Radnóti Zsuzsa dramaturg a múlt évben kapott Kossuth-díjával járó juttatásból díjat alapított olyan kortárs drámák, színpadi írásművek elismerésére, amelyek közéleti tartalmúak, kritikus hangvételűek, tehát történelmi múltunk eddig kibeszéletlen, fájdalmas eseményeivel foglalkoznak, illetve kendőzetlenül szólnak a minket körülvevő jelenkori magyar valóságról, és „képesek arra, hogy fontos és érzékeny társadalmi jelenségeket fogalmazzanak meg a nagy nyilvánosság erőterében.”
A Kortárs Magyar Dráma-díjról kuratórium dönt, amelynek elnöke Radnóti Zsuzsa. A kuratórium további tagjai: Lőkös Ildikó dramaturg, Csizmadia Tibor rendező, Németh Gábor író és Nánay István színikritikus.
A díjat minden évben Örkény István drámája, a Tóték ősbemutatójának napján (ez február 24.) vagy annak közelében adják át.
Az első alkalommal 2018. február 26-án a Rózsavölgyi Szalonban átadott díjat Kelemen Kristóf kapta a Megfigyelők című műért, amely a Trafóban látható, valamint Závada Pál, Mohácsi János és Mohácsi István az Egy piaci nap című drámáért, amit a Radnóti Színház vitt színre.
Az alábbiakban Mácsai Pál és Grecsó Krisztián laudációját közöljük.
Laudáció Kelemen Kristófnak
Örkény István:
AZ ÉLET ÉRTELME
„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”
Laudációt mondani öreg emberhez illik. (Ez esetemben lassan stimmel.)
Laudáció öreg embernek jár? Igen.
Kivéve, amikor nem.
Bár nem Kelemen Kristófot kell itt dicsérni, hanem a darabját.
Fából vaskarika: ő írta.
De az a darab jót áll magáért.
Ezért másról lesz itt szó: a madzagra fűzésről.
Múltunk hasonlít jelenünkre, mert a jelen (egyre inkább) hasonlít múltunkra. A Megfigyelők azért hat, zsigerig mégpedig, mert amiről szól: nem múlt el. A „beírtak engem mindenféle könyvbe, és minden módon számon tartanak” közérzete és közállapota átívelt a huszadik századon, de nem zárult le sem az ezredfordulóval, sem a rendszerváltással: ma is itt húz a fejünk felett. Bennünk.
Számos könyvet kínálnak a könyvesboltok ezotéria feliratú polcain, amelyekben „a múltat el kell engedni” marhaságát tálalják vonzó terítékkel.
Szokás a múltat átkomponálni is. Értelmezni?... Átírni. Jobbról-balról. Alulról- felülről. Elölről-hátulról.
Mi, laudálók, az öregek, ismerjük „A múltat végképp eltörölni”-t is. Dallama van, énekelhető a capella, szimfonikus zenekarral, fúvósegyüttessel egyaránt. Kelemen Kristóf mégis inkább egy halk, de konok tanácsot követ: a Duna-parton (szobra hol itt, hol ott) ülő költőét: aki szerint „a múltat be kell vallani”. Nem mintha ezzel a feladat véget érne, ez csak első lépés. Lenne. A nagy feladvány még nem jött szóba. A feldolgozás. A sogenannte Vergangenheitsbewältigung. Hol van az még. Már maga a bevallás is harc – költőnk szerint. Csak nem ellenfelek voltak- vannak itt? Akik nem akarnak bevallani? Mást akarnak bevallani?
Kis esetről van szó a Megfigyelőkben, egy szál árva ember életének tönkretételéről. De ez az egy szál húr hatalmas rezonáns üreg fölött peng. Be nem vallott múltak, el nem végzett feladatok üres terei felett: a húr ettől olyan hangos.
Nem igaz, hogy nem volt szó minderről. Volt. De ezek a keserű poharak még csak félig üresek. Azaz félig tele vannak.
