Nem tudom, miben különbözött a X. Színjátszó Fesztivál a korábbiaktól Vasváron, lévén hogy magam csak idén lettem vasvárivá, idén vettem először részt a találkozón, de a jövevényt itt hamar befogadja, beszippantja a közeg.
Az ország minden tájáról érkező „ős vasváriak” onnan ismerszenek meg, hogy sok-sok színes sál (minden évben más színűvel bővül az arzenál) díszíti az övüket, hajukat, nyakukat, vállukat – a felhasználói találékonyság kimeríthetetlen, de minden újabb szín újabb élményekre hivatott emlékeztetni a fesztivál emblémájával ellátott sál tulajdonosát. Mintha csak rangjelzések lennének, úgy jelzik e könnyű kelmék, hogy kik a sokat megélt fesztiválozók, a magamfajta újonc pedig alig várja, hogy egy év múlva begyűjthesse az újabb színt, az újabb „stráfot”. Mert vasvárinak lenni jó. Nemcsak a város harmonikus szépsége okán, hanem legfőképp az összetartozás élménye miatt, aminek csak külső jelei a sálak – a lényeg, a közös nevező a színjátszás, a színház mint létforma, mint lételem. A játék. Ami e tizedik, jubileumi alkalommal abban is példásan megmutatkozott, hogy nem volt protokolláris megnyitó, öntömjénezés, önfényezés, csak barátságos, baráti üdvözlet humorral, ötlettel, szellemmel, s rögtön a lényegre tértünk, amit aztán négy napon át el sem hagytunk – minden és mindenki a színházról szólt, akkor is, ha éppen hallgatott.
Elementáris erejű a hallgatása például a hajléktalanok színháza, az AHA Színpad színészeinek az Ellenfelek című Joyce-dráma előadásában – a megalázottság, a kiszolgáltatottság megrendítő erővel feszül a fensőbbségnek, lélegzetelállító a feszültség a színpadon, a személyiségek harca.
És megrendítő, katartikus élmény „elbúcsúzni” a Hegyhát Színpad színészeitől, akik számára a színház nem terápia, hanem kifejezési forma, amellyel megfogalmazhatják az elmondhatatlant, a kimondhatatlant. A Cziczó Attila vezette csapat tagjainak egy része kinőtte az iskolát s annak színházát, a válás természetes, de ettől nem kevésbé fájdalmas. A búcsú fáj a nézőnek is, aki tanúja, hogy öt év alatt hová fejlődött ez a csapat, a Kell egy csapat előadásától a búcsú ironikus, önironikus gesztusáig, a Szerezzük vissza Attilát! című kamaszdráma emberi-színészi őszinteségéig. Az író-rendező, zenélő Cziczó Attila (színház)közösség-teremtő erejét jelzi, hogy energiájából futotta-futja a fesztiválon a Műköröm című előadásával részt vett, ugyancsak kitűnő Fészek Színház létrehozására, működtetésére, amelynek Budapesten immár játszóhelye és repertoárja is van, s számos ígéretes tehetségű színésze. És ebből a mérhetetlen művészi-emberi energiából arra is tellett, hogy a fesztiválzáráson szívmelengető rögtönzött performansszal köszönjék meg minden résztvevő nevében a szervezőknek, mindenekelőtt Rajner Ágotának (maga is színházcsináló, nagyszerű játszó és rendező) a négy napot.
De ne szaladjunk előre az időben, addig még sok minden történt Vasváron.
Ismét bebizonyosodott például, hogy milyen értelmetlen a színész és a rendező szembeállítása a színházban. Hogy a mégoly sok színészi talentum sem feltétlenül tud megfelelő hatást elérni, ha nincs egy a játékot mederbe terelő, mederben tartó, egy gondolatot, gondolatmenetet kibontó, a játékstílust meghatározó, egységét megteremtő külső szem, rendező elv, szemléletmód. Öröm volt látni a körmendi Kastélyszínház Társulat és rendezőként Szegezdi Róbert találkozásának, egymásra találásának eredményét, Yasmina Reza Művészet című darabjának szellemes, intellektuális élvezetet okozó előadását, amelyben a vitatott kép, az esztétikai problémafelvetés csupán katalizátora az emberi viszonyok kibontásának, formálódásának. A végtelenül pontos színészi játék azt mutatta, hogy a színészek és a rendező rendkívül inspiratívan hatottak egymásra; hogy a néző mellett ők is sokat profitáltak ebből a közös munkából.
A celldömölki Soltis Lajos Színház összeszokott, folyamatosan fejlődő, frissülő társulatának egységes játékstílusa is azt érzékeltette, hogy mennyire fontos ebben a szférában is a folyamatos munka lehetősége, a társulatépítés távlatossága. Olykor saját zsebből, kölcsönökből fizetik a fűtésszámlát, de van egy színházuk, ahol annyit próbálnak, amennyit csak akarnak és tudnak, ahol együtt lehetnek, ahol tréningeket tarthatnak, ahol találkozhatnak, beszélgethetnek, játszhatnak – ahol létezhetnek. Az igazak című Camus-dráma Katona Imre rendezte előadásában tudnak színészi meglepetéseket okozni a társulatot jól ismerőnek is – ez egyébként szinte minden előadásukról elmondható. A néhány éve még kiskamasz színjátszók ifjú színészekké értek, s a folyamat, úgy tűnik, megállíthatatlan – feltéve, hogy nem lehetetlenítik el teljesen a függetleneknek ezt a szegmensét –: az organikus fejlődés ígéreteként a vasvári fesztiválon bemutatkozott a Soltis Lajos Színház „kölyökcsapata” is.
Látszólag nagyon heterogén a mezőny Vasváron, valójában azonban csak annyira sokszínű, amennyire a művészet, a színház sokszínű lehet, akár professzionálisan művelik, akár kedvtelésből. Iskolai színjátszók színpadi megoldásainak találékony egyszerűsége fontos tapasztalat lehet gyakorlott színházcsinálók számára is, s a fesztiválon először részt vevő, az „alakoskodás” örömébe épp csak belekóstolt falusi színjátszóknak is hasznos tájékozódási pontot jelenthet a fesztivál, ahol a vásári játéktól a kétfelvonásos, egész estés produkcióig sokféle stílus és színházi gondolkodásmód megnyilvánul, és még beszélgetni is lehet a látottakról. Mert Vasváron jó a hangulat és őszinte a légkör. A szervezők, mindenekelőtt Gergye Rezső s a már említett Rajner Ágota nagyotmondás, fellengzés nélkül, de nagyon meg tudják adni a módját, humorral, szellemmel. Tán ez is az oka, hogy Vasvárnak súlya, híre, rangja van a színjátszó fesztiválok sorában, s hogy nehéz elhagyni a várost, a régi és új ismerősöket.
SZŰCS KATALIN ÁGNES
