indonéz szigetvilágból indult-e egész Ázsiát meghódító útjára, azért ezeknek az ősi bábkultúráknak a tanulmányozása számos tanulsággal szolgálhat az európai bábjáték történetének megértéséhez is.

Kínában a XIX. század végéig több ezer árny- és bábszínház működött, amely a múlt században is tovább fejlődött egészen a kulturális forradalomig. A kulturális forradalom azonban komolyan vette az Internacionálé parancsszavát: a múltat végképp eltörölte. Hogy milyen helyrehozhatatlan pusztítást végzett, annak szomorú bizonyítéka volt a Pekingi Állami Bábszínház 2003-as magyarországi vendégjátéka; szedett-vedett esztrádműsorukban nyoma sem volt a múltban felhalmozódott bölcsességnek. Nem voltak titkai. A legprecízebben kidolgozott mozdulatok is csak a felszínt karcolták meg; minden önmagát jelentette és önmagáért volt. Minden csillogott és ragyogott, talmi szépségkultusza túlcsordult és giccsé vált a nagy igyekezetben. Nem adott semmit, csak tetszeni akart, mint egy hiú szépasszony. Halott színház volt. Az előadás végén szomorúan ballagtam hazafelé, mint egy temetésről. Féltem, hogy valamit véglegesen elpusztított a szellemirtó, agymosó zsarnokság.

Aztán nem sokkal később láttam egy klasszikus kínai árnyjátékot az egyik olyan tartomány kis falujából, amely átvészelte az üldöztetéseket. Az isteneket, démonokat meg Szun Vu-kung, a majomkirály harcait bemutató játék énekesei-zenészei-animátorai földművesek, kézművesek voltak, akik között a figurák készítésének mestersége éppúgy apáról fiúra száll, mint a hiedelmekkel, titkokkal, bölcsességekkel teli történetek felidézése. Nem tudom, hány olyan szerencsés játékos él manapság Kínában, mint Shaanxhi tartomány árnyjátékosai, akiknek sikerült a tébolyult időkben szélárnyékba húzódni, és érintetlenül megőrizni őseiktől örökölt hivatásukat.

Tajvan nem csak földrajzi értelemben sziget a hatalmas kínai kultúrában. A hajdani Formosa, amelyet a XII-XIII. században kezdtek betelepíteni a kínaiak, sajátos földrajzi helyzete és természeti kincsei miatt többször cserélt gazdát történelme során; holland, portugál, spanyol, majd francia, japán, brit és USA fennhatóság alá tartozott, mígnem 1895-ben hosszabb időre ismét Japán szerezte meg. 1945-ben lett újra Kína része, de 1949-ben, a Kínai Népköztársaság megalakulásakor ide menekült csapataival Csang Kai-sek, majd alakította meg az Egyesült Államok fegyveres védelme alatt a kommunista Kínával szemben álló Kínai Nemzeti Köztársaságot.

A szigetország státusa ma is különleges, kényes és bonyolult: Kína önálló tartományi részeként saját külképviseletei vannak. Kultúrája nem tekinthető ugyan a több ezer éves kínai kultúra letéteményesének, hiszen zaklatott történelme során sokféle szellemi hatás befolyásolta, viszont nem zavarta meg fejlődését a kulturális forradalom. Így a bábművészetben is autentikus képviselői lehetnek annak a vonulatnak, amely időben eljutott a szigetországba. Makulátlan, kristálytiszta hagyományt őriznek, s ennek szép példája a magyarországi vendégjáték során bemutatott produkció is.

A kínai bábjáték sokféle technikára épül. Egy bő nyolc évszázaddal ezelőtt keletkezett Zenekönyv arról ad hírt, hogy már a Szung-korban (i. sz. 960-1279) hat különböző bábtípust ismertek: a zsinóros bábot, a pálcás bábot, a kesztyűsbábot, a vízi bábjátékot, valamint két máig tisztázatlan fajtát, a "lőporos" bábot és a "hús" bábot. (Előbbi valószínűleg pirotechnikai látványosság volt, utóbbi talán bábu módjára mozgó gyerek lehetett.) Tajvanon elsősorban a kesztyűsbáb terjedt el és őrizte meg a játéktípus különböző formáit.