A Megfigyelők című darab jó, az előadás jó – erről elég ennyi. Azt azért még hozzáteszem, hogy szép is, ami nem baj, ám fontosabb, hogy a színészet jó benne, nyilván nem függetlenül a rendezőtől. Aki a szerző.
Ami még ennél is fontosabb: hogy amikor Kelemen Kristófnak feltűnt a Színművészeti Egyetemen, hogy a falak, amelyek között tanul, ugyanazok a falak, amelyek között darabja története játszódik, akkor madzagra fűzte. Ennyi az élet értelme: megcsinálni. Dolgozni. („Én dolgozni akarok.”) Vagyis: észre venni, utána járni, megérteni, megírni, elvetni, újraírni, szerepet osztani, meggyőzni a színészt, játszóhelyet találni, pályázatot írni, megszerezni a pénzt, megrendezni, kijönni a pénzből, kibírni a sikert. Meg kell csinálni. Akkor van koszorú. Paprika vagy sem: koszorú.
Amelyet ezennel átnyújtunk Kelemen Kristófnak.
Mácsai Pál
Radnóti Zsuzsa és Kelemen Kristóf (fotó: Gordon Eszter)
Muszáj
Závada Pál és a Mohácsi testvérek darabjának, az Egy piaci napnak a tükrébe gyötrelmes belenézni. Mert azt látni ott, hogy a világnak ezen felén, a reménytelen Kelet-Európában (azért se Közép, nincs olyan, hogy (közép) sose lesz jobb. Itt nincs bűnbánat, engesztelődés vagy megbocsátás – és bár a darab mást sem provokál, a néző az előadás közben másra sem vágyik, mint elengedni a gyűlöletet, és kilépni a bosszú-körből –, az Egy piaci nap kijózanítóan lemondóan, és csontig hatoló őszinteséggel szembesít vele: megbékélés nem lesz itt soha. Ez a darab analitikus, hidegvérű józansággal, mégis érzékeny őszinteséggel beszél a bennünk lakó kegyetlen és vérszomjas ösztönlényről, a gyilkos indulatokról, a kapzsiságról és arról, milyen könnyű elveszteni ingatag emberségünk. A szöveg egyik erőssége éppen ez a kettőség: egyszerre hoz leleteket a lélek mélyéről, és használja a lélektan hideg módszereit a párhuzamok, az enfarkába harapó történetek ciklikusságának és véget-nem-érésének bemutatására.
Radnóti Zsuzsa, Závada Pál, Mohácsi István és Mohácsi János (fotó: Gordon Eszter)
Mintha lehetne egyszerre csönd és zaj a színpadon: és nem véletlenül emlegetem a szerzőtárssá lett rendezők önértelmezése (ön-rendezése) esetén a hangok végleteit, hiszen a fülünkbe csenghet az előadás után: mifelénk vagy gyilkos üvöltés van, „peng az üllő”, vagy a gyász némasága ül az agyakban.
De másfelől is lehet közelíteni. Az Egy piaci nap mint kortárs leltár, drámai textus (és néhol a végletekig, az elviselhetetlenségig provokatív gesztus) azért ilyen kíméletlenül lemondó, mert ő maga – igen, a darab mint entitás – mégis képtelen egészen elengedni a változtatni (nevelni?) akarás utolsó (?) lehetőségeit. Paradox módon önnön léte igazolja ezt, különben mi értelme lenne az átlagembert, a kisembert, a hétköznapok szorongó figuráját azzal szembesíteni, hogy démoni kegyetlenség lakik a szívében, hogy bármire képes. Ha nem azért, mert a pőre ábrázolás, a kendőzetlen beszéd provokatív matematikája mégis egy olyan egyenletet állít fel a végén, amelyben a nehezen megfejthető ismeretlen maga a remény. Ha ez a haza tényleg megváltoztathatatlan lenne, nem lenne érdemes így: a végletekig lecsupaszítva, kegyetlen tisztasággal beszélni hozzá.
