DIAGNÓZIS, TERÁPIA NÉLKÜL

 

Mottó: „Aggodalmasnak tartom, hogy egy országban, ahol zsidótörvény van érvényben és ez a törvény még szigoríttatni is fog, zsidó orvosokra bízzuk az egészségügyi gondozást. Aggodalmasnak látom ezt azért, mert zsidó orvos az egészségügyben és zsidó tanár az iskolában – ha becsületes ember – nem képviselheti annak a nemzetnek és népnek érdekeit, amely őt korlátozza és ki akarja szorítani.” (Hóman Bálint vallási és közoktatásügyi miniszter felszólalása az Országgyűlés közoktatási bizottságának ülésén 1940. október 12-én)

Azt, hogy A Bernhardi-ügy bemutatója az Örkény Színházban olyan jó lett, mint amilyen, számos jó döntésnek kellett megelőznie és megalapoznia. Elsőül ott van a darabválasztás, amely bizonyára nem ad hoc módon történt, noha viszonylag váratlan hirtelenséggel kellett dönteni Arthur Schnitzler műve mellett, miután a társulat a próbaidőszak elején letett Székely Csaba Csoda, hogy élünk című komikus tragédiájának bemutatásáról. A következő lépés alighanem a dramaturgiai munka volt. Ezt imponáló flottsággal és átgondoltsággal hajtotta végre Ari-Nagy Barbara és Gáspár Ildikó. Mindenekelőtt felére húzták Schnitzler művét, amely német nyelvterületen rendszeresen játszott, bejáratott darab, nálunk azonban csak 1991-ben ismerkedhetett meg vele a közönség. A 24 évvel ezelőtti vígszínházi ősbemutatóból lehetett tudni, hogy A Bernhardi-ügy bár témáját, tárgyát tekintve igen izgalmas, de az eredeti, 200 oldalas formájában nehezen viselhetően hosszú és unalmas.

 

Bernhardi 1

Gálffi László és Mácsai Pál (fotó: Gordon Eszter)

 

Az 1912-ben született dráma azt taglalja, hogy egy bécsi klinikán az orvos-igazgató Bernhardi nem engedi be haldokló betegéhez a katolikus papot, s ebből botrány lesz. A gyors lefolyású kórházi konfliktus mindkét résztvevője hivatásának ethosza szerint jár el: a professzor az agonizáló beteg nyugalmát, sőt euforikus boldogságát védi, a pap pedig utolsó kenetet és feloldozást hozna a fiatal nőnek, aki minden bizonnyal tiltott abortusz miatt hal meg vérmérgezésben. Az orvos a beteg végső perceinek békéjéről akar gondoskodni, a plébános pedig a hite szerinti örök nyugalmáról. Az ügy szinte azonnal tágabb kontextusba kerül, s politikai vihart kavar. Bernhardi zsidó származású, ami alapnak bizonyul ahhoz, hogy vallásellenes izgatással vádolják. Bonyolítják a helyzetet Bernhardi helyettesének ambíciói és akciói. Az ő szalon-antiszemitizmusát a klerikális pártkörökkel való kapcsolata és szakmai karriervágya is köríti. A harmadik fő alak az egykori orvoskolléga, aki új seprőként kultuszminiszteri pozícióban viszi előbbre a világot (vagy legalábbis a saját karrierjét) a maga sajátos politikusi elképzelései szerint. Bernhardit, aki sem vezér, sem lázadó, sem mártír nem kíván lenni, elsodorják az események egészen a kéthónapos börtönbüntetésig. És tovább.

Schnitzler éles, okos, tárgyszerű és elevenbevágó darabját mindenképpen célszerűnek tűnhetett rövidíteni. A dramaturgiai beavatkozás természetesen nemcsak radírozást jelentett, hanem redukálást, szerkesztést, tömörítést is. Rendkívül ügyesen, jó kézzel nyúltak a dramaturgok a szereplőkhöz: összeadtak, kivontak, összevontak, s mindennek következtében csupa olyan hőse lett az előadásnak, aki megmutat egy-egy fajta szemléletet, magatartást, jellemet. A rendezés és a színészi játék pedig pontosan azt teszi hozzá ehhez, hogy a hősök kevesebb szöveggel és a gyors tempó mellett is konzekvensen képviselik a maguk igazságait és hamisságait. Az ember elnézi a színen a klinika személyzeti állományát, és hajlamos úgy látni, hogy itt mindenki teljesen életszerűen nyilvánul meg. Nem sok konkrétumot tudunk sem docensről, sem professzorról, sem medikusról, sem senkiről, de a színészek alakításai pontosan azt az érzetet keltik, hogy igen, egy ilyen figura éppen így tesz az adott helyzetben. Minden hitelesen történik, az emberi minőségek változatosságát és ambivalenciáját bekalkulálva.

