„Az 1930-as évek vége felé a budapesti Operaház vezetősége megbízást adott a darab átdolgozására. Az átdolgozást az indokolta, hogy a Bánk bán eredeti librettója semmiképpen sem méltó Erkel zenéjéhez: sem Katona drámájával összehasonlítva, sem pedig prozódiailag. Az átdolgozás dramaturgiai részét az Opera akkori rendezője, a kiváló költő és műfordító, Nádasdy Kálmán, a szövegi átdolgozás miatt felmerült zenei retusálást pedig Rékai Nándor, a színház egyik vezető karmestere végezte el. Nádasdy mindenekelőtt az Egressy-féle szövegkönyv dramaturgiai hibáit tüntette el: élesebb körvonalakkal rajzolta meg a Katona-tragédiában főszereplő, de az operában nagyon is mellőzött Petur figuráját, és megtisztította Tiborc alakját Egressy érzelgősségeitől. […] Munkájának oroszlánrészét azonban a lehetetlen prozódiájú, a magyar nyelvet kerékbe törő és teljesen elavult Egressy-féle nyelvezet korszerűvé tétele jelentette.”
A fenti idézet szerzője Várnai Péter, tanulmánya az opera 1969-es hanglemezfelvételének kísérőfüzetében olvasható. Az alábbi sorokat pedig Tallián Tibor írta a Magyar Színháztörténet 1920–1949 című kötetben, jó három és fél évtizeddel később:
„… Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv 1935-ben Erkel Hunyadi Lászlóját, majd 1940-ben a Bánk bánt dolgozta át. A Hunyadi László viszonylag tartózkodó átalakítása után a Bánk bánon olyan radikális plasztikai műtétet hajtottak végre, amely szétzúzta Erkel szuverén operakoncepcióját.”
A két zenetudós egymásétól gyökeresen eltérő véleménye nemcsak két nemzedék és két korszak ízlését példázza, de ékes bizonyítéka annak a közhelynek is, hogy a színház mindig jelen idejű; ami tegnap érték volt, mára megkérdőjeleződik, ami pedig hetven éve fogyatékosságnak minősült, napjainkra patinás fényben tündökölhet.
Az opera keletkezéstörténetében máig akadnak kérdőjelek. Egyes korabeli sajtóhírek szerint Erkel alig néhány hónappal a Hunyadi László 1844-es bemutatója után hozzáfogott Katona József tragédiájának megzenésítéséhez. Annyi bizonyos, hogy hét évvel később már komolyan foglalkoztatta az operaváltozat megírásának gondolata, hiszen a librettó szerzője, Egressy Béni 1851-ben meghalt. Az azonban végérvényesen a legendák közé sorolható, hogy már 1852-ben készen lett volna a partitúra. A feltételezésnek ellentmond, hogy az egyik részlet kompozíciós vázlata 1860-as keltezéssel maradt fenn, a hangszerelés munkálataival pedig – saját kezű bejegyzése szerint – 1860. október 30-án készült el. A szabadságharc bukását követő abszolutizmus idején különben sem jöhetett szóba a bemutató, hiszen a Hunyadi Lászlót 1852-ig, Katona Bánk bánját pedig 1858 tavaszáig, a Bach-korszak végéig tilos volt játszani.
Erkel Bánk bánjának bemutatójára 1861. március 9-én került sor a Nemzeti Színházban, a szerző vezényletével; a címszerepet Ellinger József, Gertrudist Hofbauer Zsófia, Melindát a kor népszerű operacsillaga, Hollósy-Lonovics Kornélia, Petur bánt Füredi Mihály énekelte. Az előadást Szigligeti Ede rendezte, a jelmezek Vízkelety Béla „mintaképei szerint” készültek. A solferinói osztrák vereség1 hatására újjáéledő magyar nemzeti szellem diadala volt a premier. A kritika a kivételes eseményt megillető tisztelettel és elragadtatott hangon számolt be az előadásról.
