A múlt század hetvenes éveiben, amikor Európában és az amerikai kontinensen megkezdődött a bábjáték nagy metamorfózisa, ezzel egy időben az irodalma is komoly fellendülésnek indult. Megjelentek az első korszerű egyetemes bábtörténetek, majd hamarosan esztétikai elemzések segítettek eligazodni a klasszikus formákkal szakító törekvések ellentmondásos fogadtatásával kapcsolatban. Azóta a tartalmi és formai újításokat követő viharok némileg elcsitultak. Ma már tényként fogadjuk el, hogy a bábművészet végérvényesen (?) szakított az ember utánzásával és mindazzal, amit évszázadokon keresztül a homogén bábszínház illúziója jelentett. A merészebbek csatlakoznak a többi színházi műfaj, a dráma, az opera, a tánc útkereséseihez. A nyitott bábszínház nem válik el olyan élesen a színjátszás többi területétől, mint a korábbi hagyományos bábjátékok, ezért azzal is számolni kell, hogy bizonyos esetekben összemosódhatnak a műfaji határok.

Az alábbi írásban az elmúlt két esztendő szakirodalmából válogatok. Önkényesen, hiszen bizonyos országok nyelvét és ilyen irányú ténykedését elég jól ismerem, másokét kevésbé, vagy alig. Tekintse az olvasó szubjektívnek az itt következő kínálatot, ahogy az én szándékomat is szubjektív, de csöppet sem szeszélyes indulatok vezérlik: könyvrecenzióm – nem titkolt keserűséggel – a hazai könyvkiadás e téren (is) tapasztalható súlyos lemaradására kíván figyelmezetni. 

 

Edward Gordon Craig – A bolondok 

színháza

Az elmúlt esztendő legjelentősebb bábjátékkal kapcsolatos publikációja a francia L´Entretemps kiadó és a Rimbaud szülővárosában, a bábosok Mekkájában, az északkelet-franciaországi Charleville-Mézières-ben működő Nemzetközi Bábművészeti Intézet nagyszabású vállalkozása, az Edward Gordon CraigA bolondok színháza1 című kétnyelvű album. A mai olvasó először találkozhat Craig sokat emlegetett és eddig jórészt ismeretlen bábjátéksorozatának darabjaival. A bolondok színháza gyűjtőcímmel megjelent első bábjátékai 1914-ben keletkeztek. Több alkalommal hangoztatta, hogy életének ebben a periódusában összesen 365 kisebb drámát írt bábok számára Tom Fool, azaz Bolond Tomi álnéven. (A névben többen a Lear király „szegény Tamását”, a bolond koldusnak álcázott Edgart vélik felfedezni.) Semmilyen tény nem igazolja, hogy valóban az év minden napjára jutó ciklusról lenne szó, és az 1918-ból származó Vázlatos terv (Sketch Plan) már csak 119 darabot említ. Persze ez sem lebecsülendő mennyiség. A Hal úr és Szálkáné asszony (Mr. Fish and Mrs. Bones), A dallam, amely megölte az öreg tehenet (The Tune the Old Cow Died of) és A gordiuszi csomó (The Gordian Knot) a The Marionette című folyóiratban jelent meg 1918-ban. Több más jelenet – közte A háromszáz éves Romeo és Júlia (Romeo and Juliet 300 Years Old) a folyóirat mellékleteként, önálló füzetekben látott napvilágot 1918 és 1924 között. Craig a szövegekhez több prológust is írt, amelyekben kifejti a bábjátékkal kapcsolatos nézeteit. Az egyikben például két bábu saját egzisztenciális helyzetén töpreng. Azt értik, hogy van Teremtő meg Teremtés, és hogy ők ennek a helyzetnek a lekötelezettjei, de akkor mi a csudáért vannak rajtuk zsinórok?

