2009-ben kezdődött el a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház két, európai uniós együttműködése. 2010-ben a Platform 11+ pályázat német szervezői arra kérték a közreműködőket, hogy a közös munkát bemutató első évkönyvbe írjanak történetet gyerekkorukból, olyat, ami az iskolaudvarhoz kapcsolódik. Ezért kezdtem el az írást. Az általános iskolai nemi felvilágosításomról szóló szöveget vagy tízszer írtam át. Másoknak is megmutattam, aztán megint nekiveselkedtem. Végül beletörődtem, hogy ilyen marad, de amíg gondolkodtam, újabb és újabb emlékek jöttek elő. Volt, ami korábbi, és volt, ami későbbi eseményekhez kapcsolódott. Azokat is leírtam, így kezdődött. Belesodródtam.  

Bárki mondhatná erre, hogy persze, könnyű Katát táncba vinni, de ez rám nem vonatkozhat. Egy kezemen tudom megszámolni, hányszor táncoltam életemben. (Lehet, hogy éppen tánctalanságom miatt fontos előadásaimban a mozgás.) Az üres papírtól is sokáig féltem, hogy elcsúfítom. Az általános iskolában még szerettem fogalmazást írni, de a gimnáziumban már a zene fontosabb volt, egyre ritkábban találkoztam általam bekoszolt papírral. Elszoktam tőle. Még húszévesen is apámat kellett megkérnem, ha önéletrajz kellett egy felvételihez vagy ösztöndíjpályázathoz, írja meg helyettem. Az üres kottapapírt is tisztelettel vegyes rémülettel néztem. Lépésről lépésre kellett leküzdenem a bénultságot az ad libitumtól – amikor a harmóniákat követve mindenki a kedve és tehetsége szerint olyan szólamot játszik, amilyet akar – egészen a nagyzenekari partitúrákig, ahol már egyedül rajtam és az általam írt szólamokon múlott, hogy megszólaljon, amit hallani szeretnék. 

Amikor partitúrát írtam, úgy éreztem, mintha kiskanállal kéne egy hegyet arrébb rakni. Lendületből nem ment, csak apránként, napokig a zongora előtt ülve. Ma sem megy másképp, de ma már tudom, némi magány és elzárkózás után rátalálok a kottafejekre. 

A kép jobboldalán Novák János

Az írásra is a kényszer vitt rá. Atyai jó barátom, dr. Cravero Róbert biztatására, több éve, egyre hosszabb és egyre kimerítőbb beszámolókkal örvendeztetem meg feletteseimet. Ebben a számítógép is segített, hiszen itt nem zavar már az üres papír, amit radírozással, áthúzgálással, nemszeretem kézírással elcsúfítanék. Egykori és mai dramaturgok, író barátok, akik éveken át csiszolták hosszú mondataim, ők neveltek rá, hogy ne érjem be az első változatok odavetettségével, legalább addig küzdjek a szöveggel, amíg érthető lesz. 

Most nem szorít határidő. Ha tudni akarom, hová kanyarodnak gondolataim, csak le kell őket írni. Nem bízhatom másra ezt a munkát, hiszen még magam sem tudom, mi készül. Ami előre sejthető, hogy ez az írás nem hivatalos, nem beszámoló, nem levél, de nem is partitúra lesz. Akkor mégis, micsoda? 

Ráérek elnevezni a végén. Jöjjön, ami jön!

Volt

A Városligetben, nem messze a Műcsarnoktól egy sírkő áll, rajta egy latin szó. Az 1806-ban elhunyt Toporczi Horváth Jakab ügyvéd, aki a Martinovics-perben a magyar jakobinusok védője volt, végrendeletében jelentős összeget hagyott a városra azzal a kívánsággal, hogy ide temessék. Azt kérte, más felirat ne legyen a sírkövén, csak ez: Fuit, vagyis Volt. Az arra járókat ezzel akarta figyelmeztetni a rájuk is váró sorsra. 1809-ben az akkor még Városerdőnek nevezett Ligetben teljesült végakarata.

Voltak

Most, mikor az elmúlt évtizedekre gondolok, először azok a tárgyak jutnak eszembe, amelyek ma már nincsenek. Milyen fontosnak és nélkülözhetetlennek tűntek, amíg szolgáltak minket, és milyen kevéssé érdekesek, milyen haszontalanok, mióta átadták helyüket az újdonságoknak. Ez a sors vár ránk is. Ha felidézem őket, egy kis időre talán életre kapnak, valóságos környezetet rajzolnak a régi történetek köré.

