A beszélgetésre készülõdve arra gondoltam, kezdjük a négy éve bemutatott, de most is mûsoron lévõ Bûn és bûnhõdés a rácsok mögött címû elõadással, hiszen bizonyos szempontból ez eddigi pályád legjelentõsebb állomása: amióta eljátszottad Amper-Raszkolnyikovot a Budapesti Kamaraszínházban, mind a közönség, mind a szakma kitüntetett figyelme kísér. Négy díjat is kaptál: egyet közönségszavazatok alapján, és három szakmai elismerést; ez utóbbiak mindegyikét a Bûn és bûnhõdésért. Alakításaidat nem csak a szaksajtó elemzi - internetes fórumok témája is vagy. Nem mellesleg: nekem magamnak váratlan, már-már katartikus élményt jelentett az elõadás.

Aztán találtam tőled egy mondatot: "A színészetet nem a tapsért, hanem a csendért csinálom." Akkor pedig neked magadnak nyilván nem feltétlenül a legzajosabb sikert hozó előadás a legfontosabb.

A Bűn és bűnhődést mindenképpen borzasztóan fontosnak tartom, de tényleg nem a visszhangja miatt, hanem mindenekelőtt a Sopsits Árpival való közös munka miatt, és egyáltalán: ahogy létrejött az előadás, és kiformálódott benne a szerepem. Ritka szerencsés csillagzat alatt született a bemutató, mindenkit nagyon érdekelt a feladat. Az is igaz ugyanakkor, hogy korábban is voltak munkáim, amelyeket hasonlóan jelentőseknek érzek - például A félkegyelmű vagy Ádám Az ember tragédiájában -, de mivel ezek debreceni előadások voltak, mi pedig egy vízfejű országban élünk, sokkal kisebb visszhangjuk lett.

Persze nagyon jól tud esni a közönség és a szakma figyelme is, de az is az igazsághoz tartozik, hogy időközben egészen más dolgok váltak igazán fontossá, mint amiket annak idején a pályaválasztásom környékén fontosnak gondoltam. Mint afféle pályakezdő hülyegyereket, elsősorban a külsődlegességek vonzottak, a siker, pénz, csillogás... Bár sokkal bölcsebb azóta sem lettem, legfeljebb tapasztaltabb, de ez is elég volt ahhoz, hogy amikor kezdtem megismerni a pályát, és kezdtem magamban egyre több dologra rákérdezni, sok minden átértékelődött bennem. Kiderült: a pillanatnyi sikernél sokkal fontosabb az, hogy az ember fogékony tudjon maradni, képes legyen ébren tartani az érdeklődését, és végezze a dolgát, végezze az utolsó percig, de úgy, hogy amit megcsinált, arra bármikor örömmel emlékezhessen vissza. Ez az öröm pedig elsősorban valóban a csönddel van kapcsolatban, amit akár a színpadi pillanat sűrűségének is mondhatunk - Janis Joplint idézve: amikor a színpadon úgy érzem, mintha hetvenezer emberrel szeretkeznék egyszerre -; amikor megérzem: annyira együtt vagyunk a közönséggel, hogy valósággal "rádőlhetek" erre a sűrűségre, de közben mégis én irányítom a helyzetet...

...akkor ez a nézők feletti színészi hatalomról is szól, ugye?

Nem is tudom... Talán inkább a szabadságról, és a mérhetetlen felelősségről, ami ezzel együtt jár. Ez a felelősség a hétköznapokra is vonatkozik, amelyekben az embernek úgy kell figyelnie, elemeznie saját magát, hogy a színpadon is jól tudjon majd élni a döntéshelyzetek szabadságával, hogy aztán kialakulhasson ez a bizonyos együttlélegzés a nézőtérrel.

A Bűn és bűnhődésben - a színház a színházban, pontosabban: a színház a börtönben játékból következően - kettős szerepet játszol: Ampert, a gyilkosságért elítélt fiatalembert és az őáltala megformált Raszkolnyikovot. A felkészülés során külön-külön léptél be a két szereplő világába, vagy felépítetted az elsőt, Ampert, és már Amperként váltál Raszkolnyikovvá?