Nem az 1912-es Bécsre gondolunk persze, hanem napjaink Magyarországára. Bár nincs a cselekmény áthelyezésének konkrét, tetten érhető nyoma sem a szövegben, sem az előadásban, mégis nyilvánvalóan a mi világunkban vagyunk. Ismerős Izsák Lili kórházi díszlete, a székek a váróban, a neonok, az álló hamutartó, az ivóvíz-automata, az egy szem csenevész cserepes növény a földön. Egyszer, egyetlenegyszer csatol hozzánk, 2015-ös közönséghez a játék, amikor Gálffi László Flint minisztere a rivaldánál állva a nézőtér felé fordulva közli: „Tisztes közalkalmazottaknak nem vagyunk híján itt, Ausztriában, különösen a Vallás-, Közoktatás- és Egészségügyi Minisztériumban.” Amely mondat így, Ausztriát emlegetve éppen hogy poénként csillan meg. De az apró gesztusok is ismerősek számunkra. Ahogy például Gálffi minisztere a tarkóján összekulcsolja a kezeit, vagy ahogy Znamenák István Cyprian professzora hintázik a széken az igazgatósági ülés alatt. Ahogy Takács Nóra Diána dr. Löwensteinje cigarettázik, és ahogy Bernhardi rosszallóan ellegyezgeti a kolléganő eregette füstöt.

A rendezés eleganciájának nemcsak az előadás világosságát, gördülékenységét és tartalmas könnyedségét köszönhetjük, hanem mindenekelőtt azt az árnyaltságot, amellyel Ascher Tamás a színdarabot elénk tárja. Nem sulykol semmit, nem húz alá piros ceruzával, nem veregeti bele az orrunkat. Azt sem állíthatjuk, hogy a rendező az antiszemitizmust tekintené a mű fő vonulatának, ezt mutatná fel elrettentésül vagy figyelmeztetésül. (Úgyhogy félrevezetésként vetettem be mottóként Hóman Bálint miniszter élesen idevágó, nagyon is lesújtó és elgondolkodtató szavait 1940-ből. Talán a cím, amit adtam – Diagnózis, terápia nélkül –, az sem egészen helyénvaló. Mert az Örkény Színház előadása segít megérteni a világ működését. És mindig ez az első lépés a gyógyítás, változtatás, javítás felé.)

 

Bernhardi 3

Für Anikó és Vajda Milán (fotó: Gordon Eszter)

 

A Schnitzler-műben megnyilvánuló antiszemitizmus éppen azért hat veszélyesnek, mert nem ordít róla a rosszindulat vagy a gyűlölet. Némi előítéletet és ellenérzést nyilván tartalmaz, de kultúrkörökben ezt nem hangoztatják, legfeljebb szűkebb körben szokás célozgatni rá. Cinkos utalások esnek. Mondjuk dr. Ebenwald júdeai dialektust emleget Hochroitzpointner orvostanhallgatónak, a mostani szövegváltozat szerint. A darabban kitapintható antiszemitizmus alapindítékának azonban nem a faj elleni kifogás látszik, hanem bizonyos pragmatizmus. Nem kenyérféltés van-e az alján minden rasszizmusnak? Például Für Anikó Ebenwald professzorának zsidóellenessége alkalmasint inkább haszonelvű, mint értékválasztó. Ő vélhetően akkor sem Wenger doktor kinevezését pártolná, ha Wenger doktor árja lenne. A professzor asszony ugyanis azt tartja előnyösnek, hogy az Erzsébet Klinika kiegyenlített összetételű igazgatótanácsába ne Bernhardi igazgató embere kerüljön be, hanem olyan kolléga, aki az ő protezsáltja, tehát neki lesz majd hálás és együttműködő vezetőkollégája. Az antiszemitizmus az előadásban nem célként, hanem eszközként sejlik fel, amelyet a skrupulusok nélküli politikai haszonelv is igénybe vesz.

