Pesti Magyar Színház
Szép Ernõ: Ádámcsutka
Új Színház
Agyonkoptatott, de századszor is sokatmondó anekdota, hogy a munkaszolgálat poklát megjárt, margitszigeti paradicsomából kiûzött, az irodalmi élet napos oldaláról kiszorított, megfáradt író következetesen úgy mutatkozott be: Szép Ernõ voltam.
Ezúttal a szókapcsolat valami másra (is) vonatkozik. Mindenekelőtt a poétából lett drámaíró személyes üzenetére. Hogy a Laposladányra érkező, nagy életről, bálokról, nőkről ábrándozó gyógyszerészsegéd - a Patika hőse - lelki rokona lehetett a tizenkilenc esztendősen már irodalmi terveket dédelgető, a Hermes bankban címíróként foglalkoztatott ifjúnak. Akárcsak az agyonhajszolt, sikeres, de kompromisszumait megszenvedő, negyvenhat évesen már az öregségtől rettegő, bomba nők oldalán is magányos férfiú - az Ádámcsutka hőse - a már beérkezett Szép Ernőnek, az irodalmi-színházi élet ismert képviselőjének. Mindkét, az elmúlt hetekben színpadjainkon viszontlátott hősről elmondható, hogy szépernők voltak - valaha.
A másik áthallás mentes a személyes, illetve az irodalomtörténeti vonatkozástól is. Inkább az alábbiakban kifejtendő csalódásom summázatául szolgál. Jelzi, hogy az örömmel várt felújítások éppen azzal maradtak adósak, amire mai színházi életünknek a legnagyobb szüksége van. A közönséget a szellem és az érzelmek tartományában egyformán biztosan kalauzoló színpadi szerző darabjainak aktualitásával, frissességével. Színház helyett egyik estén a múzeumban, a másikon a panoptikumban találkozhattunk csak Szép Ernővel. Laposladány - 2002
Nem tudom, milyen lehet napjainkban Laposladány. Vannak-e unatkozó szépasszonyai, bürokrata jegyzői, lélektelen patikusai, sorsukkal elégedetlen nyugdíjas tanítói? Bizonyára vannak. És Laposladány valószínűleg most sem váltja valóra az ott munkát vállaló fiatal értelmiségiek - történetesen gyógyszerészsegédek - legfényesebb reményeit. Ma is zajlanak heves és tartalmatlan kártyacsaták a lerobbant kaszinóban. De az a reveláció, amit mindennek kegyetlenül éles, hiteles ábrázolása a Patika ősbemutatója idején, 1920-ban a dzsentri Magyarországon keltett, a ráismerés, ami még fél évszázaddal később, 1972-ben is a kaposvári felújítást kísérte, úgy látszik, a múlté. Akkor nem is csak érdem, inkább meglepetés volt az író újrafelfedezése, de még inkább az a szikár, szigorú, Szép Ernő életművének egészére nem éppen jellemző társadalombírálat, ami a Patikában megfogalmazódik. Azóta viszont - részben éppen Ascher Tamásnak köszönhetően - a darab bekerült a klasszikus repertoárba. Felújítása önmagában nem érdem és nem színházi szenzáció. Szellemi izgalmat ma már a Patika csak akkor vált ki, ha valóban új és más. Ha a nézőtéren ülő - természetesen megváltozott - "laposladányiakról" szól, akárcsak Ascheré a maga idejében. A szándék nyilvánvalóan nem idegen Csiszár Imrétől. Csakhogy az ő - egyébként jól foncsorozott, makulátlanul tiszta - tükrében, amit a Magyar Színházban felmutat, a tegnapelőtti és tegnapi laposladányiakat látjuk. Ez az oka, hogy a hiteles tabló is avíttnak tűnik, és a darab forró pillanatait is kívülről figyeljük, mintha kísértetek haláltáncát látnánk. Ennek állampolgárként, kortársként akár még örülhetnénk is. A létfeltételek és a társadalmi hierarchiák átalakulása nem hazudtolja meg a korábbi látleletet, ám megköveteli a diagnózis megújítását. Napjainkban a Montague-k és Capuletek is másként, más eszközökkel vívják a harcukat. III. Richárd írnokának vállára is másként nehezedik a történelemhamisítás terhe. Csak a laposladányi patikus, postamester és tanító ne változott volna?
|
Az első felvonás, az urak verbális sztereotípiákkal tolmácsolt, végtelenbe nyúló kártyapartija valószínűleg a korábbi előadásokban sem tölthette ki teljesen a gesztusokkal, kifejező testbeszéddel lelassított felvonás kereteit. Ezt sejteti Karinthy az Így írtok ti Antipatikájában azzal, hogy a közönség körében negyed nyolckor még az előadás beígért fél hetes kezdését reklamálják, és még fél kilenckor is van a nézőtéren, aki az előadás kezdetére vár. Mi csak az óránkat néztük a Magyar Színházban az illendőnél többször. De azok, akik az első szünetben kivették a kabátjukat - még szakmabeliek is voltak köztük -, majdhogynem tüntetően fejezték ki csalódásukat.