11-13 Gordon Craig Edward Gordon Craig: Bolondok színháza, vázlat, 1916

Az album tartalmazza a ciklus egyes darabjaihoz készített illusztrációkat, díszletvázlatokat, bábterveket, műszaki rajzokat, műleírásokat, valamint a szerkesztők gondos és minden részletre kiterjedő kommentárjait. Az olvasó – sok új információ mellett – megismerheti Craig remek humorát is. 

Martin MacGilp: Egy fából faragott bálvány – Mr. Punch Skóciában

Ugyancsak fontos hiányt pótol Martin MacGilp Egy fából faragott bálvány – Mr. Punch Skóciában2 című monográfiája. Nemcsak az eddigi egyetemes bábtörténetek, de még George Speaight könyve, Az angol bábjáték története3 is csak a London környéki Punch-játékosok tevékenységével foglalkozik. Biztos és bizonytalan pontjaink egyaránt vannak az angol nyelvű vásári bábjáték történetének XVII. századi kezdeteiből; tudjuk, hogy Punch Itáliából került a szigetországba, állítólag egy bolognai bábjátékos, bizonyos Pietro Glimonde (más források szerint Anthony Devotte, alias Antonio di Voto) jóvoltából, akinek Pulcinellája alakult át Punchinellóvá, vagy Punchanellóvá, majd rövidült le az angolok számára könnyebben kimondható névvé, és szerzett örök időkre szóló brit állampolgárságot. Az Egy fából faragott bálvány lelkes és megszállott szerzője eddig is számos írást publikált a skóciai vásári bábjátékról és a music-hallok máig népszerű hasbeszélőiről. Most könyvkiadó céget alapított azzal a céllal, hogy saját és mások bábjátékkal foglalkozó írásait népszerűsítse. Szűkebb pátriájában szegődik a harsány, durva, nagy orrú, púpos bábhős és házsártos oldalbordája, Judy nyomába, hogy hosszú kutatómunka eredményeként beavassa az olvasót egy háromszázötven éves, ismerős história ismeretlen részleteibe. Megismerkedünk a skót vásári mutatványosok, a Cardoni és a Codona család, valamint a közelmúlt legjelentősebb skóciai Punch-játékosa, Bruce Macloud tevékenységével. A kötet kétszáz oldalon, száznál több színes és fekete-fehér képpel dokumentálja az utcai, vásári, bolhapiaci komédiások vándorútját Skócia városaiban és falvaiban. Martin MacGilp rokonszenves lelkesedése a bábtörténet szakembereit és a laikus érdeklődőket egyaránt magával ragadja. 

Tudvalevő, hogy Európa keleti felének bábszínházai a második világháború után a szovjet minta nyomán kezdtek működni. Obrazcov példája néhány év múltán elmosta azokat a különbségeket, amelyek abból fakadtak, hogy volt-e korábban erőteljes hazai tradíció az adott országban, vagy nem. Bár az ötvenes évek végére valamennyi „szocialista” országban eltűntek a moszkvai Központi Bábszínház repertoárjának és stílusának utánzásából (szerencsésebb esetekben az idegen stílus honi körülményekre való alkalmazásából) fakadó azonosságok, azért a fejlődés további útja – némi időbeli eltéréssel – máig sok hasonló vonást mutat. Talán ezért is kockáztathatom meg azt a kijelentést, hogy a környező államok szakkönyvkiadásának tapasztalatai a nyugati példáknál közelebb állnak a hazai bábművészet alkotóihoz. Itt a könyvkiadás feltételei – ellentétben a francia és a szigetországi állapotokkal – többé-kevésbé azonosak a miénkkel. Így a lemaradásunkat illetően nem lehet hivatkozni gazdasági nehézségekre vagy a pályázati rendszer mindenkori anomáliáira. 

Először két lengyel könyvre hívom fel az érintettek figyelmét. Mindkettő egyetemi kiadó gondozásában jelent meg, ahogy a további munkák többsége is. 

