Erdélyi Hét, 2021

Legyen Shakespeare-fesztivál, Erdélyi Hét vagy egyedileg meghívott előadások sora – még soha nem volt miért megbánnom a gyulai színházi kirándulást. Sőt, többnyire úgy tértem vissza, hogy biztos voltam benne: a látott előadások valamelyike – vagy akár több is közülük – maradandó élményként rögzül majd. Az idén három jelentős alkotást is láttam, olyanokat, amelyek egyszerre voltak gondolatgazdagok és formailag is izgalmasak.

A most negyedik alkalommal megrendezett Erdélyi Hét elnevezésű fesztivál nyolc színházi előadást és egy koncertet látott vendégül. Az Aradi Kamaraszínház egy gyerek- és egy felnőttprodukcióval érkezett, a többi résztvevő társulat – a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a szintén marosvásárhelyi Yorick Stúdió, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház – egy-egy előadást hozott el, a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum pedig a Gyulai Várszínházzal közös bemutatót tartott. A koncert is színházi fogantatású volt: a Cári Tibor és Sebestyén Aba alapította Kór-Társak együttes a versmegzenésítéseiből állított össze műsort. A kínálatból az ott töltött négy nap alatt – időrendben felsorolva – a temesváriak Tragédia-adaptációját, a
gyergyóiak Tótékját és a két marosvásárhelyi társulattól a Lázadni veletek akartam című produkciót, valamint a Nép ellenségét láttam.

Amikor beléptem a temesvári Az ember tragédiája nézőterére, különös érzés kerített hatalmába. Ezúttal azonban nem a díszlet miatt (hiszen az alig van), hanem magának a nézőtérnek az elrendezését látva. A meredeken emelkedő padsorok apró amfiteátrumként ölelik körül a szobánál nem nagyobb méretű játékteret – szinte pontosan úgy, ahogyan azt egyszer az uppsalai egyetem kupolájában a 17. század közepén berendezett úgynevezett „anatómiai teátrum”-ban láttam. Az efféle tantermek arra szolgáltak, hogy az orvostanhallgatók aprólékosan meg tudják figyelni a középen elhelyezett asztalon zajló boncolásokat. E célból az építész szinte távcsőszerűen működő szűk és magas teret alakított ki; elképesztő volt megtapasztalni, ahogy a lenti látvány valóban kinagyítva jut fel a távolabbi sorokba. A Dragoș Buhagiar tervezte térben tehát demonstratív célzatú boncolásra készülhet a néző – ebben a középen álló asztal is megerősít –, amelynek során a rendező, Silviu Purcărete közösen tanulmányozandó leletekként tárja elénk az emberiség életútjának madáchi állomásait.

Hamarosan kiderül, az előadás messze-menően megfelel ennek a várakozásnak. Először is a helyszínekben-korokban messzire kalandozó művet közelről szemrevételezhető kamaradarabbá zsugorították: a tér is kicsi, és – Visky András felénél rövidebbre húzott szövegváltozatának köszönhetően – a játékidő is rövid. Mindennek ellenére az előadás nemhogy hiányérzetet nem kelt, hanem éppen ellenkezőleg, friss, játékos olvasattal örvendeztet meg. Purcărete – ahogyan ez minden szempontból várható is volt –, nem szent szövegnek tekinti a darabot, hanem képlékeny alapanyagnak, amelynek segítségével látleletet állíthat ki az emberről mint olyanról. Felfogásában nem Ádám és Éva a főszereplő, hanem maga a nép: a gyakran földszínű göncökbe, kötött sapkákba bújtatott, festett arcú, bábszerű figurák. Ádám és Éva szerepét jelenetenként más játssza – a váltásokat egy puha, a színészek arcvonásait is megmutató fehér maszk felvétele jelzi. Lucifer viszont állandó, és három is jelen van belőle egyszerre (Tokai Andrea, Balázs Attila, Bandi András Zsolt), akik a világba vetett, sodródó tömegnek valamiféle főnöki szerepébe pozícionálják magukat. Az első emberpárt is egyikük penderíti fel a boncasztalra, miután az embermasszából kiválasztotta őket. Fekete öltönyös, mindenhol jelen lévő, gyanús figurák, akik egymással szövetkezve tartják mozgásban az egész földi gépezetet.

Sebestyén Aba, Szász Csaba és László Csaba - Lázadni veletek akartam, Yorick Stúdió (fotó: Kiss Zoltán)

Az előadás változatos játékötleteinek sorában meghatározók az akusztikus hatások, közülük is leginkább az, amikor az egyes szereplőknek a társulat egy másik tagja kölcsönzi a hangját az oldalt elhelyezett mikrofonok mellől. Ez a szerepmegosztás sokféleképpen hasznosul, és számos meglepő és/vagy humoros megoldást eredményez, miközben érzékletesen kifejezi az ember cselekvésképtelenségét, önállótlanságát is. A Luciferek bezzeg tettre készek és önazonosak: mindvégig a saját hangjukon szólalnak meg. Az Úr szavai viszont meghatározhatatlan, magas regiszterű hangon csetlenek-botlanak az éterben. Ennyi, ami juthat nekünk – érzékelteti a temesváriak előadása.

