Móricz bizonyára nem gondolt olyasmire, hogy romantikus idilljét, a Pillangó című kisregényt egyszer majd a legmodernebb táncszínházi formában viszik színre. 1924 karácsonya előtt, mikor dúlt kebellel, dúvadként rohant le kedves városába, Debrecenbe, kiszakadva a családi zsarnokság igája alól, pár hét alatt papírra vetette szerelmi történetét, belefoglalva a két nő közt őrlődő férfi minden dühét, szenvedélyét a falusi summáslány, Hitves Zsuzsika és a szegény tanyasi fiú, Darabos Jóska romantikus héja-nászába. Az író felesége, a nem sokkal később öngyilkossá lett Holics Janka, aki mellett húsz évig, úgymond, nem nézett más asszonyra, a lehető legszorosabbra próbálta fogni a házastársi gyeplőt; az öntörvényű író valósággal fuldoklott a kapcsolatban. A másik nő, Simonyi Mária, a pesti színpadok hamvas, ám tapasztalt üdvöskéje (a „kurva”, ahogy Móricz bizonyos pillanataiban becézte, s ilyen pillanatokból bizony elég sok volt akkoriban), tulajdonképpen még csak nem is biztatta, hosszú távú perspektivikus kapcsolattal pedig semmiképpen. S a legszebb az egészben, hogy az 1924 karácsonyát és szilveszterét Debrecenben magányosan töltő, munkamámorba menekülő író végül egy alkalmi, engedelmes szeretővel vigasztalódott, Kegyes Böskével, akitől megkapta azt az egyszerű gyöngédséget, amire akkoriban leginkább vágyott. A három nőalakból gyúrta össze Móricz a kacér és makacs Zsuzsika alakját, aki maga sem tud ellenállni a szerelem vonzerejének, végül Jóskáé lesz a fiú esküvőjének napján, s röpülnek majd együtt, mint a fehér pillangó.
A kisregény igazi magyar Rómeó és Júlia-történet, epekedő szerelmesekkel, rátarti és nagyravágyó szülőkkel, akik épp a mélybe húzó szegénységből akarják kiragadni, megmenteni gyermekeiket, amikor módos partiba próbálják kényszeríteni őket.
A móriczi fájdalmas idillt látványos, mozgalmas és különleges táncprodukcióban dolgozta fel Horváth Csaba együttesével, a Forte Társulattal s a Vörösmarty Színház színészeivel Székesfehérváron.
Az előadás truvája, hogy a legarchaikusabb tartalmakat a lehető legmodernebb formában látjuk megelevenedni a fizikai színházban. Gabonát aratnak, élik a pusztai szegények sivár hétköznapjait, féltékenykednek, miközben roppant drámák szikráznak föl a szereplők között. Horváth Csaba és alkotótársai, az akrobatikus ügyességgel mozgó színészek, Benedek Mari jelmeztervező, s a zenei hátteret megteremtő Dresch Mihály, Lukács Miklós és Balogh Kálmán nagyszabású, hol epikus, hol drámai képekben mesélik el a történetet, ami néha humoros, néhol fájdalmas, máskor meg már-már túlcsordulóan érzelmes, ám mindenekelőtt színpompás, artisztikus és látványos. A stilizált népi tartalom a markáns világzenei háttérrel, a kifinomult, precíz koreográfiával, a takarékosan adagolt dialógusokkal, a mozgásnak, a táncnak olyan elemelt, s a keleti kultúrák által is használt elemeivel operál, hogy az a nyelvtől függetlenül, bárhol érthetővé, követhetővé és átélhető válik.
A színpadkép a lehető legegyszerűbb, s ekként a leghatásosabb. Az üres, fényektől szabdalt hatalmas színpadon úgy mozognak, hajladoznak a piros overallba, színes pólóba bújt aratók, mintha csak Audi-gyári munkások látogattak volna el a nyári melegtől pilledt mezőre. Mikor a családi, intim közösség képeit látjuk, mindössze egy gyűrött paraván jeleníti meg a fehérre meszelt szegényes parasztportát, ami előtt üldögélve hallgatnak, trécselnek vagy viharzanak a fiatal pár felmenői. Tökéletes az illúzió, egyúttal megejtően rusztikus és varázslatos a képek sorozata, amit a színpadképet is tervező rendező-koreográfus, Horváth Csaba s a jelmeztervező, Benedek Mari elibénk állít.