Pedig el kell ismernünk, hogy Csiszár mindent megtett a laza szövetű cselekményt felforrósító minidrámák felnagyításáért. Ezért emelte ki nagy figyelemmel, hangerővel és expresszív színészi játékkal a kártyaparti rituáléját kísérő szövegből a kényes és fontos "bűrkabát"-jelenetet, amelyben a kirekesztés szándéka, az antiszemitizmus félreérthetetlen szimptómája kerül kifejezésre, és a felszínre törő indulatok ütköznek meg, kimondva-kimondatlanul a félreértelmezett identitás kudarcának pillanatképével. Huszár László harsány Borgidája a belső és külső hatalmi jelek széles skáláját érzékelteti. Fülöp Zsigmond patikusának valódi arca nem annyira a külsődleges eszközökkel hangsúlyozott tomboló jókedv, a látványos mulatozás sodrában, hanem az őt gyógyszerért - segítségért! - "zaklató" cselédlány elutasításában mutatkozik meg igazán. A postamester (Csurka László) militáns keménysége az ellenforradalmi Magyarországon leplezetten, de egyértelműen félelmes lehetett, Magyar színházi, némileg elidegenített torzképében a nézőtéren senki sem ismerheti fel önmagát, de még főnökét, szomszédját, ellenfelét sem. Legfeljebb a "leleplezendő" fasiszták és prefasiszták - médiában - agyonkoptatott képmását. Hasonlóképpen elhibázottnak éreztem az életben mellérendelt, a színpadon tőle némileg függetlenedő postamesterné alakját. Csomor Csilla mintha nem Laposladányból, nem is a Szép Ernő śuvre-jében kivételes móriczi tablóról, hanem a Vidám Színpadról vagy a Rádió kabaréból érkezett volna a színpadi kaszinóba. Szegény patikusné - a későbbiekben hálás főszerepét sok színnel gazdagító Moór Marianna - ezért is feszengett mellette a férjek úri murijának statisztájaként.
A második felvonás lényegében egyetlen kétszereplős, kétszólamú párbeszéd. Szerencsés esetben Balogh Kálmán gyógyszerészsegéd és a patikusné jutalomjátéka. Történni ebben a maga prózaiságában is misztikus közegben, a laposladányi patika titokzatos tartalmú fiókjai és epruvettái között sem történik semmi lényeges. Csak annyi, hogy egy, a pesti magányból és nyomorúságból nagy reményekkel menekülő 24 éves patikussegéd találkozik az egyetlen elérhető közelségben tündöklő szépasszonnyal, aki spleenes unalmában talán még hajlana is felé, mégis elérhetetlen. Kettőjük között ledönthetetlen gátként meredezik az asszony kora, rangja, neveltetése - csupa olyan akadály, amit a regényekben és az életben is oly sokszor sikerült a Kálmánhoz hasonló fiatal gavalléroknak ledönteni. Csakhogy ezen az éjszakán - mert a találkozás holdfényben történik - a patikusnéra hullámokban rátörő heves fogfájás nemcsak kínos korlátot, de hangulatrontó kontrasztot is jelent az ígéretesen lírai hangulatban.
Szép Ernő és Csiszár lélektani mutatványa ebben a disszonáns idillben tetőzik, amikor a két ember elmulasztott boldogságának összeszikráztatása egyszerre lírai és komikus. A naiv, szerelmes ifjúnak a létra tetején előadott hegedűszólója látványként is groteszk, ha úgy tetszik, az örkényi "hasra esett valóság" jellegzetes filmkockája egy alapjában realista eszközökkel hitelesített közegben. A színészt nemcsak a létráról való lehuppanás, de a szituáció szélsőségességének túlhangsúlyozása is fenyegeti. Őze Áron viszont éppen itt - szenvedélyének hőfokát és reménytelenségét demonstrálandó - éri el a legtöbbet, ami a szerepben elérhető: drukkolunk neki, azonosulunk vágyaival, de közben egy kicsit ki is nevetjük. A jelenet végére már nem (csak) a laposladányi világ kiürültsége, "értelmiségének" értelmetlen, tartalmatlan létezése, hanem az otthontalan, jövőtlen fiatalember számkivetettsége, fojtogató magánya és a saját magával, boldogtalanságával szembenézni képtelen, tartalmatlan házasságban tespedő asszony ismerősen spleenes életérzése is meggyőz a Patika időszerűségéről.
