A vajdasági Tanyaszínház 35 éves. Ez azt jelenti, hogy egy alkalmi társulat 1978 óta minden nyáron nekiindul autón, szekéren, traktoron, pótkocsin, mikor min. Visz egy produkciót, s naponta más-más délvidéki mezőn, tanyán, faluban, kisvárosban játssza el az egyáltalán nem véletlenszerűen összeverődő, hanem őket odaváró közönség előtt. 35 év sok, annyi idő alatt Krisztus már túl volt a dolgon. Az idei Tanyaszínház-bemutató szereplőinek szülei még jugoszláv kisgyerekekként láthatták esetleg az első produkciókat. Most meg talán meghatott szülőként nézik. (Engedtessék meg egy ilyen nosztalgikus-romantikus elképzelés a dologról.) 

Az idei trupp tagjai – zömmel újvidéki színiakadémisták – július 23-tól egy hónapon át utaztak klasszikus vándorszínész módjára Dreától Csantavérig. (A premier hagyományosan Kavillón zajlik.) 28 előadást tartottak – kettőt elvitt a rossz időjárás –, az utolsót körülbelül 1500-an látták, miközben az interneten is követte 1400 érdeklődő. Magam a zentai állomás közönségéről tudok számot adni, az is meghaladta az ezer főt. Egy Tisza-parti parkos területen állt a színpad, előtte soksornyi műanyag szék, amelyet aztán még karéjba vont a fűben ülők és az álló nézők sokasága.

A 2012-es tanyaszínházi ősbemutató, Gyarmati Kata Mérföldkő című műve nyilván nem maradt teljesen érintetlen a kerekszerű születésnaptól: érződik benne az át- és körültekintés igénye. A fiatalok elsöprő lendületén és dinamizmusán kívül (vagy inkább belül) láthatólag az a szándék mozgatta a produkciót, hogy a szereplők kimondjanak, kiénekeljenek, kijátsszanak magukból állapotot, véleményt, kérdéseket. Közéleti, közérzeti revü – talán ennek nevezhetnénk ki a művet, amely formáját tekintve leginkább tévéműsorra hajaz. Show-ra, valamiféle tehetségkutatóra. Mindenesetre a stílusos műsorvezetők – a jókiállású Nesic Máté és a temperamentumos Lőrinc Tímea – jelesül emlékeztetnek Tillára és Liptai Claudiára. 

7 Tanya 2 Nesic Máté, László Judit, Hajdú Tamás, Lőrinc Tímea (fotó: Bach Máté)

Amit a média mint keret összefogni igyekszik, az dús, szétfolyó, asszociatív massza és szédítő színpadi zarámbolás. Csikócsapat zúdul be, táncol, énekel, vonulász, még biciklizik is, miközben több téma és minimum egy történet megpróbál kibontakozni. Típushősünk, Jéder Manfréd (a sokat mondó nevével, ugye, akárkiből még akár Megváltó is lehet) a laptopja rabjaként játszik abbahagyhatatlanul. A fölötte található szinten elhelyezett csábító számítógépszirének karával együtt jeleníti meg őt a látványos formákhoz tehetségesen vonzódó rendező, Puskás Zoltán. Főszereplőnk (Hajdú Tamás) Bakos Árpád zeneszerzőnek köszönhetően szép balladában szomorkodik a virtuális valóság eluralkodása felett, s mérsékelt muzikalitással kérdezi: „Hol lehet ma venni rendes papírsárkányt?” Figyelemre méltóan karcos a feleségét játszó László Judit, aki enyhe Szűz Mária-allúziókkal viszi végig nem könnyű asszonyi-anyai sorsát. Profetikus hajlamú férjjel és fiúgyermekkel van ugyanis megáldva. (Bár az utóbbi szerep, a fiúé még kevésbé lett megírva, mint a többi.) Jéder Manfréd utolsó generációs papírsárkány-eregetőhöz az Úr szól az izzó monitoron keresztül, s ő elindul meghirdetni a… mit is? … Talán a létező valósághoz való visszatérést. A felvirradandó aranykort. 

Néhány szellemes, zenés jelenetben Manfrédnak követői, tanítványai is kerülnek. Majd egy Lüszisztraté-végkifejlethez hasonló női összegyülekezés után fináléba fajulnak a kissé kusza, nehezen lajstromozható események. A Mérföldkőbe itt-ott betétek is ékelődnek, például két csillogó show-man, akik mikrofonnal közvéleményt kutatnak – „Mit tesz ön azért, hogy jobban érezze magát a bőrében?” –, vagy szerbül beszélő munkások, akiket (szövegüket nem értő nézőként) a színpadon megelevenített tévéstúdió technikai személyzetének tippelek. A lelkes és dolgos fiatal színészcsapatból a már említett szereplőkön kívül még szívesen leírom a magas, vékony, gumirugékony Baráth Attila nevét, aki egy idegkimerült orvos alakjában hívja fel magára a figyelmet, valamint Nagyabonyi Emeséét, aki zilált banki alkalmazottként mutat be felpörgetett magánszámot.

Próbálgathatjuk összeszedni a darab cserepeit, amelyekből az előadás épült – nem mindegyiket találjuk meg, és nem is feltétlenül illeszthetjük össze őket pontosan –, de a lényeg nem ez, hanem ami a tetejébe került. Az a szép, lehengerlő ambíció, amivel a produkció résztvevői közölni akarnak a nézőkkel valami fontosat magukról, az életükről, a színházukról, a szűkebb és tágabb közösségükről, az országukról, a létükről, úgy is mint kisebbségi létről. Amit az őket váró és fogadó magyar ajkú közönség pontosan ért, érez és visszaigazol. Természetesen nem pusztán abban a formában, hogy a belépőjegy nélkül megtekinthető előadás végeztével a pénzt gyűjtő színészeknek dinárt dob a kalapjába. (Nekem csak forintom volt, én azt adtam.) Hanem avval a figyelemmel, koncentrált jelenléttel és érzékeny reakcióval, amivel a produkciót nézték. Alighanem pont ez az, amit klasszikus és eredeti értelmében színháznak nevezünk. 

STUBER ANDREA

 

NKA csak logo egyszines

1