Nem most ismerkedtünk meg Szirtes Ágival. Emlékezetemen kívül segítségemre van egy régi újságkivágás: 1980. szeptember 6-án – uramisten, már harminc éve! – az első, a Nők Lapjában közölt interjúm élére azt írtam róla: „Már megtanultuk a nevét”. Persze nem volt nehéz: hiszen tudtuk, és azt is szerettük benne, hogy a nagy hírű és népszerű művész, Szirtes Ádám lánya. Ági még kezdő színésznő, de már a Nemzeti Színház tagja, Nádor Ilonának a cikkhez közölt fotója szerint is a világra tágra nyitott, égő szemmel bámuló szépség. A beszélgetést, mint akkor és azóta is oly sok kollégám, én is a Talpalatnyi földben idollá nőtt édesapával kezdem. Már csak azért is, mert úgy hírlett, hogy Szirtes Ági is azok közé a színészgyerekek közé tartozott, akik előbb ismerték meg az öltözők világát, mint a nézőteret, de őt – a legtöbb színészgyerekkel ellentétben – édesapja nem óvta a pályától, hanem kezdettől odaszánta. Azért járatták kislányként balettre, művészi tornára, taníttatták zongorázni. Az úszást, evezést viszont az első sportsikerek után nem pártolták, „apu tartott attól, hogy lesz valaki színésznő kétméteres vállakkal”.

Boldog és büszke volt, amikor a lányát elsőre felvették a főiskolára, és még inkább, amikor már naiva kora legelején saját jogán vált ismertté a színházi világban. Amikor Szirtes Ági először került címlapra valamelyik képes magazinban, Szirtes Ádám a mellére tűzte a képet és – Csomós Mari a tanú rá – a rádió Pagodájában örömmel mutogatta a szembejövő ismerősöknek: „itt az én Kossuth-díjam!”. Máskülönben inkább kritikus volt a szeme fényével. Amikor lánya tanára, Vámos László az apa szemébe dicsérte tanítványát, Szirtes Ádám tőle szokatlan szigorral hárította el az elismerést azzal, hogy „Ződ még a lány”. Egy vizsgaelőadáson, amikor Szirtes Ági osztálytársaival együtt cigarettafüstben csevegett a színpadon, rosszallóan állapította meg: „csak a füst jön le a nézőtérre, amit játszotok, az nem”. Ha olykor mégis elfogult volt a lányával, gondosan titkolta.

Mire idáig jutunk az emlékidézésben, megjelenik kávéházi asztalunknál Szirtes Ádám unokája, Ági lánya, Pálmai Anna. Színpadon már régebben felfigyeltem rá, de „civilben” most látom először. Tapintatlanul az jut eszembe, mennyivel „színésznősebb”, mint híres, Kossuth-díjas mamája. Szirtes Ági filigrán, rövidre vágott haja enyhén őszül. Ránézésre gimnáziumi tanárnő vagy mosolyával is gyógyító gyerekorvos is lehetne. Anna sudár és sötét: nem csak a haja, sugárzó tekintete is az. Találóan állapította meg róla tanára, Máté Gábor a Junior Prima Díj alkalmából írott laudációjában, hogy „egyszerre hordozza a spanyol, kubai, görög, portugál, cigány és magyar szépség jegyeit. Nagy feje színészalkatának javára válik: messziről is jól látható. Erős hangja a hátsó sorokig is elér.” Még mielőtt most megszólalna, farmerben is igazi tragikának tűnik. A főiskolás évek emlékénél kapcsolódik be az édesanyjával folytatott beszélgetésünkbe, méghozzá azzal a meglepő kijelentéssel, hogy ő speciel hálás a sorsnak, amiért nem vették fel elsőre.

Nem voltál elég jó, elég érdekes?

Az is lehet. De bennem az maradt meg, hogy Lukáts Andor ráérzett: közvetlenül az érettségi után még nem láttam semmit a világból. Azt tanácsolta, hogy ha színész akarok lenni, először menjek el egy évre péknek vagy akár virágkötőnek. Azóta sem tudom, hogy miért éppen ezeket a pályákat ajánlotta színészi előtanulmánynak, de persze nem fogadtam meg. Viszont minden sértődöttség nélkül, rögtön jelentkeztem a Bárkába. Ez kétszeresen is jó választásnak bizonyult. Egyrészt, mert a Bárkában szoros, kiváló közösségbe kerültem, rengeteget tanultam a többiektől és főként Spolarics Andreától, aki a színészmesterség-tanárom lett. Másrészt, amikor a következő évben már simán felvettek a főiskolára, Máté Gábor osztályában remek baráti és szakmai közösség vett körül.

Mátéban az a fantasztikus, hogy egyszer magyaráz neked, azután rendez, egy másik darabban a partnered, vagy csak a nézőtérről követi a mozdulataidat, és közben végig érzed, hogy folyamatosan figyel, hol tartasz a szakmában.

Ez lehet teher is, öröm is.

Nekem abszolút segítség! Engem néha inkább a saját igényességem, a megfelelés vágya nyomaszt. Főiskolás koromban is leginkább akkor bizonytalanodtam el a színpadon, amikor azt éreztem, hogy nem tudom megvalósítani, amit szeretnék. Mára azt hiszem, kezdem megtalálni a helyem magamban és a társulatban is. A kétfejű fenevad volt az első, ahol azzal fogtam bele a szövegtanulásba, hogy tudtam, minden megvan bennem, ami igazán fontos a szerephez. Nemcsak a szerelem, a drámában olyan erőteljesen megfogalmazott apa–lány viszony is saját élményem. Már a próbák elején kirajzolódott bennem az a látomás, amihez azután a munka során egyre közelebb kerültem. Ettől volt egyszerre érdekes és élvezetes minden próba. Még korántsem voltam kész a szereppel, amikor belülről valami azt súgta, hogy most el kell mennem egyedül a zsinagógába.

Így akartad jobban megérteni ezt a hitét elhagyni is képes szerelmes zsidó lányt…

Anna csak bólint, Szirtes Ági viszont kiegészítésként a szerepformálás egy egészen másfajta titkára figyelmeztet.

A színésznek mindig szüksége van valamiféle érzelmi fogódzóra. Engem például kimondottan zavar a jellemformálásban, ha a hősnek, akit játszom, nincs neve. Nem szerettem, hogy a Portugál plakátján név nélkül, csak Asszonyként szerepelek. Az első száz előadás után persze ezt is megszokja az ember. Viszont Tasnádi István Kohlhaas-drámájában, a Közellenségben már a szereposztásban feltüntetett „nevem” is elbűvölt. A „Kanca” minősítés az én szememben nemcsak állati volt, de a megjelölés mögött ott éreztem a nőt, a nőstényt is. Dramaturgiailag valószínűleg nincs semmi jelentősége, de számomra egy ilyen cégérrel színpadra lépni külön öröm. Az ember máris érzi, hogy más világba került, hogy színész.

Az anya után most újra a lányhoz fordulok:

Te mikor kezdted igazán élvezni a színészetet?

Amióta az eszemet tudom. Gyerekkoromban a „nemszeretem” iskola mellett a lovarda és a színház volt az igazi mentsváram. Sokat kellett csutakolni, takarítani, kisebb gyerekekre vigyázni, hogy annak fejében ingyen is lovagolhassak. A lovardánál jobb helynek számomra csak a színház ígérkezett. Amikor végképp nem volt otthon senki, hogy rám vigyázzon, anyu behozott a színházba, és én az öltözőben meg a folyosón remekül elvoltam. Udvaros Dorottya és Básti Juli levetett jelmezeit, parókáit próbálgattam. Eközben látott meg Ascher Tamás, és váratlanul azt kérdezte, hány éves vagyok. Büszkén válaszoltam, hogy tizenkettő. Erre csak annyit mondott, hogy „az jó, mert akkor már meg tudod tanulni holnapra ezt a rövid szöveget”. Csak utólag értettem meg, hogy a nekem adott fecnin Arden Élnek, mint a disznók című darabjának egy kurta részlete volt, és a rendező most „rám osztott egy szerepet”. Mégis, a zsigereimben éreztem, hogy megtörtént a csoda. Hogy ezután már én is teljes joggal másnak képzelhetem magam, éppúgy, mint a körülöttem lévő felnőttek.

– Én viszont teljesen kétségbeestem, amikor Anna otthon is állandóan különböző történetekkel, kitalációkkal szórakoztatta és szédítette a családot – veti közbe Szirtes Ági. – Mit ronthattam el a nevelésében, hogy ennyire hazudós?

