Amikor a KoMa (kortárs-magyar) színházi társulás Sartre Temetetlen holtak című drámáját színre vitte, mind a „Ko"-tól, mind a „Ma"-tól ellépni látszott. Mivel azonban Vékes Csaba átirata Sartre-ra épp hogy, mondhatni nyomokban emlékeztet, s tagadhatatlanul példázata a modernitás utáni, mindenre ránevető korszellemnek, végül mégiscsak Ko-Má-ra sikeredett a darab. S jött létre az utóbbi hónapok - tartalmassága mellett is - talán egyik legszórakoztatóbb színházi előadása.

Miután megnéztem a KoMa Társulat Dzsing! című előadását a Sirályban, az egyik játszó (Lass Bea) elmondta, hogy az nagyobb részt improvizáció. Mit tagadjam, meglepett.  Így voltaképpen két előadást láttam egyszerre, egy szinte teljesen megkomponáltat és egy rögtönzöttet, amiből az előbbi a játszók számára nem létezett, az utóbbit pedig én nem vettem észre.

A klasszicizmus a klasszikust a megmutatás egyszerűségében ragadta meg, egy olyan formai könnyedségben, ami a legmélyebb tartalmakkal áll együtt. Pataky Klára koreográfiája sallangtalan, víztiszta, és ennek ellenére szinte egyetlen percre sem veszíti el lendületes izgalmasságát. Túlérve a bonyodalmasság körein, ez az a fajta egyszerűség, ami általában egyenesen arányos a befektetett alkotói munkával.