Álljunk meg egy szóra annál, hogy Ebenwald professzor az Örkény Színház előadásában – nő. A színdarab orvosi karának koedukálása egyenesen következik abból, hogy ma már aligha képzelhető el olyan kórház, ahol kizárólag férfiorvosok dolgoznának. A két dramaturg beavatkozása nyomán tehát némelyik doktor nemet váltott, s ezek a döntések is körültekintésre és gondosságra vallanak. Hozzáadott értéknek tekinthetjük Für Anikó bevetését. Asszonyi simulékonysága, valamint tudatos rájátszásai a női mivoltra (ahogy elvárja a kabátja le- és felsegítését vagy a szék alája tolását) gazdagítják Ebenwald alakját és segítik érvényesíteni fölényét, amikor uralni kívánja a helyzetet. (Ebenwald doktornő nem olyan kitűnő diagnoszta, mint Bernhardi, ezt tudhatjuk egy esetből, amelyet eltérően ítéltek meg.) Ugyancsak méltatva emlegethetjük Takács Nóra Diána dr. Löwensteinjét. Az ő szerepe és szövege voltaképp két férfifigurából állt össze, pedig Löwensteint el sem igen lehet képzelni másnak, mint nőnek. Ilyen nőnek. Ennek a nőnek. Aki folyton vehemensen, olykor szinte tankszerűen jön a véleményével, amelyet minden körülmények között ki kell mondania, viselje ennek következményeit bárki vagy bármi. (Ő maga, Bernhardi, vagy a klinika.) Még az is telitalálat, hogy ez a szép hevű, nem taktikázó, szókimondó doktornő éppen gyermekorvos. Kicsit talán hajlamos a felnőttekre úgy tekinteni, mintha ők is gyerekek lennének, akiknek mindig meg kell mondani, mit csináljanak.

Ez a fajta magabiztos fellépés a címszereplő Bernhardi professzornak is sajátja. Mácsai Pál olyan orvos, amilyennel mi – nem orvosok – mindannyian találkoztunk már. Nagy tudású, határozott, tiszteletet és tekintélyt keltő, a tévedhetetlenség auráját érzékeltető. Avval nem foglalkozik, hogy az emberekkel való kommunikációban érzékeny, tapintatos, empatikus legyen, beleélje magát a másik helyzetébe. A viszonyai nem egyenrangúak, és nincs figyelme, idege, energiája arra, hogy ezt leplezze. (Az Örkény Színház előadása halványan érzékelteti, hogy Bernhardinak az orvosfiával való kapcsolata aligha teljesen kiegyensúlyozott és feszültségmentes. Miért pont a felnőtt gyermekével menne Bernhardinak zökkenetlenül a dolog…?) A Mácsai Pál által alakított Bernhardi szakmájának kiválósága, kifogástalan, elvi alapokon álló, minden bizonnyal a munkájának élő férfi. Enyhén ironikusan, sőt talán kicsit szarkasztikusan látja a világot. Önhittsége, gőgje mellett van benne egy manósapkányi bénaság, sutaság is. Legalább annyi, hogy a nadrágszára folyton felakad a zokniján (zoknitartóján?), vagy hogy a ruháján piroslik egy rátapadt cérnaszál.

Ami Bernhardival történik, az alighanem megrendíti a professzor ama meggyőződését, hogy élhet a saját szabályai szerint, nem kell törődnie más emberekkel, közvéleménnyel, politikával, egyházzal, társadalmi konvenciókkal. Megviseli őt ez a história. Ott kezdődik a változás, amikor a bírósági tárgyalás után a pap meglátogatja őt. Beszélgetésük az előadás nagyjelenetévé formálódik. Ekkor nyílik kettejük között a szakadék, amelyről többé nem lehet nem tudomást venniük. Nagy Zsolt játssza a papot – érdekes, hogy rögtön Tartuffe megformálása után jutott a színész ehhez a szerephez –, higgadtan, épp csak egy csöppet demonstratívan elszánt megértéssel. A körülményekhez képest maximálisan tisztességes ember makacs vágya érződik benne az iránt, hogy őt is feloldozzák. Amikor távozni készül, mielőtt kezet nyújtana a professzornak, beletörli tenyerét a kabátjába. Őneki izzad a keze, nem Mácsai Bernhardijának.

 

Bernhardi 2

(fotó: Gordon Eszter)

 