– De én már akkor sejtettem, hogy nem mindegy, az ember hogyan hazudik – vitatkozik a lány. – Azóta meg már tudom is. Nemrégiben egy barátnőmmel együtt voltunk színházban, és ő előadás közben odasúgta nekem: „figyeled, hogy egy őszinte mondat nem hangzik el a színpadon?” Mire én visszasúgtam, hogy „de legalább hazudnának jól!”

Szerintem mind a ketten szerencsések vagytok, mert a Katonában a legfontosabb: igazat mondani…

– Bennünket már a főiskolán erre szoktattak. Az egyik legjobb és legszigorúbb tanárom Horvai István volt – meséli Anna –, aki egy alkalommal, amikor azon panaszkodtam, hogy egy bizonyos jelenetben nem tudok sírni, azt válaszolta, hogy nem baj, nem is kell. Nem az a fontos, hogy én zokogjak, hanem hogy ő, mármint a néző érezze, hogy fojtogatja a sírás. Horvai sokat adott, de sokat követelt is a növendékektől. Emlékszem rá, hogy amikor professzorként, már betegen elvállalta, hogy Máté Gábor tanársegédjeként folytatja a munkát az osztályunkkal, egy alkalommal rosszul lett az órán és a mentők vitték el, de a hordágyról visszaszólt, hogy „Maguk csak próbáljanak tovább!” Aztán gyenge hangját megemelve még hozzátette, „Visszajövök!”, és szerencsénkre vissza is jött. Igazán csak egy dolog, pontosabban egy személy hiányzott nekem a főiskolán. Hogy a színészmesterség- tanáraim között egyetlen nő sem akadt, aki beavatott volna a mesterség apró titkaiba. Már diplomás színésznő voltam, amikor Eszenyi Enikő mellé kerültem az asztalnál egy szórakozóhelyen, és ő elmagyarázta, sőt meg is mutatta, hogy egy színésznő másként ül le farmerben, estélyiben vagy abroncsos szoknyában… Akkor, „túlkorosként” elfogott a méreg, hogy nekem ezt igazából a padban kellett volna megtanulnom!

De hiszen neked igazából házon belül volt a magad mesterségtanára!

– Anyu valahányszor megnézett, mindig okosakat mondott, és használható tanácsokat is adott, de sajnos, többnyire rosszkor.

Erre kívülállóként nem tudok mit mondani. De Szirtes Ági és Pálmai Anna tárgyilagosan, szakszerűen, és ráadásul teljes egyetértésben, ezt is megmagyarázzák.

– Magammal is rettentően kritikus vagyok, és persze a lányommal is. Ez az igényességemből fakad és ezért jó. A hiba ott van, hogy türelmetlenségemben sokszor túl hamar teszem szóvá a hibákat.

– Anyu ösztönös színész, és én borzasztóan szeretem az ösztöneit. Merem állítani, hogy szinte szerelmes vagyok a színészetébe. Azt is tapasztaltam, hogy (majdnem) mindig igaza van, ha valamit kifogásol. Mondok egy viszonylag friss példát. A Csokoládékatona egyik próbáján szóvá tette, hogy amikor minden néző saját szemével látja, hogy kezemben a cigaretta és szívom, teljesen felesleges külön eljátszani, hogy „én most cigarettázom”.

– Nem könnyű megfelelő pedagógiai érzékkel megválasztani azt a helyzetet és pillanatot, amikor a másiknak valóban szüksége és igénye van az ember tanácsára.

– Főként, mert mára talán én is elérkeztem oda – sóhajt Anna –, hogy a saját utamon mehetek.

Nem minden színész mondhatja el mostanában magáról, hogy a színházának az útja – az ő útja. Ti, Katonások, és talán még egy-két együttes tagjai, ebből a szempontból kivételesen szerencsések vagytok.

– Az én szakmai bölcsőm tulajdonképpen Kecskeméten ringott – emlékezik Szirtes Ági. A főiskola után Ruszt József hívott meg a Pericles Marina szerepére. És ő segített át az első buktatókon is. Kecskeméten főként azt élveztem, hogy egész nap a színházról volt szó… Amikor Rusztnak el kellett mennie és a színháza Bekére maradt, még bíztam benne, hogy továbbra is megtalálom a helyem. Ebben a viszonylagos, várakozásteljes nyugalomban óriási meglepetés volt Zsámbéki Gábor Pestről küldött távirata, hogy keressem meg szerződésügyben. Persze rögtön elmentem, de olyan zavarban voltam, hogy a Nemzeti Színház portása „visszakérdezett”: biztos, hogy valóban meg van beszélve, hogy valóban vár az igazgató úr? Tudtam, hogy egy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. Nem mondom, hogy a Nemzetiben rögtön elindult velem a szekér, de kaptam pár szép feladatot, és mégiscsak a Nemzeti Színház tagja lehettem. Azután Zsámbékival és az alapító tagokkal, az általam csodált nagyokkal, Gobbival, Majorral együtt költözhettem át a Katonába. Azóta ott vagyok. Kimondani is nehéz, hogy lassan harminc éve.

Pálmai Anna és Szirtes Ágnes A szerelem diadalában – Katona József Színház (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Ennyi év alatt soha nem jutott eszedbe, hogy jól döntöttél-e, vagy sem? Soha nem éreztél kísértést, hogy esetleg változtatni kellene?

A választásomat soha nem volt okom megkérdőjelezni. Kisebb kudarcok, csalódások persze mindenkit érnek. Időnként szerettem volna szép magas díva lenni. Udvaros Dorottya és Básti Juli hálás hősnő szerepeit eljátszani. Előfordult, amikor egy-egy hálásnak hitt szerep elkerült, és főszerep helyett valamelyik másodhegedűs figurát kaptam meg. De valójában nem a főszerepeket, hanem a fontos szerepeket becsültem. Munka közben rendszerint ezeket a második vonalba sorolt érdekes figurákat, feladatokat is megszerettem. Júlia csak egy főiskolai vizsgaelőadáson lehettem, akkor is csak néhány jelenetben. És most már nem is leszek… Nem tagadom, hogy amikor a Dajkát kezdtem el próbálni a Médeiában, nekem is eszembe jutott, hogy Médeia szerepe mégis látványosabb, izgalmasabb. De azután mezítláb lépegetve a Médeia színpadi kövein, nemcsak az eszemmel, a szívemmel is felfogtam, hogy az én 150 centimmel valószínűleg nem lennék az eszményi Médeia, és főként nem az, akit Zsámbéki képzel. De azt is felfogtam, hogy az előadás koncepciójában milyen fontos szerepe van a másik asszonynak, a Dajkának.

Te egyébként sem panaszkodhatsz, hiszen sok-sok évad óta folyamatosan színpadon vagy, és lehet, hogy nem mindig, de azért többnyire főszerepekben. Eljátszottad a fél világirodalmat…

Méltatlan is lenne, ha panaszkodnék. Valóban rengeteg csodás feladatot kaptam. Felejthetetlen, izgalmas éveket tölthettem például Csehovval...

Emlékszem, hogy a Katona legelső darabjában, A manóban még Szirtes Ágnes voltál, de a kritika – a darabbal együtt – téged is felfedezett. Amikor az ÉS-ben Varjas Endre „telibetalált” Juljádat dicsérte, arra hivatkozott, hogy „a szerepekkel eddig is szerencsés, de inkább csak jó átlagot közelítő színésznőnek ez az első igazán kifogástalan alakítása”. A Három nővér Irinájára azután már nemcsak jeles osztályzatot, de csupa szuperlatívuszt kaptál. Az előadás világszínházi siker lett, és ti beutaztátok Ascher rendezésével a világot.

Tíz évig volt műsoron! Játszottuk Párizsban, Moszkvában, Helsinkiben, de eljutottunk még Bogotába és Jeruzsálembe is.

Úgy hírlik, hogy a siker egybehangzó volt, de azért biztos tapasztaltál a fogadtatásban bizonyos különbségeket is.

Ez tulajdonképpen természetes. Megvallom, a napsütötte Dél-Amerikában például attól tartottunk, vajon hogy fogják ezek az életvidám, nevetős, boldog nézők fogadni a Moszkvába vágyódó lányok kesergését. Azután kiderült, hogy sírtak, mint a záporeső. Újra bebizonyosodott, hogy aki igazán tud nevetni, az tud őszintén sírni is. Viszont Jeruzsálemben és Berlinben valamivel mértéktartóbb volt a közönség. Párizsban imádták, Leningrádban kicsit idegennek érezték az előadásunkat.