A szkepszis persze még ez után is munkál, mondhatnám, gazdátlanul ténfereg, gyanakszik, érdemes-e fájdalmat okozni magunknak azzal, hogy szembesülünk vele, a darab karakterei mi magunk vagyunk. Nem a szüleink, nem a szomszédaink, nem tőlünk távol élő emberek, nem a történelem elszeparálható zsákutcája ez, hanem az örökös zsákutcája. Rá akarunk-e erre jönni, hogy aztán felébredjünk a mátrixban, és gondolkodjunk magunkról. Meg akarjuk-e érteni magunkat és legalább az önismeret elemi szintjéig megtisztulni? Abban már nem is reménykedve, hogy megszabadulhatunk öröklődő sérelmeinktől, hogy aztán ne a múlt hibáit akarjuk igazolni azzal, hogy képtelenek vagyunk tudomást venni róluk mint létezőkről, a jelenünk gyökereiről, hogy aztán önigazolásként követhessük el ugyanazokat a vétkeket újra és újra.
A darab legcsípősebb fűszere tehát az örök jelen idő, az időtlenség, a mozdulatlanság, a folytonos ma. Az, hogy ezek az emberek mi vagyunk, ez velünk történt, és nem távolíthatjuk el magunktól a textust, eltartott kézzel, miszerint: „ez akár velünk is történhetett volna”.
Ebben a dermesztő mozdulatlanságban, ahol minden ugyanaz, csak a kulissza változik, próbálunk mi túlélni, félrecsúszott nyakkendők, megtört és elaljasult igazságérzetek, bosszúvágyak és kíméletlen önigazolások között. Az idézőjelbe tett, reflektálatlan, megtagadott múlt pedig folyamatosan ott rohad a mélyben, és az az igazán ördögi benne, hogy hazug pillanatainkban mégis képesek vagyunk azt hinni, megszabadultunk tőle.
A gyónás majdnem a legszebb beszédaktus, a bocsánat és megbocsátás után jön mindjárt. Az Egy piaci nap azt mutatja meg, hogy ez az aktus vagy egészében megtörténik, vagy a legjobb szándékú emberek, nők, barátok is odavesznek benne. A darab talán legmegrázóbb felismerése, amikor a néző megérti, hogy ez a két igaz nő, akik ugyan mindig megsérülnek és meg is sértik egymást, folyton hibáznak, mégis vágyják a tisztaságot, igazából miért és miről beszélgetnek a borzalmak árnyékában.
Hogy ők maguk lettek a borzalom.
Hogy egy kis kovász az egész kenyeret…, ahogy az Írás mondja.
Az előadás közben, ahogy illett, magamra és a hazámra, a szűkebb hazámra gondoltam. Az én szülőfalumban, ugyanebben a jelen időben, magukat igazságosztónak tekintett, nyilas csapatok járták az utcákat. Az egyik akciójuk az volt, hogy egy tömeg élén kirángatták az iskolaigazgatót a saját udvarára. És feleltették. Ahány rossz válasz, annyi pofon. Ott álltak Bihari tanár úr volt tanítványai bosszúra éhesen, és a tanár úr jól tudta, hogy csak néhányszor kellene rosszat felelnie, és az akciót megszégyenülten egy-két pofonnal talán megúszhatná. De képtelen volt rá. Az életét, a pedagógiáját, az elveit nem adhatta oda. Minden kérdésre megfelelt. Kis híján agyonverték érte. Amikor hazautazom, és elhajtok a háza előtt, látom magam előtt, ahogy áll a tömeg előtt, egyenes derékkal, és tudja, hogy neki muszáj jól felelnie.
Ezt tudja ez a dermesztő, felrázó, kegyetlen és gyönyörű darab, az Egy piaci nap. Hogy reménytelen, de muszáj.
Grecsó Krisztián