 

Henryk Jurkowski: Az anyag mint a szertartás lényegének hordozója

Az egyik, Henryk Jurkowski Az anyag mint a szertartás lényegének hordozója4 című impozáns okfejtése nem kevesebbre vállalkozik, mint az egyetemes színháztörténet – és ezen belül az egyetemes bábtörténet – újrafogalmazására. A hetvenes években Jurkowski írt már egy háromkötetes összefoglalót az európai bábjáték történetéről, amelynek nemrég készült el az átdolgozása és kiegészítése, de most a hagyományos megközelítés helyett az antropológiát hívja segítségül eszmefuttatása kibontásához. Edward Burnett Taylor5 két művére, az 1871-ben megjelent Primitive Culture-re és a tíz évvel később publikált Anthropologyra hivatkozva építi fel rendszerét, melyben a bábszínházat és elsősorban magát a bábot mint fenomént csak szakrális kiindulópontnak tekinti, hogy biztosítsa a színháztörténet újbóli megközelítéséhez szükséges, kellően széles körű látásmódot. Mint a cím is utal rá, vizsgálódása középpontjában az élettelen anyag áll. A szerzőt most a materiális világ tükröződése érdekli a szertartásokban és a belőlük kialakult színjátéktípusokban. Pontosabban a fétis, vagyis az a tárgy, amelyet az ősközösségi társadalom tagjai és a primitív népek kultikus tiszteletben tartottak, és amely az emberek közötti viszonyok tárgyiasulása következtében jött létre.

Henryk Jurkowski a bábjáték legjelentősebb teoretikusa napjainkban. Kivételes munkabírásának köszönhetően nyolcvanhat évesen is olyan művekkel jelentkezik, amelyek érzékenyen reagálnak a bábművészetben zajló új tendenciákra. Klasszikusnak számító európai bábtörténete meg a mostani monográfiája békésen megfér egymás mellett. Mindkettőt egy örökifjú és nyugtalan szellem szenvedélye hívta életre. 

 

Marek Waszkiel: A lengyel bábszínház 

története 1944–2000

Marek Waszkiel A lengyel bábszínház története 1944–20006 című munkája folytatása a szerző 1990-ben megjelent könyvének, amely a kezdetektől a háború végéig követte a lengyel bábjátszás eseményeit. A mostani hatszáz oldalas kötet, akárcsak a hasonló terjedelmű előzménye sem egészen a régen megszokott módszert alkalmazza témája kidolgozásában. Persze Jurkowski munkájával összehasonlítva „hagyományosabb” annál, a külalakja is szerényebb (csak fekete-fehér képeket tartalmaz), de a négy részre felosztott történet különlegessége abból adódik, hogy írója elsősorban világos áttekinthetőségre törekedett. Az első három rész három szakaszra tagolja a második világháború utáni idők lengyel bábtörténetét. Az első szakasz a háború végétől a hatvanas évekig, a második 1981-ig, a harmadik az ezredfordulóig követi az eseményeket. A legmeglepőbb és mégis legkézenfekvőbb a záró rész: ez kronológiai sorrendbe rendezi az ötvenhat esztendő eseményeit, amelyeket korábban főleg a lengyel bábszínház stílusváltozásai tagoltak. Ezzel a módszerrel Waszkielt nem kötelezi az időrendi folyamatosság, az utolsó rész segítségével az olvasó mégis eligazodik az egyes szakaszok sokarcúságában, az egymást váltó nemzedékek gyakran elődöket megtagadó, máskor hagyománykövető működésében. 