Én 1986-ban írtam róla, és most újra belenéztem. A fotón, ahol ott guggolsz a férfiak karéjában a búgócsigáddal, még majdnem kislánynak látszol. Szinte sugároztad magadból a boldogság vágyát. Ha emlékezetem nem csal, a Három nővérnél hosszabb szériád csak az Elnöknők lett. Werner Schwab darabja még ma is műsoron van.

Tizenharmadik vagy tizennegyedik éve játsszuk, szerencsére általában telt házzal.

Furcsa feladat lehetett neked, különösen a darab bemutatásakor, annyira fiatalon egy elhízott, elhasznált, loncsos, befáslizott lábú, majdnem rikácsoló takarítónőt játszani.

Ezt követelte a szerep. És nagyon jó szerep volt… Henceghetnék azzal, hogy hárman – Pogány Jutkával, Csákányi Eszterrel – együtt kaptuk meg rá a legjobb női alakítás díját.

Különös színészi szerencséd ez a képlékenység. Hogy nem csak korod nincs, de igazából meghatározó alkatod sem. Egyik este szép vagy és bájos, másnap elhanyagolt és ronda. Hétfőn kiábrándult, unatkozó dáma és szerdán szexuálisan is kiéhezett némber. Egyszer azt érzi a néző, és persze a kritikus is, hogy mintha rád szabta volna regényében Móricz Zsigmond Rozikát, és csak azért nem játszhatod el, mert éppen egy menthetetlen faluszéli alkoholista asszonyt osztottak rád. Egyszerre vagy proli, jellemzően plebejus és ugyanakkor középosztálybeli úrinő. Annának még nyilván nem alakulhatott ki ekkora skálán a maga sokrétű, sokarcú, változatos szerepköre.

Azért a pályán töltött viszonylag rövid időmhöz képest már eddig is sokféle szerepet kaptam. Hasznomra váltak a beugrások is. De játszottam modern naivát a Pisztrángötösben, szép és hervadó olasz fonónőt A karnevál utolsó éjszakájában és kipróbálhattam magam Harmadik boszorkányként a Macbethben.

A karnevál utolsó éjszakája után már nagyon is figyelt rád a kritika. Karsai György például gyönyörűeket írt. De egy előadás egészét felforrósítanod a benned feszülő drámai erővel szerintem A kétfejű fenevadban sikerült. Amikor szerelmes zsidó lányból nyílt színen nőttél fel egy családját megtagadni is képes görög hősnővé.

Lea olyan színészt próbáló, vonzó feladat volt, amit imádtam, imádok.

A szerelem diadala című Marivaux-darabban most anya és lánya újra együtt szerepeltek. Milyen érzés együtt próbálni?

– Az igazság az, hogy próba közben az ember legfőképpen a rendezőre figyel. De éppen most következik egy új, sajátosan érdekes próbaperiódus. Jordán Adél, a női főszereplő gyereket vár és én veszem át a szerepét. Most aztán Angelinaként kipróbálhatom, milyen érzés fiúruhában szerelmesnek lenni saját anyámba.

– Nekem ezek az utólagos próbák nemcsak Anna miatt érdekesek, hanem azért is, mert egy szempontból megoldatlannak éreztem a saját szerepemet.

Pedig nemcsak érdekes, de hálás feladat lehetett a reménytelenül magára maradt, beszáradt vénkisasszonyból szerelmes és szerelemre sóvárgó nővé alakulni.

– Utólag azt gondolom, hogy hitelesebben kellett volna a figura azonosságát érzékeltetnem. Hogy nem egy másik figura születik meg a cselekmény sodrában, hanem az eredeti alakul át… Most, újrapróbálva megadatik, hogy ezt is kikísérletezzem, eljátsszam. Ascherben az a csodálatos, hogy minden ilyen vállalkozáshoz remek partner.

Jól gondolom, hogy legszívesebben vele dolgozol?

Szerencsés vagyok, mert a legtöbb jó munkát is neki köszönhetem. Így aztán bőven volt módom kiélvezni az ő maximalizmusát. Ami azért is különös erény, mert rendezőként képes ezt átplántálni nemcsak a színészekbe, de a díszletmunkásokba is. Külső szem nem látja, hogy néha a bőrt is lenyúzza a munkatársairól, de olyan kedvesen és okosan teszi, hogy a munkatársai pontosan tudják: az élet kitüntetett pillanata vele dolgozni. Persze, az igazság az, hogy akárcsak a szerelemben, a színpadon is mindenkivel másért jó… Süsüvel [Schilling Árpád] például minden próba üdítő. Olyan, mint egy fiatal kutyával futni a mezőn. Kimerítő, de kellemes. Vele lehet a legnagyobbakat nevetni.

– Nehogy kihagyd anyu Halász Pétert! Én csak a főiskolán találkoztam vele, ott sem velünk, hanem elsősorban a rendezőhallgatókkal foglalkozott. De a nekik szervezett Halász-kurzus keretében mi játszottunk, és így módunkban állt hallgatni a remek instrukcióit. Tőle hallottam először olyan tanulságos paradoxonokat, mint hogy „lassan megyünk, mert sietünk”. Mindenre és mindenkire kíváncsi volt és mindenkivel szót értett. Nagy tekintélyt szerzett a fiatalok között, de valahogy vele szemben soha nem lehetett „bácsi-érzésünk”. Mintha csak egy lett volna közülünk.

– Én a nevezetes újságszínház előkészületei során dolgoztam csak Halásszal. Rettentően stresszes munka volt, mert ő, Lukáts Andor és Veress Panka éjszaka írták a legfrissebb, még meg sem jelent lapok hírei alapján a jeleneteket, amelyeket reggel már próbáltunk, este bemutattunk.

– Az egyetlen, amit anyu színészéletéből irigyelek, hogy őt még rendezte Székely Gábor. Ascherből szerencsére nem maradtam ki, és dolgoztam Máté Gáborral, Zsámbékival, Gothárral és Schillinggel is. De Székely Gábor engem még a főiskolán sem rendezett. Sajnos… A másik rendező, akivel viszont még remélem, lesz módom találkozni, Bodó Viktor. Az ő fájdalmas, keserű humora kezdettől vonzott, mert valahogy rokonomnak érzem.

Sok filigrán, naiva alkatú színésznőnek nehéz próbatétel az évek múlása. Szirtes Ági pedig egyre jobb színész. Koltai Tamás úgy fogalmazta ezt meg, hogy „tartása van”. Meg tudod fogalmazni ennek a titkát?

Titokról nincs szó. Csak éppen nem hiszem, hogy annyival nehezebb lenne középkorúnak lenni a színpadon. Talán csak megfelelő szerepet nehezebb találni. De ha már kiléptél a színpadra, rájössz, hogy egy idő után nagyon sok gátlást leadtál magadról. Ettől függetlenül igaz, hogy egy idő után – talán mert nagyobb a felelősség – az ember jobban izgul. De a megszerzett tudás és a megérett rutin általában segít. Az ember megtanulja a telefonkönyvet is úgy mondani, hogy az szóljon valamiről. Bár elmondhatom, hogy szerencsésen alakult a pályám, azt is tudom, hogy sokszor én nehezítettem elégedetlenségemmel saját életutamat.

Lehet, hogy a lányod örökölte tőled ezt a hibának is minősíthető erényt?

– Remélem nem. Vagy legalábbis másként élem át – válaszol Anna. – Én boldog vagyok azokon a napokon, amikor A kétfejű… megy. Sokszor már négy órakor bent szöszmötölök az öltözőben. Várom az estét! Amikor először kérdezték tőlem, hogy milyennek látom anyut mint színésznőt, azt mondtam, hogy van rajta egy piros pont, és ha azt jókor és jó helyen nyomja meg a rendező, akkor árad belőle az érzelem és az energia. Azért is szeretem az ő színészi ösztöneit, mert remélem, hogy azért én is örököltem belőle valamit.