Földalatti 

A földalattin még utaztam a ma már múzeumban parkoló kocsival, sokszor ültem a félköríves, zebracsíkos fapadon, de még többször állva kapaszkodtam, fogtam valakinek a kezét, mert a kapaszkodó fülek, korlátok még elérhetetlen távolságra voltak. A kalauz kézzel riglizte össze az ajtót, síppal jelzett a kint várakozó utasoknak, hogy megtelt a kocsi, zárnak az ajtók, és függönyzsinórral összekapcsolt csengővel csilingelt a vezetőnek, hogy indulhat. 

A modernebb, ma is futó kocsik magyar formatervező tehetségét dicsérik. A vagonok közé rejtette a motort, így pont olyan magas maradt, hogy elfér az Oktogonnál a keresztező főcsatorna miatt összeszűkülő alagútban. Mégis tágasnak érezzük, könnyen cserélődnek benne az utasok, még ülőhelyet is találni olykor. Kár lenne kidobni. Félő, hogy egy következő kivitelezőnek jobban megéri majd új alagutat fúrni, mint legyártani a régi alagútba az odaillő kocsikat.

A földalatti hosszú évtizedekig a baloldali közlekedés szabályai szerint működött, mit sem tudva arról, hogy a föld felett már minden járműre kötelező a jobbra tarts. Még középiskolásként is előfordult, ha nem a szokásos megállóban jöttem fel a lépcsőn, hogy megkeveredve, az ellenkező irányba indultam el. A városligeti tó mellett, az Állatkert főbejárata előtt jött ki a föld alól a vonat, a végállomás az Állatkert utáni megálló volt. 

A gimnáziumból földalattival mentünk tornaórán az uszodába, a kötelező úszásra. A végállomásig egymás szórakoztatására mímeltük a tanulást Jakobi Lacival. Egyszer a Bunsen-égő felfedezőjének nevén viccelődtünk röhögve, ki tudja németesebben kimondani, végképp elnyelve a nagy kémikus nevének második szótagját, amíg ki nem érkeztünk a föld alól. Szerencsénkre nem kellett a német órán Herr Laki tanár úr előtt megismételni produkciónkat. Ő a legkisebb bizonytalanságot észlelve azonnal lecsapott: – Ez neked kínaiul van! – harsogta, és határozott kézlegyintéssel leültette a soros ügyetlenkedőt. 

Az Állatkertnél besütő napfény volt a jel, hogy vége a földalatti mulatozásnak, ideje összepakolni a tankönyveket. 

A síneken átvezető, a földből kibukkanó szerelvények fölé épített gyalogos kőhíd ma is ott áll, nem messze az Állatkerttől, mint védett tárgy, eredeti funkciójától megfosztva, értelmetlenül. Az alagutat úgy vezették tovább, hogy egy kevéssé szép beton sétaúttal kettévágták a csónakázó tó közepét. Így hamarabb éri el a Dózsa György útról induló szerelvény a Széchenyi fürdőnél kialakított új megállót, rövidebb és olcsóbb lett a föld alá süllyesztett új szakasz. A tó megmaradt, levágott csücske a langyos vízben télen-nyáron kitartó vízimadarak tanyája lett. Egy vendéglő is idetelepült a csücsökre, ami akkor is csak egy toldozott-foldozott bódé, ha tulajdonosa úszó palotának képzeli.

A remíz, a szerelvények pihenőhelye, garázsa, a Dózsa György út Állatkerttel szemközti túloldalán, közvetlenül a MÁV Kórház mellett volt. Gyerekkoromban Dózsa Györgyinek értettem, mondtam – lehet, hogy nem voltam ezzel egyedül. Mikor egy-egy szerelvény éles kanyarral befordult a pihenőbe, felhallatszott hozzánk s a kórtermekbe a sínek és a kerekek csikorgása, búgása. 

A földalattinak még a neve is szép. Olaszos magyarsággal cseng a dallama, pontozott ritmusa jókedvre hangol. Igazi vesztesége fülünknek, hogy az új földalatti járatokat nemzetközi egyértelműséggel metrónak nevezték el. 

Ötödikes koromban még ünnepeltem az újdonságokat. Tűnjön el minden, ami régi, ami ósdi! Osztályfőnöknőm értékrendjét mindenben elfogadva az ötvenhatos, belövéses, lepusztult, öreg házakkal szemben egy jó darabig még az Árpád híd melletti lakótelepet is szépnek láttam. Huszonévesen, egy év müncheni diákélet után csodálkoztam rá igazán szülővárosom eklektikus házainak szépségére, gazdagságára, gipszstukkós romantikájára. Ezután is megmaradt a Bauhaus iránti rajongásom, de ma már az egyik lelkesedésem nem zárja ki a másikat.