11-13 Marek Waszkiel

A lengyel színház és a lengyel bábszínház – jórészt a korábbi avantgárd hagyományok hatására – hamar meg tudott szabadulni a szovjet modelltől és az ötvenes évek „szocreál” béklyóitól. Korán rátért az önazonosság keresésének útjára. Jól emlékszem az UNIMA 1962-es varsói kongresszusára és fesztiváljára, amely – a fénykorát élő bukaresti Ţandarica, a stockholmi Marionetteatern, a göttingeni Die Klappe és számos hazai együttes, a varsói Lalka, a krakkói Groteska és mások segítségével – alapjaiban rengette meg a bábjáték világát. A korszerű gondolkodást előkészítő idősebb nemzedékhez ekkor csatlakoztak világszerte az új generáció markáns képviselői. A fesztivál idején a könyv szerzője kilencéves volt. Éppen ideális bábszínházi néző. Ezt a státusát szerencsésen meg tudta őrizni történészként, tanszékvezetőként és színházigazgatóként is. A könyv legnagyobb erénye, hogy egyszerre tudja kívülről és belülről szemlélni a lengyel bábjátékot. És ehhez az attitűdhöz mi olvasók is örömmel csatlakozunk. 

 

Színház és interakció

A cseh könyvkiadás mindig a világ élvonalában járt színházi tárgyú művek megjelentetésében. A prágai Színház-, Film- és Zeneművészeti Akadémia saját kiadót hozott létre a hazai és egyetemes színházművészet propagálására. A bábművészet területén így olyan különleges ritkaságok is megjelenhettek, mint Charles Magnin Az európai bábjáték története az ókortól napjainkig című műve, amelyet százhúsz évvel később adott ki ismét – hasonmás kiadásban – egy genfi, majd egy bolognai kiadó.7 Az Akadémia kiadványainak rendkívül gazdag választékából meg kell említeni a Színház és interakció című antológiasorozatot, amelynek az idén már a hatodik kötete lát napvilágot. A Miloslav Klíma vezetésével szerkesztett és gazdagon illusztrált összeállítások hazai és külföldi szerzők olyan tanulmányait tartalmazzák, amelyek részben az Akadémia Alternatív és Bábművészeti Tanszékén folyó kutatómunkát, részben pályakezdő művészek tevékenységét elemzik. 

 

Alice Dubská: A Brátok és Pratték útjai 

Európában a 18. és 19. században9 

Alice Dubská fenti címmel megjelent műve nem csupán magyar vonatkozásai miatt érdemel figyelmet. A kismonográfia az első cseh bábjátékos dinasztia tevékenységét dolgozza fel. A cím némileg félrevezető, mert a szerző levéltári kutatásai nyomán éppen az derült ki, hogy a két család voltaképpen egy és ugyanaz: előbbi a cseh, utóbbi a német nyelvterületen használt vezetéknév. A felfedezés részben egy véletlennek köszönhető. 1998-ban az egyik prágai antikváriumban felbukkant egy 1804-ből származó színlap, amely a Doktor Faust előadását hirdette Jan Brát előadásában. A jelenlegi ismeretek szerint ő volt a legrégebbi cseh vándor marionettjátékos. Személyét a közelmúltig homály fedte, a bábtörténet többé-kevésbé legendás alakként kezelte. Alice Dubská kiderítette, hogy a két nyelven, csehül és németül játszó idősebb Johann/Jan Brátnak két fia volt, akik szintén bábjátékosként tevékenykedtek. Német kutatók közreműködésével beigazolódott, hogy a hamburgi levéltár adatai közt szereplő és magát cseh származásúnak valló Anton Pratte nem más, mint Jan Brát idősebbik fia, Antonin. A tizenhat tagú és állítólag svéd eredetű családi társulat hatalmas repertoárjával – a Fausttal, a Don Juannal, a Herkulessel és a XVIII‒XIX. század többi divatos bábjátékával – beutazta Európa nagyvárosait, Hamburgot, Stockholmot, Pétervárt, Bécset, Pest-Budát, Prágát és számos más országot, várost és települést. Három nemzedék sorsa és küzdelmes története bontakozik ki a könyv lapjain. A fennmaradt becses emlékek egyike egy magyar nyelvű plakát: a Moszkvai vándor című bábjáték debreceni előadását hirdeti, amely „felsőbb engedelem mellett” 1838. szeptember 15-én adatott elő a Pratte testvérek által a „Stockholmból magokkal hozott igen remekalkatú mesterséges alakok játékszínén”. A bécsi Allgemeine Theaterzeitung pesti tudósítójától azt is megtudhatjuk, hogy a hat bohózat és öt szomorújáték nagy sikert aratott a magyar közönség körében. Prattéék abban az évben és a későbbiekben több magyar városban felléptek. Ezek színlapjai az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Osztályán találhatók. 