Utólag könnyű akár Csiszár mentségére is felhozni, hogy a darab meglehetősen szervetlen harmadik felvonásával még Ascher Tamás legendás kaposvári előadása sem tudott igazán megbirkózni. A patikussegéd kietlen, kopár szobájából (és szobájáról) ma is azt hinnénk, hogy véglegesen kiszorultak belőle az álmok. De a szerző ennek az ellenkezőjét mutatja fel. A szoba falán lévő fotók, akárcsak a Pestről hozott girardi kalap - üzenetértékűek. Balogh Kálmán ezekkel és képzelt kalandjainak vonzó víziójával bizonyítja önmagának és a nála is szomorúbb sorsú, reményekkel sem vigasztalódó laboránsfiúnak, hogy nem könnyen adja fel ábrándjait. Őze Áron a vigasztaló hazugságok előadásakor leplezi le saját kisszerűségét is. Ezután már csak az éber tudat küszöbét átlépve, a földi dimenzióktól elszakadva álmodhat tovább - s a darabban ez is történik. Csakhogy az álmok asszonyainak megidézésekor a rendezés is elbizonytalanodik. Kálmán feltupírozott, erőteljesen giccsbe hajló álmai üresebbeknek tűnnek magánál a valóságnál is. A különböző toalettekben, de azonos tündérstátusban pompázó, csábító statiszták olykor jelentéktelenebbek, mint az a hús-vér teremtés - Kati szolgáló -, aki végül is a maga tiszta testével-lelkével képes megvigasztalni az álomkergetőt. De mintha az álmok (a patikussegéd lelkében és a darabban is) elszívták volna a levegőt a valóság elől. Csiszár Imre azonban nem ért egyet a mű dramaturgiai következményével: mindent elkövet az álomvilág kiszínezése érdekében. Vitatható szándékának színpadi megvalósítását még az is nehezíti, hogy az adott körülmények között nem sikerült, és talán nem is sikerülhetett jobban kiosztania a szerepeket. Ezért aztán az olajnyomat szintjén megjelenített portrék keretére, a szerepek külsőségeire koncentrál, és talán még meg is könnyebbül, amikor az eredmény eléri, de nem lépi túl a giccshatárt.
A Szép Ernő nevéhez kapcsolható epitheton ornansok a Patikánál nyilvánvalóan csődöt mondanak. Ez az előadás nem lehet lebegő tündérjáték, legfeljebb álmokkal szelídített, de mégiscsak sáros, porba húzó valóság. A Magyar Színház előadása megpróbálja a tüzet a vízzel mixelni, de a kétfajta létezés ütköztetése nem elég kemény, nem elég hatásos. Legfőképpen azért, mert a darabbéli konfliktusnak sincs igazán érvényes, mához szóló üzenete. Előfordul, hogy egy-egy áthallásos mondatra most is felkapjuk a fejünket - amikor például a maga nyomorúságát időről időre felpanaszoló tanító úr az úristentől várja, hogy a hazai tanítóság helyzetének jobbrafordulásával, végtelen kegyelmében elintézze: a nyugalmazott népnevelők is kedvezőbb anyagi körülmények közé jussanak... Az ehhez hasonló reflexiók azonban nem pótolják azt, ami hiányzik, és amivel Csiszár Imre, oly sok izgalmas és színpadi eszközökkel politizáló előadás rendezője ezúttal adósunk maradt.
