Zsámbéki Gábor újrendezése, A mizantróp – furcsa módonegyszerre keltörömet és nyugtalanságot. Molière komédiájának főszereplője a darab végén megundorodva az udvar álságos világától, elmegy, hogy valami félreeső helyet (un endroit écarté) keressen magának, ahol szabadságában áll, hogy becsületes ember maradjon. Ez a hely egy vidéki kisváros is lehet. Molière szövege szerintAlceste kifelé indula színpadról. Barátai,Philinte és Éliante meg utánasietnek, hogy visszatérésre bírják. Zsámbéki színpadán végletesebb befejezést látunk. Az utolsó jelenetben Alceste egymaga eszkábálta ócskakalibában üldögél valahol a pusztában, és Bach hallgatásával múlatja az időt. A barátokat talán már hazaküldte. Hozott magával egy zsák könyvet, lesz mit olvasnia. Ott a régi írógépe, mégis csak akar majd valamit írni, levelet, új komédiát barátainak, olvasóinak. Petróleumfőzőjén még kávét is készíthet.Szemmel láthatóan az informatikai társadalom új találmányairól, a számítógépről és a mobiltelefonról mond le, amelyekkel mi idősebbek nehezen tudunk megbarátkozni.

De az embernek óhatatlanul az is eszébe jut, meddig bírja ki Alceste az életet ebben a kalibában.1956 után tollforgató barátaink közül többen megfogadták, hogy nem szolgálják tollukkal az új kormányt, inkább elvonulnak a téeszekbe kapálni. Aztán rá kellett döbbenniük arra, hogy kemény a kapa nyele, és egy év múltán szép lassan visszaszivárogtak az íróasztalok mellé.

Jól tudjuk, a színpad valóságát nem szabad összetéveszteni a mindennapok földi valóságával. Csak éppen fogalmunk sem lehet, hogy a két fajta valóság milyen viszonyban áll egymással. Nem tagadom, valamelyest aggódom, hogy rendezőnk, miután lemondott az általa alapított színház igazgatásáról, maga is kivonul a társadalomból.Ez a lehetőség Zappe Lászlónak, a Népszabadság kritikusának a fejébenis felvillant, az ő bírálata is azzal zárul, reméli, hogy Zsámbéki csak a színház igazgatásáról mondott le, és nem a rendezésről.

 

katona - mizantrop 5
Ónodi Eszter és Fekete Ernő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)


Kezdjük a legnehezebb kérdéssel, mit is mond nekünk Zsámbéki új rendezése.

A nagy kérdés az, mi a baj ezzel a jelennel. Miért elviselhetetlen?

Ahogy Zsámbéki ábrázolja, ez a világ – Molière-é és a miénk is – két szempontból is nehezen tűrhető. Idegesítően hazug – ezt példázzák az Oronte szonettjének megítélése körüli bonyodalmak, és mélységesen korrupt – ezt tanúsítja Alceste pervesztése, akit annak ellenére marasztal el a bíró, hogy az igazság nyilvánvalóan az ő oldalán van. Természetesen mind a két ügy szimbolikus jellegű, azt tanúsítja, milyen szörnyűséges ez a világ, ahol ilyesmik megtörténhetnek.

Akik a zsöllye kényelmes székein ülünk, tudjuk, napjainkban a közbeszédben általánosan elfogadott véleménnyévált, hogy ez a világ, a mai,a tegnapi elviselhetetlenül szörnyű, és innen menekülni kellene. De azt is tudjuk, hogy ez így nem egészen igaz.

Aki – mint jómagam – koránál fogva megélt egyet smást, sok szörnyűséget is, háborút, deportálásokat, állandó életveszélyt, totalitárius diktatúrát,éhezést, áruhiányt, az nem felejtheti el, hogy ami ma van, az bliktri a múlt rémségeihez képest. Bár kétségtelenül mindenki a maga jelenét utálja, viseli el nehezen, Aminegyven–ötven–hatvan–hetven éve történt, az már olyan régen volt, mint a mohácsi vész, erre már nem illik emlékezni. Ettől még igaz, hogy elég sokfelháborító, bosszantó történik a jelenben, de a negatívumokat még sem helyes túldimenzionálni.Mert bizony lehet ez még sokkal rosszabb is, és mit mondunk akkor. Igaz, aggodalmaink részben azon alapulnak, hogy van okunkattól tartani, mit hozhat a holnap.