11-13 Pratte testvérek

Pavol Uher: Mi van a tükör mögött?

A prágai Akadémia példáján felbuzdulva a pozsonyi Színművészeti Főiskola Bábművészeti Tanszéke is rendszeresen jelentkezik különböző kiadványokkal. Legutóbb Pavol Uher: Mi van a tükör mögött?10 című könyvét adták ki Hana Cigánová illusztrációival. A szerző bábrendező, író, pedagógus, aki a Lewis Carroll meséjére utaló cím mellett egy kevésbé talányos alcím segítségével tájékoztat könyve szándékáról: Jegyzetek és gondolatok (nem csupán) a bábjáték dramaturgiájáról. 

Szerbiában a Szabadkán működő szabadegyetem gondoskodik róla, hogy az olvasók anyanyelvükön jussanak hozzá a bábművészet legfontosabb elméleti szakkönyveihez. Eddig Obrazcov: Hivatásom című kétkötetes önéletrajzát és Henryk Jurkowski három könyvét (A huszadik századi bábjáték metamorfózisai, A bábjátszás elmélete, Edward Gordon Craig világa) jelentették meg. Az évente megrendezésre kerülő Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztiválhoz kapcsolódó elméleti konferenciák anyagát kétnyelvű kiadványok teszik hozzáférhetővé a további érdeklődők számára. 

Hogy a magyarországi helyzet fogyatékosságai miatt mégsem kell nagyon szégyenkeznünk, és összefoglalóm optimista véget érhet, az az elmúlt esztendő két fontos hazai kiadványának is köszönhető. 

 

A Vitéz László Színháztól 

a Nemzeti Bábszínjátékig

Az egyik az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet bábművészeti antológiája, A Vitéz László Színháztól a Nemzeti Bábszínjátékig11. A Galántai Csaba szerkesztésében, jegyzeteivel és bevezetőjével készült összeállítás a XX. század első felének művészi bábjátéktörekvéseit idézi fel a korabeli sajtóban megjelent írások segítségével. A második részben Orbók Lóránd, Blattner Géza, Büky Béla és Rév István műsorának hat szövegkönyve olvasható. Ezek egy része most jelent meg először nyomtatásban. Sokat beszéltünk róluk katedrán, a hazai bábtörténettel foglalkozó munkákban, konferenciákon, de az elolvasásukra eddig csak nehézségek árán kerülhetett sor. Ugyanez mondható el az 1930-ban megjelent és ma már könyvritkaságnak számító Színészeti Lexikon bábtörténeti szócikkeiről. A szerkesztő legfrappánsabb ötlete, hogy kigyűjtötte a kiváló lexikon valamennyi bábművészettel kapcsolatos írását. A patinás, de jobbára ma is érvényes megfogalmazások tökéletesen tükrözik a XX. század első évtizedeinek nézeteit. Egyben sokoldalúan – több írás és tanulmány segítségével – idézi fel a válogatás a lexikon akkor huszonhét éves (!) főszerkesztőjének alakját: Németh Antal, a kiváló tudós és színházi újító a bábjáték rajongó szerelmese, aktív résztvevője, krónikása és szakértője is volt. 