Amikor Bernhardit a kéthónapos börtönbüntetés után viszontlátjuk, megtört embernek hat. A tartása puhább, az arca elgyötört, mintha még borostás is lenne. (Bármily kevéssé valószínű is, hogy a takarásban nekiindult volna a színész szakálla.) Remek orvos lesz a továbbiakban is. És tétovábban remek ember talán. Az pedig végképp kérdés, hogy mi lesz a fiával, az antiszemita és antiárja Oscarral, akit az egyetemista Szabó Sebestyén László játszik józan tárgyszerűséggel. Az előadásban fellépő, valamint átdíszletező és berendező jeles színészek sorából Csuja Imrét szeretném kiemelni, aki a nőgyógyász Filitz professzort adja. Az ő figurája is azt példázza, hogy a színre vivők méltányosan és elfogulatlanul viszonyulnak Schnitzler hőseihez. Mert lehetséges, hogy Filitz nagy nyárspolgár vagy nyárs nagypolgár, aki sznob, korlátolt, netán bigott. De ő is becsületes férfiú, ugyancsak nagyszerű és maximálisan korrekt szakember. Van egy jelenet, amikor Bernhardi rendelőjében összetalálkozik egy bajban lévő körorvossal, Feuersteinnel (Némedi Árpád), akinek műhibaperében épp ő írja majd a szakértői jelentést. Csuja szőrmegalléros kabáttal a vállán áll, kezet fog a kollégával, udvariasan meghajol közben felé. Egyrészt fenntartás nélkül megadja a tiszteletet a hierarchiában messze alatta lévő, és onnan is épp lefelé csúszó kollégának. Másrészt némi távolságtartás érződik belőle: ódzkodik közelebbi kontaktusba kerülni avval az emberrel, akinek az orvosi esetét el kell majd bírálnia. Egyszerre hűvös és kollegiális, tartózkodó és objektivitást őrző. Az eredetiben Schnitzlernél Flint kicsit fölényes és rendreutasító a körorvossal. Valamint a későbbiekben kijelenti, Bernhardiéknak nem kell aggódniuk, ha egy mód van rá, kihúzza majd a bajból Feuersteint. Az Örkény előadásában azonban Flint professzor itt nem veszít respektusából. Csuja nem ígér semmit Némedi toporgó Feuersteinjének vagy másnak. Viszont a magatartása, a viselkedése alapján tökéletesen biztosak lehetünk abban, hogy az ügy a legjobb kezekben van nála. A szakmai véleménye megbízhatóan pontos és igazságos lesz.

Külön bekezdést kell nyitni Polgár Csaba Adler doktorának, aki a kórház alvilági alakja, vagyis a pincéből jön, a proszektúráról. (Nála legalább érthető, hogy miért olyan fehér a képe, mint az összes többi kórházi szereplőé is.) Ő az, aki szintén kevésbé simulékonyan mozog az élő emberek között, viszont nem hagy kétséget afelől, hogy Bernhardi mellett áll mint tanú, mint orvos, mint ember. Znamenák István Cyprian professzora Bernhardi másik támasza – együtt alapították valaha a klinikát, hármasban, Debreczeny Csaba méla képű, szemérmetlenül dicsőséghajhász Tugendvetter professzorával együtt. Cypriani mindig tudja, mit kellett volna tennie Bernhardinak ahelyett, amit tett. Znamenák szeretetteljes, aggodalmas fejcsóválásai rokonszenvesen jeleznek egyfajta tipikus értelmiségit. Miközben a barna öltönyhöz hordott edzőcipőjének látványában rendre felbotlunk. Az vagy nonkonformizmusról, vagy ízlésficamról, vagy nemtörődömségről árulkodik. (Izsák Lili és Glaser Mária jelmezei a karakterekről mesélnek.) Vajda Milán finoman adagol egyrészt stréberséget, szorgalmat, másrészt tenyérbe mászó tolakodást és bensőséges mackósságot Hochroitzpointnerbe, akinek nevét nemcsak mi nem tudnánk kimondani, de Polgár Csaba Adler doktora is szerény eredménnyel tesz kísérletet rá. Máthé Zsolt doktor Wengerként bemutatja a markáns változatát annak, hogy egy jó orvos is bármikor lehet ellenszenvesebb a rossz orvosnál. Bíró Kriszta az ügyvéd szerepében, Kókai Tünde e. h. az ápolónő posztján tölti be a kijelölt helyet és feladatot.

A minisztériumból megismerhetjük Epres Attila már-már rokonszenvesen józan, célirányos, ismeretlen cinizmusfaktorú egyezkedési és tárgyalási szakemberét. Valamint a nagyreményű minisztert, Gálffi László Flintjét. Gálffi szeles, lendületes, nagy ívű alakítása révén van szerencsénk megismerni egy politikus rugalmas elveit és intuitív gyakorlatát. Követhetjük a taktikázását, ön- és közcsalásait, győzelmét és átértelmezésre hivatott vereségét. Az előadásnak ez talán a legizgalmasabb és leglesújtóbb vonulata: a betekintés egy politikus észjárásába, gondolataiba és retorikájába.

Az Örkény Színház produkciójának elején és jelenetközeiben jazzfutamok szólnak. Az igazgatói ülés drámai fordulatai után egyre zaklatóbban, idegtépőbben és fülsértőbben visítanak a fúvósok. Nem lesz megnyugvás. A Bernhardi-ügy bizonyos szempontból kicsit olyan, mint a legjobb hollywoodi mozik. Amikor vége a játéknak, legszívesebben azonnal újra megnéznénk az előadás elejét, a pap és a professzor összeütközését. Hogy csekkoljuk pontosan, ki mit, hogyan tett és nem tett abban a néhány percben. De persze nincs visszajátszás. Ahogy visszaút sem.

 

STUBER ANDREA

 

NKA csak logo egyszines

1