Molière annak idején maga formálta meg Alceste figuráját, darabjainak nagy komikus alakjait mindig is magára osztotta. Soha nem vállalta a józan, bölcs barát szerepét, aki úgy viselkedik, ahogy ő is tette a királyi udvarban. Szüksége volt a király, XIV. Lajos és a nagy arisztokraták, a Condék támogatására, védelmére, és ezt mindig meg is kapta. Szemrebbenés nélkül megszervezte a királyi mulatságokat, megírta és előadta az udvarnak tetsző darabokat, pártfogást kérő leveleiben nem spórolt a hízelgéssel. A lényeg az volt számára, hogy előadhassa azokat a műveit, amelyeket valóban fontosnak tartott, a Tartuffe-öt, a Don Juant, A mizantrópot.

Némi ravaszságért Molière-nek sem kellett a szomszédba mennie.

A kor emberei számára Alceste ostobán és komikusan viselkedik,

Oronte verse akkoriban nem hangzott egyértelműen csapnivalónak, az idő tájt ilyen verseket írtak, így adták elő őket, a hazug bók magától értetődő volt.

Zseniális húzás volt Molière részéről, hogy Oronte versével nem egy elismert kortárs költő szép poémájának a sorait állítja szembe – ilyen nem volt, a költők akkoriban Oronte modorában verseltek –, hanem egy népdalt, ami egyszerű őszinteségével, természetességével itt a reveláció erejével hat, és egy pillanat alatt leleplezi Oronte versének mesterkéltségét.

Molière darabjának szép paradoxona, hogy a korabeli nézők az előadás végén úgy állhattak fel székeikből, hogy Alceste persze lehetetlenül viselkedik, de igaza van, Oronte verse tényleg csapnivaló, a bírói gyakorlat meg felháborító. Ez a felismerés akkoriban mégis csak új igazság volt, amit Molièreelfogadtatott a maga publikumával.

Ne tévedjünk, most is megrökönyödést keltene, ha valaki a mai Oronte-nak szemébe mondaná, hogy verse csapnivaló, a kézirat meg szemétkosárba. Bolondnak is néznék, aki így viselkedik.

Ami a per elvesztését illeti, Molière korában köztudomású volt, hogy a fontosabb állami stallumokat, így a bíróit is pénzért adják-veszik. Tehát

a bíró állásának rentabilitása érdekében rá is kényszerült, hogy hagyja magát megvesztegetni. Alceste tudja, ha meg akarja nyerni a perét, nem teheti, hogy igazát ne támassza alá az ilyenkor szokásos obulusokkal. Alceste-nek természetesen igaza van, az igazságosztásnak ez a módja felháborító, ezt is akarja demonstrálni pere elvesztésével. De az is világos lehetett mindenki számára, hogy a tiltakozásnak ez a módja nemcsak értelmetlen, de még nevetséges is.

Persze az is valószínű, hogy kellő ügyvédi asszisztencia nélkül ma is elvesztenénk perünket – minden egyértelmű igazságunk ellenére.

Alceste-et felháborítja vetélytársainak széptevése, az a túlzott hízelgés, csodálat, amivel a szépséges, fiatal Célimène kegyeinek az elnyerésére törekszenek. Ha változott is a stílus, nem hiszem, hogy lényegét tekintve a hódítás módjai, fogásai megváltoztak volna.A szerelmeseknek ma is résen kell lenniük, ha el akarják kerülni, hogy a hamis szavak, az odaadást színlelő gesztusok félrevezessék őket.

A komédiának ez a maisága Zsámbéki rendezésében erőteljes hangsúlyt kap. Azonnal érzékelteti ezt Petri György immár általánosan elismert fordítása. Már az ő magyarításában került színre a darab 1988-banSzékely Gábor rendezésében. Petri fordítói újítása az volt, hogy nem a XVII. századiszöveghez kívánta tartani magát, hanem a mai magyar nyelvenbeszéltette a komédia szereplőit, ahogy mai értelmiségiek fejezik ki magukat. Mindenekelőtt a választékos magázás helyébe a gördülékenyebb tegezés lépett.A mostani bemutatót Petri már nem élhette meg, így Oronte versének átköltését Várady Szabolcs végezte el azzal a szándékkal, hogy a közönségnek egy percnyi kételye se lehessen, azonnal átlássa, a megbírált szonett valóban fércmunka. Elhangzása azonnal ki is váltja a nevetést a nézőtéren.