Ezen töprengve, vívódva, a ruhatárban sokadszor is megkísértett az a nem túl eredeti következtetés, hogy mennyivel előnyösebb helyzetben vannak a munkájukat ollóval is végző filmesek: ezúttal tizenöt-húsz perc kurtítás valószínűleg sokat segített volna az előadáson. Két ágy között a zsúfolt színpadon
Ha a Patika húsz perccel, az Ádámcsutka majd egy órával hosszabb az arányérzék diktálta optimumnál. És ez még akkor is megbocsájthatatlan, ha a tempóveszteség összefügg a bemutatott mű eredetével. Azzal, hogy az Új Színházban nem Szép Ernő darabját, A háromlevelű lóherét, hanem annak epikai előzményét, az Ádámcsutka című, szép lassan csordogáló, megejtően kedves, nem véletlenül sikeres regényt tekinthették etalonnak. Csakhogy ez a magyarázat is sántít. Hiszen annak idején a regény első és autentikus színpadi átdolgozását, a szerző nevével fémjelzett A háromlevelű lóhere Hegedűs Tibor rendezte vígszínházi előadását sem koronázta egyértelmű siker. A korabeli kritikus, Orbók Attila már akkor azt kifogásolta, hogy a regény "vékony kis mesemagja nem terebélyesedik drámává, és úgy hat az egész mű, mint egy finom kis miniatűr képecske, amelyet fölösleges cikornyákkal díszített, széles rámába helyeztek, a vastag, cifra kerettől látni sem lehet a képet". Márpedig az Esti Újság hajdani cikkírója nyilván nem a Galambos Péter és Faragó Zsuzsa által jegyzett vadonatúj "szépernő-turmixot" látta.
A regénydramatizálások végzete általában a zsúfoltság, a dráma időbeli, szerkezeti kereteit szétfeszítő, túlságosan gazdag, kanyargós cselekmény, a pszichológiai eszközökkel túljellemzett figurák lecsupaszítása. Az Ádámcsutka ezzel szemben regényalakban sem vonultat fel több eseményt, és a színpadi változat körülbelül ugyanannyit sejtet a főszereplőkről, mint az eredeti mű. A sikeres író és az elismertség talmi fénye által elkápráztatott két (helyzetében és természetében nagyon is különböző) pillangó szerelemre emlékeztető kalandja többé-kevésbé kitölti a háromlevelű lóherének titulált divatos pesti szabványháromszöget. Az egyik oldalon a szép és elegáns, mellesleg dúsgazdag társaságbeli úriasszony, akinek skalpjával, szerelmével méltán dicsekedhetne minden hódító kedvű gavallér. Csak a darab hőse nem, mert mellette Marion csak kellék, egy életforma része. Ő "a" szerető, aki csak játssza a szerelmet, és akit választottja is inkább csak használ, de tulajdonképpen nem szeret. A közönséges, hétköznapi - mert háromlevelű - lóhere másik levele a bájos, hamvas, ártatlan, ámde rámenős színinövendéket, Ibolyt illeti. Ő rajongó szerelemmel ostromolja az írót, aki egy személyben jelenti számára az apát, a nagy tudású, sikeres és bennfentes színházi embert és a férfit, aki asszonnyá és színésznővé varázsolhatja. Az írót elbűvöli az ifjúság, elszórakoztatja Iboly gyermekes varázsa, de igazán nem boldogítja ez a felemás szerelem. Viszont elég okos és lelkiismeretes ahhoz, hogy ne vállalja az egyenlőtlen kapcsolat felelősségét. A háromszög harmadik csúcsáról széttekintve legfeljebb azt élvezhetné, hogy az ő kezében futnak össze a mesterségesen összekuszált szálak. De mivel skrupulusaival és skrupulusmentességével együtt is ő képviseli a darabban Szép Ernőt magát - akinek életében összefolyik az éjszaka és a nappal, a csillogó kulisszák között végzett idegölő robot és a megélhetését meglehetős jó szinten biztosító, gyönyörűséges ábrándozás -, boldogsága sem lehet felhőtlen.
De a regény mégis sokkalta több az itt vázolt - és más Szép Ernő-művekből is kiegészített - szokvány háromszögtörténetnél. Az Ádámcsutka egyfelől a szerelem lopott boldogságából csak délutánonként részesülő agglegény - utolsó? - kalandja, viaskodás és leszámolás a múló ifjúsággal. Másfelől figyelemre méltó, már-már szociológiai alapossággal kikerekített tabló egy csillogó, de alapjában hazug kulisszavalóságról, ahol senki sem boldog, és még az élet játszmáinak nyertesei is elvesztették azt, amiért mások irigylik őket. Nekik sem sikerül megtalálni a legfontosabbat, a mindennapok tartalmát és a nekik rendelt társat. A sikeres író áruba bocsátja és aprópénzre váltja, később eltékozolja tehetségét, a gazdag szépasszony fiatalon szíve választottja helyett az apja által kijelölt kérővel köt gyorsan kiürülő érdekházasságot. Talán még az illúzióival viszonylag korán leszámoló Iboly sebei gyógyulnak majd be a leggyorsabban. Véglegesen a darab még azt sem dönti el, hogy eljut-e a színiiskolából a színpadra. De mivel mi is az író szemével látjuk, figyeljük erőfeszítéseit, erős a gyanúnk, hogy Thália nem sokat veszít akkor sem, ha Ibolyból csak boldog hentesné lesz, akinek életre szóló szép emléke marad a nagy ember iránt érzett, megkésett bakfisszerelem.
