A Bródy Sándor utcában az „Erdélyi Konyha” alkalmazott ebédkihordónak. Naponta ebéd, és 10-20 fillér „fizetség” egy-egy éthordó házhoz szállítása fejében (pl. a Mester utcába). Két-három is elfért a kezemben.

Visszafelé – azért is, hogy hamarabb érjek újabb szállításra – persze a megszokott villamosütközőn közlekedtem. Nemegyszer a kalauz eldobta a sapkámat.

Egy alkalommal az idősebb éthordó társam beteg lett, így én vihettem a közeli címekre is az ebédeket.

A főnökasszony a Rádióba küldött, lelkemre kötve, hogy nagyon tisztelettudó legyek. Filótás Lili bemondónő részére viszem az ebédet – ő 30 fillért szokott adni.

A hölgy barátságosan fogadott, érdeklődött, miért vagyok ebédkihordó, közben megjegyezte, milyen szépen beszélek és szép hangom van, nem akarok-e színész lenni...

Nem is hallottam ilyen foglalkozásról ... Kedvesen elköszönt. Kifelé jövet a Rádió udvarán, a lefolyó mellett találtam 10 pengőt. Akkor egy tenyérnyi krémes 6 fillér volt; és ennyi pénz nekem kétheti keresményem. (…)

 

joo laszlo
Joó László előadóesten


 

Ilyen évek után ott állni a társakkal mint ingyenes, bentlakó növendék a Kertészképző Iskola hálótermében egy óriási szekrény előtt, melyen a nevem szerepelt...

Itt meg kell állnom egy pillanatra.

Általában jómódú növendékek jelentkeztek az iskolába: parasztfiúk, 20-50 holddal a hátuk mögött, vagy középosztálybeli gyerekek, akik talán képességük miatt nem mehettek ügyvédnek, tisztviselőnek – gondolták a szülők, kertésznek jók lesznek...

Ott álltunk, ki-ki a szekrénye előtt. A többiek méretes bőröndökkel, hónapokra való holmikkal; én meg kezemben az anyám mosta-vasalta, újságpapírba csomagolt egyetlen ingemmel.

Vécsey Tanár úr, osztályfőnököm – a Szabadságharc tábornokának leszármazottja – azonnal átlátta a helyzetet. Jó hangosan odaszólt hozzám:

Eredj az asztalhoz fiam, ott találsz papírt, tollat. Írd le az előző tanáraid névsorát, és hogy milyen tárgyakat szerettetek a legjobban... – Majd a fülemhez hajolt: – Nem kell, hogy ők lássák, lesz majd neked is minden, ami csak szükséges. Igyekezz, fiam!

Háromszori étkezés, tiszta hálótermek, a munka öröme, tanulással a tudás birtoklása! Mint labda, melyet víz alá szorítottak és most fölengedték, hogy ússzon, úgy vetettem magam a jó fizikai, szellemi tennivalókba. A kert területén minden növény, fa, bokor neve latinul, jelfákkal volt megjelölve. Két hét alatt ismertem valamennyit. Úgy éreztem, a kertészet a világ legszebb hivatása, de ha egy kis időm maradt, elővettem Arany, Petőfi, Vörösmarty, Ady Endre verseit, kimentem a parkba a nagy nyárfa alá, és mondogattam őket – cél és bármiféle távolabbi szándék nélkül. Évekig!

Negyedéves voltam, amikor egy áprilisi este a rádióban a Nemzeti Színház örökös tagja, a Színművészeti Akadémia igazgatója, Kiss Ferenc mondott verseket. (Beütött a ménkű!) Mindegyiket ismertem és úgy éreztem, hasonlóan mondanám én is.

(Ki mondhatta volna meg, hogy pontosan 20 év múlva – a háború vihara is közrejátszott – Győr, Sopron, Veszprém színházainak az igazgatója leszek, s egyben ennek a csodálatos tehetséggel megáldott és számtalan hibával terhelt nagy művésznek is.)

 

A felvételi vizsgáim a Színi Akadémiára nem sikerültek. Az ősz mint kertészt Balatonlellén, a híres Bakay sebészprofesszor ötholdas birtokán ért. Megsértődtem a világra, hogy engem, aki „zseninek” tartottam magam, nem vettek föl!... Minél messzebb ettől a várostól. Elfogadtam hát a professzor úr ajánlatát.

Az idősebbek emlékeznek tán, az 1939–40-es év tele az évszázad legnagyobb hidegét és havazását hozta.

Nyári lakásomban, kis vaskályhám mellett reggelre mindig fenékig fagyott a víz a korsóban, de soha még csak náthás sem voltam. Ilyen az emberi természet.

A kert vége a Balaton partjáig nyúlt. Túlzás nélkül mondhatom, a három méternél magasabb hótömeg még májusban is ott volt a szőlőtőkék között, bár a hőmérő már a nyarat mutatta. A természet a maga törvényei szerint tette a dolgát, nekem csupán oda kellett figyelni. Metszeni, permetezni, az üvegházban a nyári növényeket előkészíteni. Igazán jól éreztem magam.

Közben a józan ész győzött, elkezdtem nyelvet tanulni, olvasni, de azért kijártam a partra versekkel túlkiabálni a hullámzó tavat.

A nyár eleje, a jó idő meghozta a professzor családját, lányait, vejeit, unokáit és vendégeit.

Valamikor – egy másik életemben – hal lehettem, mert lételemem volt a víz. Amint a hőfoka – és a munkám – engedte, vagy úszni mentem, vagy a kajakommal szántottam a Balatont.

Augusztus eleje volt. A strand felé eveztem és megszólított egy fiatal, barna lány: kölcsön adnám-e kicsit a csónakom. Hogy ő nagyon szeret evezni, otthon neki is van, de ide a nyaralásra nem hozták magukkal. És – ugye – mellém se ülhet, mert amint látja, a kajak egyszemélyes. Ha megígéri – feleltem –, hogy nem hajózik át Amerikába, tehet egy kört a strand felé, de el ne üssön valakit, és vigyázzon, mert borulós jószág, csupán az én kezemhez szokott.

A lány csakhamar visszatért, egészen jól evezett.

Átadta a csónakot, majd megkérdezte:

Mit csinál ma este?

Ma este – hát...

Ma van az Anna-bál a Kaszinóban. Nem is tudta?

Nem, nemigen voltam még bálban, se a Kaszinóban.

Várjon kicsit, a táskámban a parton van meghívó. Hozok magának egyet. Szeret keringőzni, vagy inkább a tangót kedveli? Tehát 1/2 9-kor. Persze megengedem, hogy mással is táncoljon. – Kedvesen rám mosolygott és már el is tűnt a tömegben.

A bálra gondoltam, arra a kedves lányra, miközben szépre gereblyéztem a kerítés mellett, a százéves fenyők alatt a fehér murvát.

Egy szokatlan méretű autó állt meg a kapunál. Sofőr ugrott ki a volán mellől és nyitotta a kocsi hátsó ajtaját, melyből egy elegáns hölgy szállt ki. A hölgy felém kiáltott.

Gyere csak ide!

Odanéztem, majd folytattam a gereblyézést.

Süket vagy?! Neked szóltam!

Nem vagyok süket, de miért tegez engem? Mit óhajt?

Mi?! Hogyan?! Mit óhajtok?! Te vagy itt a kertész, nem?

Igen, az vagyok, de...

Ne húzzuk az időt, itt van két pengő, és...

Tessék megtartani a két pengőt.

Ez már aztán sok! A méltóságos asszony itthon van?

Nincs kérem, bement a faluba, és csak délre várják vissza.

Akkor mondja meg a méltóságos asszonynak, hogy Keresztes-Fischer Ferencné, a belügyminiszter úr őkegyelmessége felesége kereste, fontos ügyben, és délután fölhívja. Gyerünk István! Ezzel a süket suhanccal elmegy itt az időnk!

Ez egy ilyen nap, gondoltam... Ugyancsak puccos dáma volt.

Az Anna-bál várható izgalma hamar elterelte a gondolataimat erről a találkozásról.

Este 7 óra körül járt az idő, amikor kopogtak a lakásom ajtaján. Szólított a szobalány:

Kertész úr, a fiatal nagyságos úr – maga nem ismeri, mert csak ma délután érkezett, tudja, a professzor úr veje – kéreti, jöjjön föl hozzá a nappaliba.

Köszönöm, mindjárt megyek. Nem tudja, mit akar?

Nem, nem mondta.

Éppen elkészültem az öltözködéssel, hogy majd indulok a bálba.

Jó estét kívánok. Parancsoljon – bemutatkozom, Ő nem teszi.

Ezt a bőröndöt kell kivigye az állomásra az esti gyorshoz. – A képemen láthatta a csodálkozást, mert kínosan megjegyezte: – Nem nehéz.

Akkor miért nem viszi ki ön? Ötven fillérért megteszi önnek a hordár. Elnézést – én éppen a bálba készülök.

Miféle bálba?

A Kaszinóba, az Anna-bálba.

Hová? Maga?! Az Anna-bálba?! A Kaszinóba?!

Igen, oda. Jó estét kívánok.

Ez egy ilyen este – gondoltam...

Kicsit késve érkeztem; a tánczenét még a szalonzene előzte, a lányos szülők az emelvényen társalogtak; olyan finom duruzsoló, mindent egybefogó hangulat volt, ahogy az kulturált társaságnál ilyenkor lenni szokott. A bejáratnál fiatal, 20 év körüli fiúk, lányok, a bál rendezői színes, jókedvű csoportokban beszélgettek, nevetgéltek.

A szép barna lány szemmel láthatóan örült, amikor meglátott. Többször felkértem, és persze másokat is. Talán fél óra telhetett el, amikor észrevettem, hogy amint felkérek egy lányt, pár lépés után azonnal lekérik. Amellett nem olyan barátságos formában, ahogy ez elvárható lett volna.

Amikor éppen szabad voltam, a bál egyik karszalagos rendezője hozzám lépett és kérte, mutassam a meghívómat.

Átadtam, egyben megkérdeztem, miért szükséges ez, hisz’ amikor érkeztem, éppen ő látta már.

Meg kell mondanom uram, nem egy család kifogásolja, hogy ön a lányukkal táncol.

Elnézést, valóban nem vagyok valami jó táncos, de tudtommal nagyobb hibát nem vétettem.

Nem erről van szó. Menjünk talán be a Kaszinó irodájába, ne rontsuk el a bálozók hangulatát.

Ott még hárman vártak rám. Egy izgága legény:

Maga ott kertész a professzor úréknál...

Igen, és mindenféle kertészeti munkát végzek, gereblyézek, permetezek, ez a dolgom.

Lássa be, ez itt nem a maga társasága. Ez az Úri Kaszinó.

Másik ifjú:

Maga például tegeződik a professzor úrral?

Én?! Végtelenül tisztelem a professzor urat, mint ahogy az országban sok ezren, mind, akik ismerik.

Na ugye! Mi viszont tegezzük őt.

Közben megkeresték a lányt, aki a meghívót küldte. Ő csak vállat vont és azt felelte: „azt hittem, egyetemi hallgató”.

Fogjuk rövidre. Mit akarnak?

Arra kérjük – az említett okokat remélem tudomásul vette –, hogy hagyja el a Kaszinót.

Remélem, nem kell erőszakhoz folyamodnunk – szólt közbe a harmadik.

Ahogy így elnézem önöket, nem sok esélyük lenne... Egyébként igazuk van. Nekem semmi keresnivalóm önök között…

 

Három év múlva Erdélyben, Marosvásárhelyen, a Székely gyalogezredben, tiszti iskolán laktanya-ügyeletes voltam. Szemleutamon az újoncok között egy ismerősnek tűnő arcot fedeztem föl. Ahogy a szemünk összeakadt, azonnal tudtam, ő volt az egyik „derék” fiatalember a bálban.

Elém vágódik, hogy beszélhetne-e velem. Kitértem előle. Majd máskor, feleltem. De nem hagyott békén a kíváncsiság. Behívattam a századirodába.

Neve, rendfokozata?

Vojty Bertalan, karpaszományos honvéd.

Álljon kényelmesen. Tehát?

Szeretnék bocsánatot kérni. Nem a magunk jószántából léptünk föl ön ellen...

Hanem?

A bál védnöke Keresztes-Fischer belügyminiszter úr felesége volt. Ő kikérte magának, hogy a „Bakayék kertésze ott bálozzon”, ahol az ő társasága...

Önök voltak vagy öten. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy hitvány dolog, amit művelnek? Ráadásul ostoba is, és még inkább az kulturált emberektől, amikor az ország végveszélyben van.

Igazán sajnálom, hadapród úr...

Most! És akkor, ott a bálon?!

 

Úgy 30 év múlva színházi társalgónkban két előadás között a színészek és az igazgató az ősökről beszélgettek...

Az ember nem válogathatja meg az őseit.” – így az igazgató. – „Nekem például az anyai nagyanyám Keresztes-Fischer Ferenc, akkori belügyminiszter felesége volt.”

Nem szóltam közbe – miért rontsam amúgy is csekély esélyemet nála –, így soha nem tudhatta meg, hogy volt szerencsém találkozni őkegyelmességével.

(Egyébként a belügyminiszter nem egy esetben kitűnt demokratikus intézkedéseivel.) (…)

 

joo_kiferencbankban
Kiss Ferenc mint Bánk bán

 

1940-ben már szeptember elején „beszökött az ősz”. A Balaton-parti város lakossága – a szerencsésebb menekült lengyel katonáktól – duplájára duzzadt. Európát a háború uralta, a keleti front egyre közelebb jött. Az egyén sorsa fabatkát sem ért. „Percemberkék dáridója” zajlott. A rádióban egyre gyakrabban hangzott fel a sláger: „Csak egy nap a világ”...