 

Életem a bábjáték bölcsőtől a sírig

A hiteles dokumentum ereje teszi kivételessé az Életem a bábjáték bölcsőtől a sírig12 című kiadványt is, amely Kemény Henrik 2004 áprilisától 2010 decemberéig magnóra mondott önvallomása. A tartózkodóan elegáns és remek képanyaggal illusztrált kötetet létrehozó Láposi Terka ezekkel a szavakkal vezeti be a nála nem sokkal kevésbé elérzékenyülő olvasót a forrásértékű vállalkozásba: „Amikor 2011 novemberének utolsó reggelén Kemény Henrik nem ébredt fel többé, e könyv anyaga már megjelenésre várt. Azt reméltük, hogy 2012. január 29-én, 87. születésnapján Heni bácsi kezébe veheti a kész kötetet, ám a Vitéz László által oly sokszor elcsépelt halál ezúttal más tervet eszelt ki. S noha ettől hirtelen minden múlt időbe került, mégsem változtattunk az emlékezés és az írás nyelvezetén. Hadd maradjon a vásári bábjátszás legnagyobb mestere ily módon köztünk, hadd véljük hallani még a hangját, mintha csak nekünk mesélne.” 

11-13 Kemény H

Nagyritkán előfordul, hogy a véletlen a legjobb szerkesztők babérjaira tör. Ha a művészi bábjáték első évtizedeit bemutató antológiát és Kemény Henrik visszaemlékezéseit egymás mellé tesszük a könyvespolcunkon, valamiféle teljesség érzete kerít hatalmába. József Attila szerint a végtelen valóságot, a „világegészet” soha nem szemlélhetjük a maga teljességében, a művészet viszont nem más, mint egy „szemléleti egész” szüntelen újrateremtése. Orbók Lóránd, Blattner Géza, Rév István és Büky Béla, vagy az idősebb és az ifjabb Kemény Henrik ösztönösen ugyanezt kereste egész életében. 

BALOGH GÉZA

jegyzetek

1 Edward Gordon Craig: Le théâtre des fous – The Drama for Fools. Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Didier Passard, Marion Chénetier-Alev és Marc Duvivier. Coedition L´Entretemps/Institut International de la Marionnette, Charleville-Mézières, 2012 

2 Martin MacGilp: A Timber Idol: Mr. Punch in Scotland. Gillpress, Inverness, 2012

3 George Speaight: The History of the English Puppet Theatre. London, Toronto, Wellington, Sidney, 1955.

4 Henryk Jurkowski: Material jako wehikuł treści rytuału. WUW, Varsó, 2011.

5 Sir Edward Burnett Taylor (1832‒1917) angol antropológus, a kulturális antropológia egyik megalapozója.

6 Marek Waszkiel: Dzieje teatru lalek w Polsce 1944–2000. Akademia Teatralna im. Aleksandra Zelwerowicza, Varsó, 2012. 

7 Charles Magnin: Histoire des marionnettes en Europe, depuis l´antiquité jusqu’a nos jours, Michel Lévy Frères, Párizs 1852, 2. kiadás: 1862, fakszimile: Genf 1981, Bologna 1983. Cseh kiadás: Dějiny loutkového divadla v Evropě I–II. Akademie múzických umění, Prága 1992, 2009.

8 Miloslav Klíma a kol.: Divadlo a interakce, Pražská scéna, Prága, 2006–2011

9 Alice Dubská: Cesty loutkářů Brátů a Pratte Evropou 18. a 19. století. Akadémie múzických umění, Prága, 2011.

10 Pavol Uher: Čo je za zrkadlom? Vysoká škola múzických umení, Pozsony, 2012

11 A Vitéz László Színháztól a Nemzeti Bábszínjátékig: magyar bábművészeti antológia. Válogatta, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta, az előszót írta: Galántai Csaba. OSZMI, Budapest, 2012

12 Kemény Henrik: Életem a bábjáték bölcsőtől a sírig. Korngut-Kemény Alapítvány, Debrecen, 2012

 

NKA csak logo egyszines

1