Erkel a Hunyadi óta továbblépett a magyar motívumokból épülő nagyjelenetek komponálásában, bár – mint néhány évtizede előkerült feljegyzéseiből tudjuk – nem szándékozott tisztán magyar elemeket használni. Ő maga többféle stílusréteget különböztet meg a Bánk bánban. Említ többek között „antik stílt” (Előjáték), „contrapunktisch” és „brillant stílt”; Melinda és Ottó duettjét francia-olasz stílusúnak, az I. felvonás Desz-dúr kettősét „Garibaldi” stílusúnak nevezi. Kifejezetten magyarnak csak az I. felvonás nyitókórusát, Bánk I. felvonásbeli kabalettáját, a balett befejező részét, Bánk „Hol van, hol szép homlokod liliom virága” kezdetű áriáját a II. felvonásban és a II. felvonás 2. képének imajelenetét tartja.
Úgy látszik, mintha a nagyközönség csak 2010 novemberében, a Magyar Állami Operaház félig-meddig rögtönzött premierje nyomán szerzett volna tudomást az eredeti, ún. ős-Bánk bán létezéséről. Legalábbis az interneten olvasható indulatos megnyilvánulások erre engednek következtetni. A dühödt kirohanások óhatatlanul rokonszenvet keltenek a színházszerető olvasóban (utoljára alighanem 1838-ban tudott ilyen indulatokat kiváltani színpadi mű: Victor Hugo Hernani című verses tragédiájának nevezetes bemutatóján, a Comédie Française-ben2).
Pedig már 1993-ban készült egy felvétel Erkel művének eredeti változatából, Oberfrank Géza vezényletével, Molnár András, Marton Éva, Kertesi Ingrid, Gáti István és Kálmándi Mihály közreműködésével. A debreceni Csokonai Színház pedig 2008 óta ezt a változatot játssza. Az előadás látható volt a fővárosban is: a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, majd a Thália Színházban, azon a napon, amikor az opera eredeti partitúrájának kritikai kiadása megjelent.
Vita közben kevés szó esik arról, hogy már Katona drámája is megosztotta a közvéleményt. Vörösmarty gyenge színpadi alkotásnak, Greguss Ágost a Pesti Napló 1854-es cikkében remekműnek nevezte. Toldy Ferenc a szerkezetét és a jellemrajzait tartotta elhibázottnak, Palágyi Menyhért3 osztotta Vörösmarty lesújtó véleményét, amely szerint Katona képtelen volt a lojális főúr és a férj tragédiáját összeegyeztetni. Igazán csak Arany János máig érvényes, számos átigazításhoz megbízható támpontot nyújtó kiváló elemzése (Bánk bán-tanulmányok, 1858) és Gyulai Pál akadémiai székfoglalója (Katona és Bánk bánja, 1860) oszlatta el véglegesen a kételyeket a dráma kimagasló értékeit illetően. Amikor Hevesi Sándor 1928-ban a negatív vélemények nyomán nekilátott, hogy a Nemzeti Színház centenáriumi előadására átdolgozza a drámát, a vihar egészen a parlamentig terjedt: interpellációk születtek a felháborító és „nemzetietlen” terv ellen. „A rosszul értelmezett tradíció nevében egyszerre hivatalos, ám annál hívatlanabb védelmezői támadtak a »meg nem támadható« remekműnek” – írja gúnyosan a premierről szóló beszámolójában Kárpáti Aurél4. Bár a vihar a két évvel későbbi bemutató idejére némileg elcsitult, és Hevesi több ponton lemondani kényszerült a tervezett változtatásokról, azért a Bánk bán körüli botrányok is hozzájárultak ahhoz, hogy az ellene indított megalázó hadjárat után 1932-ben leváltották a Nemzeti Színház éléről.
Nem kisebb felháborodást váltott ki Németh Antal 1936-os Nemzeti színházi rendezése, amely szakított az addig megszokott „történelmi” díszletekkel. A forgószínpadra épített, minden irányból átlátható csupasz „betonkolosszus” a jelzés és az ábrázolás között egyensúlyozott. Németh Antal ugyan kevesebb átalakítást végzett Katona szövegén, de a német expresszionizmus és az orosz avantgárd hatását tükröző, időtlen játékteret éppúgy elutasította a konzervatív közvélemény, mint hat évvel korábban Hevesi újító szándékát.
Jóval szelídebb polémiák kísérték a Pécsi Nemzeti Színház, majd a budapesti Thália Színház vállalkozását, amely Illyés Gyula 1976-ban készült „átigazításában” tűzte műsorra Katona drámáját.