Jóska, segítőm a kertészetben már jókor reggel érkezett, és hozta az állomásról az aznapi újságot... A háború, az oroszok, szegény Varsó, a németek, az angolok, az amerikaiak...

Budapest, kultúra, színházak,... megakadt a szemem egy kétsoros híren:

Erdély visszacsatolása alkalmával a Színművészeti Akadémia pótfelvételt tart délután 15 órakor.

Az álmaimról, hogy újra megpróbálom a Főiskolát, nem mondtam le. Megszámoltam a pénzem, a fél tízes gyorsra talán elég lesz.

Jóska, vigyázzon mindenre, lehet, hogy két napig Pesten maradok! Ne feledkezzen meg a kutyák ételéről! Aludjon az üvegházban! Viszlát!

Sporttársamtól, Kinizsi Rudi birkózó bajnoktól kölcsönkértem a sötét ruháját és gyalog, át a Ligeten – mert már villamosra nem maradt pénzem – indultam a Főiskolára felvételizni. A barátom sötét ruhájában mégse utazhattam – mint korábban, kifutó koromban annyiszor – villamos ütközőjén.

A Vurstliban egyszer csak elém áll egy koldusasszony (mint a mesében) és kenyérrevalót kér. 40 fillér volt nálam, 20-at neki adtam.(Az akkor egy kiló kenyér ára volt.)

A Főiskola

A felvételi már javában folyt, talán tízen lehettek a váróban, amikor beléptem. A titkár beírt a névsorba és csakhamar szólított.

Kiss Ferenc:

Maga már vót’ itt tavaly is, ugye? Oszt nem sikerült... Maga kertész, ugye? Az szép szakma...

Igen, voltam, de értsék meg, kérem, ide kellett jönnöm.

Váratlan segítség a bizottságból,

Makay Margit:

Milyen szépen beszél ez a fiú, és milyen szép hangja van.

Kiss Ferenc:

No, menjen oda föl. Mit akar mondani?

Petőfi Sándortól a Szülőföldemen című verset.

A harmadik versszaktól velem együtt mondta a befejezésig.

Tudja Petőfitől az Egy gondolat bánt engemet című verset is? – kérdezte Kiss Ferenc

Természetesen – válaszoltam.

Mire Makay Margit:

– „Természetesen” tudja...

Elmondtam. (Azt hiszem, ekkor már szárnyaim nőttek.)

No, gyüjjön ide le! Ha fölvesszük, mibül akar megélni? – vette át a szót ismét Kiss Ferenc.

Hát...

Mutassa, mennyi pénz van magánál?! No, ki vele!

Megmutattam a 20 fillérem és elmondtam hozzá a történetemet... Vágni lehetett a csöndet.

Kiss Ferenc elővette a tárcáját:

Itt van magának 100 pöngő. Fölvesszük. Én magam fogom tanítani. Ne kurvázzon, ne igyon. Tanuljon szorgalmasan. Mer’ ha engem egy Kiss Ferenc tanított vóna, messzebb tartanék. Hónap reggel jelenjen itt meg. A többi dologban a titkár úr majd eligazítja.

A felvételimmel egy időben, égi és földi segítőim is akcióba léptek.

Verseket mondtam a Deák-téri evangélikus templomban (kinek juthattam eszébe?), utána megvárt Dezséri László – akkor még evangélikus egyetemi lelkész – és az életkörülményeim felől érdeklődött. Ezután meghívott, legyek az Evangélikus Egyetemi Ifjúság Egyesületének háznagya. Lett otthonom, ideális körülményekkel!

Jávor Pál a családja birtokában lévő húsüzemek egyik üzletében biztosított számomra mindennap vacsorát. Ebédet – szintén naponta – a Gellért Szálló éttermében szolgáltak föl számomra.

Mi akadálya lehetett ezután, hogy csupán a tanulásra legyen gondom?...

A Főiskola hétköznapjai számomra ünnepnapok voltak. Ahány tanár, annyi személyiség, megannyi jó barát, akitől tanulni lehetett, akinek a pártfogása biztosított arról, hogy a marsallbot a tarsolyomban van...

A szép, negyvenéves Makay Margit, akibe mindannyian szerelmesek voltunk, ha megszólalt, úgy peregtek a szájáról a magánhangzók, akár a gyöngyszemek. Abonyi Géza tartása, zenének is felfogható versmondása (micsoda Krisztus volt Gréban Passiójában!) A száraz Hegedűs Tibor, a már hanyatló Lehotay Árpád. Hozzám legközelebb Nagy Adorján állt. Ha valami jót sikerült létrehozni egy-egy próbán, úgy csillogott a szeme a szemüvege mögött, hogy az maga volt a kitüntetés.

Egyszer Petőfi Sándor Az őrült című verse elmondása után ennyit mondott: „Így még nem hallottam”

Az óra végén egyik csinos évfolyamtársnőm így biztosított érzelmeiről:

Én úgy utállak téged, hogy azt ki sem tudom mondani.

Egy másik, ő kimondottan szép volt:

Én is!

Utolsó évét töltötte a katedrán (horribile dictu) az 1878-ban született nagy művésznő, Hettyey Aranka. Mi, „ifjú titánok” megmosolyogtuk olykor, de ha kedve engedte és elmondott egy-egy klasszikusból részletet, többet tanulhattunk belőle, mint egy alkalmi előadótól félév alatt sem.

Tagadhatatlan, hogy voltak már „bogarai”, hisz’ nemzedékeket oktatott... Az órája rendszeresen így kezdődött:

Szép fiúk előre, csúnya fiúk hátra. Maga – itt rám mutatott – fáradjon a legutolsó asztalhoz!

Egyik délután mégis felém fordult a figyelme:

Na, jöjjön most maga, ne mondják, hogy elfogult vagyok a szép fiúk javára.

A Romeo és Júlia jelenetet próbáljuk, maga biztosan hibátlanul tudja, a csúnya fiúk mindig szorgalmasabbak.

Csakhamar észrevette, hogy nem vagyok olyan lelkes, mint amikor a csinos kolléganőkkel próbáltam. Ezt bizonyosan a képem is tükrözte. Egy ideig tűrte, majd hirtelen felvette a katedráról a teli vizeskancsót, és zsupsz, a nyakamba borította a következő szöveg kíséretével:

Ezután emlékezni fog rá, hogy a partner mindig gyönyörű!

A második év októberében elnyertem az Akadémia Meszlényi-díját:

ezer pengőt! Ebből vettem teljes szobabútort anyámnak 360 pengőért – egy tanító havi fizetése 60-80 pengő, egy úgynevezett társasági ruha 40-60 pengő volt, első szabónál!

Galamb Sándor professzor művészettörténetet és dramaturgiát tanított. Gyönyörű tárgyak, kimeríthetetlenek. Szerettem, és minden szavát lejegyeztem, kiegészítve a főiskolai jegyzetét is.

A félévi vizsgán – talán rosszul aludt, vagy egyéb gondja volt – előttem már két lányt is elbuktatott. Amikor rám került a sor, felszólított, hogy vonjak párhuzamot Aiszkhülosz és Euripidész között.

Időt kértem, hogy összefoglalhassam.

Tudja, vagy nem?!

Ez összetett kérdés, időt kérnék, professzor úr!

Ugyan kérem! Elbukott!

Professzor úr, ön engem nem buktathat el, ismerem és tudom a leadott anyagát, sőt még többet is!

Azt hittem, azonnal ott hal meg. Levegő után kapkodott, felugrott és kiabálva végigrohant a folyosón:

Amíg ez a növendék a Főiskolán tartózkodik, be nem teszem ide a lábam!

Szokatlan volt számára ez a „modor”. A lányok többnyire nem nagyon vették komolyan a tárgyait, és ha rossz jegyet kaptak, körüldongták, mire aztán átengedte őket.

Valahogy megbékíthették a professzoromat, mert a titkár közölte velem, hogy másnap (!) 8 órakor két tanár jelenlétében kell újra vizsgáznom.

Másnap reggel a professzorom rágyújtott egy szivarra és kérdezett, elöljáróban azonban kikötötte, hogy a másik három elbuktatott társam feleleteit is nekem kell – adott esetben – korrigálni, de csak egy-egy szóval (hogy minél többet kérdezhessen).

Folyt a vizsga, áradt a képembe a szivarfüstje 17 percig. Mindent, mindenkiét tudtam.

Eloltotta a szivarvéget, aztán szárazon csak ennyit mondott:

Azért a modorán még lesz mit csiszolni!

Az év végi vizsgán pedig a következő „húzása” volt:

Jól felkészült, fiatalember?

Igen professzor úr, mint mindig! – csíptem vissza.

Nem fog itt nekem brillírozni, beírom a jelest! Elmehet! (Tegyem hozzá, azért kacsintott egyet.)

A dolgok a színjátszásban nem ilyen egyszerűek. Az érzelemgazdagság, a szép beszéd, az ösztönösen jól fekvő hang nagyon fontos kellékek, de legalább ennyire fontos, esetenként még fontosabb a színész mozgáskultúrája. Az úgynevezett „népi származékok” – mint magam is –, vagy például, akik fizikai munkát végeztek, nehéz sportokat űztek, ha sérelem éri őket, hamar begörcsölnek és elvesztik a talajt a lábuk alól. Még inkább így van ez, ha már az első időkben kudarc éri a fiatal színészt... Évekbe telik egy tehetséges rendező irányítása mellett – jelentős szerepekben –, míg behozhatja ezt a hátrányt.

A II. év végén egy váratlan konfliktus alapjaiban megváltoztatta helyzetemet a Főiskolán.

Kiss Ferenc az év művészi munkáját értékelni bejött az előadótermünkbe és személy szerint kitért mindegyikünk eredményeire és hibáira is. Szemmel láthatóan nem volt jó hangulatban. A baloldal sajtója naponta támadta.

Valahogy mi sem voltunk elég fegyelmezettek.

Olvasás közben egyszer csak elfogyott a türelme.

Ha én bejövök, mindenki álljon vigyázzba, és tegye a kezét oldalt a nadrágvarrásra (katonás idők).

Mire az egyik lány megszólalt:

Bocsánat, igazgató úr, de nekem a szoknyámon a varrás középen van.

Az amúgy is feszült légkörben kitört a spontán röhögés.

Igazgatónk, mint egy sebesült oroszlán (talán azt is érezve, hogy marhaságot mondott) felüvöltött:

Ki mer itt nevetni?!

Dermedt csönd. Mire egy ostoba (én):

Bocsánat, igazgató úr, én nevettem.

Maga?! Épp maga?! Ezt még megemlegeti!

(Nem szólóban nevettem.) Kirohant a teremből, úgy vágta be az ajtót, hogy kihullott a vakolat.

Ettől a naptól kezdve sehol nem engedett föllépni.

A következő év első vizsgája Abonyi Géza rendezése, Hauptmann Hannele című műve, a Sugár Károly szerep – igazán sikeres volt –, több vizsgát nem engedélyezett nekem, holott mindegyik tanár rám osztotta a főszerepet, nemegyszer az ő volt nagy szerepeit, például a Henschel fuvarosban, a Két ember a bányában című műben stb.

Teljesen összeomlottam, a talaj kicsúszott a lábam alól, szinte lebénultam. Olyannyira, hogy a pályára való alkalmasságom is megkérdőjelezhetővé vált.

Az év utolsó vizsgáját Nagy Adorján rendezte. Természetesen őt is leállította. Csakhogy Nagy Adorján (mint később hallottam) azt felelte:

Kérem, igazgató úr, én erre a növendékre á-t mondtam, b-t is mondok. Molière A fösvény című darabjában vizsgázik!

Egyik órája után Nagy Adorján – mi csak Dóri bácsinak hívtuk egymás közt – ott marasztalt a tanteremben és megkérdezte, mi az oka az igazgató úr ilyen nagy fokú ellenszenvének. Elmondtam az előzményt...

Hihetetlen, hogy ilyen nagy művész ilyen gyarló legyen – mondta fejcsóválva.

Elkezdődtek A fösvény próbái...

Leírhatom, megállni is alig tudtam a lábamon az első napokban. Lassan, csepegtetve a jó szót, adta vissza az önbizalmam ez a nagyszerű színész-pedagógus.

Végül is – megfelelő eredménnyel – lement a bemutató. Talpra álltam. Azért Kiss Ferencnek volt még egy búcsú-gesztusa: Két egyfelvonásost tűzött műsorra utolsó vizsgaként az osztálynak, szép kolléganőnk számára.

A Violante és a bíró című darab monológ a bűnös Violante részéről. A bíró letakart csuklyában ül – ezt rám osztotta Kiss Ferenc –, így vallatja a bűnöst.

A másik egyfelvonásosban leküldött a súgólyukba, „azt is meg kell tanulni, soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség...” – szólt oda nekem.

A bemutató végén bejött az öltözőnkbe – a többieket kiküldte – és így aposztrofált:

Na, így majd lesz belőled színész, de ahhoz a jó modort is meg kell tanulni!

 

1943 tavaszán még tombolt a háború.

A katasztrofális doni veszteséget pótolni kellett. A hadsereg feltöltésére minden épkézláb embert behívtak, és párhetes kiképzés után a frontra küldték. Az ország a vesztébe rohant, és ebből a mókuskerékből nem lehetett kiszállni.

Az egyik ilyen nagy begyűjtő központ a Kilián-laktanya volt.

Vagy kétszázan kaptunk arra a napra SAS-behívót. Ott álltunk a végtelen hosszú folyosón az orvosi vizsgát végző bizottságra várva.

Úgy kétórai álldogálás után megjelent az orvos, egy őrmester és egy írnok.