AZ INTERJÚT KÉSZSÍTETTE:

FÖLDES ANNA

Itt valaha virágok voltak. Valakik, tán épp a tulajdonosok – Hermokratész, az öreglegény filozófus (Máté Gábor) és vénlány húga, Leontina (Szirtes Ági) – egykor még hittek abban, hogy érdemes. Mára sírkertté lett a télikert. Khell Zsolt szürke-barna díszletében csöpögő vascsövek, rozsdás bádoglapok, csupasz gallyakból álló, kopott sövény, a polcokon katonás rendbe állított, fölcímkézett, de elhalt palántájú virágcserepek vannak a sárga náddal árnyékolt, kék homályú üvegfalak mögé zárva. A bravúros világítás Bányai Tamás munkája. Elöl vashordó, melyből előbb csak egy kopasz fej emelkedik ki, majd anyaszült meztelenül, szinte koboldmódra pattan ki belőle Arlekin, a szolga (Dankó István). Mozgása hasonlatos a jobb oldali falon később megjelenő, alighanem mágnessel mozgatott „élő” gyík cikázásához. Az élet körülbelül ennyiből, meg Szairész, a kertész (Bezerédi Zoltán) sunyi tekintetéből és lompos átvonulásaiból áll az idő tájt, amikor Leonida, a célfeladatra koncentráló ifjú királynő (Jordán Adél) és végrehajtó praktikákban járatos udvarhölgye, Korina (Pálmai Anna) férfiruhába öltözötten megjelennek a színen.

Publikus információk szerint a következő indokolja megjelenésüket: Leonida egyik erdei sétája közben beleszeretett egy arra sétáló ifjúba, akiről megtudta, hogy az Agisz, akit nagybátyja, a szigorú Hermokratész és annak savanyú nővérkéje zár el a világtól és a szerelemtől, tehát néki – hétköznapi úton – esélye sincs a tejszagú ifjúval való találkozásra. (Az ifjú herceget alakító Mészáros Béla majd egy pohár tejjel a kezében, kispapi ruhában lép színpadra, csecsemőártatlanságát hangsúlyozandó.) Főhősnőnk kiterveli tehát, hogy kit nőként, kit férfiként, de mindkét cerberust magába bolondítja, s közben a lényeget is eléri, vagyis hogy maga Agisz is beleszeressen, s az övé legyen. Mindez meg is történik, a kellő pillanatban levetett vagy felvett ruhadarabok segítségével.

Bezerédi Zoltán és Máté Gábor (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A kevésbé publikus információk azt is tartalmazzák, hogy Leonida – bár személy szerint ártatlanul – sajnos, nem egészen tiszta körülmények között jutott trónra. Az igazi király a gyámjai által a csak mesékből ismert, trónbitorló királynő gyűlöletére nevelt Agisz lenne. Sőt, meglehet, az is lesz hamarosan, mert a honban polgárháború készül, melynek vezetői Agiszt kívánják uralkodójuknak megtenni. Szóval legegyszerűbb megoldásnak a vértelen behálózás és a klasszikus papucsosítás látszik, csak minden klappoljon akció közben. A fiú vállalható, a hatalom meg mindennél fontosabb – előre!

Ascher Tamás, a rendező nem kegyelmez se Marivaux-nak, se a nézőknek. Dramaturgiailag lehetséges volna, s ő is megtehetné, hogy tényleg diadalra viteti a szerelmet a darab segítségével, mint ahogy a mű bemutatása során megesett már az a világban. (Például Jacques Nichet 1988-ban született, 1990-ben Budapestet is megjárt előadásában szinte szétrobbant a vörös selymektől surrogó színpad a játék végére, feledtetve, bár el nem tagadva a cselszövés minden ármányát.) Nem kellene ehhez most sem sok, ha a mérőpohárral adagolt komikum mellé a megbocsátás mézét tartalmazó szelíd humorból is csepegtetne valaki a játékba. De szelíd humorról szó sincs. Szellemes játékok, azok vannak, például a bonyolult trónutódlási helyzet virágcserepekkel való bábos megjelenítése. Ascher és dramaturgja, Várady Zsuzsa szinte beleverik a szerző orrát saját művébe: ezt tetszett írni, ezt tessék nézni! Íme, az akarás diadala a béna balfácánok felett. Hideg lecke. Talán hidegebb és kopárabb is annál, mint amire föl vagyunk készülve.

Nem beszélvén a francia nyelvet, úgy látszik, egyelőre többen ki vagyunk zárva abból az örömből, hogy végre megízleljük, mi is az a „marivaudage”, vagyis a szerzőre jellemző pattogó és szellemes szójáték. Bognár Róbert fordítása ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy korszerűen kemény dialógusokat kapjanak a szereplők, de még nyomokban sem igen lehet észrevenni benne bárminemű bájt vagy zeneiséget.

Az időbeli átjárót múlt és jelen között, és a játékmód stiláris mívességét leginkább a földszagú szolgafigurák finoman absztrahált játékmódja adja. Dankó István Arlekinje őrzi a commedia dell’arte alakok fürgeségét és természetességét. Bezerédi Zoltán ravasz kertésze viszont megdöbbentően modern, alkuképes alávalóságról tesz tanúságot. Néhány hátborzongató pillanata azokat a hivatali sofőröket idézi, akik a megszeppent tájékozatlanok előtt szívesen hangoztatják, hogy ők nem fogadnak el bárkitől (!) ajándékot, hanem megválogatják a maguk emberét. Pálmai Anna komornája kecses átmenet a vidéki tenyeres-talpasságból a „kirafinált” úri szolgák világába. Amit az élet ad, legyen az akár egy szolga ölelése, elveszi, elteszi, s amikor rágyújt, már el is feledte az egészet. Mészáros Béla lakat alatt tartott trónörököse a kötelező olvasmányok mondataiba bábozódott bele, de szinte fölébredni sincsen ideje. Trónra kerülése pillanatában veszti el újra és immár végérvényesen el se nagyon képzelt önállóságát. Kicsit hisztire hajló, ám hormonjainak engedelmeskedő, nagy fiúbaba, aki ámul-bámul a világ folyásán.

Szakács Györgyi jelmeztervező agyagsárga, szürke és fakókék munkaruhákat adott a hétköznapok szereplőire, s elegáns fekete-fehérbe bújtatta, szinte garabonciás diáknak öltöztette Jordán Adél nadrágos, kalapos királynőjét. Kiemelkedik a képek sorából a felébredt remény időszakát elég bumfordian szabott, no de mohazöld színű ruhával ünneplő nagynéni, Szirtes Ági szívszorító alakításában. Az igen elszánt uralkodólányka talán nem is akkor veszíti el rokonszenvünket, nem is akkor ijedünk meg, amikor kiderül, milyen előrelátóan tervezte meg a testvérpár előre legyártatott kis arcképeinek segítségével a becserkészésüket, hanem amikor rendezői ötletre, gond nélkül hevesen végigcsókolja az ájuldozó aggszűz lábacskáját. Ekkor értjük meg: semmi nem drága, kerül, amibe kerül, itt az lesz, amit ez az úrilányka elhatároz.

Amiért az egész előadást minden lelki kegyetlensége ellenére is színészünnepnek kell tekintenünk, az a Katona gárdájának remek csapatjátéka, s elsősorban Máté Gábor szenvedelmes Hermokratész alakítása. Legszívesebben már előadás közben „visszatekerné” a pillanatot a néző, hogy újra átélhesse, honnan hová jut el a megleckéztetett szobatudós.

Hatalmas, lecsüngő, nyitott aktatáskájával, vastag gumitalpú cipőben, ágyékát és hasát kissé előrenyomva, hátát s gerincét fölül S formára görbítve jelenik meg, szürkén, de mégis jelentőségteljesen, mintha valami szamizdat újság kéziratait hordozná bensőséges nyugalommal és sérthetetlenséggel. Ügye van a világgal, olyan, amit ő választott (a jogos trónörökös helyzetbe hozása), s ebből minden zavaró tényezőt – a kudarcok elkerülése végett – időben kizárt az előző évek során. Allergiás, szipog, régen cserélt textilzsebkendője rettentően megreccsen használatbavétel előtt, férfivágyai láthatóan parkolópályára szorultak, ösztönei szublimálódtak a hosszan tartó királycsinálás folyamatában. Aztán letámadják. Védekezik. Nem hisz. Elpirul. Szemöldökét a sors forgandóságán mélázva, gyönyörrel telve, hitetlenkedőn táncoltatja. A lány törleszkedését járandóságként, mégis-mégis kiérdemelt jussként, kis fejrázásokkal, megifjultan, révületben fogadja. Átöltözik. Dönt. Aztán szeretett nővérével együtt ül egy kicsit a lócán, amikor a dolgok kiderülnek. Hápogó húgát csitítja, s azon nyomban megkezdi a bezárkózási hadműveletet.