Ezt az édes-bús, inkább szentimentális, mint romantikus históriát a távolságtartó tárgyilagosság és némi irónia menti meg a giccstől. Mármint a regényben.
Az Új Színházban látott változatban az arányok felborulnak. Itt Iboly karriervágya, rajongása és az élettel megkötött kompromisszuma is szívfájdító mese, az író emberi, szakmai dilemmája sajnálatosan elsikkadó epizód. Pedig az átdolgozás részleteiben hűséges: Iboly a színpadon ugyanazt a közönséges, előnytelen kesztyűt viseli, mint a regényben, épp annyira bosszankodik az orrán éktelenkedő pattanáson, mint az a másik, sokkal kevésbé mesterkélt, mégis vonzóbb regénybeli "színinövény" - ahogy az író nevezi. És mivel a történetet elbeszélő író valamelyik elbeszélésre szánt éjszakán azt is elfecsegi, hogy úriasszony szeretője kimonót és papucsot tart nála (ezek a tárgyak egyszerűen "beiratkoztak" az agglegény szekrényébe), a színpadon is többször megcsodálhatjuk Marion vörös, színpadiasan elegáns kimonóját. De az átdolgozás hűségének nem ez a titka, hanem éppen az a fanyarság, a pesti cifra nyomorúság lemeztelenítése, ami az Új Színház stúdiószínpadáról ezúttal hiányzik. Kosztolányi Molnár Ferenccel kapcsolatban jegyezte meg, hogy a papírmasé súlyzókat nagy erőfeszítéssel emelgető, szerepjátszó cirkuszi artistákkal szemben ő igazi, mázsás súlyokat emelget hihetetlen könnyedséggel. Az Ádámcsutka írója számára az alkotás kálváriája és az öregségtől, öregedéstől való félelem súlya nehezíti a színpadi súlyzókat. A darabban ehelyett gondosan odakészített kellékekkel labdáznak. És a számok között előkerülnek - és félbemaradnak - bizonyos, nagyobb odafigyelést érdemlő, akár kibontásra is érdemes konfliktusok. Köztük az írónak az irodalom piacán folytatott Don Quijote-i küzdelme és az adott erőviszonyok között majdnem elkerülhetetlen csatavesztés. Kezdetben még hajlamosak vagyunk arra, hogy Mariont, a szeretőt a direktor feleségének higgyük, de később, más képzelt összefüggéssel együtt ez a hipotézis is elenyészik.
Az Új Színház agyonzsúfolt stúdiószínpadán (díszlet: Galambos Péter) egy dühös pillanatában a szerető, még a premier előtt szétdobálja a készülő mű lapjait. Nézőként menthetetlenül ott incselkedik velünk a gondolat: lehet, hogy Galambos Péter és Faragó Zsuzsa átdolgozásával is valami hasonló történt? Hogy ezért ennyire szervetlen és szerkesztetlen a darab, ezért kísértenek benne például a váratlanul színre lépő, fantaszta Zsülhöz hasonló, megfejthetetlen fantomalakok? Vagy ennek a technikai malőrnek köszönhető, hogy Iboly pályatársnői egyszer csak indokolatlanul, ám meglehetős gyengén dalra fakadnak, mintha egy szomszédos "zenésből" tévedtek volna Szép Ernő rangos színpadára... Szántó Juditnak A háromlevelű lóhere miskolci bemutatójáról írott kritikájából tudom, hogy Faragó Zsuzsa korábbi átdolgozásában az Iboly tanárát, a nagy tekintélyű Tatai mestert "helyettesítő" Ágai Margit - illetve az őt játszó Margitai Ági - hozta az előadásba azt a pluszt, ami (legalább ezen az egy ponton) megbocsáthatóvá, sőt dicséretessé tette az adaptáció hűtlenségét.