Emberek! – szólt az őrmester –, a doktor úr kérdéseket tesz föl maguknak, arra röviden kell válaszolniuk. Értve? A doktor úr kérdésére vigyázzba vágják magukat!

Az orvos-hadnagy – szája szélén cigaretta füstölt – fáradt, gyomorbajos ember benyomását keltette.

Neve, kora, panasza?

Bándy Tamás 29 éves, tüdőbajjal kezeltek, azért nem...

Alkalmas!

Józsa Péter, a bal lábamon fekély van, és...

Alkalmas!

Ez így ment megállás nélkül.

Bennem egyre gyűlt az indulat, és amikor elém lépett – mielőtt megszólalhatott volna, közbevágtam:

Alázatosan jelentem, teljesen egészséges vagyok! – Megállt benne az ütő, elvörösödött.

Ki a kurva anyád kérdezett?! Őrmester, vigye ezt a nagypofájút az aknavetősökhöz, és mondja meg a kiképzőnek, hogy legyen gondja rá! Lelépni!

Lássa, most megkapta. Két hét alatt kiképzik, oszt’ küldik a frontra. A legtöbb az aknavetősöknél hagyja ott a fogát. Mi maga civilben?

A Színművészeti Akadémián vagyok harmadéves.

Színész lesz? És már játszik is?

Igen, kisebb szerepeket a Nemzeti Színházban. Őrmester úr, szereti a színházat?

Hát... szeretném, de ebbe a rohadt világba mi oda nem jutunk el.

Családos, őrmester úr?

Persze, van két nagy fiam, iskolások még, meg egy lányom, és persze a feleségem ugye.

Lenne kedve eljönni a Nemzeti Színházba? Mondjuk vasárnap. Jó darabot adnak, A Noszty fiú esetét a Tóth Marival, én is benne vagyok egy kis szereppel. Szereznék egy páholyt az egész családnak. Ott megvárnám a színház előtt, tudja, ahol a 6-os megáll.

Azt mondja, vasárnap? De hát hol lesz már maga vasárnap?

Nézze őrmester úr, a „doktor” rohadtul igazságtalan volt.

Na-na!

Ha szóra méltat, elmondtam volna neki, hogy nekem fölmentésem van október 1-ig, míg befejezem az iskolát, a honvédelmi minisztertől! Ő pedig nagyobb úr, mint ez a sintér!

Mutassa a papírját! Mond valamit... Szóval mind elférünk abba a páholyba?

Valamennyien. Akkor várnám, vasárnap 3/4 7-kor ott, ahol a színészek szoktak bemenni, a színház portájánál.

Rendben van, ott leszünk. Bemegyek majd az irodába és kiemelem a kartonját. Viszontlátásra, színész úr.

Kiss Ferenc pálfordulását jó néhány hónapig nem hevertem ki, de anyám szavaival élve, soha nem tudni, mit miért mér ránk a Sors, mi mire lesz jó – talán csak évek múlva...

Azért történt velem közben két biztatás is.

A Nemzeti Színház Márai Sándor Kassai polgárok című drámáját tűzte műsorra, többek között Somlay Artúr és Szörényi Éva főszereplésével. Nagy gondossággal, gazdag díszletekkel készült a színház a sokszereplős, jelentős bemutatóra. Mi, végzős növendékek is mind benne voltunk, én egy nagyszerű epizódszerepet kaptam. A házi főpróbán megjelent Márai Sándor is. Mi éppen az öltözők előtt várakoztunk. A második felvonás után az igazgató, Németh Antal kíséretében előttünk haladt el Márai és odaszólt Németh Antalhoz:

Várjon csak! Hozzám lépett, azonnal fölálltam. – Örülök, hogy szerepet kapott a színdarabomban, önből nagy művész lesz. Sok sikert!

(Azért ez se semmi.)

Ugyanezt a színművet láthatta Szőts István filmrendező, mert pár nap múlva levelet kaptam tőle, hogy keressem föl az irodájában: szerepet szánt nekem az Ének a búzamezőkről című filmjében.

El is játszhattam Rókus szerepét...

Néhány szó Szőts Istvánról... Amikor megtudta, hogy épségben hazaérkeztem, azonnal hivatott, keressem föl. Háború utáni első filmje, a Mezei próféta férfi főszerepét szánta nekem. Az újjáépült ország fiatal „népi hősét” Tamási Áron regényéből. Már tíz napja próbáltam vele a szerepet, amikor a film terve kútba esett. Tamási Áron kedvese, Szőke Éva – később a Bartók Éva nevet vette föl – addig rágta az író fülét, hogy „neki előnytelen, ha egy ismeretlen színész lesz a partnere”, míg Tamási Áron kérte Szőts Istvánt, keressen „sztárt” a férfi főszerepre.

Szőts István a jelenlétemben adta vissza a megbízásra fölvett előleget.

A szerepet az igazán kitűnő Benkő Gyula kapta, ám Kalmár László rendezésében. (…)

 

joo_nagy adorjan - lord stanley - iii. richard
Nagy adorján mint Lord Stanley – III. Richard

 

Az újabb SAS-behívó nem sokáig váratott magára.

Két hét sem telt el a diplomám kézhezvételétől, amikor átvettem. Ezúttal azonban Budatéténybe, a Honvéd Tudósító Osztályhoz szólt, ismertebb nevén a „Lanáriára”.

Keveseknek mond valamit a „Lanária” szó, de 1943–44-ben sokaknak az életben maradás lehetőségét jelentette.

Budatétény térségében – a „Lanária” székhelyén – hatalmas gombapincék biztosították a tudósító század és a lakosság részére is a menedéket a bombatámadások elől. Békében innen látták el finom gombafélékkel a fővárost. A csekély számú sorállomány mellett a kivételezettek, az ügyesek, de számos író, zenész, újságíró és jó néhány egyéb művész és híresség is megtalálható volt a században.

Itt találkoztam Szabó Lőrinccel, Legenyei Jóskával (pécsi öregdiák). Velem egy szakaszban volt Sőtér István, Koroda Miklós, Forray Miklós karmester, Illés Sándor hírlapíró, Baternay Béla a Népszavától... Engem a véletlen juttatott közéjük.

A sorozáskor még a Kertészeti Iskola negyedéves növendéke voltam, érettségi előtt, így aztán legénységi állományba – őrszolgálatra, laktanya körüli munkákra – szánták a most behívottak jórészét.

A haditudósító század a VKF/2 állományába tartozott a HM-ben, V. Csikós Jenő ezredes (alanyi költő, de annak borzalmas) barátságos „Atyja” igyekezett lenni a századnak. A „Lanárián” a minden jó ügyet felkaroló Kiss századost kedveltük leginkább. Hatvanas, bölcs tanárember volt. A szélsőjobb sem maradt ki, Zámbó őrnagy képviselte.

Az arisztokráciát N. Bárdossy Pál főhadnagy, a miniszterelnök unokaöccse (valamiért kiszuperálták a testőrségből) testesítette meg.

Az első időkben ő volt a kiképzőtisztünk.

Mindenki előtt kellett volna említsem Merényi Elemér főhadnagyot. Orosz frontot megjárt, bátor, egyenes jellemű férfi volt. Részt vett az ellenállási mozgalomban.

Bárdossyval mindjárt az első napokban meggyűlt a bajom.

A század éppen befejezte az aznapi „futás, jobbra-balra át” gyakorlatot és pihenő állapotban várakozott. Bárdossy megállt előttem.

Mintha a te neved hallottam volna a múlt héten a rádióban. Te színész vagy?

Alázatosan jelentem, igen.

Van zsebkendőd?

Alázatosan jelentem, van.

Látod, milyen poros a csizmám? Ilyenben nem járhat a te parancsnokod! Színész még sohasem pucolta; gyerünk, fényesítsd ki!

Ahogy ilyenkor lenni szokott, elhangzott néhány kötelező röhögés, kíváncsi mozgolódás.

Na, mire vársz?!

Alázatosan jelentem főhadnagy úr, nem tisztítom ki a csizmáját!

Elmaradt a röhögés, feszült csend állt be.

Mit merészelsz?! Kiköttetlek, szarházi!

Engem ide katonának hívtak, nem azért, hogy az ön csizmáját tisztítsam. Van önnek tisztiszolgája...

A főhadnagy, miután kockára tette a tekintélyét az újoncok előtt, valami módon ki akart lépni a helyzetből.

Ahogy látom, nem vagy „karpaszományos”.

Folyamatban van, főhadnagy úr, csak néhány irat hiányzik még...

Akkor az egyáltalán nem biztos. Volt már rá példa! Addig is, őrmester, vigye odább és gyakorlatoztassa meg ezt a bandát! Ne kímélje őket! Ellenőrizni fogom! „Egy mindenkiért! Mindenki egyért!” Azt is megbánod, hogy megszülettél!

A karpaszomány viselésére azok az érettségit, egyetemet végzett személyek jogosultak, akik nagyszülői felmenőkig bizonyítani tudták „árja” származásukat. Őket küldhette a behívó parancsnokság – ha arra alkalmasnak találta – tiszti iskolára, ahonnét mint tartalékos tisztek kerültek ki.

Az igazat megvallva, én hiába is vártam volna, hogy minden papírom összejöjjön, így igazolva „árja” származásomat. Apám – még születésem előtt – elhagyta anyámat, tehát aligha tudtam volna a felmenőimet apai részről produkálni. Amit lehetett, azért begyűjtöttem: érettségi, újraoltási, örökbe fogadási, sport kitüntetési stb. papírokat. Szabadságot kértem, és felmentem paksamétámmal a Honvédelmi Minisztérium illetékes osztályára.

Ezredes úr, .….. honvéd alázatosan jelentkezem az irataimmal, karpaszomány viselése céljából, a Haditudósító Osztálytól, Budatétényből.

Ma sietek, fiam, de azért lássuk csak! Mi a foglalkozásod civilben?

Színész vagyok.

A Színiakadémián végeztél?

Igenis, ezredes úr, idén nyáron.

Egy, kettő, három... éppen 12! Rendben van, fiam, aláírom! (Ez hogy jött össze?!) Tizedes, iktassa, és küldje át a másolatot... vagy inkább adja is oda a művész úrnak. Hamarabb elintéződik. Szervusz, fiam!

Így lettem – apai felmenők híján is – karpaszományos.

Mi okból történhetett, nem tudni, Bárdossyt áthelyezték... és helyébe Z. őrnagy került...

A „végső győzelem” elvakult híve, frontot járt, szélsőséges beállítottságú katona. Szívből utálta a karpaszományosokat, ezeken belül az entellektüel „szabadgondolkodókat” még jobban...

Nemegyszer – pihenő időnkben is – közénk ült, hallgatta beszélgetéseinket, vitáinkat...

Éppen a megszokott társaság, Sőtér Pista, Koroda Micu, Illés Sanyi és Baternay Béla ültünk a fészerben, amikor bejött:

Ne zavartassák magukat karpaszományosok, folytassák nyugodtan. Nem haragszanak, ha intellektuális vitáikon magam is tanulok egy keveset, ugye?

Éppen a Hamletről beszélgettünk, kedvenc témánkról.

Csak folytassák, bár meg szeretném jegyezni, hogy szerintem az ilyen defetista műveket, mint ez a Hamlet, már régen, nyilvánosan el kellett volna égetni...

Lehet, provokálni akart csupán, vagy valóban ez volt a meggyőződése, de a társaság bámult a meglepetéstől. Egyedül Illés Sanyi kezdett bele egy mondatba...

Mit motyog Illés karpaszományos?! Na, köpje ki bátran! Ígérem, becs’ szóra, nem haragszom meg.

Csak annyit, ha megengedi őrnagy úr, hogy szerencsére a történelem túlélt már jó néhány könyvégetőt...

Nahát ezt azért megjegyzem magamnak Illés karpaszományos! Jellemző ez a vélemény az egész rohadt gyávaságukra! Még emlékezni fognak erre! Jó napot!

Barátságunk, beszélgetéseink kultúrámban sok hiányosságot pótoltak... Sőtér Istvántól Kosztolányi költészetét ismertem meg alaposabban, Baternay József Attilát szerettette meg velem egyszer s mindenkorra. Meg is ajándékozott egy kötettel, hisz’ a főiskolán alig hallottunk róla...

Sőtér Istvánnal igazi barátok lettünk, nem-egyszer jártam náluk... Egyik alkalommal, amikor együtt mentünk a lakására, a postaládáját kinyitva, benne egy nem postán feladott levelet talált. Felbontotta, kissé elsápadt, majd átadta nekem, olvassam el. A levélben ez állt: „Ne feledje el, M. Sőtér, hogy Maurice Chevalier-t együttműködés miatt halálra ítéltük!” Olvashatatlan aláírás.

Nem értem... tudomásom szerint amióta bejöttek a németek, nem publikáltam semmit...

A napokban, én hallottam a rádióban, a Templomrablók című regényedből olvastak föl egy részletet.

De tőlem nem kértek engedélyt, anélkül sugározták! Azonnal fel kell vennem a kapcsolatot a mozgalommal és tisztáznom magam!

A sors fintora, hogy a századból egyedül engem küldtek tiszti tanfolyamra Erdélybe, Marosvásárhelyre, úgynevezett zászlósi tanfolyamra, a Székely gyalogezred állományába... Harmincöten voltunk Budapestről, más-más alakulatoktól idevezényelve. Tanárok, mérnökök, kistisztviselők, úgy 30 és 40 közötti korosztály, köztük Gergely Ferenc, a kiváló orgonaművész, már akkor a Zeneművészeti Főiskola tanára.

Bájos katona volt – ha lehet ezt mondani egy kétballábas férfira. Ha összecsapta a bokáját, tegyük föl vigyázzállásba, tíz esetből legalább háromszor hanyatt esett. Mindemellett sajátságos, fanyar humora volt, telítve jó adag öngúnnyal.