Nem kezdenek kihajtani az üvegház satnya növénykéi, s a testvérpár sem cseréli le a ruhatárát, és nem néznek fölébredt érzelmekkel új kapcsolat után. Inkább mindenki fokozottan óvatos üzemmódra kapcsol. A tanár urat leiskolázták. Nem a szerelem aratott itt diadalt, hanem a vagyonos politológusnő praktikája győzött. Már a fényes, ezüst köpönyeg is elő van készítve a trónra taszigált férjnek. Rá is adják a gyorsan előkerült, sterilen divatos udvarhölgyek (Huzella Júlia e. h., Pálos Anna e. h.), nyílt színen. A királynő, biztos, ami biztos, vérpiros harisnyái fölé húzott, buggyos arany rokolyába bújik, uralkodásra készen. Lefizetett szolgái hátul várják.

A Katona József Színház színésznőjének egész eddigi élete összefonódott a színházzal. Gyerekkorát a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte, majd gimnazistaként részt vett Ascher Tamás zalaszentgróti táborában, ami után már nem is volt kérdés, hogy színésznő lesz. A Színművészeti Egyetem elvégzése után – Máté Gábor osztályába járt – játszott Egerben, 2006 óta pedig a budapesti Katona József Színház tagja.

Sokat lehet olvasni kaposvári gyerekkorodról, ahol már nagy szerepet töltött be az életedben a színház. Mi a legkedvesebb emléked ebből az időből?

Úgy, ahogy volt, az egész ott töltött 10 évem a legkedvesebb emlékem. Nagyon boldognak éreztem ott magam, nem is tudok olyat mondani, ami a színházhoz kötődik, és rossz élmény lett volna. Voltak aranyos történetek. Kiskoromban a szüleim nem engedtek szerepelni, de amikor Czeizel Gábor rendezett egy mesedarabot, aminek a piacjelenetében tömeg futott át jobbra balra, kértem, hadd legyek benne. Czeizel Gábor azt mondta, nem lehet, mert nincs rám való fehér ruha, és csak abban lehet szerepelni. Ezért leszedtük az öltözőben a fehér függönyt, magamra tekertem, és így átrohanhattam. Ez nagyon nagy élmény volt nekem.

Sokan mondják, hogy minden szépsége ellenére nehéz pálya a színészet. Szüleidet – Lázár Katit és Jordán Tamást – látva csak bizonyosságot szereztél, hogy te is ezt szeretnéd csinálni?

Soha nem éreztem a színészlétet nehéznek, a szüleim révén sem. Voltak problémáik, gondjaik, de azok mind termékenyek voltak, amelyek szakmai és művészi szempontból előrevitték őket. Egész életemben azt éreztem, hogy ezt csak ennyire elhivatottan, ilyen nagy hozzáértéssel és odaadással lehet csinálni, ahogy ők. Biztosan vannak hátulütői ennek a pályának, látom is magamon, hogy mennyire be tudja zárni az embert egy bizonyos világba, egy gondolkodásmódba, ami kihat még a humorára is, de mivel nekem ez a természetes, boldogan művelem.

A szüleid mennyire támogatták színészi ambícióidat?

Apukám olyan típusú ember, aki nagyon engedi a gyerekeit. Az, hogy színész lettem, neki ugyanúgy természetes, mint nekem vagy anyukámnak. Anyukám kicsit jobban figyelt erre, de semmi intő szót nem mondott, hogy „vigyázz, mert ez egy nehéz pálya, nem mindig lesz örömöd!”, ilyeneket soha nem hallottam. Persze vannak nehézségeim, de mind olyanok, amik egy szereppel kapcsolatosak, és megoldandó feladatok. Előfordul, hogy hiányérzetem marad, ha valamit nem sikerült úgy teljesítenem, ahogy szerettem volna, de alapjában véve a színészet egy örömteli dolog. Az az érdekes, hogy apukám a kezdetektől fogva nem tud úgy rám nézni, mint egy színésznőre. Mindössze annyi zavarja, hogy szerinte fölvettem egy modort és affektálok sokat, ebben igaza is van. Anyukám meg nagyon érti, amit mondok, érzi, ha bármi problémám van. Nagyon hasonlóak vagyunk, ezért szinte olyan, mintha magával beszélgetne.

El tudod képzelni, hogy anyukáddal, Lázár Katival egy darabban játsszál? Hisz ugye még nem találkoztatok színpadon?

Nem, még Kaposváron sem, pedig akkor társulati tag volt, amikor én ott voltam gyakorlaton. A Katonában meg, ahol most sokat játszik, szerintem figyelnek erre, hogy ne játsszunk egy darabban. Ennek örülök, hogy így alakult, mert szeretem a szuverenitásomat megtartani, és édesanyám olyan nagy hatással van rám, hogy ha ő ott van, az engem befolyásol, és nem feltétlenül jó értelemben. Akkor elkezdek magamra figyelni, hogy milyen vagyok, és ha valami nem tesz jót a színészetnek, akkor ez az. Szerencsére elég jól alakult az életemben, hogy a szüleim nélkül tudtam talpra állni, megtalálni magamat, és például soha nem volt közöm a Nemzetihez.

Amikor felvételiztél a főiskolára, a zenés szak nem vonzott?

Nagyon vonz engem a zene. Legszívesebben kórusban énekelnék, de szerintem amint ott volnék, azt gondolnám, hogy nekem a kóruson belül szólistának kéne lennem. Kicsit exhibicionista vagyok ilyen téren. Viszont amikor olyan helyzet adódik, hogy együtt lehet énekelni sok emberrel, olyan emberekkel, akik jól énekelnek és nem hamisak, akkor örülök, hogy részese lehetek egy zenés csapatnak. A közös éneklés vagy közös zenélés nagyon nagy alázatot, odafigyelést igényel, mert csak akkor jön létre, ha mindenki egy egységet képez. Ha ezen belül eltérés van, vagy hamis hang, az iszonyatosan tud idegesíteni, ha valaki csak hangosabb, meg tudok őrülni, de tényleg. Sajnos ezzel sokszor az osztálytársaim és a Katonások agyára megyek, amikor például a Dzsesztetés című előadást csináljuk. Úgyhogy lehet, hogy nem is baj, hogy nem mentem zenés szakra, mert szerintem halálra idegesíteném magamat meg másokat is.

Hangi adottságaidra mikor figyeltek föl?

Szerintem annyira jó hangi adottságaim sajnos nincsenek. Sokkal jobb lehetnék, ha képezném magam, de egyelőre lusta vagyok. Bagó Gizellához jártam a főiskolán, aki egy fantasztikus énektanárnő, és azóta hívogat engem telefonon feddőn, hogy menjek már, közben pedig fél Budapest hozzá jár. Nagyon sokan járnak vissza hozzá a volt tanítványai közül, rengeteg a dolga, és szerintem nálam ezerszer jobb hangú emberekkel foglalkozik, mégis hív, és ez nekem nagyon jólesik. Azt mondja anyukám, hogy kiskoromban nagyon hamis voltam, amit el tudok képzelni, mert apukám nagyon-nagyon hamis, borzasztóan. Neki azt mondták az énekórán, hogy kap egy forintot, ha csöndben marad. Ő nagyon boldog volt ettől, de nem is fejlődött semmit a zenei tudása. Anyám meg is ijedt, hogy ezt fogom örökölni, de aztán fölvettek zeneiskolába – szerintem anyukám hatására, mert tényleg hamis voltam –, és ott fantasztikus énektanárom volt, az Anni néni, aki hamar megtanított nekem nagyon sok mindent. Tehát ott tanultam meg tisztán énekelni, aztán Budapesten az egyetemen kiderült, hogy nincs is olyan rossz hangom.

A színművészetis osztályotokat legendásnak szokták mondani – mivel érdemeltétek ezt ki?

Nem is tudom, ez hogy volt. Sokat mosolyogtunk rajta, meg hát nem tagadom, mindenkiben jó érzést keltett, hogy „a legendás Máté-osztály”. Tulajdonképpen mi voltunk az első Máté-osztály, tehát más, kifejezetten Máté Gábor-osztály nem volt… De hogy ez így rajtunk maradt, büszkeséggel tölt el minket. Talán kritikában írhatta valaki vagy fórumon, nem is tudom, de egyszer kicsit ironikusan, kicsit boldogan föl is használtuk az egyik zsámbéki darabunkban, ahol angolul mondtuk, hogy „The legendary Gábor Máté group”.

Honnan jött az ötlet 2007-ben, hogy minden évben színre vigyetek egy előadást Zsámbékon valamelyik osztálytársatokról?