Egy másik emblematikus magyar darabhoz ugyancsak egy anyanyelvű kultúrkörön kívülről érkező rendező, a szintén román Florin Vidamski nyúlt, ami így ismét az elfogódottság nélküli anyagfeldolgozás ígéretét sejtette. Ráadásul a Tótékról esetleg hajlamosak vagyunk azt gondolni: szinte elrontani sem lehet. Ami persze nem igaz, hiszen mindig is sokféle dolog együttállása kell ahhoz – az alapmű iránti érzékenység, precíz elemzés, invenció és fantázia mindenképpen –, hogy bejöjjön a papírforma.

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Tótékja szomorkásra sikeredett előadás. Nemcsak abban az értelemben, hogy nemigen lehet rajta nevetni, hanem azért is, mert csalódottan vehettük tudomásul: Vidamski úgy rendezett Örkényt, hogy éppen a szerző védjegyeként elhíresült groteszk ábrázolásmódra nem mutatkozott különösebben fogékonynak. Mással próbál nevettetni: a Postást játszó színész (Dávid A. Péter) intenzív bevonásával a színházi alkotómunka bizonyos módszereit állítja rivaldafénybe és pellengérre. Az ötlet azonban nem igazolódik, és a cselekmény kibontakozását is indokolatlanul elnehezíti. A darab mottójának mintájára – „Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr?” – azt kérdezhetnénk: ha egy Örkény-darabból kivonjuk az örkénységet, marad-e utána egy színpadnyi űr? A felelethez elvileg maga a gondolatkísérlet is elegendő lenne, a valóságban viszont az egyértelmű „igen” választ minden erejével átszínezni törekszik a meglehetős odaadással dolgozó társulat. Lendületet az adott keretek között ugyanakkor nem tudnak vinni a tempótlan előadásba, és igazán karakteres alakítást sem látunk az este folyamán.

Moldován Orsolya és Sebestyén Aba - A nép ellensége, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház (fotó: Kiss Zoltán)

A marosvásárhelyi Yorick Stúdió ősbemutatóval érkezett: Bódi Attila néhány évvel ezelőtt megjelent Lázadni veletek akartam című regényét Sebestyén Aba társulatvezető felkérésére Barabás Olga adaptálta színpad-ra. Három gimnazista jó barát – alig valamivel a rendszerváltás előtt – Ceaușescu Romániájában magánforradalmat szervez, fiatalos elszántsággal és a szürke közegből kiválni akaró nonkonformizmussal. A „Nincs pénz fagyira!” szlogen a közös pont, amivel mindhárman azonosulni tudnak ‒ a kezdetektől lázadó karakterű Pétertől kezdve a mélyen gondolkodó, problémaérzékeny Áronon keresztül az eredetileg a pártállamba beilleszkedni akaró Zolival bezárólag. Nincs azonban az a mégoly gyerekes lázadás, amely fölött a mindentől rettegő diktatúra szemet húnyna. A diákcsíny, hogy jelmondatukkal megpróbálják kidekorálni az utcákat, egyiküknek az életébe kerül, de még osztály-társaik is ki vannak téve az elhurcolásnak, kínzásoknak, testi-lelki terrornak.

Az előadásra szánt szövegváltozat a regény karaktereit és szituációit különleges színpadi közegbe helyezi, kétszereplős változattá formálva a sokszálú történetet. Sebestyén Aba rendezésében a színpad két oldalára helyezett mikrofonok mögé áll ki a két színész – az egyik maga a rendező (Áron szerepében), a másik László Csaba (Zoli megformálójaként) –, akik eszköztáruk jelentős részéről lemondva a lehető legpuritánabb módon adják elő az elbeszélés jelenéből induló és múltjába vezető történetet. A nézőnek izgalmas élményt kínál felfedezni, hogy a puszta monológváltakozás mint színpadi forma a történetmesélésnek mennyire színes, életteli és magától értetődő eszközeként működik. Roppant erős színészi jelenlét, visszafogott gesztusok és az arcrezdüléseket olykor közelbe hozó videó – a Gyulai Várszínház tágasabb terében is győz a játék közvetlensége, intimitása. Meghatározó résztvevője az előadásnak a színpad hátterében helyet foglaló zenész, Szász Csaba is, akinek gitárakkordjai olykor a harmadik főszereplő hiányára is emlékeztetnek (zene: Cári Tibor).

Az előadás a traumák továbbélésének következményeit is feszegeti, amikor betekintést enged – ahogy egyikük mondja – „a démonokkal azóta is társbérletben” élők sorsának további alakulásába (megrendítő fordulatokról értesülünk, spoilerezni azonban nem volna illő). A kijáratnál azután egy apró meglepetés is vár. A gyulai programok után minden néző húzhat egy-egy cédulát, amelyeken az aznap estéhez valamilyen módon kapcsolódó szépirodalmi idézet áll. Ezen a napon Goethe-sorokat kaptam Kálnoky László fordításában (egyébként – ahogy később kikerestem – a Szelíd Xéniákból): „A múltnál nincsen kényesebb dolog; | mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá: | másképp tudomásodra hozná, | mily forró a saját korod.” Ha a feje tetejéről a talpára állítjuk: telitalálat az előadáshoz. A Yorick stúdió bemutatóit soha nem az óvatoskodás jellemzi. Éppen emiatt nagy hatásúak ezek a szembesítések közelmúltunkkal, jelenünkkel – folytatólagos, mindig ismerős kelet-európai történeteinkkel.