A csapat annak rendje és módja szerint végigküzdötte a féléves kiképzést a Kárpátokban, kötésig hóban, fagyban, derekasan. A front egyre közelebb jött, már nem volt messze a Kárpátok lábától. A tanfolyamot befejeztük. Kitavaszodott, de a remény a szívekben egyre inkább fogyott. Március 14-én megkeresett az ezredes segédtisztje:

Öregem, téged kérünk föl, hogy holnap a március 15-i ünnepségen elmondd a Szózatot. Gondolom, nem okoz nehézséget. Azért nem szóltunk előbb, mert váratlan események is közbejöhetnek. A katedrálisban lesz, Gergely Feri fog orgonán kísérni. Beszéljétek meg.

Ne haragudj, miféle „váratlan eseménytől” tartunk?

Sajnos, nem közölhetem, öregem. Készüljetek föl, a szomszéd falvakból civilek is jönnek, szervusz.

Másnap ragyogó napsütés köszöntötte március 15-ét. A tavasz minden ígérete benne volt a levegőben. A katedrálison kívül ötezer bajtárs... Szívszorító volt a hely, a közeli front, s hogy mindaz, amit éreztünk, elkerülhetetlen.

Hazádnak rendületlenül légy híve ó magyar” – alásimult az orgonaszó...

Igazán nagyszerűen mondtad – így a segédtiszt –, a szívnek éppúgy, mint az értelemnek. De nem csak ezért kerestelek, az ezredes hívat, gyere azonnal, odakísérlek hozzá.

A Székely gyalogezred parancsnoka 50 év körüli férfi volt, arányos termetű, arcát mintha valamelyik Szervátiusz faragta volna remekbe. Barázdált, markáns vonásai kemény, de joviális férfit mutattak.

Állj kényelmesen, fiam. Szeretném megköszönni neked és az orgonaművész barátodnak – tolmácsold majd neki – ezt az élményt, a Szózatot... A bajtársak is megértették, hogy mi a HAZA, hogy mit jelent ezekben a vészterhes napokban... Köszönöm fiam. Mert tudod, néha hallgatom a budapesti rádiót, elkeserítő, ahogy ez a „Dani bá” az erdélyi embereket bemutatja. Mintha valamiféle bohóc-nép lennénk, jópofáskodik rajtunk... Ezek a magyarországiak meg azt hallva, azt hiszik, ilyen a mi népünk, a székely nép. Holott évszázadok óta, nap mint nap kemény élet-halál harcot kell vívjunk Erdély magyarsága megmaradásáért... Mondd el ezt otthon, ha hazajutsz... Minden jót, fiam.

Így még nem hallottam beszélni az öreget, pajtás, le a kalappal... Mondhatom, szerencséd volt, meg nekem is, hogy hallhattam. De várj csak, azt mondta „ha hazajutsz”... Egy kis gond van ezzel... mit tagadjam, nem is kicsi! Neked most elmondom: ma reggel jött meg az ezred részére a rejtjeles távirat, miszerint holnap hajnaltól életbe lép egész Erdély területére az „általános mozgósítás”. A rendelkezés értelmében holnaptól minden katona oda tartozik – állományilag is –, ahol jelenleg van. Tehát nem mehettek haza Budapestre. Hacsak...

Hacsak...?

Nem próbálsz kihallgatást kérni az ezredestől, hogy ti harmincöten hazamehessetek... Ismerem a körülményeiteket, a kiképző századosotok nem nagyon kedvel benneteket, de most távol van. Ti meg már két hete itt rostokoltok!

Mit tanácsolsz? Az ezredes úr tudja már a mozgósítás tényét?

Még nem jelentettem. Vágódj oda elébe. Ilyenkor, napos időben ki szokott ülni az irodája elé. Elmondod, hogy a legtöbben családosok a bajtársaid, és múlt év októbere óta nem voltatok otthon stb., el ne feledd beleszőni a mondókádba, hogy „úgy fordulok Önhöz, mint az apámhoz”, ezt szereti hallani, magányos ember, jólesik neki...

Így is történt, az ezredes megkérdezte, mikor szándékoznánk utazni.

Ha lehet, még ma, ezredes úr...

Hívd ide a zászlós urat!

Itt van a közelben. Zászlós úr!

Ezredes úr, parancsára megjelentem.

Meg tudod oldani ezeknek a pestieknek, hogy még ma elutazzanak? Mert hogy ezt kéri ez a fiú.

Igenis, ezredes úr, a délután ötórás vonattal megoldható a kívánságuk.

Rendben van, intézd legjobb tudásod szerint, hadd menjenek. Nem rajtuk múlik, az már biztos, jobb nekik, ha kimaradnak abból, ami a következő hetekben vár ránk. Isten áldása veletek, fiam.

Két óra múlva a vonaton ültünk. Hazafelé 35 ember, kis szabadságot kapott – talán a haláltól, hiszen a Székely gyalogezredből ha egy századnyi maradt, felőrölte a túlerő, a minősíthetetlen hadfelszerelés. Úgy lehet, a Szózat is segítségünkre volt... (…)

 

Ezekben a nagyon sűrű napokban egyszer-egyszer anyámat is láthattam, testvéreimet, ritkábban barátaimat. Mindenképpen fel akartam keresni a főiskolán a mellettem egyedül kiálló tanáromat, Nagy Adorjánt, a népszerű, puritán Dóri bácsit. Autóstoppal jutottam ki hozzá Szentendrére. Becsöngettem az ismert villa kapuján. A felesége jött a kapuhoz:

Hát maga?

Kezét csókolom, művésznő, elnézést, nem szeretnék alkalmatlankodni, a tanár úrhoz jöttem, akarom mondani, Dóri bácsihoz.

Itthon van, örülni fog magának. Mindjárt szólok neki!

Szervusz fiam! Mi szél hozott erre, ahol, nyugodtan mondhatom, „a madár se jár”?

Elnézést, nem szeretném zavarni és nem szeretnék okosakat mondani. „Fix pontot” keresek. Ég a világ négy sarka, és legtöbbünk csak kóvályog benne, céltalanul... Mostanában a szokottnál is többször jutott eszembe, tanár úr.

Elég öreg vagyok fiam, hogy azt tegyem, amit a jellemem diktál. Most nagyobb a baj. Napok alatt elérik a fővárost az oroszok, ki tudhatja, mit hoz a jövő, ha végre béke lesz... A németek utolsó napjaikat élik Magyarországon... bérenceik, a nyilasok szintén... Tisztességesnek, szolidárisnak kell lenni az üldözöttekhez, a kiszolgáltatottakhoz, és – amennyire tőlünk függ – igyekezni kell megmaradni! Nem lesz könnyű, főképpen az utolsó napokban. Elvisznek, elpusztítanak mindenkit, akiről csak megsejtik, hogy nem szívleli őket...

Szeretném felajánlani – ezért is jöttem –, ne legyen rá szüksége – a pisztolyomat. Csupán végső esetre. Kérem, fogadja el.

De... hát... neked is szükséged lehet rá...

Nekem „jó forrásom” van, ahonnan biztosan kapok másikat.

Hogy köszönjem meg fiam a látogatásodat is... meg ezt a veszedelmes szerszámot...

Az adós mindenképpen én vagyok, és maradok is, kedves Dóri bácsi!

Minden jót fiam! Járj szerencsével és vigyázz magadra!

Október 11-e volt...

Szép kedvesemet vártam a szokott helyen, hogy együtt utazhassunk Budatéténybe... Alkonyodott.

A levegőben repülőgépek köröztek, a gépekből kiszórt röpcédulák mint hóesés hullottak alá.

Jó néhányan néztük a sárguló juharfa alól: egyszer csak egy negyven év körüli civil ruhás férfi lépett hozzám.

Igazolja magát! Körzeti megbízott vagyok. Nevem, Balázsi Árpád százados. Itt az igazolványom. És ön? Hogy hívják? Mutassa a zsoldkönyvét, hadapród! Ne csodálkozzon, hogy nem vagyok egyenruhában, de így könnyebb elkapni a lógósokat. Bizonyára ön is megveti az árulókat, akik a végveszélyben cserben hagyják a hazát, és megbújnak pincékben, padláson... Lássam a zsoldkönyvét hadapród! Egyébként melyik alakulatnál szolgál? És hogy lehet itt ilyenkor? „Együtt tartás” parancs van minden laktanyában! A zsoldkönyvét!

Nyúltam a zubbonyom zsebéhez... abban a pillanatban állt be tőlem pár lépésre a kék busz. A százados kikapta a kezemből a zsoldkönyvem, én nagyot löktem rajta, mire hátraesett; én meg fölugrottam a buszra, amely így megmentett, hiszen közel volt a Margit körúti fegyház, és a napokban jelent meg Beregffy vezérezredes, honvédelmi miniszter rendelete, miszerint „aki destruál, vagy rábizonyul, hogy katonaszökevény, a helyszínen fölkoncolandó”...

Beérve a laktanyába, jelentettem a történteket parancsnokomnak, Merényi főhadnagynak.

Nem sok idejük van már ezeknek, fiam, ezért vadásznak újabb áldozatokra, és nem ismernek kegyelmet. Nála maradt a zsoldkönyve, azt mondja?

Igenis, főhadnagy úr. Csak így tudtam elmenekülni.

Holnapra biztosan megjön a parancs, hogy elővezesselek a Margit körútra. Én díszbe vághatom magam, téged főbe lőnek, hogy példát statuáljanak; nekem meg egy jó katonámmal kevesebb lesz... Kell ez nekünk?! Egyébként nagy marha vagy fiam... Még nincs itt az idő... Most mi a fenét kezdjek veled... Várj csak! Megvan! – Ebben a pillanatban belépett egy közismerten nyilas érzelmű tiszt.

Hadapród, kimegy a frontra! Átveszi a csepeli nagy adó parancsnokságát! Szedje össze a szakaszát, vételezzenek három napi hideg élelmet.

Félórán belül jelentkezik a „nyílt parancsért”! Végeztem!

A csepeli nagy adó akkor a legexponáltabb hely volt az országban. Három nap feszült várakozásban telt el, mondhatni esemény nélkül.

Elfogyott az élelmünk, újabbat nem volt kitől várnunk.

Szerencsére vagy száz méterre állt egy szerelvény, melynek egyik kocsija elsőrendű jonatán almával volt megrakva. Valahol biztosan várták, így azonban nekünk maradt – egyedüli tápláléknak.

Október 14-én hajnalban megszólalt a telefon külön vonala, amelyik a „Lanária” központi parancsnokával közvetlenül kötött össze bennünket.

Kiss százados, a laktanya nagy öregje volt a vonalban.

Jól figyelj, fiam, fegyveres támadás várható, inkább a nyilasok, mint a németek részéről. Kettőzd meg az őrséget. Ha bárki illetéktelen a körzethez közelít, azonnal megsemmisíteni! Holnap reggel a nagy adó frekvenciáján a Kormányzó úr beszédet intéz az ország népéhez. Az életeddel felelsz azért, hogy ez a beszéd zavartalanul elhangozhasson. Ugye, megértettél fiam!

Igenis, százados úr!

Még valami! Megérkezett a HM-ből a zászlósi kinevezésed. Ha lesz időd, fölvarrathatod a rendfokozatot. Gratulálok, zászlós úr, személy szerint külön is. Sajnálom, hogy nem jobb körülmények között tehetem.

Másnap délután:

Zászlós úr, Kiss százados úr a vonalban!

Sikerült fiam, fontos volt! Nagyon fontos, hogy a világ tudomást szerzett a nemzet szándékáról. Azzal, hogy a Kormányzó úr fölmondta a szövetséget a náci Németországgal, a nyugati hatalmaknak nem lehet többé kétsége: ránk számíthatnak.

Értem. Parancsot kérek a továbbiakra!

Naivság lenne azt hinni, hogy ebbe akár a németek, akár hazai vazallusaik, a nyilasok belenyugodnának. Már itt nálunk is egymásnak feszültek az indulatok... Várható, hogy még ma, de legkésőbb holnap német egységek jelennek meg az adónál. Fölhatalmazlak, jobban mondva: parancsba adom és ezt itt írásba is lefektetem, hogy fölösleges vérontás elkerülése végett ellenállás nélkül átadod az adó parancsnokságát! Ha ez megtörtént, közjármű igénybevételével haladéktalanul elindulsz Sopronba, és jelentkeztek a szakaszoddal a városi parancsnokságon. Jelzem az érkezésetek! Ott megkapod a további utasításokat. Ha közben engem bármi érne – hisz’ tudod, mennyire utálom ezt a bandát –, cselekedj belátásod szerint! Hangsúlyozom: ezt minden vonatkozásban rád bízom! Remélem, megértettél...

Ebben a pillanatban berohant a tizedesem.

Zászlós úr, német teherautók álltak meg a kapunál, és egy személygépkocsi is!

Nyisd ki a kaput és tisztelegj!

Morgen! Herr Oberfähnrich?

Ja, ich bin Oberfähnrich.

Sprechen Sie Deutsch?

Nur wenig. Bitte ungarische Dol-metscher!

Bleier! Sagst du, übersetzt!

Jawohl, Herr Major!

Az őrnagy úr elnézést kér, de őt úgy informálták, hogy ön beszél németül. Egyben sajnálja, hogy még nem volt ideje fölvarratni a friss rangjelzését... és gratulál a kinevezéséhez!

Mondja meg az őrnagy úrnak, hogy köszönöm. Látom jó informátorai vannak a „Lanárián”, a hétszenségit! Azt is mondja meg: kérem, végezzünk hamar!

Jawohl! Alles ist in Ordnung! Auf Wiedersehen!