Sopsits azt mondta: könnyű helyzetem van a darab szereplői között, mert nagyobbrészt Dosztojevszkijt kell játszanom, és kevesebb Amper-szövegem van. Bár nem vettem észre, hogy olyan nagyon könnyű helyzetben lettem volna, az mégis sokat segített, hogy a börtönszint is nagyon jól van megírva, és így Amperből Raszkolnyikov már magától jött. Az is igen jót tett, hogy majdnem két hónapig tartott a próbaidőszak - ami Magyarországon szinte kivételesen hosszúnak számít -, és sok mindent ki tudtunk próbálni a szerepek közötti átmenetekkel kapcsolatban is. Garas Dezső mondta annak idején a főiskolán: az egyik legfontosabb dolog, amit a színésznek tudnia kell, miként lehet pillanatok alatt "beesni" a szerepébe és "kiesni" belőle. Arra persze nincs recept, hogy ezt hogyan kell megcsinálni; nekem például sosem ment, hogy beszaladtam a büféből a színpadra, és már ott is voltam a szerepben, és csináltam ezerrel. Nálam az adott pillanatban való átalakulást az önmagamon belüli egyensúlykeresés hosszabb folyamata előzi meg. Ez valójában talán nem más, mint küszködés az ember enyhén skizoid színészi alkatával.

Kész szövegkönyvvel érkezett az író-rendező? Az előadás alapján azt gondolnám: a szerepek közös munkával, személyre szabottan születhettek.

A próbák kezdetén még valóban csak a darab váza volt meg, de már az nagyon erős szöveg volt. Aztán kimentünk a váci börtönbe, afféle tanulmányi kirándulásra, és ott sokat beszélgettünk életellenes bűncselekményben elítélt rabokkal - a mai napig álmodom az ottani világgal kapcsolatos dolgokról... Ott találkoztam azzal a fiúval, akinek a történetéből kiformálódott Amper figurája: tizennyolc évesen, a gimnáziumi szalagavatóján, a főiskolai felvételije előtt féltékenységből halálra rugdosta barátnőjét. Beszélgettünk az első magyar terroristával is, aki már tizennégy éve ült a börtönben, és csak az tartotta életben, hogy egyszer majd úgyis kijön, és akkor végre végezhet azokkal, akikkel korábban nem sikerült.

És ezek szerint őbelőle lett László Zsolt Zsoltár-Porfirije. De kezdettől fogva világos volt a végső szereposztás? Hiszen például kettőtök szerepe fordítva kiosztva is talán éppilyen izgalmas feladat lehetett volna.

Árpi eredetileg úgy tervezte, hogy mindenki játsszon mindenkit, és az első hetekben így is próbáltunk, de aztán egyszer csak fixálódtak a szerepek. Sokkal hosszabb próbafolyamat kellett volna ahhoz, hogy mindenki minden szerepet kidolgozzon, és egymás szerepébe - a játék mindkét szintjén - folyamatosan átlépkedjünk. Ráadásul az eredeti tervek szerint úgy kellett volna játszanunk, hogy érzékeltessük: ezek amatőr színészek. Voltak próbák, amikor felcsillant egy ilyenfajta játékmód lehetősége, de iszonyatosan időigényes lett volna ennek kidolgozása is, így kénytelenek voltunk elállni tőle.

Az Egy őrült naplójában némileg hasonló kettősséggel szembesülsz, mint a Bűn és bűnhődésben: itt film a színházban helyzet áll elő azáltal, hogy Popriscsin - amatőr videósként - filmnaplót forgat az életéről. És miközben hihetetlen intenzitással adod át magad a szerepnek, már-már az önmagaddal szembeni kegyetlenség határáig menően - kezdjen veled, amit csak akar -, azonközben aprólékos műgonddal filmezel, kapcsolgatod ki és be a kamerát, kerülgeted a színpadon tekergő kábeleket.

Szerencsére a technikai részletekre egyáltalán nem kell odafigyelnem: ezeket megtanultam a próbákon. Ha már tudsz mondjuk ugrókötelezni, arra sem kell koncentrálnod, és akár beszélgetni is tudsz közben. Az volt a feladat - és ez igen hasznos edzésnek bizonyult -, hogy a kontrollált elmebajt játsszam el: a szerepbeli állapotom ellenére a kezem teljesen koordináltan működjön, később pedig azt is nagyon pontosan meg tudjam mutatni, hogyan válnak egyre dekomponáltabbá a felvételek. Tudom, hogy még mindig sokkal több lehetőség van ebben, mint amit sikerül kihoznom belőle. Ez az érzés tíz éve apátiába sodort volna, de ma már képes vagyok inspirációnak érezni: a feladat továbbra is adott, meg kell tehát oldanom. Nem könnyít a helyzetemen, hogy havonta mindössze kétszer megy az előadás; így leginkább csak akkor tudok előrébb lépni, amikor ez a két este véletlenül egymás közelében van.