Az új átdolgozás sajnálatos módon azt sejteti, hogy a két társszerző - a dramaturg és a rendező - nem bízott eléggé A háromlevelű lóherében, és addig kereste a ritkán előbukkanó négylevelűt, amíg elhervadt a zsákmány. De az is elképzelhető, hogy bennünk, nézőkben nem bíztak, és azért igyekeztek hol giccses zenés betétszámokkal, hol helyhez-időhöz kevéssé illő bölcseleti szövegekkel megvásárolni a tapsot. Csakhogy ez a darab, ha nem tartozik is szerzője életművének javához, mégsem igényel ilyenfajta műfajidegen tupírozást.
Súlyosbítja a színre hozók gondjait a több ponton is kompromisszumok eredményének sejthető szereposztás. Hirtling István az író szerepében jóképű, szellemes, még vonzónak is mondható gavallér, de éppen azzal maradt adósunk, amivel a szerző érdekesebbé, komolyabbá tette a tét nélküli háromszögtörténetet. Az öregedés drámájával! Az a kissé megfáradt ficsúr, akit Hirtling játszik, tehetségben, szellemi igényességben, morális felelősségérzetben annyira elmarad a modelltől, a Szép Ernő drámáját és dilemmáját is megidéző írótól, hogy ezáltal választása és döntése is érdektelenné válik. Nem is szólva arról, hogy ez a férfiú feltételezhetően minden skrupulus nélkül vállalta volna, hogy kalandját happy enddel zárja, és nem sokat töprengett volna Iboly művészi jövőjén, a rá váró boldogságon és boldogtalanságon, amikor a szíves unszolásnak engedve ágyba viszi.
Pokorny Lia Ibolya picit bugyuta, de nagyon bájos, önzetlen és önző, cserfes és gátlásos, olyan, amilyennek egy rendes Szép Ernő-naivának, a pesti aszfalt virágának lennie illik. Ha a túlságosan hosszúra és harsányra sikeredett Pygmalion-jelenetben valamivel mértéktartóbban komédiázna, játékával maximálisan elégedettek lehetnénk. S ha ezen túl még éreznénk az egyéniségnek azt az egyszeri és utánozhatatlan sugárzását, ami a jókat a legjobbaktól megkülönbözteti, akkor azt is elhinnénk, hogy mellette a hentes utód meg a gazdag bőrös, minden színházi mester és partner megperzselődik, a körülrajongott író, a nők bálványa pedig menthetetlenül és olthatatlanul tüzet fog. De könnyen lehet, hogy ezt Galambos Péter sem követelte a feladatát egyébként tisztességgel teljesítő, tehetséges Pokorny Liától.
Nagy Marit - sokadmagammal - mindig is színháza (egyik) legjobbjának tartottam. Amióta Kádárné szerepében láttam - nagy színésznőnek is hiszem. Istenáldotta tehetségét és kivételes játékintelligenciáját most egyénisége meghazudtolásával, saját alkatának kikapcsolásával igazolta. A Ványa bácsi eszményi Szonyája Mezey Mária szerepében, kosztümjében szép is lehet, ha kell szexepiles, de hiteles aligha.
A hentes utód, Gyulus bumfordiságát Vajda Milán e. h. megfelelő mértéktartással karikírozta. A többi szereplővel akkor vagyunk a legméltányosabbak, ha csak a nevüket írjuk le: Marion férjét Galkó Balázs, Zsült Safranek Károly, Macit Bánfalvi Eszter képviselte.
Tizenegy óránál tovább manapság Shakespeare is csak kiemelkedően jó produkcióban tarthat. Amikor számítani lehet rá, hogy a néző elfelejt órát nézni. Csakhogy az Ádámcsutka előadásakor, a több színhely díszletét összezsúfoló színpaddal egy légtérbe szorítva a csoda elmarad és néha kínosan lassan vánszorog az idő.
Tartok tőle, hogy ha Szép Ernő haló poraiból feltámadva eljött volna Galambos Péter színházába, a rá jellemző rezignált szomorúsággal megint csak annyit mondott volna: Szép Ernő voltam... És akkor ezzel nemcsak saját szomorú jelenét, elsiratott jövőjét, de két jobb sorsot érdemlő darabjának előadását is minősítette volna. Csakhogy a klasszikusokat az öröklétből a múltba utasító felújításoknak is van - kell hogy legyen - folytatása. Szép Ernő nem csak volt, de lesz is a magyar színpadon.
Földes Anna