Marhavagonokban, gépkocsi karavánokhoz csatlakozva – melyek éppen visszavonulóban Nyugat felé tartottak – érkeztünk, most éppen gyalogosan egy Sopron környéki tanya elé, ahonnan jajveszékelés, sikoltozás hallatszott... Három nyilaskarszalagos suhanc vonszolt egy jókora borjút kifelé az udvarból...

Elviszik az egyetlen jószágunkat... rablók! Segítsenek az Istenért! – kiáltozott egy idős parasztasszony.

Maradjatok itt, odamegyek. Hárman biztosítsatok!

Azonnal vigyétek vissza azt az állatot!

Maga nekünk nem számít, zászlós úr! – vágott közbe az egyik suhanc –, a főhadnagy testvér azt a parancsot adta, hogy szerezzünk – bárhonnan is – vacsorára húst a szakasznak. Parancsot teljesítünk! Maga nekünk nyóc!

Mit mondtál, te taknyos gazember?!

Ebben a pillanatban a két másik suhanc az oldalamba nyomta a géppisztolyát.

Nézze, zászlós úr – pimaszkodott az előbbi –, lehet, hogy maguk többen vannak, és mi is megdöglünk itt, de előbb maga megy a francba, mer’ a mi német fegyvereink húszat okádnak addig, amíg a maga emberei újratöltenek. Egyébként itt a „nyílt parancs”, megnézheti!

Tessék hagyni – sírdogált az asszony, – ... Isten bűnömül ne vegye, hogy kiabáltam... inkább vigyék el ezek a mocskok a borjút, mint hogy magának baja essék...

 

joo_lakihegyiivilaghaboru1944
Lakihegy, 1944

 

Jelentkeztünk a városparancsnokságon, Sopronban. Az ezredes barátságosan fogadott:

Megérkeztetek, jól van. A szakaszodat egyelőre besoroljuk másik századba. Később majd meglátjuk, együtt maradhattok-e. Pár nap múlva megjön a HM-ből a parancs az áttelepülésre Ausztriába. Mit nézel ilyen kétségbeesetten? Tudsz jobbat?! Egy hét se telik bele, az oroszok itt masíroznak a ház előtt. A tiszteket egyből főbe lövik, vagy Szibériába hurcolják...

A szállásod itt lesz a körletben. Pár napig a nagyállomáson leszel beosztva mint állomásparancsnok. Intézkedési joggal! Egymás mellett van a magyar és a német parancsnokság. Kényes feladat, ügyelj magadra!

Megkérdezhetem, ezredes úr mit ért ez alatt?

Most nincs idő magyarázatra. Kiss százados ajánlása nekem garancia a személyed felől. Pihend ki magad, fiam... Reggel 8 órára egy tizedes érted jön!

A nagy kultúrájú, csöndes város lakossága megháromszorozódott. Akár minden kőhajítás főtisztet talált volna... Alig győztük a kezünket a sapkánk szegélyéhez emelni, annyiszor kellett tisztelegni.

A legénység nem volt látható, mert a laktanyákban „együtt tartásban” időzött.

Az értékek devalválódtak, vagy tíz-hússzorosára emelkedtek. Az élelem a boltokban fogyóban volt. Öt liter benzinért egy kisebb vagyont is elkértek. Százával „parkoltak” az utak szélén a márkás autók. A jobb módúak, meg akiknek „vaj volt a fején”, a családjukat is magukkal hozták. Minél messzebb Nyugatra a rohamosan közeledő ellenség elől!

Egyre kevesebb karszalagos nyilast lehetett látni. Átvedlettek civil ruhába, remélve, hogy senki nem emlékszik majd rájuk. A város tele volt rémhírekkel. Ezek legtöbbje sajnos beigazolódott.

Második napomat töltöttem szolgálatban a főpályaudvaron. Naphosszat döcögő, zsúfolt katonavonatok, hadifelszereléssel megrakott tehervonatok haladtak át pár perces megállással ellenőrzés céljából, vagy üzemanyag-felvétel miatt.

Már erősen alkonyodott azon a pénteki napon... Este az egyik külső vágányra hosszabb szerelvény állt be... marhavagonokból rakták össze...

Egy arra haladó teherautó néhány pillanatra megvilágította a szerelvény 3-4 kocsiját...

A látvány döbbenetes volt! A bedrótozott „ablak”-nyíláson kezek nyúltak ki, és kiáltások hangzottak: – Segítség! Vizet! Vizet!

Alig ért a tudatomig, mit is látok... Megragadtam a készenléti két légóvödröt, hogy odavigyem... Ebben a pillanatban mögöttem felüvöltött a német parancsnok:

Halt! Was machst du?! Wissen Sie nicht Judisch?! – és hallottam géppisztolya závárzatának csattanását – Zurücktreten! Sofort Herr Oberfähnrich!

A jó szándékú ezredes – értesülve a történtekről – a hajnalban Ausztriába áttelepülő 1. századba sorolt, attól tartva – és erre minden esély megvolt –, hogy a németek „kikérnek”...

Ott állt a szerelvény a hajnali szürkületben... mögöttünk Magyarország, előttünk Ausztria...

Visszajövünk-e...? Visszajöhetünk-e a HAZÁBA...?

Anyám, testvéreim, barátaim... és Ő, Klára... Klára... a… Szép Szerelmem, akit úgy sodort el a háború, mint novemberi szél a sárga falevelet... (…)

 

Debrecen 1945. augusztus

Mozgalmas város volt akkoriban Debrecen. Mondhatni az ország fővárosa. Itt székelt a kormány, naponta szállingóztak a csont-bőr sovány hadifoglyok, számos író is feltűnt az utcákon. Zilahy Lajost például azonnal a Szovjet–Magyar Társaság elnökévé választották.

Közeledett az első szabad választás.

Sarkadi Imre, bár ő a parasztpárt korifeusa volt, felkért, mondanék verset a Kisgazdapárt választási nagygyűlésén az Arany Bikában.

Ady Endre A tűz márciusa című versét választottam. Nem lehet leírni azt a feszült légkört...

Amikor ezekhez a sorokhoz értem: „Testvéreim, nincs nemigaz szavatok, s százszor többet merhettek, minthogy mertek!”, elszabadult a pokol.

Kiabálás, lábdobogás, üvöltés, hangzavar. Ilyen lehet egy forradalom kezdete... Ismételnem kellett...

A szálló bejáratánál várt a színházunk párttitkára – félrehívott.

Ide figyelj, Bálint Gábor! Ha még egyszer fel mersz lépni ezeknek, bemegyek a rendőrségre és följelentelek, hogy azt mondtad a színházban a Jóskának,…

Kinek?

... vagy a Pistának, nem mindegy? Hogy én rohadt kommunista rabló vagyok! És többé nem látod a Napot! Értve vagyok, zászlós úr?

Többé nem léptem föl Debrecenben senkinek!

Kertész Sándor volt a párttitkárunk, aki pár év múlva kivándorolt Amerikába és ott jó hírű színházat működtetett, melyet a magyar közösségek szívesen látogattak. Fellépett nála Szeleczky Zita, (kis ideig) Szabó Sándor és még sok neves művész.

Egy közszereplésem azért mégis adódott:

A háború utáni első hónapokban sok dolguk volt az Igazoló Bizottságoknak.

A hét egyik szerdáján – bár én nem voltam a Parasztpárt tagja – Sarkadi Imre felkért, hogy megbízottjukat – betegsége miatt – helyettesítsem a párt részéről az Igazoló Bizottságban. Majd kooptálnak erre az alkalomra. Az MKP, a Szoc.dem., a Kereszténydemokrata párt, a Kisgazdapárt részvételével kezdődött az igazoltatás. Jöttek is szép számmal... pánikba esett emberek... Nem egy szánni való, szorongó, családos tisztviselő, tanár stb. Hiszen a bizottságok híre nem volt megnyugtató...

Számomra emlékezetes marad egy fiatal ügyvéd magatartása: Jó megjelenésű, viselkedése magabiztos, természetes volt. Mikor az elnöklő MKP-s bizottsági tag feltette neki a várható szokványos kérdést: Miért távozott Nyugatra? – a kérdező szemébe nézve így felelt:

Először, mert módomban volt, elnök úr, azután azért, mert két serdülő lányom van, és a szovjet hadsereg híre ebből a szempontból nem volt megnyugtató...

Még egy kérdés – ez már provokatív volt.

És meddig óhajtott menni, ha szabad kérdeznem?

Amilyen messze csak lehetett tőlük, elnök úr.

Az elnök elvörösödött:

Köszönjük, távozhat!

Közbeszóltam:

Várjon kint, kérem, esetleg még szólítjuk.

Mikor becsukódott az ügyvéd mögött az ajtó, az elnök indignálódva megszólalt:

Kérem, ezt hogy gondolja, bizottsági tag úr?! Természetesen nem igazoljuk.

Megengedne pár szót, elnök úr? Ön is bizonyára tapasztalta, hogy akik bizottságunk elé jönnek, a legjobb arcukat igyekeznek mutatni, attól félve, hogy nem kapnak kedvező elbírálást. Családjuk sorsa, gyerekeik jövője függ a döntésünktől. Ez a fiatal ügyvéd tisztességes, bátor férfi benyomását keltette bennem, és úgy gondolom, a bizottság többi tagjában is. Ne tiltakozzon! Ne essünk át a „ló túlsó oldalára”. Felteszem a kérdést: megszavazzuk-e ennek a tisztességes embernek az igazolását?

A bizottság – kivéve az elnököt – egyhangú szavazással az ügyvéd mellé állt. Megszavaztuk.

A színház felkérte Zilahy Lajost, a neves írót, rendezné meg a Fatornyok című színművét.

A darabot 1943-ban a Nemzeti Színház Kamaraszínháza játszotta hónapokig, rendkívül nagy sikerrel, Ajtay Andor, Kovács Károly, Tőkés Anna főszereplésével.

Nagyszerű, igazi színházi, szakmai élmény volt Zilahyval próbálni. Tudott bánni a színészekkel. Mindenkihez az egyéniségét megismerve – szinte az akkor még a gyakorlatban nem alkalmazott pszichológiai tesztekkel – közeledett. A jó hangulatú próbák a béke elfelejtett ízére emlékeztettek. Beleznay István, Könyves Tóth Erzsi és én kaptuk a főszerepeket. Tódult a közönség. Igazi színházi esték voltak.

Zilahy engem külön is barátságába fogadott, és amikor a kormánnyal együtt a Szovjet–Magyar Társaság is Budapestre jött, úgyszólván mindennapos vendég lehettem a Szentkirályi utcában, a részére kiutalt otthonában. Zilahyné Bárczy Piroska kedves kötelességének tartotta, hogy jó néhány fiatal művészt, írót, festőt, filmest tanítson – velem együtt – francia nyelvre.

Itt ugyancsak sűrűn látogatták őt a szovjet parancsnokok, így mondhatni naponta találkoztam azokkal a főtisztekkel, akiknek körözési listáján még ott árválkodott a nevem.

Saját nevem alatt csak azután mertem szerepet vállalni, amikor megszűnt a fogolyszedés, kiszállítás a Szovjetunióba.

1946–47-ben a rádió a legnépszerűbb hírforrás volt.

Azonkívül sokirányú művészi programjával – versek, novellák, színművek sugárzásával – méltán volt közkedvelt a lakosság minden rétegénél. Elmondhatom, hogy mindennapos szereplője voltam a műsoroknak. A teljes időmet mégsem tölthettem Budapesten. Anyám, testvéreim eltartásának gondja elsőbbséget kellett kapjon, hiszen apánk a Szovjetunióban volt még. Most (is) jól jött a kertész diploma. Három holdnyi földet kértem és kaptam Törökbálinton, kis házzal. A birtok, szőlő, gyümölcsös sajnos 3-4 helyen volt; és ez sok hátránnyal járt. Metszeni, kapálni, permetezni... A hegyes-dombos vidéken a kerékpár is csak egy irányban, lefelé volt „jármű”. A rádiószereplésekre – hiszen ebből éltünk – pontosan meg kellett jelenni. De mit nem bír egy jó fizikumú 30 éves férfi, aki a háborút, hadifogságot, betegséget, egyebeket „megúszott” és négytagú család eltartása nyomja a vállát!

A baj csupán abból adódott, hogy mikor a termés, a szőlő, őszibarack, zöldség, vetemény beérett, úgyszólván – szervezetten – mindent elloptak. A sziszifuszi, céltalan munkát be kellett fejezni. Közben ’47 őszén nevelőapám is hazajött a Szovjetunióból. A földet, házat visszaadtam a Községnek.

Megindult a színházi élet is a fővárosban. A jó pestiekbe kezdett visszatérni az élet, a hit a jövőben. Ki dolgozott – nagyon szerény bérért –, sokan ügyeskedtek, feketéztek, megszedték magukat, lavírozva az új „rend” sűrűjében.

1946–47 a remény évei voltak...

Várkonyi Zoltán leszerződtetett a Művész Színházhoz.

Úgy tűnt, még nem dőlt el semmi...

Még csak ízelítőt kaptunk a kommunizmus igazi arcából...

Hittünk a csodákban.

Itt van végre az áldott béke, a „Nagy testvér” katonái – elvégezvén dolgukat, hazamennek...

A jó pesti polgár álmaiban már látta, amint hatalmas felhőrajként angol-amerikai katonák ereszkednek alá, hófehér ejtőernyőkön, csokoládét szórva és persze dollárt is, a Nagykörúton...

Az oroszoknak megparancsolják, hogy sicc haza! Ők meg hanyatt-homlok...

Ilyen képzelgések feszültségében éltünk...

Ezekről a dolgokról csak egymás közt eshetett szó, mert azt azért már realizáltuk, hogy a „falnak is füle van”.