A szerep legnagyobb nehézsége egyébként az, hogy sikerüljön megmutatni: Popriscsin is normális emberként kezdte; a normális emberek problémái hatalmasodnak el rajta, és kergetik az őrületbe. Nagyon nagy örömmel játszom, és szinte hihetetlen, de egyáltalán nem fáradok el az előadás alatt. Sőt, estéről estére úgy érzem, mintha tisztítótűzön mennék keresztül. Külön érdekes volt, amikor egy több száz fős pszichiátriai konferenciára vittük el az előadást, ahol ült a nézők között olyan szakember, aki személyesen is találkozott velem, amikor pszichiátriákon időztem.

Ahogy Darvas Iván Popriscsinjére visszaemlékszem, ő lassabban csúszott bele az őrületbe.

Az egy két és fél órás előadás volt. Nekünk meg van rá másfél óránk... Harminc évvel ezelőtt más volt a világ. Ha ma kimész az utcára, öt perc alatt elfáradsz a rád zúduló vizuális ingerektől. Muszáj föltekerni az előadás tempóját, ha versenyben akarunk maradni a néző figyelméért. De mindezzel együtt sem volna szabad elvesztenem a finomabb átmeneteket, és törekszem is rá, hogy ne így történjen.

Igényes és megejtő emberi törekvés: Popriscsin önmaga keresésére indul...

A delphoi jósda feliratától kezdve sok-sok évszázadon át természetes volt ez az igény, mostanság viszont szinte anakronizmusszámba megy: aki megpróbál gondolkodni, kérdéseket megfogalmazni, azon - akárcsak Popriscsinon - jó eséllyel átgázolnak mindazok, akik a kor igényeinek megfelelően dinamikusak és energikusak.

Sopsits Árpád azt mondta: ez az előadás színházi áldozathozatal az őrültekért, a deviánsokért, akikről hajlamosak vagyunk méltánytalanul és kirekesztőleg gondolkodni. Az előbb már említetted pszichiátriai kezeléseidet, így remélhetőleg nem hat bántóan, ha személyes érintettségedre is utalok Sopsits mondatával kapcsolatban.

Egyáltalán nem bántó a felvetés. Most már úgy érzem: nyugodtan beszélhetek összes devianciámról - ebből a szempontból felnőtt lettem. Egy biztos: soha nem azért viselkedtem deviáns módon, mert jópofa szerepnek találtam eljátszani a meg nem értett zsenit. Az volt a baj, hogy ha úgy éreztem, valami nincs rendben körülöttem, szinte sohasem jeleztem időben, az utolsó utáni pillanatban viszont már nem tudtam differenciálni - robbantam. Az alkoholprobléma nyilván csak a jéghegy csúcsa volt. Link voltam, éjszakákon át ittam akkor is, amikor tudtam: másnap előadásom van. De most már mindez a múlté. Komolyan veszem a szakmámat, és megpróbálom magamnak is és a külvilágnak is bebizonyítani, hogy tényleg a színpadon van a helyem.

Vagyis újra helyzetbe hozod magad, miután korábban rendesen ellene dolgoztál ennek. Minél rosszabb, annál jobb volt?

Hogy működött-e a "csak azért is meghempergőzni a sárban" tudatalatti vágya? Egészen biztosan. Mint amikor a gyerek a tengerparton nagy műgonddal várat épít, majd egyetlen mozdulattal ledönti az egészet... Valószínűleg el kellett mennem a végletekig, hogy utána megtaláljam az egyensúlyt. "Aki dudás akar lenni..." Persze mindebben semmi tudatos törekvés nincs, és nagyon szégyellem a bűnöket, amiket a kollégáimmal szemben elkövettem.

Arra gondolsz, hogy több előadásból a próbák alatt vagy még előzőleg kiszálltál? Legutóbb például Woyzecket játszottad volna Sopsits rendezésében.