Zsámbéki rendezésében már nem újdonság, hogy a szereplők mai ruhában lépnek színpadra, SzakácsGyörgyi azonban nem az alkalomhoz illően, hanem a szerep jelleméről árulkodóan öltözteti színészeit, ami néha furcsán hat. Bagossy Levente szinte üres színpadánértelemszerűen idézőjelek közé kerül minden. Kettős a csavarintás. Az a képzetünk támad, hogy nem magát az előadást látjuk, hanem csak valamilyen összpróbát, ahol a legszükségesebb kellékeket maguk a színészek szedik elő és teszik a helyükre. Döbbenetes a színpadkép üressége, kopársága, otthontalansága, művészi csúnyasága. Ezeken a deszkákon valóban nem jó létezni.

Fekete Ernő személyében Zsámbéki koncepciójához illő remek Alceste-re talált. (Zárójeles megjegyzés: Fekete egyre magasabbra hág a színjátszás grádicsain.) Alceste szerepében láthattuk már a hőstenor GáborMiklóst, akit visszaemlékezéseinek tanúsága szerint zavart, hogy komikus – buffó – alakot kell megjelenítenie. De ettől még Gábor Miklós mozgott a színpadon, őt látni önmagában is öröm volt. Székely Gábor rendezésében Cserhalmi a világgal haragot tartó rendező dühös indulatait testesítette meg, de egy olyan embert vitt színre, aki felette áll kortársainak, s aki mit sem tud kezdeni az őt körülvevő sok ostobával.

Fekete embergyűlölője átlagértelmiségi, olyan, mint mi magunk. Ennyiben közelebb is áll hozzánk, bíráló hangütése súlyosabb. Azt mondja, amit mi is gondolunk. Szerelmi vívódását is jobban átélhetjük, ilyen kudarcot mi is elszenvedhetünk.

Meglepő Philinte beállítása, akit általában Alceste egyenrangú partnereként jelenítenek meg, abban a meggyőződésben, hogy Molière az Alceste–Philinte párosban önmaga két énjét szólaltatta meg. Kocsis Gergely azonban nem egyenrangú fél, fiatalabbnak tűnik, aki próbálja ugyan jobb belátásra bírni barátját, de maga is érzékeli, semmi esélye sincs, hogy józanságot prédikáló érveit meghallgassák, sőt, egyáltalán, hogy komolyan vegyék. Mindig érzékelteti, hogy kisebbrendűségi érzésekkel közelít barátjához. Mintha azt jelezné, ki vagyok én a nálam okosabb Alceste-hez képest.

Ónodi Eszter nem nagyvilági hölgyet alakít, hanem egy okos, szellemes, vonzó mai fiatalt, aki bár szép, de a nézőtérről – legalábbis számomra – hideg, számító szépségnek tűnt, a nőiség ellenállhatatlan vonzását nem érzékeltem.Ez esetben túlságosan könnyen lehetett elhinni, hogy Fekete mégiscsak lemond róla, és nélküle vonul a sivatagba. A kékharisnya Arsinoét alakítani hálás szerep. Fullajtár Andrea veszélyes ellenfelet alakít, aki végül addig mesterkedik, amíg ki nem üti riválisát, a nála szebb, fiatalabb, sikeresebb Célimène-t.

Oronte a korábbi előadásokban komolytalan ostoba hólyag. Máté Gábor szerepfelfogásában ugyancsak veszélyes ellenféllé válik, akitől Alceste-nek komolyan tartania kellett volna. Komoly összeköttetései vannak, amelyek révén vissza tud ütni, bosszút tud állni versének kritikusán.

Zsámbéki meggyőzően jelzi, a látszat ellenére veszélyekkel terhes világ ez, ahonnan hősünk nem alaptalanul menekül.

Ujlaki Dénes és TóthAnita pár perces jelenetükben is bizonyítani tudják, hogy az igazi színész kis szerepben is nagyot tud alakítani. Játékuk emlékezetes marad.

De a kitűnő gárda minden szereplőjét megilleti a méltatás:Tenki Rékát, Takátsy Pétert, Elek Ferencet, Vajdai Vilmost, Kiss Esztert, Mészáros Bélát; a világítás irányítóját, Bányai Tamást, a zenei vezetőt, Sáry Lászlótés még másokat, akiknek a neve a színlapon olvasható.

Summasummárum, élvezzük Zsámbéki Gábor szép, komoly rendezését,de nem jut eszünkbe, hogy az előadás után zászlót bontva kivonuljunk az utcára tüntetni.

 

MIHÁLYI GÁBOR

 

NKA csak logo egyszines

1