Szilágyi Mira, Kolozsi Borsos Gábor és Bartha Boróka - Tóték, Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós (fotó: Kiss Zoltán)

A másik marosvásárhelyi előadás – a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának produkciója – klasszikus művet dolgozott fel: Ibsen A nép ellensége című drámáját gondolta újra. A társadalomkritikus mű Keresztes Attila rendezésében nemcsak hogy kortárs közeg-ben jelenik meg – amihez az alapot Kúnos László modern fordítása és Szabó Réka dramaturgi munkája adja –, hanem a játék bizonyos pontjain a nézőket is közvetlenül érintetté teszi az események alakulásában. Belépéskor máris megkapjuk a szavazócéduláinkat: „a nép ellensége” / „a nép barátja” fel-irattal. Azután helyet keresünk magunknak a két osztatú nézőtéren – egy skandináv minimalizmussal berendezett szoba hosszanti oldalainak közvetlen közelében –, és talán el is felejtkezünk ezekről a majd csak jóval később szerephez jutó kis papírszeletekről.

Azonnal elragad ugyanis a vonzó miliő, amelyet a Stockmann-család teremt maga körül; nyitott házukban eleinte váratlanul beállító vendégnek érezhetjük magunkat. Katerine (Moldován Orsolya) szerető odafigyeléssel vesz körül mindenkit, Tomas (Sebestyén Aba) laza családfő és ideálisnak mutatkozó apa, s a kémia is nagyon nyilvánvalóan rendben van közöttük. Minden szinte idillinek tűnik – jó darabig. Később már minimum csikorogni kezdenek az eresztékek (a férje iránt a végletekig lojális Katerinének bőven lesz min túltennie magát). Hamarosan Tomas minden figyelmét leköti a kisvárosban felvállalt küzdelme, és Sebestyén Aba játéka kétséget sem hagy afelől, hogy ez nem is lehetne másképp. Orvosként semmiképpen nem hagyhatja – még ha ez a településnek megélhetést, polgármester bátyjának dicsőséget jelent is –, hogy elhallgassák: híres gyógyfürdőjüknek valójában mérgező a vize. Sebestyén Stockmannja szelíden és jókedvűen kezdi: érvel, bizonyít – nem sejt gubancot az ügyben. Egyre lázasabb lendülettel agitál igaza mellett, és az sem ingatja meg, ha őt vagy szeretteit megpróbálják ellehetetleníteni. A mániákusság tüneteit kezdi produkálni – egyéni megítélés kérdése, hogy szánjuk-e, vagy felnézünk rá. (Bevallom, én mindig nagy tisztelettel tekintek Kolhaas Mihály összes lelki rokonára.) Mire sor kerül a gyűlésre, idegei alaposan elroncsolódtak, realitásérzéke szétporladt. Felhevült szónokiasságában, dicsvágyában Sebestyén a hősnek indult karakter esendőségét is megmutatja.

Az ember tragédiája - Temesvári Csíky Gergely, Állami Magyar Színház (fotó: Kiss Zoltán)

Az előadás csúcspontja a népgyűlés, amelyet a rendező – ahhoz képest, hogy dramatikus mű bemutatójáról van szó – szokatlanul bátran kinyit a nézők felé, nem is teljesen váratlanul, hiszen a szavazócédulák korábbi kiosztása óta is számos gesztus jelezte, hogy az alkotók a nézőkkel mint a városka közösségével is számolnak. Aslaksen (Henn János), a gyűlés vezetője szót ad a „népnek”, immár az összes csúsztatás, hazugság és hatalmi machináció ismeretében. Nem tudom, a társulat otthoni közegében ilyenkor mi szokott történni, Gyulán sorjáztak a beszólások, amelyeket a mitugrász helyi potentátocska – Henn kitűnő improvizációs készségének köszönhetően – rutinosan és nevetségesen hárítgat. Meglepődöm magamon: nem is megszólalni nehéz (pedig általában a „hagyjanak-békén-én-itt-a-néző-vagyok” álláspontja jellemez), inkább a megfelelő pillanatban abbahagyni nem akaródzik a játékot – de aztán belátom, Ibsen nem folytatódhat közösségi színházként, a betétrész után vissza kell kanyarodnunk a megírt történethez. Tanúi vagyunk még az elcsalt szavazásnak, majd Stockmannék szomorú családi kupaktanácsának: pakolnak, és külföldre költöznek. Biztos vagyok benne, hogy ezen az estén a mindennemű egyezés, a valóság és a véletlen műve viszonyáról nem kell szót ejteni.

Odakint pedig vár a gyönyörű, csillagfényes gyulai éjszaka.

                                                                               Dömötör Adrienne