Horváth Csaba rendezésében az a legfigyelemreméltóbb, hogy az aprólékosan kidolgozott színészi játékot, a stilizált mozgást, a látványos koreográfiát, az erőteljes képvilágot s a nagyvonalú világítást mintegy magától értetődő természetességgel szervezi harmonikus egységbe és mozgalmas kompozícióba. Az együttes játékosai, a székesfehérvári színészek s a Forte Társulat tagjai hibátlan ensemble-munkában működnek együtt. Nincs könnyű dolguk, mert a lendületes koreográfia, a bonyolult mozgáskompozíciók fokozott erőkifejtést, néhol cirkuszi ügyességet és roppant fegyelmezettséget is követelnek meg tőlük. S a felfokozott fizikai-szellemi koncentráció eredménye valami olyan könnyedség és artisztikum, az érzékiségnek, a humornak, a lírának, a drámának, a tiszta gondolatiságnak olyan szimbiózisa, amelyet színházban csak ritkán látunk. Elomló festőiség, a látvány monumentalitása és minimalizmusa, a mozgásokból megszülető szcenikai gondolat élteti a játékot. Az emelésekből, az elhajlásokból, a hajlításokból, az érintésekből, a botokkal, rudakkal való játékokból, a stilizált táncokból születik meg a súlyos izzású dráma…
Varga Gabriella, Varga Mária, Krisztik Csaba, Kádas József és Törőcsik Franciska (fotó: Medvigy Gábor)
Móricz kisregényéből Gyökössy Zsolt készített színpadi változatot, sok évtizeddel ezelőtt (az adaptáció színpadi útjának története maga is külön történet). Ezt a változatot használják most a székesfehérvári előadásban. Takarékosan bánva a szavakkal, a dialógusokkal, hiszen a produkció alapvetően a mozgásra és a látványra épül. Törőcsik Franciska illúziót keltő, érzékeny és finom színészi eszközökkel megmintázott dacos Zsuzsikája, Kádas József robbanékony, erőtől duzzadó, szilaj Darabos Jóskája, a szülők s a tágabb környezet színészi rajza szabatos és látványos színpadi jelenlétet eredményez. A rátarti, gőgös szülők galériájából különösen Varga Gabriella Hitves Pálnéja emelkedik ki: merev lárvaarccal, sziszegő gyűlölettel, gyönyörűségesen adja a szikár, feudális rátartiságba merevült nagyasszonyt. S nemcsak a sűrű drámaiság és mozgalmasság jellemzi a játékot, hanem a gesztusokon, a mozdulatokon is átcsillámló humor, a reflektált poézis. Ahogy a szerelmesek megközelítik, megérintik, megfogják, megölelik, eltaszítják, s valamiképpen birtokba veszik egymást, ahogy pusztán a testnyelven elbeszélik az izzó szerelem és a gyűlölet születését, semmibe hullását és újbóli fellobbanását, ahogy mesélnek a magára hagyottság, a kiszolgáltatottság stációiról – mondjuk a rámenős doktor (Pallag Márton e. h.) és Zsuzsika kettősében –, az a színpadi gondolat születésének ritkán látható pillanata. A zárókép sugallatos: Jóska és Zsuzsika sok gyötrelmet megért éteri szerelme végül beteljesül: ahogy összesimulnak az elvarázsoló pillanatban, még a kezük is táncol.
A Vörösmarty Színház igényes, karakteres műsorpolitikájának, szisztematikus társulatépítésének máris látszanak az első eredményei. Közülük is az egyik legvonzóbb s legunikálisabb előadás ez a bájos, fájdalmas szerelmi idill, a Móricz-regényből született Pillangó.
KOVÁCS DEZSŐ