Megyes Melindával

Sztaniolpapír

Gyerekéveimben a tejcsomagolás és a hűtés terén is mindent átformált a haladás. A Rippl-Rónai utcában, a fémöntödés alagsori műhelyén túl, a Dusnoki cipész boltja mellett, a kórház közelében lévő tejcsarnokban még alumínium tartályokból mérték a nénik füles tejeskannánkba hosszú nyelű, decis, kétdecis, félliteres vagy literes merőkanalakkal a tejet. Jó zsíros tej volt, amit hazavittünk. Ujjnyi vastag, ízletes föle maradt forralás után. Később megjelentek a különféle űrtartalmú tejes, kakaós, kefires és joghurtos üvegek. Először ebbe töltögették, később már kiporciózva, rekeszekben hozták az üzletekbe a finomságokat. Akkoriban hallottunk először a pasztörizálásról, és ezután már csak a csecsemőknek forraltak otthon tejet. A tej fölét lassan elfeledhettük. Az a kis valami, ami a lányaimnak forralt tej felszínén megbőrösödött a fazékban, már nem is hasonlított gyerekkorom csemegéjére.  

Eleinte papírkoronggal zárták le az üvegek tetejét, később színes alumínium fóliával. Ezeket egy darabig ugyanúgy gyűjtögettem, mint a csokipapírokat. Óvatosan, körömmel simítottam el a nagyobb ráncokat, aztán az egész felület összedolgozása következett. Igazi türelemjáték volt, mert a csillogó papír könnyen beszakadt, és akkor kárba veszett az egész munka.

Újpesti nagyapánk dédnagyapakorában éppen ellenkező hatásra törekedett. Az összegyűjtött, kisimított, csillogó színes papírokat galacsinná gyúrta, cérnára fűzte, majd fürtökbe rendezte. A füzérekből karácsonyfadísz lett. Ma is van egy maréknyi belőle, ami a fánkra kerül. De nagyapám, aki valójában rég meghalt nagymamám testvérhúgának a férje volt, már korábban kivívta csodálatomat. Kisgyerekként tisztelettel lestem, amint a család összes női tagja, a felesége, akit nagymamának hívtunk, anyám mint a nevelt lánya, és édes fiainak összes felesége azon szorgoskodik, hogy vasárnap pontban tizenkettőkor, a déli harangszóval egy időben kerüljön terített asztalára a gőzölgő húsleves.

Mesés előjogok! Belegondolni sem szabad!

Lelemény

Az első zacskós tejek zűrzavarral kezdték pályafutásukat. Mindent elárasztottak maguk körül. Szerencse és találékonyság kellett az ép zacskók kihalászásához a nagy, műanyag ládákból, mert akár eresztettek, akár nem, mindegyik zacskóról csöpögött a tej. Ma már ez is történelem, akárcsak a nyithatatlan alumínium tetejű üvegekhez kifejlesztett különféle szerkentyűk és fogók, melyekből minden háztartás őrzött egy-két példányt. Mindenkinek saját kedvence volt, amiben megbízott, ami biztosan segített, ha hozzáláttunk a tető lecsavarozásához. Pár év múlva egyszerre mentek ki a divatból ezek az egyedülálló magyar leleményességet tanúsító szerkezetek. Csak azt kellett megvárni, amíg a világcégek lecserélik a rossz töltősort. Sok jó ötletünk így vált okafogyottá. Lehetetlen helyzetekre szocializálódtunk, nehéz szembesülni azzal, hogy rendezett viszonyok között fölöslegessé válunk.

Nézelődve

Mikor egyedül küldtek le valamiért, vagy csak jöttem haza az iskolából, ha tehettem, megálltam a fémöntödés pinceablaka előtt. Ijesztő, hatalmas, kövér ember volt, kormosan, atlétatrikóban nyitogatta lent, a pinceablak előtti asztalon az öntőformákat, amiket éppen akkor vett ki vasfogóval a tűzből. A pinceablakból nyáron is kicsapott a forró levegő. Kinyitotta a fém kereteket, kocogtatta, és ecsettel addig sepregette a homokot, míg előtűntek a bizsuk és a strasszok az öntőformákból. Nem tudtam betelni a látvánnyal. 

Ma is hálás vagyok, hogy soha nem szólt hozzám, hagyta, hadd nézzem, amíg csak akarom. A bámészkodáshoz ma is kedvet érzek, de felnőtt fejjel nehezebb észrevétlenül állni és nézelődni. Kidudorodó szemeimmel amúgy is vigyáznom kell, már az is atrocitásnak számít, ha éppen csak ránézek valakire. 

Ha hajszolt külföldi utakon kiállításokra menekülök, kutyasétáltatás közben lesem a házak homlokzatát, homokozó mellett nézem a gyerekeket, figyelem a szomszéd háztetőn cseperedő vércsefiókákat, boldog vagyok. Végre megint kedvemre bámészkodhatok. Bámész, bamba gyerekből bámész, bamba felnőtté cseperedtem.

NOVÁK JÁNOS