A Tíz kicsi néger című krimi volt műsoron.

Egyik vasárnap délután és este is ment a darab, melyben egy szépen dekorált amerikai őrmestert játszottam.

A két előadás között rádióadásom volt. Az átöltözésekre nem maradt volna időm, így hát föl a bő köpenyt és taxival irány a stúdió. Köszöntöm a stúdióvezetőt, aki már nyújtotta is az előre borítékolt gázsit. (Micsoda idők! Adás előtt!)

Ezután, mint Cyrano, nagy lendülettel ledobtam a köpenyem.

A turnusvezető majd hanyatt esett.

Te jó Isten! Itt vannak! Végre! Te már át is öltöztél! Nem hittem volna rólad, hogy ami katona vagy! Gratulálok! Na, lesz itt nemulass egyeseknek! Ha én ezt otthon elmondom!

Az Istenért, el ne mondd, pajtás! Megtévesztett az egyenruha! Ez jelmez! Várkonyi színházában játszom, de az adás után már nem lenne időm átöltözni, ezért jöttem így!

Teremtőm! Az állásom! A családom! Tudod, itt már majd’ mindenki belépett... és már boldogan azt hittem... de ne gondold, hogy csak én vagyok ilyen balga...Ugye, nem mondod el senkinek?! Úgy kirúgnak, hogy a lábam se éri a földet!

Ne marháskodj! Én is Pesten élek... Mit képzelsz, miért burkoltam magam köpenybe, és jöttem taxival? Ha netán gyalog jövök, a hozzád hasonló naivak, látva az ami egyenruhát, csapatostul jöttek volna utánam.

 

joo_nemzetinagy
Nemzeti Színház, Blaha Lujza tér

 

Értesítést kaptam volt professzoromtól, dr. Galamb Sándortól a főiskoláról, hogy keressem föl.

Látom megmaradt! – így a professzor. – Magától el is vártam. Szívesen eljátszana egy szép főszerepet?

– „Ide nekem az oroszlánt!”, de lehet kisebb is.

Biztosan hallott Pethes Imréről?

A legnagyobbak egyike volt a pályán.

Úgy van! Olyannyira, hogy Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház kiváló igazgatója írt egy színdarabot, melyet a nagy színész jutalomjátékának szánt. A darab címe: Császár és komédiás. Lényegében a komédiásról, azaz Genésiusról, pogány hitéről és megtéréséről szól a darab, amely a keresztényüldözések idején játszódik. A nagy pogány színész a színpadon a császár, az előkelőségek jelenlétében kinyilvánítja: „keresztény vagyok!” Nem azért mondom, de az egyház szentté avatta!

A túlvilági szerepem tehát már megvan, és az evilági?

Ezt a szerepet szántam magának.

És akkor felébredek, mert a bilibe ér a kezem...

Komolyan beszélek. Itt a darab, tessék, olvassa el. A szép Temessy Hédi lesz a partnere, Heléne szerepében. Már mindenki megvan, csak magára vártunk. A Ranolder Intézetben – a Vörösmarty Színház égisze alatt, egy hónap múlva tartjuk a bemutatót.

A Ranolder Intézet egy lánygimnázium!

Nem kell megijedni, mi is ott leszünk. Majd megvédjük! Két fiatal rendező is segít nekünk: Varga Géza és Gulyás Sándor. Egy hétre most magára hagyom, ízlelgesse, szeretgesse a szerepet, bár ahogy magát ismerem, jövő héten már „fújja”.

Félek, forró lesz még nekem ez a nagy szerep, professzor úr.

15 éve tanítok a főiskolán, megbízhat az ítéletemben, hisz én is sikert akarok ugye.

A próbák küzdelme, öröme ilyen fantasztikus szerepben alig hasonlítható bármihez is egy színész életében. A bemutatót megtisztelte látogatásával Mindszenty bíboros is. A nagy jelenet – Genésius megtérése – óriási ovációt váltott ki a közönség soraiban. Alig hogy a függöny legördült, megjelent a bíboros úr titkára. Közölte: a bíboros úr arra kér bennünket, hogy a felvonás zárójelenetét – Genésius megtérését – állítsuk be újra, és a felvonás kezdése előtt a színpadra óhajt jönni.

El sem tudtuk képzelni, mi a szándéka.

A közönség már bent ült a nézőtéren és várta a III. felvonás kezdetét. Mi készen álltunk a jelenet ismétlésére.

Ekkor megjelent a bíboros úr, megállt a színpad szélén, majd kérte, hogy kezdjük el a jelenetet, ugyanakkor húzzuk szét a függönyt.

A közönség lélegzetvisszafojtva nézte a szokatlan újrajátszást.

Amikor a körülbelül két perces jelenet végére értünk, a bíboros úr mögém lépett, kezeit fölém tartotta és rövid latin nyelvű ima kíséretében megáldott...

Nem mindennapi szcéna volt, a vastapsot most a bíboros úr kapta.

Sajnos, csupán tíz alkalommal adhattuk elő a darabot, mert a kerületi pártbizottság betiltotta.

 

Laodameia

A zsúfolt mindennapok gondjaiban, forgatagában – a testvéreim, a kert, a rádió, a színház – egyszer csak megjelent egy arc, egy fiatal lány, 17 éves, jól mond verset, és igazán szép...

Érettségi előtt áll, a Veres Pálné gimnázium negyedik osztályában. Helyet kér az időmből, és a gondolataimba férkőzik.

A végzős osztály szokatlanul nagy tervet fontolgat: az év végén szeretnék bemutatni Babits Mihály Laodameia című verses drámáját.

Kapóra jövök én, aki gyakran várom – nemegyszer az iskola előtt – a leendő Laodameiát.

Felkérnek, hogy segítsek a színrehozatalban.

Elkezdjük a próbákat, megszervezem a szükséges férfikórus részére a szomszéd Eötvös fiúgimnázium végzőseit.

Az Operaházból – Márk Tivadartól – kapok ruhákat, díszletet, az iskolákból padokat viszünk ki Aquincumba, a bemutatóra.

Szép június végi vasárnap délelőttön az Amfiteátrum nézőterén ott ül jó néhány író, Illyés Gyula, Déry Tibor, Örkény István, Török Szofi, Babits Mihály özvegye, Basch Lóránt, a Baumgarten-díj elnöke... Újságírók, színházi emberek... Az ünnepélyes bevezetőt Devecseri Gábor, a költő tartja.

Bármelyik nagy színház elégedett lett volna ilyen sikerrel és az utána megjelent sajtóval.

Laodameiát1 azonnal leszerződtette Egri István a Pesti Színházhoz, és alig félév múlva a Nemzeti Színház.

Fényes esküvő keretében vezettem az oltárhoz Laodameiát a Bazilikában...

Az V. kerületi Tanács kétszobás lakást utalt ki számunkra... S hogy még dobjak rá „egy lapáttal”, Sőtér István barátom az ellenállásból, ekkor már miniszterhelyettes a kultúrában, megkínált egyéves párizsi ösztöndíjjal – de ekkor már a szerelemé volt az elsőbbség.

Időközben meg kellett váljak Várkonyi színházától.

Ez a nagyszerű színházi ember a lendületével, türelmetlenségével a próbákon visszahozta bennem a gátlásokat, főképpen a színpadi mozgásban. Jobbnak láttam, ha másutt keresek lehetőséget. Bárdos Artúr szerződtet a Belvárosi Színházhoz.

Igazán jól éreztem magam az Európa-hírű, bölcs, sokat tapasztalt rendező irányítása alatt.

 

Színházak a Belvárosban

G. B. Shaw Az ördög cimborája című színművét játszottuk, az akkor induló tehetséges Pándy Lajos, ezenkívül Lehotay Árpád és Bulla Elma, Dénes György főszereplésével. Vasárnap délután és este is ment a darab. Árpi bácsi – a főiskolán még tanárom – sajátságos kéréssel fordult hozzánk:

Kedves kollégák, az a helyzet – remélem, nem haragusztok meg –, hogy ötkor rádióm van, és hát... kicsit, ha lehet… és ahol úgy gondoljátok, hogy nem okoz gondot, kérlek, hajtsátok meg az előadást, szóval, ne nyaraljatok a szövegen. Köszönöm előre is...

Lehotay híres volt szédületes beszédtechnikájáról. Ő az anglikán lelkészt, a férjet játszotta, s persze neki volt a legtöbb szövege. Adottságai folytán mindent bedobott, olyannyira, hogy a szokottnál jó félórával előbbre volt az előadás. Egy dologra azonban nem terjedt ki a figyelme: kollégánk, aki egy kisebb szerepet, az „utolsó kenetet” föladó papot alakította Dudgeon Richárd akasztása előtt, rendszerint az utolsó percekben érkezett az előadásra. Elképzelhető a jelen helyzet: hol a pap? D. Richárd nyakában a kötéllel..., a pap sehol.

A Burgoyne tábornokot alakító Dénes György azonban föltalálta magát és a közönséghez fordult:

Tisztelt közönség, szíves elnézésüket kell kérjük, de az akasztást, gondolom 15-20 perccel el kell halasszuk, mert az ilyenkor szokásos szertartást végző fiatal papunk ez ideig nem érkezett meg. Valami malőr érhette... és azt ugye belátják, hogy az „utolsó kenet” feladása nélkül nem köthetjük fel Dudgeon Richárd urat. Kérem, szíveskedjenek tehát a büfébe fáradni, de az akasztás ünnepi aktusára visszavárjuk önöket!

 

A kor, a körülmények óhatatlanul magukkal hozták a politikai szerepvállalást is.

Gyakran hívott a rádióba Kertész László, Jusztus Pál szociáldemokrata vezető sógora. Nem egy alkalommal fejtegette, hogy ott a helyem közöttük. Be is mutatott Jusztusnak.

Ettől kezdve részt vettem – versekkel, filmpropagandákban – a szociáldemokraták mozgalmában.

 

A Petőfi Sándor utcai színházban az államosítást követően igazgatóváltás történt (vagy inkább leváltás).

A színház élén Bárdos Artúrt a fiatal ambiciózus rendezőnő követte az igazgatói székben.

Ő, szakítva a holmi avult, polgári témájú darabokkal, az új kor és a párt kívánalmainak megfelelően az aktuális politikai követelmények szószólójává tette a színházat. De a színészeit szerette. Nem kívánt tőlünk politikai állásfoglalást. A Vetés, a Mélyszántás című színművek például a falu forradalmi átalakulásával foglalkoztak: Gazdák be a szövetkezetbe! Börtönbe a kulákokkal! Nyílt színen megalázni! Le a csizmáját! Ezután a nincstelen zselléré legyen! – stb.

Fiatal parasztfiú volt a szerepem, aki rá se néz a szép kuláklányra. Szíve csakis a téeszért dobog... Kedvesét, a csinos zsellérlányt is csak akkor viszi esküvőre, ha már a faluban mindenki belépett a téeszbe...

Gyűlt a bemutatóra a meghívott, válogatott közönség: pártszervek vezetői, üzemek küldöttei, brigádvezetők, élmunkások töltötték meg a nézőteret.

Minden sor szélső székén tapsfelelős ült.

Egy-egy „megfelelő” mondatnál az illető – megbeszélés szerint ksz-jelzéssel – indította a tapsot, amely csakhamar ütemessé dagadt és az „Éljen Rákosi” szlogennel zárult, euforikus, együttes örömmámorban.

Hatalmas siker volt – a premieren.

Másnap már dél felé járt ugyan az idő, de a pénztárosnő ugyancsak unta magát, mert eladdig egyetlen jegy nem kelt el az esti előadásra. Végre, úgy egy óra tájban megszólalt a telefonja.

Jó napot kívánok, kaphatnék két jegyet a ma esti előadásra?

Hogyne kérem, tessék parancsolni.

Van kérem a hatodik sorba?

Van kérem.

A hetedikbe? A huszadikba? És a nyolcadikba?

Van, van kérem, tessék befáradni...

Idefigyeljen, asszonyom, nincs magának akkora feneke, hogy minden jegy aláférjen, ami maguknak erre az előadásra megmarad. (…)

 

joo_feleki
Feleki Kamill és Joó László a Beszterce ostroma című filmben, 1948

 

Egy hideg decemberi napon Vorosilov marsall, Budapest városparancsnoka születésnapját készült ünnepelni a sajtó és a rádió is.

A neves színész-rendezőt, Apáti Imrét kérte föl a Rádió az összeállítás megrendezésére. Ezek nagyon kényes feladatok voltak... Megemlékezések a hős marsall ifjúságáról, versek – már magyar költőktől – és élőben, hisz’ akkor még nem volt magnó.

Öten-hatan voltunk – gyakori rádiósok –, akik szerepeltünk az adásban.

Az összekötő szövegben egy mondat megütötte a fülemet: „És akkor Sztálin elvtárs elküldte hozzánk Vorosilov elvtársat, ki ne emlékeznék ezekre a sötét januári napokra, amikor...”

Pár perccel adás előtt volt már, és Apáti simán tovább engedte a szöveget.

Bementem hozzá:

Bocsáss meg Imre bátyám, ne haragudj, de hallgasd csak meg újra ezt a szöveget!

Ugyan kérlek! Mi bajod vele? Nincs már idő ilyesmire! 3 perc van adásig! Az egész elnökség fülén ott a kagyló!

Az a kisebb vész. Kérlek, legalább olvasd el újra!

Végül is elolvasta. Tél volt, de úgy kiverte azonnal a homlokát a veríték, mintha nyári forróságban lennénk.

Hogy nem vettem észre! Ez katasztrófa... Kösz... soha nem felejtem el öregem...

És kihúztuk az utolsó pillanatban a „sötét januári napokat”...

