Színház- és Filmmûvészeti Egyetem - Szentendrei Teátrum

Máté Gábor harmad- (bár e sorok megjelenésekor már negyed-) éves osztálya a szélesebb nyilvánosság elõtt az idei POSZT-on mutatta be az Ács János rendezte Szentivánéji álmot. Az elõadásnak gyorsan híre kelt, s a szentendrei közönség egy része (velem egyetemben) feltehetõen erõs várakozásokkal indult a Malomba. Amikor azután az elõadás végén tagadhatatlanul némiképp csalódottan hazafelé indultam, sokáig tûnõdtem, hogy e csalódás mennyiben köszönhetõ a hírverés keltette felfokozott várakozásnak. Gyanítom: nagyban.

Hiszen a Szentivánéji álom igen jól sikerült vizsgaelőadás. Vannak persze, akik vitatják, hogy e kategória létezik-e egyáltalán; szerintem e kérdésre egyértelműen igen a válasz. Merthogy a főiskolai színészvizsgák lényege mégiscsak az, hogy számot adjon az eljövendő aktorok képességeiről, tehetségéről, az osztályban folyó munkáról. Már az is öröm, ha az ember észrevesz, felfedez néhány kiragyogó képességű hallgatót, ám egy vizsgaelőadás értékét az adja, ha látszik: az osztály tagjai együtt, csapatként is tudnak gondolkodni, dolgozni, sokféle megtanulható készséget elsajátítottak, játékkedvet, lendületet mutatva dolgoznak, s persze mindezen túl minél nagyobb részük tehetségesnek is tűnik. A rendező ilyenkor olyan speciális játékmesterként működik, akinek a fiatalok alkotásba való bevonása, közös gondolkodásra késztetése is alapfeladata. Egy vizsgaelőadás alkalmával bármely izgalmas rendezői koncepció csak akkor megfelelő, ha egyúttal helyzetbe hozza (esetleg a szokottól eltérő helyzetbe) az ifjú színészt. Vagyis egy jó és a célnak megfelelő vizsgaelőadás nem feltétlenül találkozik jelentős, eredeti rendezői koncepcióval (jelentős vizsgaelőadás és jelentős előadás egybeesésére az utóbbi néhány évből magam csak egyre, a négy évvel ezelőtt végzett Zsámbéki-osztály játszotta, Zsótér Sándor rendezte Patkányokra emlékszem).

Így aztán tárgyilagos recenzens, ha úgy érzi, sikerült vizsgaelőadást lát, nem firtatja a rendezői koncepció esetleges réseit vagy sablonjait - amit azért nagyban megkönnyít, ha az alkotók nem olyan nyílt szerkezetű, számos, szinte kényszerű értelmezési kérdést felvető, ugyanakkor számtalanszor játszott művet választanak, mint a Szentivánéji álom. S ha a recenzens csalódottnak érzi magát amiatt, hogy előzetes várakozásaival ellentétben sikerült színészvizsga és jelentős rendezői koncepció most sem esett egybe, ezt hajlamos magánügyként kezelni. Tartani akarván magam ehhez, de nem szabadulván néhány Pécsett elhangzott véleménytől (nagyra becsült - s Ácsot tudtommal sokra tartó - kollégám például az elmúlt másfél évtized legjobb Ács-rendezésének mondta az előadást), csupán röviden, néhány mondatban szeretném leírni, miért nem tartom igazán jónak Ács rendezését. Részben azért, mert több olyan elem, mozzanat, mely kezdetben kulcsfontosságúnak látszik az előadásban, később még jelentést is alig-alig kap. Legfeltűnőbb talán a "váltott gyermek" problematika: eleinte úgy látszik, Titánia és Oberon konfliktusának igazi oka valóban e szép ifjú, akihez mindkettejüket erőteljes szexuális vonzalom fűzi. Ezt a gondolatot azonban az előadás nem viszi tovább, a "gyerek" jelenléte fokozatosan elhalványul, s a szokásos féltékenységi-hiúsági konfliktus kerül előtérbe. De ilyen a párok szimbolikus összekapcsolása is: a - nyilvánvalóan pragmatikus okokból meg nem kettőzött - Theseus-Oberon és Hippolyta-Titánia szimbolikus eggyé tartozását egy határozott rendezői-színészi gesztus jelzi, amiből azonban mit sem bont ki később a játék. Miként magát a Theseus-Hippolyta kapcsolatot sem: pedig az egyaránt feltűnően erős színpadi jelenléttel rendelkező Száraz Dénes és Kovács Patrícia az első jelenetben várakozást keltően rakják le az alapokat, ám ezek kibontására csak az utolsó jelenetben, a Zubolyék játékára reflektáló, valójában egymásra felelő replikákban lenne lehetőségük - ami azonban gyakorlatilag megszűnik azáltal, hogy a rendező a színen kívülre, a nézőtér hátsó végére ülteti őket. Másfelől a játék több pontján érződik a közelmúlt más előadásainak inspiratív hatása (főként Somogyi Istváné, legerősebben a Titánia-Zuboly jeleneteknél és a szerelmesek eszmélésénél, de Zuboly irracionálisan hosszúra nyújtott színpadi haldoklása már a Csányi-féle előadásra asszociáltat), ami nem lenne baj, ha ezek az elemek valamely új rendszerbe állnának össze. De nem állnak, miként a tornateremként kialakított játéktér is inkább mintha csak a produkció játékosságát, esetleg a felnőtté érés szimbolikus alapjait lenne hivatott hangsúlyozni (és - főként eleinte - jó kiindulópontként szolgálhat egyes mozgáselemeknek), más jelentést vagy funkciót nemigen kap.