Hát igen... Nagyot hibáztam megint - nem tudtam előre felmérni, mivel jár egy újabb pszichikailag terhelt főszereplő megformálása -, és ebből, mint már annyiszor, az következett, hogy az előadás cserbenhagyásával vagyok vádolható, teljes joggal. Nagyon szeretem Sopsitsot, és amikor azt mondta, csináljuk meg a Woyzecket, örömmel fogadtam az ötletet. De amikor elkezdtük próbálni, kívülről láttam-hallottam vissza magam, ahogy a Raszkolnyikovtól vagy Popriscsintól vett hangsúlyokat, gesztusokat használom megint... Közben nagyon el is fáradtam, mert az előadások és próbák mellett még Veszprémbe is utazgattam a Müller táncosait játszani, és világossá vált számomra, hogy nem tudok ennyiféle feladattal egyszerre megbirkózni. Ebben az állapotban egyszerűen nem bírta el a pszichém, hogy megint egy bomlott elmét játsszak, és ráadásul úgy, hogy az eddigiekhez képest új dolgokat tudjak hozzá előbányászni magamból. Mondtam Sopsitsnak: a kéken belül nyilván nagyon sok árnyalat elképzelhető - ahogy ezeken a látomásos-hallomásos szerepeken belül is -, de az azért mégiscsak mindig kék marad... Kiszálltam... Szerencsére azóta már kibékültünk Árpival.

Nagyon bízom benne, hogy most már tényleg soha többet nem fog hasonló eset előfordulni. Tudatosan védekezem is ellene, és mindenféle kiborulás ellen. Egyrészt ott a futás, amit legalább olyan komolyan veszek, mint a színházat. Másrészt a próbák szünetében a Háry Jánost, a Kukorica Jancsit és a Mágnás Miskát énekelem, összevissza hülyéskedek, és élvezem, hogy a partnereim szétröhögik az agyukat. Kifejezetten vicces embernek tartom magam, még ha ez nem is látszik rajtam, és a szereposztóknak sem szokott eszébe jutni. Úgy tartják: a színészet az utolsó karnáció. Mire valaki idáig elér, már mindent megtapasztalt. Azért ebben jó egy kicsit hinni, nem? Sokszor rácsodálkozom: jé, hát ez a pasas meg honnan beszél ki belőlem, amikor még azt sem nagyon tudom, kicsoda? Nem is kellett beleköltöznöm, hiszen eleve ott volt bennem. Az persze iszonyú munka, amíg lemegyek érte magamban, és fölbányászom a felszínre. Két dolog iránt érzek feltétlen csodálatot az életben: az egyik a természet, a másik az alkotóművészet. Én, a színész nem tudok ezekhez hasonlóan eredeti dolgot teremteni, nekem csak arra van lehetőségem, hogy visszaforgassam, újrahasznosítsam, ami megvan bennem...

László Zsolt és Bertók Lajos

A Woyzeckkel kapcsolatos botrány tanulsága egyébként ugyanaz, mint a korábbi hasonlóknak volt: változatosabb szerepeket kellene játszanom, hogy fel tudjak töltekezni. Nagyon örülök, hogy a mostani évadban a Harold és Maudeban játszom, méghozzá Vári Évával! Világos, hogy az ember pályáján van egy főcsapás, de a színész azért színész, hogy képes legyen bármit eljátszani. A pszichiáterem azt mondta, hogy jókora személyiségtorzuláshoz vezethet, ha az ember ilyen szerepeken keresztül ismeri meg magát, mint amiket én többnyire játszottam. Pedig a legkevésbé sem az erre való hajlamot hoztam otthonról. Ha azt folytatom, amiben otthon éltem, most valószínűleg fogtechnikus vagy éppen idegsebész vagyok. Szóval magam voltam a magam sorsának elrontója... De azért szerencsére a sors mégis mindig egy picit odafigyelt.

Ha jól tudom, a debreceni gimnázium színjátszó körével kezdődött...