Előtte már sok előadásunk volt nyaranta Zsámbékon, az első a Migrénes csirke, amiben nem csináltunk semmit, egy tök jó osztálytalálkozó volt. Ott ültünk az asztalnál, úgymond kajáltunk, de volt, hogy csak levegőt ettünk, és mindenki receptekről meg ilyesmiről beszélt – a nézők is szerették. A második a BelemenekülŐk volt, ahol Dévényi Ádám dalait adtuk elő egy nagyon jó koncertszínházszerű formában. Dévényi Ádámnál egyébként 16 éves korom óta énekelek, nagyon-nagyon szeretem őt, és sokat tanultam tőle zenei előadóként és énekesnőként. Azután jött az Éjféltájban…, ami arról szólt, hogy már három éve a pályán vagyunk, s hogy ez alatt az idő alatt kinek hogyan változtak a benyomásai, reményei, vágyai. 2007-re kifogytunk a témákból, így jött ez az ötlet, amit Máté Gábor talált ki, hogy mindig valakinek az életét vigyük színpadra.

Várod már, hogy sorra kerülj?

Tavaly azt hittem, én következem. Mindig kihúzzuk, hogy ki lesz a soros, ez az utolsó előadásban van a tapsrendnél. Egyenként húzzák a neveket, és a Szan(d)tner Anna című előadás végén ketten maradtunk Kovács Patríciával. Mindig fogadásokat kötünk – ezek pénzes fogadások –, és nagyon szerettem volna megnyerni, de úgy látszik, nincs itt az ideje. Furcsa lesz, mert 14-en vagyunk, minden évben van egy előadás, és 2007-ben kezdtük el. 28 évesen teljesen másról szól egy előadás, mint 40 vagy 42 évesen. Amíg még nincs gyerekem, akkor is másról szól, meg így is, hogy most már lesz. Kíváncsi vagyok, mennyire tud élő, friss maradni ez az egész. Majd elválik.

Egerben, már az első évben megkaptad szerepálmodat, és utána is sokféle előadásban kipróbálhattad magad. Miért döntöttél mégis amellett, hogy 2006-ban a Katona József Színházban folytasd a pályád?

Eger nagyon fontos lépcső volt az életemben. Engem nem hívtak, hanem én kéredzkedtem oda. Csizmadia Tibor igazgató nagyon jó fej volt, mert eleinte még nem tudta, mit fog nekem adni, de odaszerződtetett, és erre már az első évben a My Fair Ladyt játszhattam el és a Három nővér Irináját. Egerben tanultam meg, hogy milyen felelősségteljes színésznek lenni, és mit jelent, ha az ember magáért felel ebben a szakmában. Aztán valamiért azt kezdtem érezni, hogy elég volt. Van ilyen, amikor az ember azt érzi, hogy lépne. Akkor nem is gondoltam, hogy máshova szerződnék, hanem az akkori párom kiment Amerikába, és úgy döntöttem, hogy kikísérem pár hónapra. Emiatt elengedtek az évadból, és közben jött, hogy be tudok ugrani egy csomó darabba a Katonában. Ez vitte tovább az eseményeket, és ott ragadtam. Nagyon boldog voltam, amikor megkérdezték, hogy le akarok-e szerződni, mert az addigi tapasztalataim a beugrások alkalmával nagyon-nagyon pozitívak voltak. Úgy éreztem, nagyon boldog lennék, ha ebbe a társulatba kerülhetnék.

Már korábban, ’99-ben is szerepeltél a Katonában Ascher Tamás rendezésében.

Igen, a zalaszentgróti tábor utáni évadban kezdődtek a Paul úr próbái, és akkor felhívott a Tamás, hogy van-e kedvem menni, én meg boldogan igent mondtam, mert Zalaszentgrót után már egyre biztosabb voltam abban, hogy gimnáziumba járni többet nem szeretnék, és akkor még pont egy évem volt. Így ez nagyon kapóra jött, hogy ne is járjak.

Viszont azzal a munkámmal nem vagyok elégedett. Fogalmam sem volt még akkor, hogy egy próbán hogyan kell hatékonyan működni, pedig színházban nőttem fel. Azt a szerepet például már teljesen máshogy csinálnám. Én nagyon kreatív embernek gondolom magam, jókat tudok kitalálni, de akkor szinte semmi nem jutott az eszembe. Ehhez az is kellett, hogy elvégezzem a főiskolát, Máté Gábortól és az ottani tanáraimtól tanuljak egy csomót. Meg Eger is kellett hozzá.

Akkor is megtetszett már a Katona?

Akkor még számomra teljesen mást jelentett a Katona, és én egy kislány voltam. Akkor nem éreztem, hogy fú de otthon érzem magam, és a gondolkodásukat, humorukat is magaménak tudom. Nem is mértem föl semmit, azt se tudtam, hogy létezik olyan, hogy Katona József Színház, és utána se nagyon foglalkoztam vele. Viszont akkortájt tudtam meg, milyen fontos főiskolára járni, mert se apukám nem járt, se Lukáts Andor, se Csákányi Eszter és még sorolhatnám, akikkel Kaposváron együtt éltünk. Elég későn került a tudatomba, hogy a főiskola mennyire fontos lehet.

Mészáros Bélával A szerelem diadalában – Katona József Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Számodra miben különbözik a fővárosi és a vidéki színészlét?

Nekem minden élményem más volt. A kaposvári színészlét (amikor még nem voltam színész, csak gyerek), az egri színészlét, meg a budapesti színészlét is. Nekem az egri színészlét kicsit magányos volt. A színház és a színészlakás között telt, ami egyébként nem volt baj, mert visszagondolva magányaimra, azok mind termékeny időszakok voltak, és nagyon örültem nekik így utólag. Valahogy a társaságba se tudtam úgy belefolyni, amit biztosan én alakítottam így, pedig emellett nagyon sok embert megszerettem, ráadásul az osztályunkból is sokan voltak ott, akiket a mai napig nagyon szeretek, mégis magányosan éreztem magam. A munkákban nagyon sokszor jól éreztem magam, és tényleg sokat tanultam. Kaposváron gyerekkoromban Hawaii volt meg boldogság a színház, de ott is biztos voltak színészek, akik magányosan érezték magukat – erről akkor még nem tudtam, hogy ilyen van. Itt Pesten már a főiskolán kinyílt a világ, hogy van élet a városban, rengeteg különböző hely, és teljesen más minden. Nem csak a színészházra meg a színházra vagy utalva mint színész. De én egyébként szinte csak az olyan helyeket szeretem, ahol sok színész gyűlik össze.

A Katonában melyik szereped áll hozzád a legközelebb?

Most szinte az összest fölsorolhatnám a Sáskáktól elkezdve a Kutyakeringőn át Aszerelem diadaláig, amit évad végén mutattunk be. Amikor kiderült, hogy oda kell adnom a szerepeimet, azt éreztem, hogy azok még az én gyerekeim, tehát hiába van itt egy baba [hasára mutat], nekem azok a gyerekeim, A hős és a csokoládékatona és a Barbárok… És ezeket odaadni nagyon fájdalmas vagy ijesztő gondolat volt. Hirtelen azt éreztem, hogy kicsúszik a kezemből minden, tulajdonképpen összezavaró dolog. Most, hogy eltelt egy nyár, meg a hormonjaim nyilván máshol tartanak, szívesebben gondolok arra, hogy tök jó lesz csak magammal foglalkozni.

Visszatérve a kérdésedre, most elsősorban A hős és a csokoládékatona jut eszembe. Azt játszottam a legtöbbször tavaly, volt, hogy hetente háromszor is, de havonta ötször biztosan, és már úgy éreztem néha, hogy elég, nem bírom már. És érdekes, hogy amikor mindegyik szerepemnél eljött az a pillanat, hogy nekem az utolsót játszottuk – erre a kis időre, egy évadra –, a Csokoládékatonánál zokogtam a legjobban, mert kiderült, mégiscsak az ivódott be a legjobban, az lett az enyém, és nagyon-nagyon szeretem. De a zokogás egyébként mindegyiknél eljött.

Volt olyan előadás, amit szívesebben játszottál és amit kevésbé?

