Amióta Eszenyi Enikő vezeti a Vígszínházat, megtudtunk őróla egyet és mást. Például hogy a siker érdekében szívesen épít be a repertoárba nálunk még ismeretlen, többé-kevésbé profi bulvárdrámákat. Az utóbbi évekbeli rendezői működése arra is utal, hogy foglalkoztatja őt a családon belüli erőszak témája. Most a prágai Nemzetiből hozott darabot és rendezőt Michal Dočekal személyében, aki a maga cseh színházában már színre vitte a Mikvét. (2007-ben a Kortárs Drámafesztiválon az izraeli Beit Lessin Színház előadásában volt látható a darab Budapesten.)
A Pesti Színházban bemutatott Hadar Galron-dráma jellegzetesen színésznő-darab: színésznő írta színésznőknek – vagy talán épp saját magának –, hogy szerepéhes játszók úgy érezhessék, most aztán megadatott nekik a szép nagy feladat. Az ilyen jellegű, erősen mache vállalkozásoknak voltaképp meg is van már a nemzetközi receptje: sok nő, drámai sorsok, markánsan elkülönített karakterek, túlhajtott konfliktusok, felfokozott helyzetek, heves összeütközések, bensőséges feloldódások, női dolgok, humor, és a többi ugyanilyen műtől való megkülönböztethetőség érdekében szerencsés, ha még valami specifikummal is sikerül megspékelni mindezt.
A Mikve különlegessége az, hogy ortodox zsidó közösségben játszódik. Annak sajátos helyszínén, a rituális női fürdőben, ahol a lányok és asszonyok a vallás előírása szerint kötelezően megmerítkeznek-megtisztulnak a menstruációs ciklusuk után, mielőtt a férjükkel testileg érintkeznének. A Pesti Színház magát a színteret nem hangsúlyozza ki, sőt inkább eliminálja. A díszlet (Jan Dušek munkája) valószínűleg kevéssé hasonlít egy igazi mikvére. A bádog öltözőszekrényekkel, a csempesorokkal, a fugából épített átlátszó fallal sokkal inkább emlékeztet közönséges fürdőre vagy öltözőre. (Nyugodtan játszhatnák ebben a térben akár Nell Dunn Gőzben című, szintén női darabját is.) Valahol bal hátul ott a medence, nemigen látszik, csak a vízen játszó fények tükröződnek, csillámlanak a falon. Az elhelyezés jótékonyan biztosítja, hogy meztelen női testeket csupán futólag vagy derengőn lássunk, viszont egyfolytában arra késztet, hogy törjük a fejünket: vajon hogyan lehet egyáltalán öngyilkosnak lenni egy medencében? (Az ember azt gondolná, hogy ez nem pusztán elhatározás kérdése, mert a fuldokló spontán és akaratlanul is tör felfelé, a levegő felé, és itt aztán hozzá is jutna hamar. Nem véletlen, hogy más darabokban a tengernek is kövekkel a zsebben vágnak neki a szuicid hajlamú drámahősök.)
A mikve háziasszonya Pap Vera Shoshanája, aki elnyűtt, lestrapált, kötelességtudó asszony. A munkahelyén a megfelelési kényszer igazítja a cselekedeteit, otthon pedig gonddal terhes az élete. (Jellemző, hogy csak a drámai csúcspont idején látjuk majd tisztán az ő családi konfliktusát.) Lányok-asszonyok jönnek aztán, színésznők megbízhatóan abszolvált szerepekben: Igó Éva Hindije elegáns, sima modorú és intrikáló. Hegyi Barbara (Chedva) tragikus színezetű, hallgatag, aggódó és szerető anya. Lányaként Tóth Orsolya pici, törékeny és sejtelmes. Börcsök Enikő csöppet habókos, pletykás asszonyka, aki egyik gyermekáldásból a másikba esik derűs kedéllyel. (Börcsök ezúttal is magával ragadó.) Tornyi Ildikó (Tehila) kétségbeesett, rettegő, tanácstalan lány, akit éppen férjhez adni készülnek egy ismeretlen hitsorsosához. Kovács Patrícia (Miki) modern nő, slusszkulcsot forgat a kezében, nem hitből jár a mikvébe, esze ágában sincs félni, és mindenre van egy telitalálatos vicces megjegyzése. (Jól áll a színésznőnek a szerep.)
A dráma szabályainak megfelelően ebbe a közegbe kerül be egy nő, Shira, aki nemcsak egészen más – tisztánlátóbb, bátrabb és humanistább, mint a többiek –, de ambicionálja, hogy beavatkozzon az életükbe. Segítsen, ahol tud, mint egy becsvágyó úttörő. Az ugyan helyenként ellentmondást szül, hogy míg szemlélőként és társutasként elszánt és tájékozott – azonnal odaadja például a férj által ütött-vert Hegyi Barbarának egy segélyszolgálat telefonszámát –, addig a maga számára menekülésül csak annyit tud kitalálni, hogy éjszakánként a mikvében alszik a házastársi ágy helyett.
A lázító jövevényt, aki az ortodox vallási kötöttségek és a férji elnyomatás elleni felkelésre buzdítja az asszonytársakat, Eszenyi Enikő játssza avval a fiatalos buzgalommal és szép idealizmussal, amellyel korábban lelkes szerelmes lányokat alakított. Épp csak ízesítésül kever bele némi asszonyi tanácstalanságot és keserűséget. Akciói nyomán az a bizarr helyzet áll elő, hogy a dráma vége felé az asszonyok bezárják a mikve ajtaját, s ellenállnak a kint összegyűlt férfi- és állami szervek követeléseinek. A szituáció a feltehető írói szándék ellenében már-már a nevetségességet súrolja: szinte hollywoodi akciófilm-állapot fejlődik: bent önkéntes túszok, barikád – épp csak a fegyveres fogva tartók hiányoznak –, odakint az ellenfél, halljuk a tárgyaló szólamait a megafonból. Patt, majd pedig támadás. Közben nekünk odabent még tragédia is történik, mert az asszonyok forradalmi hevületükben nem ügyeltek eléggé egymásra.
Könny, kacagás, átélés, megrendülés a nézőtéren. A mű könnyen, magabiztosan elragadja a publikumot, és nem hagy nyomot.
STUBER ANDREA