Igen, első év nyarától jártam oda, és hamarosan átkerültem a Debreceni Színjátszó Stúdióba, ahol többek között Pinczés István rendezett, és Szarvas József, Eszenyi Enikő is játszott. Nagyon jól éreztem itt magam, és két év múlva arra gondoltam: miért is ne próbálhatnám meg a Színművészetit? Addig inkább a Képzőművészetire gondoltam, mert elég jól rajzoltam - bár mint később kiderült, amikor a képzősökkel együtt voltam katona, azért a felvételihez valószínűleg mégsem eléggé jól -, másik lehetőségként meg a fogtechnikusságot tartottam számon, szintén a kézügyességem miatt, meg ez akkoriban divatos szakma is volt.

Tanulni nemigen tanultam; annyit tudtam, amennyi az iskolában rám ragadt. Érettségire készülés gyanánt például nem nagyon csináltam mást, mint szétdobáltam az összes könyvemet a padlón, és egész nap ott mászkáltam közöttük, összevissza lapozgattam: megpróbáltam lefényképezni az agyammal a legfontosabb mondatokat. Szegény anyámnak szinte halálfélelme volt, hogy mi lesz ebből... Végül két helyre jelentkeztem: a Színművészetire és a szakmunkásképzőbe. A szüleim nem repdestek éppen az örömtől, de elfogadták a döntésemet. Általában is úgy neveltek minket a testvéremmel, hogy hagyták, hadd járjuk a saját utunkat. Aztán nemsokára kiderült: színésznek felvettek, fogtechnikusnak nem (annak ellenére, hogy nagyapám ott tanított). És addigra már a szüleim is együtt örültek velem.

Egyszer említetted, hogy Hamlettel már a gimnázium óta jóban vagy. Tudatosan készültél szerepekre, szerepkörre?

Nem, egyszerűen csak megtetszett a szöveg, Arany János fordítása, és elkezdtem megtanulni az egészet. (Sok évvel később, amikor Debrecenben eljátszhattam volna Hamletet, de mégis kiszálltam belőle még a próbaidőszak elején, döntő volt, hogy nem a zseniális Arany-szöveget, hanem egy vadonatúj, számomra sokkal kevésbé meggyőző fordítást kaptunk kézhez.) Iskolás koromban különben nagyon sok mindent tanultam meg kívülről. Sokáig nem tudtam rendesen olvasni - valószínűleg diszlexiás vagyok valamennyire -, ami nagy szégyen volt. Inkább megtanultam a szövegeket kívülről, hogy ez ne derüljön ki.

A Hamletnél persze már más volt a fontos: szerettem volna megérteni ezeket a gyönyörű, de néha iszonyúan cikornyás sorokat, és úgy elmondani őket, hogy másokkal is meg tudjam értetni a mondatokat. De ezt csak úgy kedvtelésből csináltam, a felvételire például nem is vittem belőle részletet. Egyszerűen csak szerettem az ilyen magányos foglalatosságokat. Afféle magamnak való gyerek voltam; édesanyámék mesélik, hogy ahová leültettek, ott maradtam: rajzolgattam, olvastam, fúrtam-faragtam. Igaz, társaságba is szívesen eljártam, focizni meg bármikor bárhová, de alapvetően meditatív hajlamú fiatal voltam, sőt, azt hiszem, néha melankolikus is. És tulajdonképpen a mai napig jól elvagyok magamban.

Nem éppen színpadra predesztináló tulajdonság.

Igen, a hajlamaim ellen küzdöttem. Képzőművészként közvetetten találkoztam volna csak a közönséggel; a bika jegyűek - és én az vagyok - ehhez vonzódnak inkább. De azután kiderült: a színpadon biztonságban érzem magam. És boldogan élem át a nézőkkel való közösség élményét.

Szerepeid egyik vonulatáról már sok szó esett, viszont eddig még csak érintőlegesen került szóba, hogy ezektől eltérő szerepeket, például valódi hősöket is eljátszottál: Periclest, Miskint, Ádámot, Jesuát és tavaly nyáron Zsámbékon a Hamletet. Milyen szerepkör felé terelgettek a főiskolán?

Osztályfőnököm, Szirtes Tamás a legelső órán megállapította: "Lajoskám, maga olyan hőstípus". Ettől a pillanattól fogva elkezdtem hetvenéves emberek jeleneteit hozni. Nem volt ez "csak azért is" lázadás, de a kategorizálás ellen felháborodottan tiltakoztam. Hiszen előbb ki kell próbálni az embert, nem pedig a dolgokat leegyszerűsítve rögtön besorolni valahová. Szerencsére mindig akadtak rendezők, akik ismertek és bizalommal voltak irántam. Mertek bennem gondolkodni, és elhitték, hogy nem csak bizonyos típusú szerepekre vagyok alkalmas.