Nagyon változó ez, hogy van-e éppen kedvem játszani, vagy nincs. Az Ivanovnál figyeltem meg, hogy ott egyáltalán nem baj ez. Az Ivanovra be tudok ülni teljesen nulláról, mert szerencsére passzívnak kell lenni az elején, és később ér annyi impulzus, hogy egyszer csak kirobban Szásából valami, amikor elkezd egy hosszú felháborodott monológot. Attól, hogy nulláról megyek be, leülök a kanapéra, majd elkezdődik, érdekes módon egyszer csak örömöt kezdtem érezni. Az Ivanovban sokszor el tudok úgy lazulni, hogy merem magamat is meglepni. Ezek nagyon apró dolgok. Például elkezdek vakarózni, akkor ez megtetszik, és elkezdem tovább csinálni. Ilyen szempontból az Ivanovot nagyon szívesen játszom. Lehet, hogy előtte még fél órával nagyon nincs kedvem fölvenni a jelmezemet és belépni a színpadra, de ha már ott vagyok, nagyon élvezem.

Más daraboknál ez nem fordul elő?

Friss darabokban még nem nagyon, mert az ember még nincs bejáratódva. Például ezért is volt nagyon érdekes munka nekem A szerelem diadala, mert szinte nem is emlékszem rá, annyira friss terhes voltam, és a hormonjaim miatt teljesen máshol jártam. Becsületesen dolgoztam, ahogy tudtam, de így visszagondolva rá, olyan, mintha nem is én próbáltam volna. Kíváncsi vagyok, ez mennyire marad benne a testemben, mert elég keveset játszottam, és nem fogom tudni eleget gyakorolni. Egyébként ami már egyszer belekerül a testedbe, arra emlékszik, és nem fáradsz már úgy el. Az agyad, a lelked is emlékszik rá, kevesebbet kell szándékosan mozgatni, energiát fektetni bele. Én olyan típusú színésznő vagyok, aki az elején sokkal többet dolgozik az ügyön, a szerepen, azon, hogy ezt és ezt érezzem, és hogy látszódjon is, hogy ezt és ezt érzem. Aztán eljutok odáig, hogy a lelkem is, a testem is, meg az agyam is tudja, mit kell csinálni, mert már bejáratódott, és akkor kezdek igazán jóvá válni a szerepben. Amikor már ezt a pontot elértem, el tudom engedni magam, és akkor magamnak is örömet tudok szerezni. Bizonyos alkalmakkor meg tudom lepni magam és a közönséget is, de a közönség is sokszor meg tud lepni engem. Például A szerelem diadalában nagyon sokat alakítanak a nézők. Figyelem, hogy mennyi fér még bele egy-egy gesztusba, egy csöndbe, és ha mondjuk hallom, hogy ez vicces, akkor a közönség mondja meg nekem, hogy éppen aznap azt meddig lehet kihúzni. Így tanítgat egy szerepben. Bár erre nem mindig kell odafigyelni, mert nagyon hálásak tudnak lenni sok mindenért, olyasmiért is, amit én nézőként ízléstelennek tartok, és azon is van nevetés. De így is sokat segítenek a nézők.

Mennyi idő, amíg belejössz egy szerepbe?

Nagyon sokszor egy év. Csak a Kutyakeringőnél volt úgy, hogy már az évad végére szépen tudtam, el tudtam engedni, és elkezdtem jól játszani benne. Ezért szeretem, hogy itt Budapesten több évig játszanak egy darabot. Egerben maximum két évig játszottuk azt, aminek sikere volt, mint a My Fair Ladynek például. Itt öt-hét évadot is megy, aminek sikere van. Azt mondom, hogy harmincadik-negyvenedik előadásra már kezdek jó lenni. Persze van, ami pofán csap. Ilyen volt például az első munkám Zsámbékival, A karnevál utolsó éjszakája. Már amikor felolvastuk, éreztem, hogy ez a szerep az enyém, ez kész.

És A hős és a csokoládékatona?

Na az is, de azon azért dolgozni kellett sokat. Nem mondom, hogy A karneválon nem, de mindkettő esetében tudom, hogy sokkal jobb vagyok, mint voltam. Ezért sajnálom, hogy a kritikusok bemutatóra jönnek általában, és nem nézik meg egy év múlva az előadásokat, mert rengeteget fejlődöm egy év alatt, meg persze az előadás és mindegyik színészkollégám is.

Filmes munkák közül melyekre emlékszel szívesen vissza?

Filmezni nem tudok még, pedig jó lenne, ha valaki megtanítana rá. Olyan munkám, ami kifejezetten nagy öröm, még nem volt. Színpadon nagyon boldog tudok lenni, ezt komolyan mondom, nagyon. Tehát azért a kevés boldog pillanatért az egész megéri, de filmen én még nem voltam boldog. Se amikor filmeztem, se amikor visszanéztem magam. Ezért azt vonom le, hogy nem tudok filmezni, mert ha tudnék, akkor nyilván nagyon boldog lennék. Annak örülnék, ha valaki bízna bennem annyira, hogy olyan pillanatokat tudjak átélni filmezés közben, mint a színpadon.

Forgatáson sem érzed jól magad?

A forgatás nagyon jó dolog, de engem szétejt egy kicsit. Most ebédszünet, átállás, és akkor én tengek-lengek, elvagyok, dumálgatok, pletykálgatok, ülök – amikor cigiztem, cigizgettem – és szétejtőzöm. Amikor 10-től 14 óráig van egy koncentrált munka és azt ismételgetjük, gyakoroljuk, s egy begyakorolt dolgot kell a színpadra tenni, amiben van biztonságom, az egyelőre nagyobb örömet ad. De mondom, szerintem a forgatás is adna, ha azt érezném, hogy ebben tudatosan érvényesülni tudok, ki tudok bontakozni, és mint színész egyáltalán jónak tudnám magam érezni, természetesnek, és rá tudnék hangolódni arra, hogy koncentráljak a szünetekben. Ez szerintem mind gyakorlás kérdése ugyanúgy, ahogy a színpadi színészet, de ezt igazán gyakorolni nem volt módom, úgyhogy még csak szárnybontogatások ezek, de még bármi lehet.

A hét pályán töltött év alatt mennyiben változtál?

Nagyon sokat változtam. Szakmailag sokkal érettebb lettem és magabiztosabb. Sokszor érzem, hogy már sokat értek a színészetből, és jó érzés erre néha rácsodálkozni. Nem is tudok erre példát mondani, ezek nagyon kis apró villanások. Amúgy meg szeretném egy kicsit visszahozni a régebbi naivságomat, lelkesedésemet. Tudom, hogy ez a korral jár, és nem is biztos, hogy lehet, de úgy hiszem, lehetne kicsit tisztábban, kicsit több szeretettel állni az emberekhez, mint ahogyan az utóbbi időben tettem. Ez szerintem azon is múlik, hogy mennyit adok magamnak színházon kívül. Meg kell találnom magamnak azt a helyet, ahol töltődni tudok. Nem azt mondom, hogy most gyűlölet vagy gonosz van bennem, csak energiahiányt érzek, és azt valahonnan pótolnom kell.

Van, amit a jövőben mindenképp el szeretnél érni?

Nincs. Ezt halál komolyan mondom. Nagyon szeretnék nagyon jó szerepeket játszani, nem is csak játszani, hanem dolgozni. Előadások alatt is dolgozni a szerepeken, mert ez ad örömet. Bármi más célom egyelőre nincs.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETT:

ZÖMBIK ZSÓFIA

A Komáromi Jókai Színház Prah-előadása hamar magáévá teszi Spiró György komédiáját. A Férfit alakító Mokos Attila a konyhaasztalnál ülve egy teszkós reklámújságot lapozgat, és egyszer csak megörül valami akciós árunak, meg is nevezi szlovákul (-cska végű szóval). Én sajnos nem értem, mit adnak kedvezményesen, viszont a révkomáromi középiskolás közönség nagy nevetéssel reagál. A honosítás másik, még szebb pillanata az, amikor a Nőt játszó Molnár Xénia igen sötéten látja a 600 millió forintos lottófőnyeremény megnyerésének következményeit. Úgy ítéli meg, hogy el kell majd menniük innen, külföldre kell költözniük, ott szerezzenek diplomát a gyerekeik. „El fognak felejteni magyarul” – állapítja meg Molnár Xénia, kis csönd után. Mire Mokos Attila nem azt feleli, hogy „Á!”, hanem halkan visszakérdez: „Miért, itt nem?”

