Pesti Színház

Aki látta már Hans Alfredson és Tage Danielsson mára klasszikusnak számító kultuszfilmjét, a Picasso kalandjait (1978), az nemcsak maradandó élményt szerezhetett, de azt is tudja, milyen friss szellemben, eredeti formanyelven szólaltatták meg történetüket, új hangot hozva e blaszfemikus fiktív Picasso-életrajzukkal a filmmûvészetbe. (Mûvük, akárcsak Picasso képei, normákat áthágó formai "blõdli", ám ha csupán ennyi volna, sem a film, sem Picasso nem lenne az, ami.) Nem csoda hát, hogy a svéd alkotópáros remeke megfertõzött egy másik már kipróbált alkotópárost, Méhes Lászlót és Horgas Ádámot is, akik - úgy tûnik - amúgy is az abszurd humor szerelmesei, hiszen nem is olyan régen abszolváltak nagy (közönség)sikerrel egy másik abszurd filmklasszikust, a Monty Python Gyalog galoppját.

(Merthogy nálunk sem csak színpadi műveket adaptálnak oly gyakran és szívesen filmvászonra, hanem mind gyakrabban filmklasszikusokat is színpadra, lásd Bertolucci: Utolsó tangó Párizsban, Antonioni: A szakítás, Bacsó: A tanú, a zenés művek közül pedig az Alul semmi, a Kabaré, a Bástyasétány 77, hogy csak a jelenleg is futó előadások közül említsünk néhányat.)

Méhesék a kiindulásnál fontosnak is tartják megidézni, ha csak jelzés szintjén is (egy filmvászon és videobejátszások segítségével) az eredeti közeget, ahonnan a történet érkezik. Méhesék ötlete, hogy Picasso és az ő kalandjai szó szerint is a vászonról kerüljenek a színpadra. Picasso először tehát a filmvászonról tekint le ránk, magzatként, még születése előttről (megszületni azonban már a színpadon fog, egy gegen keresztül), és már ekkor felesel, ellenkezik - jelen esetben a vászon előtt álló (a játék ekkor még "két szinten" zajlik) narrátorával, vagyis saját élettörténetének krónikásával, mégpedig épp születése körülményei miatt. Még meg sem született, máris pimasz, akaratos és öntudatos - a tagadás szelleme már ekkor benne lakozik.

A két művészeti ág, a filmművészet és a színházművészet között pedig nemcsak kapcsolat, párbeszéd, de a későbbiekben szabad átjárhatóság is létrejön. Játékos könnyedséggel váltogatják az alkotók a két közeget, a filmet és a színházat; egy szellemes trükk segítségével (konkrétan azzal, hogy a filmvásznon egy rés van elrejtve) a színészek egy burleszk üldözéses-menekülős jelenetben ki-be ugrálhatnak, egyik közegből a másikba: színpadról a vászonra, vászonról a színpadra. Az Alfredson-Danielsson szerzőpárosnál egy Picassótól származó mondás a mottó, miszerint: "A művészet hazugság, amely leleplezi a valóságot" (vagy ahogy József Attila mondaná: Az igazat mondd, ne csak a valódit!), és filmjük is ezt példázza, hiszen történetük valóban félig-meddig hazugság, amely mégis jól tükrözi a művészet valóságát egy művész sorsán keresztül. (Alfredson és Danielsson valóságról szóló művészetében a művészet valósága lepleződik le.) A Méhes-Horgas párosnál éppen a fent említett jelenet, képi megoldás tekinthető emblematikusnak, hiszen az egész előadás is épp ezt az átjárhatóságot bizonyítja azzal, hogy szellemesen, könnyeden adaptálja a svéd alkotópáros történetét és nyelvezetét saját közegébe.

Rendezésük fokozatosan válik majd el az eredeti közegtől, pontosabban szakad el az arra való utalástól, míg végleg a deszkákon nem marad, vagyis át nem kerül a történet a színház közegébe. (Később már csak időnként tér vissza a film, akkor is csupán a narrációnál.)

Jelen adaptációjuk szerencsére kevésbé híven követi modelljét, kevésbé szolgai, így jóval sikerültebb is, mint elődje - a Gyalog galopp jó előgyakorlatnak bizonyult.

A Picasso kalandjai új, az eredetihez méltó ötletekkel, gegekkel is szolgál - így még annak is, aki esetleg frissen nézte/újranézte a filmet (kíváncsiságból, nosztalgiából stb.), akár e sorok írója, akad meglepetés a film jeleneteinek, poénjainak megidézésén és szellemes átültetésén túl.

