A 2008. a kultúrák közötti párbeszéd európai éve alkalmából Genfben rendeztek egy kiállítást, amit a Néprajzi Múzeum is adoptált a Másik címmel. Az ennek társrendezvényeként létrehívott két hétvégényi Más-Szín-Tér Fesztivál a kiállítás mintájára nagyot kívánt fogni, témaként az etnológiai gyökerű előítéleteinktől való megszabadulást célozta, korosztályként több generációt kívánt megszólítani. Mindkettő magában hordozta a közhelyesség és a didaxis veszélyét.

Ez a veszély már a kiállítással kapcsolatban is felmerülhet. A Másik egy nem túl széles anyagon mozgó, Claude Lévi-Strauss 1952-es írása, a Faj és történelem címen megjelent UNESCO kiadványra épülő, koncentrált munka. A téma szerteágazó jellegét keretek között tartja, átgondolt, és egyértelműen nyugat-európai szemléletet tükröz. A magyar látogató alapvetően hiányolhatja belőle a cigány és a zsidó kisebbségi kultúra elemeit, az azokhoz való viszonyunk dokumentumait, amelyet nem pótolhatnak a dunakanyari és a bakonyi indián törzsek relikviái. Ráadásul a mássághoz való viszonyunk összefüggése a nyugati keresztény gondolkodás fundamentális individualizmusával szóba sem kerülhet ebben a néprajzi megközelítésben. Egy apró észrevétel: a kiállítás egyik termében a „barbár" szó eredetét kutatva torzszülött magzatok és egy „barbár" istenség szobra kerül egymás mellé, ami minden tekintetben félrevisz, hiszen az esetleges alkati hasonlóságok ellenére nem igen ismerünk olyan tézist, amely a primer népek istenfiguráit, isten fogalmát a testi-szellemi fogyatékosságból eredeztetné.
Amennyire helyenként szájbarágós és tanár nénis a bemutatott anyag, annál kevésbé az, ahogy a kiállítás egyik kurátora végigvezet bennünket rajta. Amíg a tárlat kiskamaszoknak szól, a vezetést már felnőttekre szabták: a másság kulturális vetületeinek általánosításai mellett konkrét emberek konkrét történeteit mutatja be nekünk.

Az április 4-i délutáni színdarab a kicsikre és a kiállításból hiányolt roma-magyar kérdéskörre fókuszál - több szempontból is szerencsétlen módon. A romákból és nem romákból álló Karaván Művészeti Alapítvány már létében is üzenetértékű. A Minden egér szereti a sajtot kerettörténete a fehérember Zakariással, a fehérember papagájjal és a zömmel romákból álló, rosszindulatú hordával éppen nem csiszolja, mint inkább duzzasztja kisebbségi sztereotípiáinkat. (Ráadásul, nem igazán világos, hogy ez a keret hogyan kötődik a későbbi történethez.) Maga a mese a parvenü allűröktől nevetséges fehéregerek és a lompos-loncsos szürkeegerek közötti meg nem értésről már túllép a keret fajsúlyosságán és kevéssé akut társadalmi regisztereket érint. Célközönsége a 3-8 éves korosztály. Az előadás legnagyobb problémája, hogy csupán elemeiben ér el egy bizonyos, kívánatosnak gondolt színvonalat. Aki gyakrabban néz gyermekdarabokat, tudhatja, hogy alapvető didaktikussága még ilyen korú célközönség előtt sem szükségszerű. és egy kis költségvetésbe, de még az amatőr jellegbe is bele kell férjen egy színjátszói minimum, aminek ebben az esetben többen nem feleltek meg. A szöveg alapvető közhelyessége mellett a dalszövegek kvalitásának hiánya már-már zavarba ejtő.
Az előadás védelmében szólva nagyon nehéz nem átpréselni, ha van mondandónk, és ennek a csapatnak szemmel láthatóan van ilyenje, másrészt, a Fesztivál szervezőinek (Artemisszió Alapítvány, Néprajzi Múzeum) a felelőssége, hogy bizonyos színvonal alatt ne kerülhessenek fesztiváldobogóra előadások.

Az esti, cseh (Marta Ljubkova) kútfőből kipattant Exit című előadás már több szempontból is jobb választás. A vízumköteles Amerikába igyekvő, négy közép-kelet-európai fiatal (egy cseh fiú, egy lengyel, egy szlovák lány és egy magyar srác) egymást keresztező, egymás akaratát kizáró szituációjának és nyelvi meg nem értéseinek bemutatása egy valós - egy nemzetközi, anyanyelvű társulás által eljátszott - nyelvi közeget létrehozva szellemes és nem erőszakolt üzenetközvetítés.  A Szabados Mihály által alakított, kissé arrogáns, lényében bázis szinten sérült magyar figurája ismerős lehet minden honfitársunk számára, ahogy a többi figura is nyomokban emlékeztethet bennünket egy-egy prágai sörözés, magas-tátrai sí tábor villanásaira. A nyelvi közösségből önhibáján kívül kirekedt magyar törtető önérvényesítése már túlmutat az egyedi helyzeten, és arra a kulturális-nyelvi szituációra utal, amiben több mint ezer éve élünk itt a Kárpát-medencében.
Egy fesztivál előadás értékmérője az, ha a fesztiváltól függetlenül is megállja a helyét, ahogy a szervezők érdeme, ha egy darab ezen felül illeszkedik is a tematikába. Az Exit mindkét kritériumnak megfelel.

A két mai előadás a hazai viszonyokra, sajátos kérdésfelvetéseinkre kalibrálja a kiállítás általánosságát. A Minden egér szereti a sajtot önképzőköri lelkesedésének elismerése mellett szerencsétlenül, az Exit - a szcenika visszafogottságán keresztül sejthető alacsony költségvetése ellenére - jó érzékkel.

Török Ákos

MásSzínTér Fesztivál