Persze a hősi szerepeket is éppolyan boldogan vettem, ha gondolatot, és nem leegyszerűsítést láttam a szereposztásban. De ezekkel is bajba kerültem, amikor hirtelen túl sok lett belőlük, míg másfajta szerepek alig értek el. Ilyenkor jött a kiborulás, a cserbenhagyás. Mint a debreceni Tragédia-előadásban. Előbb a kimerültség, koronáriás görcsök, majd telefon a színházba: inkább kőművesnek állok, mint hogy felmenjek a színpadra... Utólag már borzasztóan bánt...

Mostanában igyekszem sokkal fegyelmezettebb lenni. Kifejezetten türelmes voltam például a zsámbéki Hamlet próbáin, pedig egy idő után meglehetősen ideges légkör vett körül. A kollégáim csodálkoztak is, hogyan tudok ilyen nyugodt maradni. Tényleg sok dolog nem volt ott rendben - kis térben próbáltunk, majd amikor kimentünk szabadtérre, a rendezőnek nem sikerült az előadás helyszínéhez igazítania az elképzeléseit -, de arra gondoltam: megváltoztatni úgysem tudok senkit, csak arra törekedhetek, hogy magamból a legtöbbet kihozzam. És közben még remekül is éreztem magam, kint a természetben, ráadásul olyan nagyszerű kollégákkal, mint Margitai Ági vagy Derzsi János. Tiszta a lelkiismeretem: keményen dolgoztunk - szinte voluntarista módon rászántuk az egész nyarat -, akár jó előadás is lehetett volna belőle. Az új évadban egyébként megint találkozunk, Hamlet és én, ezúttal egy új előadásban, a Budapesti Kamaraszínházban.

De közben jó messze elkanyarodtunk a főiskolától...

...ahol azután át is kerültél egy másik osztályba...

Tulajdonképpen ki akartam iratkozni; ez az egész főiskola engem valahogy nem szippantott be. Elmaradoztam az osztályomból, év végén már nem is vizsgáztam velük... Aztán visszadobtak egy osztállyal, de ott meg még rosszabbul éreztem magam. Egyedül Avar Pista bácsira és Toroczkay tanárnőre gondolok vissza hálásan: ők tanítottak meg beszélni. A többi tanáromnak pedig köszönöm, hogy elviseltek.

Később találkoztál olyan emberekkel, akiket mestereidnek tekinthetsz?

Tulajdonképpen sokakkal, hiszen mindenkitől igyekszem tanulni, akivel csak találkozom, és olyasmit mond, vagy olyan példával áll elő, amire nem lehet nem odafigyelni. László Zsolttal a főiskola óta mély barátság köt össze minket, nagyon tisztelem mérhetetlen emberi erejét, és példaértékűnek tartom színészi alázatát. Kóti Árpádra debreceni éveim legeleje óta felnézek; ma már ő az egyetlen debreceni színházi barátom. Ahányszor csak felmegyek hozzá, mindig ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagytuk. Meggyőződésem, hogy az ország egyik legnagyobb színésze, hívták is mindenhová, de ő kitartott Debrecenben, mindig egyenes gerinccel, fantasztikus humorral. A mostani évadban Lear királyt fogja játszani; ha ott lennék, talán én játszanám a Bolondot, és én mondhatnám neki: "többet nyersz e gazdaságon, mint Bertók a csíkvásáron"...

Rendezőket nem említesz?

Sopsitsról már sokat beszéltem, a rendezők közül mostanában vele a legelevenebb a kapcsolatom. Nagyon jót tesz, hogy engedi, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. Valahogy jól tudjuk feldolgozni egymás egyéniségét. A legfeszültebb helyzetekben is alig-alig hangzik el hangos szó közöttünk.