Méhesék produkciójának egyik legizgalmasabb mozzanata a térkezelés, hiszen a színpadon le kell mondani a film egyik elsőszámú eszközéről, a vágások, snittek nyújtotta előnyökről. Ám amit elvesztettek a vámon, behozták a réven. A már említett átjárhatóságon kívül például Igó Évának, vagyis a narrátornak kopognia kell, hogy kijuthasson a színpadról, egy másik képben pedig egy láthatóan szerepelni utáló statiszta küzd kétségbeesetten a kijutásért, ám többnyire hiába, vagy ha mégis sikerül kijutnia, minduntalan visszazavarják - így végül "kénytelen-kelletlen" ő lesz a következő jelenet egyik főszereplője, a szállásadónő. De ugyanilyen szellemes "térbeli" geg, amikor a mindenki idegeire menő negédes sanzonénekesnő (Kis Bernadett) piros kesztyűs keze szimultán megjelenik mindenhol, fittyet hányva a térbeli kötöttségekre. Vagy amikor Picasso, első ifjúkori szerelmét viszontlátva, hiába "fut" utána, nem tudja utolérni, pedig a lány még csak el sem mozdul, egy helyben áll.

A narrátor szerepében, személyében is markáns változás áll be. Sabesco, a művészbarát helyét egy műgyűjtő nő veszi át (Igó Éva), és már nemcsak hangja, de arca is van, sőt, időnként még a játéknak is részese. Minthogy Méhesék a film egyik szereplőjét emelték ki a narrátor szerepére, így az alak nemcsak hitelesebb, hanem játékosabb is lett (és arról se feledkezzünk meg, hogy a színházban a kívülről/felülről felhangzó férfihang többnyire az Úr hangját jelképezi).

Feladatát tehát (a maga elé kitűzöttet) az előadás tökéletesen valósította meg. Formailag jobban, szellemesebben aligha lehetne visszaadni az Alfredson-Danielsson páros kultuszfilmjét. Ami nem meglepő, hiszen Méhes László és Horgas Ádám nemcsak kiemelkedő mozgás- és formakultúrával, de kellő humorral, játékossággal és improvizatív készséggel is rendelkeznek. Így felettébb jól áll nekik ez a filmből átemelt sajátos nyelvezet.

Az energiákat azonban mintha felemésztette volna a kihívás, e különös nyelvezetű és humorú remekmű színpadra ültetésének formai megvalósítása. Előadásuk így olyan, akár egy műfordítás (hiszen itt is tulajdonképpen két nyelvről van szó), amely formailag ugyan bravúros, helyenként talán még jobb is, több is, mint az eredeti, gondolatilag azonban sokat veszít, jóval szegényebb. Méhesék, fájó, épp a filozofikus, önmagukon túlmutató poénokat hagyták többnyire el. Persze az eredeti mű olyan "tömény", hogy képtelenség mindent átvenni belőle - ám Méhesék nem mindig jó helyen húztak. Így például kimaradt néhány meghatározó, a művészlétet, a művészet mibenlétét elemző jelenet. Például az, amelyben Picasso könnyeit törölve akaratlanul bohóccá válik maga is, festéket maszatolva el arcán; vagy amikor a bohócokat festve jobban csetlik-botlik festőállványával, mint azok, addig-addig, míg végül a semmibe kénytelen festeni - az igazi művész egyúttal mindig síró, hoppon maradt clown is. De elsikkad egy másik jelenet is, amely azt mutatja, hogy bár a narrátor az úr a történetvezetésben, Picasso tehát kénytelen követni az utasításait, s úgy öltözik, kel, sétál és kap ihletet, ahogy az diktálja (ez még Méheséknél is szerepel), ám amikor a művészetről, a festésről van szó, a narrátor már hiába próbál dirigálni - fordul a kocka, s ekkor ő kénytelen igazodni Picasso ecsetvonásaihoz (ez már hiányzik Méheséknél). És kimarad a snitt, amikor Picasso úgy fest a filmben, mintha dühödten hadakozna, vívna; vagy az, amely szintén a művészet hatalmát szimbolizálja: Picasso dacosan nem szobrát "javítja" ki, hanem a modell arcát igazítja művéhez, amikor valaki a hasonlóságot hiányolja - mert hát a művészet Alfredsonék szerint teremt/újrateremt, nem pedig utánoz. Ekképp Picasso festményei valóban életre kelnek a filmen: a nő melle megmozdul, a galambok elrepülnek stb. A természet pedig, ahová piknikelni mennek, Rousseau festményrészleteiből áll össze. De kimarad az egyik legszebb és legemblematikusabb jelenet is (pedig ez még könnyen megvalósítható is lett volna), nevezetesen az, amelyben Picasso úgy menekül el saját kivégzése elől, hogy egy ajtót fest magának a kivégzőszoba fehér falára, annak ellenére, hogy már elmenekülhetett volna a rövidzárlat okozta sötétség és zűrzavar közepette. És hiányzik az embert imitáló lámpatartó is, amely olyan élethű, hogy már fel sem tűnik, amikor igazi ember, egy elbújtatott menekült áll a helyébe - a művészet erejét, életben tartó funkcióját mutatva. És végül elmarad a narrátor kemény és igen fontos számonkérése is: "Kis ember, választottál a szocializmus és a kapitalizmus közt? Úgy élsz, mint egy kapitalista, teszel valamit a világért?"