A kesztyűsbábjáték eredeti formájában egyszemélyes produkció, akárcsak az európai vásári bábjáték hasonló típusai, tehát jobbára két szereplő párjeleneteire szorítkozik. A testetlen, mintegy 30 centiméteres figura követi az emberi test arányait; a szépen és aprólékosan faragott fej mindössze 4-5 centis, a játékos csuklója derékban helyezkedik el, így minden irányban képes hajlongani. A faragott kezek ujjai ízeltek, maguktól mozognak. Bár sok más vonatkozásban is emlékeztet az európai vásári bábjátékra (rögtönző-aktualizáló, szatirikus, harsány, a speciális bábhang képzésére a kínai játékosok is használnak néha nyelvsípot, azaz "csipogót"), náluk nem alakult ki olyan központi hőstípus, mint az európai Pulcinella, Polichinelle, Punch, Kasperl, Petruska vagy a mi Vitéz Lászlónk.

A kínai kesztyűsbáb elsősorban mégis hatásában különbözik az európaitól: a gazdagon díszített, színes ruhákba öltöztetett figurák mozgása a lehető legtökéletesebben igyekszik az élő embert utánozni. Groteszk európai rokonaikkal ellentétben lábuk is van, járást imitálnak vele. (Az európai változat gyakran alkalmaz lábat, de nem járnak vele, csak időnként kidobják a paraván elé, ha leülnek.) Minél tökéletesebb az utánzat, annál sikeresebb az előadás. Varázsa a felismerés csodája: olyan, mintha élne! Majdnem olyan, mint mi vagyunk! (A bábszínházi előadások Európában is egészen a XIX. század végéig a nagyszínházak produkcióinak kicsinyített másai voltak, csak a XX. század elején kezdik felfedezni a műfaj sajátosságait. A távol-keleti színház esetében ez az utánzás annyiban különbözik az európaiétól, hogy kölcsönös. A többi színházi műfaj éppúgy utánozza a bábok mozgását, mint a báb az ember-színészét.)

A Taiyuan Bábszínház Évezredek művészete című előadása is egyszemélyes produkció: a játék valamennyi női és férfiszerepét a 78 éves Chen Xihuang játssza tanítványai közreműködésével. A keleti bábjátszás jellemzője, hogy a játékosok gyerekkorban kezdik el a mesterség elsajátítását. Chen Xihuang 13 éves kora óta játszik, apja és nagyapja is ezt a mesterséget folytatta, és a mester valóban ismeri a kesztyűsbáb életre keltésének valamennyi fortélyát. Az előadás tulajdonképpen ürügy virtuóz játékának bemutatására. A szöveg nélkül, zenekísérettel előadott jelenetek története részben elhanyagolható, részben az avatatlan európai számára nehezen érthető. A jellegzetes arcfestés, amely egyaránt megtalálható a kínai bábokon és az élő szereplőkön (alapját a lepke- vagy denevérforma határozza meg: az orr vonalában helyezkedik el a potroh, és a fül irányába húzódó színes vonalak beborítják az egész arcot), ezúttal elmarad, érvényesül azonban a ruházat színszimbolikája. Tökéletesen világosak a jellemek: az előkelő hölgy finom mozgása, járása, játéka a parányi legyezővel, a tányérpörgető artista, a párviadalt vívó harcosok pontosan kidolgozott fegyverforgatása, egy elbóbiskoló öregúr küzdelme az ébren maradásért, a félelemtől reszkető szolgák és a szerelmesek némileg korunk emberének ízléséhez, vérmérsékletéhez igazítva tolmácsolják a régmúlt üzeneteit.

Az ókori kínai ember hite szerint minden emberi tevékenység szoros összefüggésben van a földi léten túli titokzatos erőkkel. Egy emberhez hasonlatos lény megalkotása és életre keltése nem játék, hanem varázslat, tehát kockázatos és mágikus cselekedet. Nincs helye a mindennapok szórakozásai között. Csakis jeles vallási ünnepeken, kivételes alkalmakkor, ünnepi szertartások alkalmával kerülhet rá sor. Nem véletlen, hogy a régi kínai szertartások között a halottbúcsúztatás fontos kelléke volt a bábu: a halottal együtt mozgatható figurákat helyeztek a sírba, valószínűleg a korábbi élő áldozatokat helyettesítették velük.  

Ezeknek a korai, időszámításunk előtti ezer esztendőre visszautaló emlékeknek látszólag nem sok közük van Chen Xihuang mester virtuóz játékához. Valójában mégis szellemidézésnek voltunk a résztvevői. Nem lettünk beavatottakká. De megérintett bennünket a mítosz varázsa, mert az előadásnak szíve volt, lelke volt, sugárzott belőle a bölcsesség, az emberség, a szellem, a finom humor. És talán sikerült megértenünk valamit az ősi tanításból.

BALOGH GÉZA

* Budapest Bábszínház, Játszó tér, 2008. október 7.
Móricz Zsigmond Színház, Művész Stúdió, Nyíregyháza, október 8.
Gárdonyi Géza Színház, Stúdió Színpad, Eger, október 9.