Ha azonban mindettől elvonatkoztatunk, s a produkciót mint vizsgaelőadást nézzük, nem csalódunk. Nem pusztán a hallgatók szakmai felkészültsége a feltűnő (ami éppúgy vonatkozik mozgáskészségre, mint prozódiai kiegyensúlyozottságra, tempóérzékre), hanem az a nagyon pontosnak tűnő összmunka, amely az egyes alakításokat összekapcsolja. Ami természetesen nem jelenti az egyéni teljesítmények háttérbe szorulását, még akkor sem, ha azok a színészi lehetőségek, amelyeket a darab kínál, meglehetősen különbözőek. Ám még a kevéssé hálás szerepekben is többeknél erős készségek érződnek; a már említett Száraz Dénes-Kovács Patrícia kettősön túl markáns példa erre Dömötör András minden látványos gesztus nélkül, hajszálpontosan kidolgozott, társaival szembeni fensőbbrendűségi érzését gondosan palástoló, finoman dilettáns Vackora, akin azért néha érezhetően átfut a "hova is kerültem én" érzése. A kisebb, de hálásabb mesterember figurák közül kiemelkedő Máthé Zsolt végtelenül lassú felfogású, ám kópés tekintetű Gyaluja és Czukor Balázs feminin allűrökből építkező, a darabbéli színházban (Thisbeként) ezen allűröket játékosan kifordító, erős komikusi vénát és megnyerő játékintelligenciát is mutató Dudása. A szerelmesek közül ezúttal is a női szerepek tűnnek jobban játszhatónak (bár Fenyő Ivánnak Lysanderként van néhány kifejezetten erős pillanata); az egymást alkatilag is jól ellenpontozó Szandtner Anna és Jordán Adél izgalmasan bontják ki és színesítik szerepük alapvonásait: Szandtner a szerelmes naivából előbújó fúriáét, Jordán az esetlen szeretetvágyat lenyűgöző állhatatossággal párosító hajadonét. Az Oberon-Titánia kettőst alakító Gál Kristóf és Járó Zsuzsa leginkább eleganciájukkal tűnnek ki: markánsan, de a többieknek teret adva, nem feltétlenül előtérbe lépve ábrázolják a végső soron az egész kavargást irányító, visszafogott-visszafojtott szenvedélyt. Puckként Mészáros Máté - önnön alkatához igazítva a szerepet - ártalmatlan, kissé esetlen, feltétlenül szeretni való mókamestert játszik, finoman élve a sok poén kijátszásának lehetőségével. Zuboly talán még hálásabb szerepében Mészáros Béla alighanem az est legsikerültebb alakítását nyújtja: miközben a dilettantizmus fergeteges paródiáját adja, pontosan vázolja fel az élete lehetőségétől (s minden bizonnyal legnagyobb kalandjától) megszédülő kisember figuráját is.

A feltűnő játékkedv, a tehetség, az osztályban folyó és az előadásba fektetett érezhetően komoly szakmai munka végül reményt keltő vizsgaelőadássá avatja a Szentivánéji álmot. Ács Jánosnak pedig talán lesz még alkalma a most inkább csak felvetett, végig többnyire nem vitt ötleteket és gondolatokat egy másik előadásban kibontani...

Urbán Balázs

 

NKA csak logo egyszines

1