Például az Egy őrült naplójának mind a ketten igen rossz lelkiállapotban kezdtünk neki: nekem éppen kiállt a szekerem rúdja a színházból (miután megbízhatatlannak minősültem a Bűn és bűnhődés repertoáron tartásával kapcsolatban), Árpi pedig egy teljesen félresikerült bemutató után volt, meglehetősen apatikus hangulatban. Én, miután éreztem, ez az utolsó esélyem, hogy itt maradhassak, iszonyú energiákat mozgósítva csináltam végig a próbaidőszakot. Árpi csak a főpróbahéten kezdte elhinni, hogy ebből az egészből mégis lesz valami jó; hirtelen erőre kapott, én meg pont addigra kezdtem kifáradni. És történt a bemutató előtti egyik nap - ami addig soha nem fordult elő -, hogy a székről, ahová tettem, lecsúszott a kamera. Sopsits ordítani kezdett: "Ez egy kétszázezer forintos készülék, mi a faszt csinálunk, ha tönkreteszed?" "Baszd meg, csak az hibázhat, aki csinál is valamit, és nem csak üldögél a nézőtéren" - kiabáltam vissza olyan hangerővel, hogy az Asbóth utcáról beszaladtak a díszítők. És kész, már újra szelídek is voltunk mind a ketten. Az egész igen feszült időszakban ez volt az egyetlen szóváltás közöttünk. Tudom, hogy Árpi bízik bennem, és egyenrangú partnernek tekint; nincs szükségünk egymással kapcsolatban semmilyen felesleges udvariaskodó körökre.

Az előbbiekben azt mondtad, hogy több rendeződ is volt, aki jól ismert és bízott benned. Ha végignézzük a rendezőid névsorát, feltűnik, mennyire különböző habitusú, művészi felfogású emberek vannak közöttük, s a legtöbbjükkel többször is dolgoztál együtt.

Gogol: Egy őrült naplója

Kevés jó tulajdonságaim egyike, hogy sokféle emberrel tudok együttműködni. Ez rendesen ellene mond annak, amilyen elviselhetetlen imidzset sikerült magamról kialakítani, de nyitott embernek tartom magam, aki kifejezetten kíváncsi a másikra. A másik fele a dolognak viszont az, hogy ha valakivel nem dolgoznék szívesen, vagy ha a feladat nem izgat eléggé - nemet mondok. Tudom, hogy a színészi pályán ez sokszor luxus, de hát hadd legyen meg nekem ez az egyetlen luxusom, ha így érzem jól magam. Hiszen nem hajt semmi, legfeljebb kevesebb szerepet játszom el, mint mások.

Bizalom? Például Szikora János. A Periclesben Debrecenben és A Mester és Margaritában Szegeden. Szikora mintha nem is rendező-színész kapcsolatban, hanem karmester-zenekar viszonyban gondolkodna. Vagy Lengyel György. Nagyon sokat köszönhetek neki, többször is kiállt mellettem Debrecenben, amikor már régen nem érdemeltem volna meg. És neki köszönhetem többek között A félkegyelműt is. Nem adott túl sok instrukciót, hagyta, hogy csináljam, amit gondolok. De ha nem értett egyet valamivel, azt megmondta - és ez nekem nagyon fontos, hiszen nem tudok egyszerre gondolkodni is a szerepről, játszani is a próbán, és közben képzeletben leszaladni a nézőtérre, hogy lássam, mire jutottam. Szükségem van egy megbízható tükörre, és a jó rendezőt mindig annak tekintem. El ne felejtsem mondani: Bálint István nélkül elképzelni sem tudom, hogyan alakulhatott volna a pályám, hiszen rögtön a főiskolás vizsgaelőadásommal, a Csirkefejjel sikerült teljesen megbízhatatlannak mutatkoznom, és elzavartatnom magam a színháztól. Pisti volt az, aki néhány év múlva visszahívott, hogy játsszam el a Sirályban Trepljovot. Pinczés Istvánnal és Galambos Péterrel abból táplálkozik a bizalom, hogy Pinczéssel huszonöt éve, gimnazista korom óta, Galambossal húsz éve tart a munkakapcsolat, és bár már semmi meglepetést nem tudunk okozni a másiknak, mégis képesek vagyunk inspirálni egymást. Ez persze nem mindig jelenti azt, hogy feltétlenül jó is lesz, amit csinálunk - elég, ha csak a Részeg józanokat, Galambossal való legutóbbi munkánkat említem -, de azt mindenképpen, hogy nagyon komolyan vesszük az adott feladatot. A mai napig bármikor hajlandó vagyok belehalni egy-egy szerepbe, amelyben hiszek, legfeljebb mostanában már előre megnézem, milyen erővel kell fejjel a falnak mennem, és megpróbálok nem kétszer akkora erőt kifejteni.