Néhol azonban pótlódnak a művészetfilozofikus gondolatokat hordozó jelenetek, például amikor Picassót képkeretbe állítják, s így ő maga válik műalkotássá, vagy amikor a narrátor a filmvásznon a művészetért folytatott küzdelemről filozofál fennkölten (olyannyira, hogy még a videobejátszás is "művészies"), és közben előtte, a színpadon Picasso is küzdelmet folytat, ám ő a megélhetéséért - profánul a szálldosó pénzt kapdossa.

De Méheséknél inkább a parodisztikus jelenetek dominálnak. Ilyen a névadás paródiája, amelyben végül a kis Picasso is azt az egyetlen keresztnevet kapja, amelyet szülővárosában mindenki visel; vagy a sznobéria paródiája; az operai gesztusok kifigurázása egy összekötött kesztyű segítségével; az amerikaiak pattogatott kukoricás, rágózós, musicales karikatúrája, s a katonák szervilizmusát és uniformizmusát gúnyoló jelenet, amelyben a náci tiszt mindenkit Shulczeként vesz számba (egyébként is a háború borzalmát megjelenítő részek a talán legerősebbek).

Rendkívül kötött, szinte matematikailag kiszámított az előadás koreográfiája, így az inkább technikai tudást, játékkedvet és mindenekelőtt a szokásosnál nagyobb koncentrációt igényel a színészektől, mintsem árnyalatokat - önmagukból már nem sokat kell adniuk. Ők itt most végrehajtók. Végrehajtják a precízen kidolgozott, gyorsan pergő jelenetsorokat.

Talán az egyetlen kivétel Hajdu István (Don José, Picasso apja), akinek nemcsak jól áll ez a stílus, de kellőképp szabadon is mozog benne, olyannyira, hogy még egy sors tragikomikumát is képes belecsempészni szerepébe (az apa figurája kevésbé ellenszenves is, mint a filmben). Gyuriska János (Picasso) viszont mindent el tud játszani, így azt is elhiteti velünk, hogy kötetlen, könnyed, improvizatív játékot látunk. Gyuriska virtuóz játékos és igazi főszereplő alkat, rá lehet építeni egy egész előadást. Schmied Zoltán és Kolovratnik Krisztián párosa is szórakoztató, és az előadásban közreműködő, Horgas Ádám vezette Atlantis Színház társulata is jó, kapcsolatuk a Vígszínházzal immár nem először bizonyul gyümölcsözőnek. Leginkább talán az "idősebb" generációt nyomasztja ez a fajta kötöttség - láthatóan ők érzik a legkevésbé jól magukat a bőrükben, hiszen itt most nem a színész alkotómunkájára, invenciójára alapoznak elsősorban. Igó Éva (narrátor) és Kútvölgyi Erzsébet (az anya, az id. Dolores és az orvos hármas szerepében) szakmai alázattal hajtja végre az utasításokat, de túl nagy játékteret itt és most nem kapnak.

E kötött forma egyúttal azt is jelenti, hogy Méhesék már önmagukat is könnyen tovább adaptálhatják, bármely színpadra, ahol szükség van egy garantáltan sikerre számítható előadásra, ahogy az előző közös munkájuk, a Gyalog galopp esetében is történt. Egy olyan olajozottan működő gépezethez hasonlít előadásuk, amely bárhova, bármely körülmények közé áthelyezve működőképes, függetlenül attól, hogy kik működtetik.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Az adaptáció kitűnő részmegoldások sora, ám az egész nemigen fut ki sehová. Hacsak oda nem, hogy bizonyítja, mi mindent meg lehet jeleníteni a színház nyelvén, s miként lehet azt választékosan, magas szinten beszélni. Ha csak ennyit akartak (és tudtak) az alkotók tudtunkra adni - az sem kevés.

De azért a dramaturg hiánya nagyon is érzékelhető. A szellemes ötletek, formai bravúrok, a virtuóz színpadra állítás már csak egy keménykezű, céltudatos írót igényelne, aki egészében is képes látni az előadást, és ívet ad neki - "összerántja", céltudatosan haladva a maga meghatározta irányba.

Mindazonáltal remekül lehet az előadáson szórakozni. Könnyen megjósolható, hogy sokáig és sikerrel fut majd e legújabb adaptáció is. A menedzsment munkája ennek érdekében már megkezdődött: hazafelé a buszon szembetalálkoztam egy az előadást hirdető matricával, "Monty Python skandináv módra" felirattal. Méhes sikerszériája tehát, legalábbis ami a közönségfogadtatást illeti, úgy tűnik, folytatódik.

Marik Noémi