Még az 1925-ben kinevezett igazgató, Radnai Miklós kezdeményezte Erkel Bánk bánjának átdolgozását. Tízéves igazgatása az Operaház történetének egyik fénykora. Az ő zenei irányításával, Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv közreműködésével kerül sor a Hunyadi László átdolgozására. Ám ennek bemutatója után fél évvel Radnai váratlanul, negyvenhárom éves korában meghal. A Bánk bánnal kapcsolatos tervek megvalósítása így utódjára, Márkus Lászlóra marad. A zenei korrekciókat Rékai Nándor zeneszerző, a dalszínház vezető karnagya végzi el, a librettó átalakítása most is Nádasdy Kálmán feladata.
Ezúttal is heves hírlapi vita kíséri az átdolgozásról szóló értesüléseket. A sajtó különösen azt az elképzelést vitatja, hogy a címszerepet bariton hangra kívánják transzponálni. Rékai meggyőződéssel vallja, hogy Erkel csak a korízlésnek engedve írta tenorfekvésben Bánk szerepét. Márkus László azzal érvel, hogy a Hunyadi László esetében az Erkel család nem emelt kifogásokat bizonyos transzpozíciók ellen. Végül Kodály is megszólal a vitában: „Mindazok, akik előtt Katona József Bánk bánjának alakja lebegett, alighanem már annak idején is meglepetéssel fogadták, hogy az operában tenoristára bízták ezt a főszerepet, amely sokkal inkább komor, mély hangú énekest kívánna… lehetségesnek tartom, hogy Bánk bán valódi karaktere ezzel a változtatással csak még szembetűnőbb lesz.”
Érdekes módon a címszereplő hangfekvése körül zajló vitában viszonylag kevés szó esik azokról a gyökeres változásokról, amelyek mind Egressy Béni szövegét, mind pedig a zenei anyagot érintették.
Az 1940. március 15-én megtartott díszelőadást Ferencsik János vezényelte és Nádasdy rendezte. A címszerepet Palló Imre, Gertrudist Gere Lola, Melindát Osváth Júlia, Ottót Rösler Endre, Petur bánt Losonczy György, az ugyancsak transzponált Tiborcot Koréh Endre énekelte. A díszleteket és a jelmezeket Oláh Gusztáv tervezte. Oláh fontos szerepet játszott a dramaturgiai és szcenikai előkészítésben is. Lehetetlen nem észrevenni, milyen hatással volt rá Hevesi 1930-as rendezése a Nemzeti Színházban, amelynek ugyancsak ő volt a díszlet- és jelmeztervezője. Hevesi szellemét tükrözi, hogy Oláh három helyszínre bontotta az első felvonás báltermét, közbeiktatva egy lépcsőcsarnokot, ahol Melinda és Ottó kettőse, valamint Bánk „hirtelen megjelenése” és áriája („Melinda! Te égi név…”) lezajlik. A kép Biberach szólamával zárul („Eredj, bolond, de őrizd jól nyakad…”). Hevesi, akinek átdolgozása hét képre osztotta a tragédia öt felvonását, forgószínpad segítségével hasonló megoldást alkalmazott az intimebb környezetet igénylő jelenetek elkülönítésére.
Akik ma visszamenőleg megkérdőjelezik a beavatkozások szükségességét, nem csupán a korízlést, de a történelmi szituációt sem veszik figyelembe. Akik pedig a „hamisítást” vetik Nádasdy Kálmán szemére, nem tudják, mit jelentett 1940-ben, az egyre erősödő német befolyás és a háborús veszély közepette az opera németellenes tendenciájának erősítése. Egressy Béni librettója elsősorban a főhős magánéleti tragédiájára koncentrál, a békétlenek vonalát háttérbe szorítja. Ez a törekvés a Tisza-parti jelenetben csúcsosodik, amely több vonatkozásban megváltoztatja Katona drámájának cselekményét: Melinda az operában nem politikai gyilkosság áldozata lesz, hanem gyermekével együtt (!) a háborgó folyóba veti magát.
Sajnálatos, hogy Egressy Béni nem érhette meg szövegkönyve megvalósulását. A zeneszerzővel való együttműködés során nyilván számos ügyetlenséget, színpadképtelen helyzetet kiküszöböltek volna, ahogy tették két korábbi közös munkájuk, a Bátori Mária és a HunyadiLászló esetében. Így azonban Erkel arra kényszerült, hogy minden ponton tiszteletben tartsa fiatalon elhunyt barátja szövegkönyvét.