A Részeg józanok nagyon hamar lekerült a repertoárról... Óvatosan kérdezem: biztos, hogy ez a darab is azok közé tartozik, amelyekbe érdemes belehalni?

Valószínűleg nem, de nekünk mégis nagyon fontosnak tűnt: Péter is, én is azt gondoltuk, hogy ebben az előadásban, Soós Imre tragikus életén keresztül ki tudjuk magunkból beszélni azt a sok szomorú dolgot, ami történt velünk a pályánkon. De aztán inkább csak felkavarni sikerült a dolgokat, és nem megoldani. Sokat készültem a szerepre, mindent elolvastam, amit csak lehetett, elmentem Soós Imre sírjához - de nem ez a lényeg. Nem sikerült a magánéletemet érvényesen felvinni a színpadra, de aztán letenni sem tudtam a szerepet; átfolyt a magánéletembe.

Legutóbbi szereped, az Apa a Pinczés rendezte Világtalanokban: a tőled megszokott erős színészi jelenléttel jellemezhető, precízen felépített alakítás; ugyanakkor nem mondható, hogy realisztikusan megformált része lenne az egyébként jobbára ilyen eszközökből építkező előadásnak. Túl finom, intellektuális jelenség egy öregedő, munka nélküli, egyszerű alkoholistához képest.

Jogos a kritika: lötyög rajtam a szerep. Magam sem tudom így harminckilenc évesen igazán elhinni, hogy, mint a darabban, már két felnőtt fiam van. A külsőm is olyan, amilyen - nem ezért a szerepért kiált. Mégis azt hittük, meg lehet csinálni anélkül, hogy külsődleges eszközöket hívnánk segítségül. Nem hiszem, hogy megoldás lett volna, ha tájszólással próbálkozom. Vagy ragasztottam volna húsz centis bajuszt? Persze, lehet, hogy segített volna. Majd talán egyszer máskor, ha bátrabb leszek.

Soha nem fogom elfelejteni: Kállai Ferenc tanított minket a főiskolán, hogyan ül a férfiember - és már úgy pókhálósodott be mindenki, kezével a térdén, tetőtől talpig kalapban-csizmában, szittyán nézve; borzalmasan éreztem magam. Ráadásul tizenkilenc évesen addigi életem legnagyobb megaláztatása ért, amikor ott ültem mint Szakhmáry: "Hát azt tudod, hogy ez nem volt Szakhmáry?" - "Tudom, tanár úr." - "De ez nem volt ám még a fia sem!" - "Tudom, tanár úr." - "Ez legföljebb csak a lánya volt!" - Rettenetesen összetörtem. Most már persze tudom hová tenni a tanári kritikát, és azt is tudom, hogy egy fiatalembernek középkorú férfit eljátszani a legnehezebb, sokkal nehezebb, mint öreget.

Most már nem vagyok olyan fiatal, mégis valami hasonló nehézségbe ütköztem, és nem sikerült megfelelően megoldanom.

Mint sikernél a csöndet, a sikerületlenség visszajelzéseit is érzed a nézőtérről?

Általában igen, de előadás alatt tudatosan nyilván nem foglalkozom velük - legfeljebb utána gondolkodom el, mitől feszengtek aznap este a nézők -, mégis befolyásolnak játék közben is. Amikor felmegyek a színpadra, soha nem tudom, hogyan fogok az előadás végére érni. Még azt sem, hogy egyáltalán sikerül-e addig eljutnom. A nézőtérről érkező jelzések valamennyire iránytűként szolgálnak.

A hosszútávfutás egyébként nagyon sokban hasonló élmény a színházhoz: amikor nekikezdek a félmaratonnak vagy a maratonnak, soha nem lehetek biztos benne, hogy végig tudom-e csinálni. És ott is azon a szinten jó lenni, amikor már nem az eredmény, a helyezés a legfontosabb (bár boldogan eldicsekszem vele, hogy a múltkor nyolcadik lettem az ózdi hegyi félmaratonon!), hanem az az örömérzés, amit futás közben átélek - mint színházi előadás alatt azt a bizonyos csöndet.

Az interjút készítette:
DÖMÖTÖR ADRIENNE