 

1948 a fordulat éve volt, annak minden ismert (és ismeretlen) velejárójával... Ezt szolgálta a színház, az irodalom, a rádió is célirányos műsoraival.

Ilyen műsor volt többek között a hét közepén, fő műsoridőben – ezt az üzemek jó része kötelezően hallgatta – a Szeminárium, napi aktualitásokkal fűszerezve. Az adásba kerülő anyagok – jellegüknél fogva is – a legfrissebb dolgokat tartalmazták. Nemegyszer adás közben, a félig nyitott ajtón adta be a szerkesztő a folytatást. Hangsúlyozni szeretném, hogy az adás élőben ment! Tehát magabiztos, rutinos színészeket igényelt.

Szereplők: egy-egy munkáshős, ellenségképhez maradi munkás, makacs entellektüel stb.

Az igazán rendkívülinek mondható napon is adás közben, laponként adták be az anyagot... Én meg az értelmes munkás szerepében olvastam:

– „A mi nagyszerű barátaink, elvtársaink, a baráti országok és bölcs vezetőik: Románia, Bulgária, Jugoszlávia” stb.

Ahogy a piros lámpa kihunyt, jelezve az adás végét, kivágódott a stúdió ajtaja és egy géppisztolyos ÁVH-s rontott be.

Mit olvastál, te barom?!

Kikérem magamnak! Hogy jön maga ehhez?!

Kuss! Álljon a falhoz!

Oldalamba nyomta a géppisztolyát, majd odaszólt a társának:

Hozd már ide azt a szöveget!

Benne van, az istenit!

Elmehet! De annyi politikai képzettsége lehetne, hogy tudja: Tito a legnagyobb ellensége az országnak. Rákosi elvtárs a déli hírekben méltán „láncos kutyának” nevezte! Ehhez tartsa magát!

Valóban, a Tájékoztatási Iroda kiadott a témában egy nem várt proklamációt a déli hírekben!

Pár évvel később volt a stúdióban egy véletlen, és sokkal kellemesebb találkozásom...

Megyek át a rádió udvarán, szinte pontosan ott, ahol 14 évesen, kifutógyerek koromban azt a tíz pengőt találtam a lefolyó mellett. Jön velem szemben egy magas, jóképű férfi, kabátja vállára terítve. Ő szólít meg:

Szervusz Gábor! Nahát, azóta se láttalak, hogy Debrecenben a Nemzeti Segélynél sorban álltunk ebédért, te meg, hogy jobban teljen az idő, József Attilát szavaltál... Kicsit mintha teltebb lenne a képed...

Most azért már megvan a napi háromszori étkezési lehetőségem. Várj csak, Feri, megvan, Kulcsár Feri, ott voltál újságíró! Lassan beugrik...

Te mit csinálsz itt?

Verset mondtam. Emlékszel Sarkadi Imrére Debrecenből, ő itt most az irodalmi osztályt vezeti...

Tudom.

Honnan tudod?

Csak úgy – mondták...

Tényleg, te mit csinálsz itt a rádióban?

Én vagyok az elnök helyettese.

Ne ugrass már!

Komolyan. Bebizonyítsam? Óhaj, kívánság? Máris teljesítve!

Viccelsz velem, ugye?

Gyere föl az irodámba...

Egy kívánságom azért már útközben is lenne.

Ki vele!

A húgom lassan egy éve elvégezte az Eötvöst kiváló eredménnyel, de nem találtak neki helyet, ma is forgató, pedig a rádió iskolázta be.

Megoldjuk...

A húgom még aznap kapott egy szerkesztői beosztást!

 

Nagyon kevesen emlékeznek rá, úgy lehet... Képzeljék, a Bródy Sándor utcában autóbusz járt! A 9-es. Nem egy öreg színésznek bizony jólesett, hogy ha felkérték a rádióban szereplésre, a kapu előtt szállhatott le a buszról.

A 48-as választások után együtt utaztunk egy alkalommal a csodálatos nagy színésszel, Rátkai Mártonnal a 9-esen.

A kapuban – kicsit talán provokálva – megkérdeztem:

Marci bátyám, mit szól a választásokhoz?

Rendben van fiam élesztőnek, de nem lisztnek!

 

joo_melyszantas1950belvarosiszinhaz
Mélyszántás – Belvárosi Színház, 1950

 

A Kossuth-díj akkor, 1948-ban nagy kitüntetés volt, és csak kevesen részesültek benne.

Igazgatónőnk a „korszerű darabok” bemutatásáért a Petőfi Sándor utcai színházban az elsők között volt, akiket Rákosi erre méltatott.

A Mélyszántás című színmű bemutatója után a Hársfa utcai vendéglőben ünnepeltük igazgatónkat a nagy alkalommal.

A jó vacsora, kitűnő borok az egész társulatot jókedvre hangolták...

Kezdődtek a beszédek:

Kedves Igazgatónőnk! Engedd meg, hogy az egész társulat nevében, szívünk teljes melegével köszöntsünk hazánk és pártunk legnagyobb kitüntetése, a Kossuth-díj elnyerése alkalmából...

Taps.

Válasz:

Kedves elvtársak, drága barátaim, tisztelt társulat,... bár a kitüntetést én kaptam, a mi drága Rákosi elvtársunk nemes gesztusa révén, de önök nélkül, nélkületek, a színház nagyszerű művészi teljesítménye nélkül nem juthattunk volna e magas elismeréshez, a Kossuth-díjhoz...

Taps.

A sarokban, a jókora cserépkályha mellett álldogált egy muzsikus cigány, kezében a hegedűjével, és ahogy hallotta ismételni Kossuth nevét, csöndesen rázendített a „Kossuth Lajos azt üzente” kezdetű dalra...

Kis ideig uralta a teret a Kossuth-nóta.

Odanéztünk, nevetgéltünk a helyzeten, ő meg csendesen húzta.

Volt azonban egy kis bökkenő, egy kis hiba...

A színház gazdasági igazgatója – egyben a műszakiak főnöke is – nem kapott semmit.

Köztudott, hogy színházi világunkban a művészi és a gazdasági vezetők között hol titkolt, hol nyílt rivalizálás folyik, mondhatni hatalmi vetélkedés. Nálunk sem volt ez másként (nála van ugye, a pénz!).

A mi gazdasági igazgatónk, a népszerű Dzsoni barátságos fickó volt, igazán kedveltük. Afféle belvárosi bankfiú. Mi egymás közt csak „Azsajev-figurának” becéztük: „Távol Moszkvától”...

A párttitkárnőnk – helyzeténél fogva is – inkább hozzá húzott, és amikor az igazgatónőnk dicsérete befejeződött, előlépett, kezében az akkor igencsak divatban volt kisméretű Sztálin-szoborral...

Drága igazgatónk, kedves elvtársunk, a műszak és az adminisztrációs dolgozók nevében engedd meg, hogy mi is kifejezhessük őszinte hálánkat, hiszen a te okos, célszerű segítséged nem kis mértékben járult hozzá színházunk eme nagy sikeréhez. Jó egészséget kívánunk mindannyian további munkádhoz. Éljen a Párt!

Nagy taps, éljenzés, válasz – majdnem könnyek között:

Köszönöm, drága barátaim, köszönöm, hogy eszetekbe jutottam, drága elvtársak! Ez életem legboldogabb napja. A szobrot magához ölelve tartotta (hogy nem köpte pofán Jezabel!),

miközben a cigány közel somfordált hozzá, és jó hangosan húzni kezdte a fülébe: „Ha majd egyszer nem leszek már, akkor tudd meg, hogy ki voltam néked...”

Egyszerre vagy tízen buktunk az asztal alá, fuldokolva a röhögéstől.

Igazgatónőnk, elvégezvén a Belvárosi Színházban a párt által rábízott feladatot, átvette a Színművészeti Akadémia főigazgatói hivatalát.

Hozzánk a Munkás-kultúr Szövetség egyik vezető pártemberét nevezték ki igazgatónak.

A szakmában semmiféle előképzettsége nem lévén, többnyire arra hallgatott, aki a mindenható igazgatót tisztelte benne. Ehhez hozzájárult a hiúsága, melyet kultúra híján leplezni sem tudott. Szemrebbenés nélkül tűrte a legátlátszóbb dicséretet is. Egy jellemző példát leírok. Idősebb színésznő, szó szerint:

– „Tisztelt igazgató elvtárs, mióta te átvetted a színház vezetését, azóta vagyok ember és érzem, hogy naponta fogy belőlem a kispolgári csökevény.”

Nem kérte ki magának, ám a dicshimnuszt zengő neve minden jutalomosztáskor az elsők között szerepelt a listán.

Természetesen rendezni is óhajtott, holott fogalma sem volt róla, hogy az „mi fán terem”.

Julius Fučík Üzenet az élőknek című színművét tűzte műsorra.

Prágában nagy sikerrel játszották a darabot. Megnézte, lefordíttatta a rendezőpéldányt... Összehívta a társulatot – mindenkit! – a rendelkezőpróbára.

Ügyelő elvtárs, ossza ki a szereplőknek azokat a füzeteket, melyeket magának adtam, hozzá a tollakat is. Abba jegyezzétek majd a próbákon, amiket mondok, szóval az instrukcióimat, melyeket számon is fogok kérni...

Elképzelhető, miket gondolt ezalatt Somló István, a címszereplő, Földényi László és a többi – kiváló rendezőkhöz szokott – színész.

Némelyik kolléga azonnal átlátta, hogy itt lehet valamit keresni az igazgató hiúságán, és nemegyszer visszakérdezte:

– „Bocsáss meg, éppen háttal voltál, nem értettem tisztán, megismételnéd, hogy lejegyezzem?”

És megismételte, a jézusmáriáját!

Én renitens voltam, „szűz maradt” a füzetem. Oda is szólt:

– „Te miért nem írod?”

– „Olyan kicsi a szerepem, megjegyzem így is, amiket mondasz.”

– „Majd holnap a próbán meglátjuk!”

A rendelkezőpróba után azonnal kiértékelő próbát tartott (ez szakmai képtelenség!). Ebben lényegében arra volt kíváncsi, melyik színész milyen dicsérő hangot talál a „próbamódszeréről”. A színészek lelkiismerete, színházszeretete létrehozott egy nézhető előadást. Az újságok – pártállásuk szerint – méltatták a darabot, és ugye a „rendezőt”.

Nota bene! Azért nem ment le az előadás esemény nélkül. Kollégánk, nagyszerű színész – de miután a szüleit senki nem választhatja meg (az édesapja falun kocsmáros volt) –, kulákfiúnak számított. Ezt ellensúlyozandó, kénytelen volt az igazgatót dicsérők kórusához kapcsolódni, de emellett gyakran láttuk elmenni színházunk párttitkárnőjével is egy kis csevelyre, italozásra előadás után.

Egy ilyen alkalommal – kevés pénzük is fogytán volt (kinek nem, abban az időben?) – magukkal vitték a volt gazdasági igazgatótól, M. Dzsonitól ott maradt Sztálin-szobrot, és eladták a főpincérnek. Ezáltal gazdagodva, kollégánk mélyebben nézett a pohár fenekére, és ettől megerősödve a szokottnál is krakélerebb lett.

Egy hasonló „erős” fiúval összeszólalkozott úgy éjfél után, mire az kést mártott az oldalába. Kis híján az életébe került a kaland.

Hónapokig nyomta szegény fiú az ágyat. A Sztálin-szobor sodorta veszélybe!

A szerepét – még vagy 30-szor ment a darab – rám kellett ossza az igazgatónk.

Nevezett elvtárs később még megkapta az Ifjúsági Színházat, és (horribile dictu) az Irodalmi Színpadot is. Ha jól emlékszem, két éven át uralta azt is.

A hozzáértés hiánya mellett azt hiszem, csak a hiúsága volt nagyobb. (…)

 

1951. december 20-án megszületett Kati lányunk2...

A természet minden széppel-jóval megáldotta, de utólag visszapergetve az éveket, cselekvéseket, szeretet és jó szándék több volt bennünk iránta, mint a képesség a nevelésére.

Színészek gyereke... A szülők esténként, hol egyik, hol másik, vagy mindkettő távol van késő éjszakáig. A közeli nagyszülő isteni áldás! Ha nincs, vagy csak néha, a város másik végéről kell odavárni, beleszámítva a közlekedés nehézségeit, már ott a konfliktushelyzet.

A leírtak ellenére Kati lányunk szépen, egészségesen fejlődött, az elemi iskolai éveiben nem volt semmi baj... Az Ő életét megírta az édesanyja...

Színész házaspároknál ritkán fordul elő, hogy mindkettőjüknek egyformán jól menjen a pálya. A szerepek, a rendezők, az igazgatók, a partnerek mind-mind labilissá teszik közös életüket. Ha meg különösen szép a színésznő, jóképű a férfiszínész, ott várakozik a háttérben a féltékenység ördöge.

Megromlott a kapcsolatunk. Az érdek nélküli szerelem – a szerelem nem tud megalkudni.

Ahogy a szerelem elhagyott – bár a két dolog talán nem függött össze –, úgy csúszott ki a lábam alól a talaj a színházban is. Sematikus epizódszerepek – ráadásul azok is fantáziátlan, sablonos megoldása –, fiatalon öreg karakterszerepek, helytelen hangképzési technikával tetézve – beteggé lettek a hangszálaim. Fél oldalt nem tudtam végigolvasni a rádióban. (A barátságos Fischer tanár úr vezetett vissza a gyógyító helyes technikához.)

Nem volt tehát teljesen indokolatlan, hogy Major elvtárs, amikor meg óhajtotta reformálni a színházi életünket, alkalmatlannak minősített a pályára – racionalizált.

(Talán egyéb oka is volt – nem kutatom, lelke rajta.)