Az átdolgozás erőteljesebben körvonalazza Petur alakját, Gertrudis és a merániak magyarellenességét. Ahol lehetett, Nádasdy Katona eredeti szövegeit használta fel, néha egész jeleneteket mentett át a drámából. Rékai ugyancsak mindenütt Erkel eredeti zenéjéből komponálta meg az új jeleneteket; elhagyott bizonyos szólamokat, tercettekből duettet, kórustételekből zenekari közzenét komponált.
A valóban drasztikus szövegírói beavatkozás Ady szellemét tükrözte, az Én nem vagyok magyar? „ős Napkelet álmodta” alakját, meg József Attila félelmét, „hogy mi ne legyünk német gyarmat”. Nádasdy egész életében megmaradt költőnek. Ezt nemcsak időtálló és nagyszerű operafordításai bizonyítják, de a szavahihető kortársak visszaemlékezései is, amelyek „kétarcú” rendezői instrukcióit emlegetik, amelyek egyszerre tudták a költészet magaslataiba repíteni és a gyakorlati színház nyelvén inspirálni az énekeseket5.
Az átdolgozás abban az operajátszást megújító színházi mozgalomban született, amelynek elindítója Radnai Miklós, két vezéralakja pedig Oláh Gusztáv és Nádasdy volt. Szükségszerűnek bizonyult, hogy Erkel és Egressy Béni nyers remekét az olasz operadramaturgia és a bel canto irányában alakítsák át. (Hasonló folyamat játszódott le korábban az orosz zenedrámák történetében; gondoljunk – többek közt – Rimszkij-Korszakov sokat vitatott átalakításaira.)
Nem kevésbé vészterhes időszakban került sor az átdolgozott változat második felújítására, amely visszaállította a címszereplő és Tiborc szólamának eredeti fekvését. Tizenhárom esztendőn át Palló Imre testesítette meg az operalátogatók számára Bánk alakját, aki az egykorú kritika szerint „szinte pórusaiban hordozta magyarságát”. Az 1953-as felújításon Simándy József öltötte magára a nagyúr alakját, és vált évtizedekre Katona és Erkel hősének máig érvényes emblémájává.
Sztálin 1953. március 5-én bekövetkezett halála a politikai vezetésből görcsös bizonytalanságot vált ki, az emberek pedig a diktatúra szorításának enyhülését remélik. De Rákosi leváltására csak a júniusi párthatározat után kerül sor. Ebben az egyszerre bizonytalan és merev légkörben zajlik le március 22-én a Bánk bán felújítása. Dúl az egyedül üdvözítőnek kikiáltott és kánonná avatott szocialista realizmus, amelynek az operajátszásban különösen a színpadképek területén kötelező érvényesülnie.
Az újabb változtatásokat az időközben elhunyt Rékai Nándor helyett Kenessey Jenő végzi el a partitúrán. Simándy mellett a kor Wagner-énekese, a hajókovácsból lett őstehetség, Joviczky József is bemutatkozik a címszerepben. Mellettük a negyvenes-ötvenes évek nagy nemzedékének számos kiválósága vesz részt a nagyszabású vállalkozásban: Gertrudist Palánkay Klára és Delly Rózsi, Melindát Osváth Júlia és Mátyás Mária, Petur bánt Fodor János és Losonczy György, Tiborcot Losonczy György és Radnai György énekli. A karmester Ferencsik János és Komor Vilmos, a rendező Oláh Gusztáv és Stephányi György6, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte.