Anger Zsolt vitte színre a komáromi színház stúdiójában Spiró György sírni és nevetni való, konkrét és metaforikus, tragikomikus és diabolikus színdarabját. Határozottan és lendületesen fogott hozzá. Mindenekelőtt húzott a textusból, és őt igazolja, hogy a darabot jól ismerő és szerető (alulírott) néző nemigen érzékel hiányt, veszteséget. Másrészt itt-ott kissé vadított-durvított hőseink szövegén. Ez a beavatkozás már vitathatóbb, hiszen tudjuk, hogy Spiró György nem átall bazmegeket helyezni hősei szájába, ha a szituáció, a környezet, a szereplő karaktere ezt megkívánja. A Prahban a Férfi és Nő felfokozott emocionális állapotuk és éles vitájuk ellenére sem igen beszélnek csúnyán egymással. Ez kétségkívül tudatos írói döntés ­– és nem pusztán stilisztikai kérdés, hiszen a hősök viszonyát is árnyalja –, de hiába tölt el személy szerint engem elégedettséggel és jóérzéssel, ha a színre vivő nem akceptálja.

Molnár Xénia és Mokos Attila

Anger a díszlet tervezőjeként az ezer tárgyak birodalmát teremtette meg a komáromi stúdióhelyiség színpadán: egy hamisítatlan, belakott konyhát. Tűzhely, kis frigó, vájdling, kredenc, tükör, tükrön a néhai papa fényképe, fotel, fejrészén textilvédő, textilvédőn csipke, vázában művirág, hokedlin tévé és így tovább. A modern divat is betört már egy-egy gyümölcsmágnes képében a hűtőszekrény ajtaján. (Van egy kis szőnyeg is, személyes darab: a férj zavartan álldigálva a lábával igazgatja a rojtjait, s ez az egyetlen „vagyontárgy”, amelyet becsomagol és magával vinne, amikor végleg elhagyni készül a közös otthont.)

Molnár Xénia nyakában szemüveg lóg; olvas, illetve tévét néz élénken átélő arckifejezéssel, mielőtt Férjként Mokos Attila váratlanul hazaérkezik. (Később lesz olyan pillanat, amikor a „Ha én gazdag lennék” szól a tévéből – az amerikai filmek kedves szokása ez, hogy épp olyasmi megy adásba, ami közvetlenül érinti a hőseinket.) Mokos, amikor megjön, felspannolt, zaklatott és ideges a hírtől, amelyet közölni fog a feleségével. Megnyerte a lottó 600 millió forintos főnyereményét. Az ujjongás jegyében az asztalon táncol a házaspár, fregolit szaggat és ruhákba csavarodik – ettől az egészséges, diadalittas örömtől jut majd el a két ember a teljes borúlátásig és a végső kilátástalanságig.

A rendező rövid sötétekkel választja el egymástól a jeleneteket, ami lehetőséget ad egyrészt arra, hogy a szereplők változó érzelmi pozíciókból, újabb és újabb aspektusokból vitassák meg a család jövőjét. Másrészt ilyenkor néha bekerül egy-egy tárgy a színre, hozzájárulva hőseink aprólékosabb ábrázolásához. Például a Férj gondosságáról, egyben a háztartásban való járatosságáról mesél, hogy amikor a lottószelvény kissé vizes lesz, ő előveszi a szekrényből a vasalót, és precízen kivasalja a sokat érő papírdarabot.

A két szereplő konyhába zártságában meghatározónak bizonyul a feleség fantáziadús pesszimizmusa. (Vajon ha nem a konyhában játszódna a dráma, hanem a szobában, amely esetleg inkább a férj birodalma, nem fordulna-e más irányba a történet?) Molnár Xénia a Nő szerepében hangerővel, tájjellegű beszédmódban, kategorikusan és kissé talán árnyalatlanul vehemensen véleményezi a helyzetet és a kilátásokat. Mokos Attila – akinek enyhén értelmiségi színezetet ad öltözéke, a pólóra felvett, kigombolt kockás ing – a Férj szerepében csendes, bánatos lemondással veszi tudomásul, hogy rajtuk már semmi sem segíthet, örökre benne ragadnak örömtelen, haszontalan és feleslegesnek ítélt életükben.

A Prah nézőrágó darab, amely folytatólagosan hat a befogadóra. Az ugye nyilvánvaló, hogy az előadásról kijőve részletesen elgondoljuk, mit kezdenénk a lottófőnyereménnyel. De okvetlenül felmerül az is, hogy vajon miként folytatódik Spiró házaspárjának élete. Reggel a hajukat tépik-e, megbánja-e egyikük/ másikuk a hirtelen döntést, tudnak-e ezután együtt élni egymással és a kihagyott lehetőség tudatával? Egy jó Prah-előadás kellőképpen érzékelteti a két hős kapcsolatát ahhoz, hogy segítsen bennünket a továbbiak elképzelésében. A komáromi produkció akár azt a gonosz gondolatot is sugallhatja, hogy esetünkben nem a szelvényt kellett volna felgyújtani, hanem ezt az asszonyt, akit Molnár Xénia elégedetlenségből és ingerültségből szőtt. Mindazonáltal Mokos Attila Férje esélyt ad számukra a folytatásra. Nem boldogabbra, de nem is boldogtalanabbra. Kicsit megtört, megnyesett társ ugyan, de az átlagosnál több benne a könyörület. Ez elég lehet a reményhez. Márpedig a remény a legtöbb, amire számíthatunk.

STUBER ANDREA

Az Esőember után igen rövid időn belül ismét autista témájú előadással állt elő az Orlai Produkciós Iroda. Igaz, most más nézőpontból, egy monodrámán keresztül belülről láthatjuk az autisták életét, világát.

Látszólag hálás dolog fogyatékkal élő vagy másságukkal küzdő emberek életét színpadra vinni, mert a néző számára ismeretlen közegbe kerül, s a körülötte lévő világot is kicsit más aspektusból láthatja, és hálásnak tűnő szerep a színész számára is. Ám kétségtelenül megvannak a maga buktatói.

Az autista emberek írásaiból összeállított monodrámát előadó Börcsök Enikőt egy hatalmasra növelt, szétszedhető Rubik-kocka társaságában látjuk, amely olykor búvóhelyként, máskor festővászonként, asztalként stb. szolgál. Az előadás e kocka lerombolásával kezdődik, ami mintha a köztünk lévő fal lerombolása volna, lépésről lépésre történő újraépítése pedig az autisták világát érzékeltetné: logikus gondolkodásukat, lelki működésüket, beszabályozott napirendjüket, amiben a sorrendiség, az összefüggések, a rend oly fontosak, ám amiben minden egy pillanat alatt darabjaira hullhat.

Börcsök Enikő (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A kockák kényszeres rendezgetése folyamatos mozgásra készteti a színészt – az egyetlen díszletelemmel való játék mozgalmassága ellenpontozza az autista hétköznapjának monotonitását, élete mikrotörténéseinek eseménytelenségét.

De mintha az alkotók is (a színlapon nincs feltüntetve külön rendező) a kényszeresség állapotába kerültek volna: kényszeresen törekednek arra, hogy minden pillanatban fizikai szinten is történjen valami a színpadon. Mintha nem bíznának igazán sem a szövegben, sem a színészi erőben. A monodráma hőse hol kockákat rakosgat, hol bábokat tologat, hol hintába ül, hol fejjel megy a kockafalnak.

Az autista írók műveiből válogatott szövegrészek – négy forrásból, négy különböző generáció tagjának naplójából, naplóregényéből áll össze az anyag – (dramaturg Gyulay Eszter) igen változó színvonalúak: van köztük eredeti, gondolatteli, sok más kortárs drámánál erősebb társadalmi, szociális érzékenységről tanúskodó, s akad köztük közhelyes, semmitmondó is.

A Trafó tere túl tágasnak, túl nagynak tűnik a műfaj intimitásához, ami viszont a legteljesebb mértékben adekvát a témához, merthogy az igazi történések itt belül zajlanak, s tétjük az, hogy az ember hogyan képes szembenézni másságával és feldolgozni azt. Megbocsátani magának, vagy épp ellenkezőleg. Ez az igazi dráma, s az előadásnak is azok a legszebb, a legerősebb pillanatai, amikor ezt a küzdelmet teszi plasztikussá. Amikor például azon vívódik az autista hős, hogy tud-e szeretni, illetve szeretet-e egyáltalán az, amit érez.

Az előadás utolsó momentumaként Börcsök Enikő kitekint ránk és jelentőségteljesen, hosszan szembenéz velünk. Fölöslegesnek tetszik a klisészerű és meglehetősen didaktikus zárlat: enélkül is érzékletessé válik az előadás végére, hogy az autisták sok mindenben sokkal épebbek, úgymond normálisabbak, mint mi, illetve jócskán fölfedezhetünk magunkban is a felsorakoztatott autista vonásokból.

MARIK NOÉMI