Soha nem nyúltam a pohárhoz, de aznap elmentem a Matróz kocsmába, és fölhajtottam egy szuszra majd háromnegyed liter rumot. Valahogy kijutottam Hűvösvölgybe...

Másnap hajnalban talált rám a rendőrség. Alkoholmérgezés tüneteivel szállítottak a kijózanítóba.

A rádió azonnal szerződtetett újonnan alakuló társulatába. Jó volt ott, de hiányzott a színház. Tudatosult bennem, hogy zsákutcába kerültem. A házasságom is végképp megromlott.

Meg kell keresnem újra a színjátszás alapjait, persze más szerepekkel. Még szezon közben felhívtam Lendvay Ferencet, a pécsi színház főrendezőjét: lenne-e hely a társulatánál a számomra.

Ezúttal is szívesen fogadott.

Elkezdődött módszeresen a gyógyító terápia, a lélek újraépítése, amely a következő évben, 1956 tavaszán Gosztonyi János Kolumbusz című színművének a címszerepében érte el a teljes gyógyulást.

A budapesti színházi fesztiválon díjat nyert vele a színház és jómagam. Egyben a siker visszahozott Budapestre, megújult, jobb reményekkel.

A József Attila Színházba Lendvay Ferencet meghívták főrendezőnek, engem pedig Fodor Imre, a jó hírű színházigazgató leszerződtetett.

Kis kitérő: A siker a szakmában megnöveli az értéket, új helyzetet is teremt. Az egyik legjobban futó, igazi telivér, szép színésznő – állítólag akkor szakított, vagy vele szakítottak – (olyan nagy művész, akivel én egy planétán sem lehetek) egy rádióadásunk után megszólított:

Na, gyere te vidéki sztár, elviszlek moziba, ide a Puskinba. A többit majd megbeszéljük – és puhán szájon csókolt.

A Kiskörúton egy virágos bódé mellett álltunk – vettem neki egy csokor rózsát.

Ne haragudj, nem mehetek veled moziba...

A szeme kerekre nyílt, arca elvörösödött, a csokrot a földhöz csapta.

Le vagy sz... – kiáltotta a képembe és elrohant. (…)

 

Közbevetve...

Valaki megkérdezhetné, milyen elképzelés, érzés, indulat késztetett, hogy abban az időben – a reális lehetőséggel nem számolva – menni akartam valamerre, valahová el... Megmutatni, hogy többre vágyom...

Hát igen... Alig múlott el pár hónap a megromlott házasság után, megcsodáltam és a lélekbe beleégette a létezését egy lány, egy kolléganő... Szép volt? Azt hiszem – akkor nekem a legszebb... Küldtem neki a sárga rózsát alkalommal, alkalom nélkül...

Úgy tűnt, szabad a szíve is, nem járt senkivel... Nem tudtak szerelmeiről, múltjáról, a színház kitöltötte az életét... Félreérthetetlenné tettem a szándékom... Visszahúzódott a titokzatosságába, mint csiga a házába...

Ahogy módom volt, elutaztam... Minden országból, városból lapot, levelet küldtem, nem tudtam nélkülözni a létezését...

Lányok, asszonyok, házasságok jöttek, mentek – szép lehetőségeket utasítottam el, mert az Ő igenjére vártam... Hangjátékaimba hívtam, csak hogy láthassam. Irigyeltem a többiektől a csókot, az ölelést, mert Neki szántam... Közben elég gyakran találkoztunk – sohasem randevún! Egyszer a rádióban egy próbaszünetben egymás mellett álltunk, beszélgettünk

Ajtay Andor társaságában, mikor ő úgy „ajtayasan” odaszólt hozzá:

Mondd, te lány, mi a fenére vársz? Mért nem mégy már férjhez? Elmegy fölötted az idő, aztán bánkódhatsz...

Rám nézett, zokogásba fulladva elszaladt.

Ki érti? – kérdezte Ajtay Bandi... Talán én értettem – vagy én még úgyse.

Nehéz lenne tagadni, hogy rövid életű házasságaimban, kapcsolataimban az Ő létezése, magánya közrejátszhatott...

Ki ismerheti az emberi lélek rejtelmeit...

 

A színházi évad első bemutatóját új magyar darabbal szándékozott megnyitni a József Attila Színház.

Már az olvasópróbát szokatlan várakozás előzte meg...

Először is a szerző, a fiatal Gáli József személye. Eddig megjelent cikkeit, egyéb publikációit számos kritikus szélsőségesnek bélyegezte. Néhányan közülünk már ismerték a darabot. A kényes egyensúly – szerintük – politikai bombát rejthet a bemutatóra.

Bejött a társalgóba egy nyurga, vörös hajú, ijesztően sovány fiú, lelkes arccal és olyan lobogással a szemében, amely azonnal megfogja még a közönyöst is.

A cselekmény – kezdte Gáli – napkeltétől napnyugtáig történik. A becsület és lelkiismeret utóbbi öt évének minden fontos kérdését magába sűríti: bizalom, hűség, törvényesség... A címe szimbolikus, egyben valóságos: Szabadsághegy. Az anyának – itt kezet csókolt Gobbi Hildának – három fia van: miniszter, gyárigazgató, s a harmadik fiú hamis vádak miatt börtönben. A szíve már nem sokáig bírja. Tetszeni fog nektek, András mondja a darabban: „monológ a szívről”. A testvérek az anya előtt eltitkolják a fiú állapotát, és hogy minden hírforrás elől elzárják, fölhozzák vidéki magányából a Szabadsághegyre, egy villába. Nagyon fontos szerep a miniszter-feleség is.

Elkezdte olvasni a darabot – lenyűgözve hallgattuk.

Nehezen ocsúdtunk, amikor befejezte.

A rendező, Benedek Árpád szólalt meg először:

Megfogtál bennünket, Jóska! Máris kezdjük a rendelkezőpróbát! Szervusz, Jóska! Gondolom csak a főpróbák előtti héten látunk... De azért, ha valami gondunk lenne, megkeresünk!

Pár nap alatt a fejünkbe ment a szöveg, így jutott idő átélni, hogy sajátunkká váljon. Fokozott izgalommal vártuk a kitűzött bemutatót, amelyet október 6-án, Rajk László újratemetése napján tartott a színház.

Mindenki ott volt, aki számított. Színpadon és nézőtéren egyaránt olyan feszült légkör alakult ki, amely igazi színházi csemegét ígért.

Andrást, a gyárigazgatót játszottam...

Számomra külön emlékezetes marad ez a premier.

A második felvonás szünetében kopognak az öltözőm ajtaján. Makk Károly filmrendező bevezeti hozzám Nagy Imrét, aki szeretne személyesen is megismerni.

Életem legnagyobb színházi élménye ez a színdarab – kezdi a miniszter – és vele az előadás! A monológ a szívről, a börtönben sínylődő anginás testvérről... és az a rum-monológ... – lenyűgöző volt!

Majd 20 percig nem tudtuk folytatni az előadást, mert a miniszter nálam időzött. Búcsúzóul meghívott: – „Ha csendesednek a dolgok, keressen föl, fiam. Csak a nevét mondja, azonnal bevezetik hozzám.”

Pár év múlva „találkoztunk” csak – közel a Parlamenthez –, de ő akkor már szobor volt.

Az emlékezetes októberi napokban a társulat a Forradalmi Bizottság vezetőjévé választott.

Ugyancsak kapkodták a fejüket az első mondataim után:

Köszönöm a bizalmatokat, de elöljáróban az lenne a javaslatom – bár nem voltam „pléhgalléros” a katonaságnál –, hogy amikor innen hazamentek, nézzetek körül a pincétekben és ürítsetek ki egy alkalmas helyet, ahova majd lemehettek... Mert az a nagyhatalom, amelyik körülveszi a várost hadseregével, elviszi a családtagjait innen; nem ereszt ki a markából bennünket. Még valamit: ne keressetek „vétkest” – nem alkalmas erre az idő... A jó színész ezután is létkérdés lesz minden színház számára...

Amikor az események fordulatot vettek, Fodor Imre behívatott:

Szeretném neked megköszönni ezt az emberi helytállást, melynek a nehéz napokban tanúi lehettünk. De arra kérünk, azonnal lépj be a pártba! Ilyen emberre van most szükségünk!

Rossz emberismerő vagy, Imre! Hogy egyeztethető ez össze az én karakteremmel?

Akkor nem tudok ilyen magas fizetést, kitűnő szerepeket számodra biztosítani...

Isten áldjon, Imre, további jó egészséget a munkádhoz!

1956 novemberében még csak elvétve hangzott el az „ellenforradalom” kifejezés. Gyakoribb volt a „sajnálatos esemény”, az „októberi események” stb. Még novemberben is rendszeresen összegyűltünk – a Színházak Forradalmi Bizottságainak vezetői – a Fészek Klubban. Magunk közül megválasztottuk elnöknek Kárpáthy Gyula írót és Szakáts Miklóst, a Vígszínház tagját.

Szakáts Miklós ezzel a pár szóval bízott meg az elvégzendő munkámmal:

Te úgyis olyan „népi szerzet” vagy, próbálj összehozni valami értelmes munkaügyi szerződéstervezetet a színészek számára ehelyett a gyalázatos helyett, ami eddig volt, és keress kapcsolatot az Írószövetséggel is.

Az írókkal sajnos csak egyszer volt alkalmam találkozni. Egymás mellett ült Déry Tibor és Veres Péter. Az ő mondatára ma is emlékszem:

Tudja, fiam, mi azt szeretnénk, hogy még egy szívünk szerint való kormány se szólhasson a dolgainkba!

Ami a szakszervezeti tennivalóimat illeti: be is szereztem a lengyelektől, (Spatif) az oroszoktól, sőt az olaszoktól is egy-egy náluk érvényes kollektív szerződést. Ezekből próbáltam – az értelem és helyzetünk figyelembe vételével – összehozni egy tervezetet.

December 28. nevezetes nap volt...

Valamennyi művészeti ágazat képviselőit, tagjait, vezetőit meghívták a Főváros dísztermébe. Színészek, zenészek, írók, filmesek töltötték meg zsúfolásig a termet. Ez volt a levert forradalom utáni első ilyen találkozás. Elhangzott egy-két tapogatózó felszólalás... Majd szót kért Básti Lajos (a Nemzetiben ő volt a szakszervezet titkára). A terem zsibongása azonnal elcsendesült, amikor szép, érces hangján megszólalt:

Vegyék tudomásul, elég volt a nyomorból, a nyomorgázsikból! Ötszörös színészfizetést kérünk, tízszeres filmgázsit! Hogy olyan életkörülményeket tudjunk teremteni, amilyeneket megérdemel végre ez a színésztársadalom!

Még mondott néhány lényeges dolgot, de arra már nem emlékszem, csak a nagy tapsra. Szót kértem, hisz ezzel a témával voltam megbízva.

Básti úr, bizonyosan ránk férne már egy jobb sors, de úgy érzem, kicsit várnunk kell...

Básti: – Ugyan kérem!

Ön ugyanúgy átjött a városon, mint itt mindannyian. Romokban hever a város, a gyárak állnak, alig van élelem... Itt nemcsak színészek, művészek élnek, de gyári munkások, pedagógusok, mérnökök. Kik előtt követeljünk – most – ötszörös színészgázsit? Ha majd rend lesz, béke, termelés, újjáépítettük a várost, az országot, üljünk le a kormányzattal egy jobb lehetőség kidolgozására... Elnézést. (Negyed ház tapsa.)

Ekkor fölállt egy férfi:

Hadd köszönjem meg önnek ezeket a mai helyzetünkben nagyon is megszívlelendő szavakat. Baranyai Tibor volt, a SZOT főtitkára.

 

Vaszy Viktor szélesre tárta előttem a színház kapuját.

Színész csak álmodhat ilyen fogadtatásról. Bemutatkozó versmondásom után ebben a kultúrájában hagyományosan gazdag egyetemi városban, hozzá Makón, Szentesen nap mint nap volt előadóestem.

A színházban Tolsztoj Élő holttest című drámájának főszerepe, Fegya várt, a felejthetetlen Domján Edit volt a partnerem. (Ismét egy gesztus a Sorstól: Abonyi Géza – tanárom a főiskolán – búcsúzóul megajándékozott egy képpel, melyen ő látható Fegyaként.) Évtizedek telnek el, míg ezt a művet egy színház előveszi. Ezt a nagyszerű szereplehetőséget is pécsi újjászületésem ajándékaként, Lendvay pedagógiai sikerének köszönhettem.

Leírhatom: pályám csúcsán voltam...

 

 

JOÓ LÁSZLÓ

 

1 Laodameia Csernus Mariann volt.

2 Joó Katalin színésznő (1951–1988)

 

Joó László
(Bp., 1918. dec. 4.– ): színész, színházigazgató. a Szak-t 1943-ban végezte el. 1945-ben a debreceni csokonai Színházban kezdte a pályát. 1946–47-ben a Művész Színház, 1947-től 1949-ig a Belvárosi Színház tagja volt. 1951–1955 között az úttörő és Ifjúsági Színházban, 1955–56-ban a pécsi Nemzeti Színházban játszott. 1958–1961 között a győri kisfaludy Színház ig.-ja volt. 1968-tól 1979-ig, nyugdíjazásáig a pannónia Filmstúdió lektora és dramaturgja volt. 1967-ben Torinóban és több olasz városban vendégszere- pelt. Népi ihletésű, erőteljes alakokat formált meg hitelesen. F.Sz. Posa (Schiller: Don carlos); Lord Berkeley (Sh.: II. richárd); Kolumbusz (Gosztonyi J.).
(Magyar Színházművészeti Lexikon)


 

NKA csak logo egyszines

1