A színpadi megvalósítás természetesen a kötelező realizmus jegyében születik. Oláh Gusztáv színpadképei a nyomasztó légkört kifejező 1940-es előadás súlyos román oszlopai és boltívei után határozott visszalépést mutatnak a XIX. századi történelmi festészet felé. A palotabelsők térszervezése követi a korábbi alaprajzokat, de expresszív atmoszférateremtésre nem vállalkoznak. A Tisza-parti jelenet aprólékosan megfestett és tökéletes illúziót keltő tájképe mit sem törődik az itt zajló tragikus eseménnyel; már-már kínos precizitással idézi Markó Károly és Mészöly Géza modorát, vagyis az opera keletkezésének korát és ízlését. (Csak egy átfogó monográfia vállalkozhatna rá, hogy elemezze a korábbi évtizedekben számos stílusban remekműveket létrehozó Oláh Gusztáv visszatérését a történelmi realizmus korához. Hasonló utat kényszerült bejárni a magyar avantgárd képzőművészet több jelentős alakja az ötvenes évek szorításában.7)
Hetven esztendő telt el az átdolgozott Bánk bán premierje óta. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a XXI. század operaszínháza tud-e még mit kezdeni Erkel művének majd három emberöltővel korábbi változatával, amely óhatatlanul egy másik „század testének tulajdon alakja és lenyomata”. Korunk színháza különben is egyre jobban kedvelni látszik az ősváltozatokat, amelyeknek színpadi konvenciói már nem kötelezik és kényszerítik a rendezőt megalkuvásokra. Izgalmas lenne megtudni, mit kezdett volna a megígért olasz vendégrendező, Cesare Lievi a felkínált nyersanyaggal. Őt nem fűzik érzelmi szálak egyik változathoz sem. A kuriózum kínálta lehetőség vonzotta, vagy talált volna elég muníciót Erkel és Egressy Béni eredeti művében egy izgalmas, korszerű előadás számára? Ezekre a kérdésekre már sohasem kapunk választ. A Magyar Állami Operaház beérte azzal, hogy Erkel születésének kétszázadik évfordulóján egy félig szcenírozott és a színpadi megvalósítás tekintetében átgondolatlan, súlyos ellentmondásoktól terhes előadásban tűzte műsorra irodalmunk legnagyobb drámai alkotásából készült legnagyobb nemzeti operánkat.
A vita eldöntése nem olyan egyszerű, mint ahogy egyik napilapunk írásának címe sugallja: Felejtsük el a régi Bánk bánt, itt az igazi! A hetven évvel ezelőtt megszületett átdolgozás számos szép nyelvi megoldása belénk ivódott. Lehetetlen átlépni rajta, mintha sohasem létezett volna. A további kutatások talán megtalálják a szintézist. Az első lépést ebbe az irányba a debreceni előadás megtette: az ősváltozatban is Nádasdy Kálmán költői szövegével szólal meg Bánk nagyáriája a II. felvonásban. A „Hazám, hazám…” régóta kilépett eredeti, operaszínpadi környezetéből. Önálló életet él. Jóval többet jelent önmagánál.
Ahogy Erkel műve sem egy repertoárdarab csupán, amelyet nemzeti ünnepeinken illik elővenni.
BALOGH GÉZA
1 1859. június 24-én az osztrák–olasz–francia háború döntő ütközete a Garda-tó közelében, amelyben III. Napóleon csapatai súlyos vereséget mértek az osztrák hadseregre.
2Az enjambement(=a mondat átvitele a következő verssorba) miatt kitört és negyvenöt estén át újra meg újra megismétlődő tömegverekedés, amely a romantikusok győzelmét jelentette, „Hernani csatája” elnevezéssel vonult be a színháztörténetbe. Azóta tilos botot és ernyőt bevinni a nézőtérre.
3 (1859–1924) filozófus, kritikus, irodalomtörténész. A magyar irodalomról szóló írásaiban élesen bírálta a népnemzeti iskolát, Arany Jánost és Gyulai Pált. A tragikumvitában Beöthy Zsolttal szemben, Rákosi Jenő mellett foglalt állást. Madách Imrét az európai kultúra kiemelkedő nagyságaként méltatta.
4 A Bánk bán új szcenáriuma.In: Főpróba után. Bp., 1956.
5Huszár Klára: Hat rendezői arckép. Nádasdy Kálmán. In: Operarendezés. Bp., 1970
Lengyel György: „Mire nézvést?” Emléktöredékek Nádasdy Kálmánról. In: Színházi emberek. Bp., 2008
6(1928–1960) 1945-től haláláig az Operaház rendezője, több operaszöveg fordítója.
71949. szeptember 24-én tartotta alakuló gyűlését a Magyar Képzőművészek Szövetsége, amelynek alapszabálya szerint a tagok egyértelműen a szocialista realizmus tartalmi és stiláris követelményei mellett kötelezték el magukat.
