Cikket kellene írni az idei POSZT-ról. Cikket kellene írni zsûritagként úgy, hogy a benne megfogalmazott kijelentések ne különvéleményt fejezzenek ki, mégis õszinték legyenek. Nehéznek tûnõ feladat. Próbálok írási stratégiákat, megfelelõ szövegstruktúrát kiötölni, de akármit találok ki, valahol megbicsaklik. Marad az, hogy leírjam a jegyzeteimet - csakhogy nincsenek jegyzeteim, csupán néhány szavas megjegyzéseim a mûsorfüzetben. De összekaparom az emlékeimet, s úgy teszek, mintha lennének jegyzeteim - áljegyzeteket írok.

Az egész egy telefonhívással kezdődött. Egy délután szólt Szűcs Kati a Kritikus Céh elnöke, hogy arra gondoltak, mi lenne, ha... Első hallásra szinte áprilisi tréfának gondoltam az egészet, aztán hamar rájöttem, ez egy komoly ajánlat. Gondolkodási időt kértem - kaptam is szinte egy egész napot. Alaposan végigrágtam mindent, hogy ha törik, ha szakad, végig kell ülni a fesztivált, mi több, az előadásokat is kivétel nélkül. Gyorsan átnéztem a honlapon a felhozatalt, nem is tűnt elviselhetetlennek, aztán a naptárra nézve megpróbáltam kitalálni, mikor tudok majd vizsgáztatni az egyetemen, mindenféle szakmai velejárókat és következményeket próbáltam felmérni, aztán újra a naptár, konstatáltam, hogy a két fesztivál részben fedi egymást, így Kisvárda második feléről le kell mondanom... Gyorsan megnézem interneten a tervezett programokat, legalább cím szerint lássam, miről maradok le, s mi miatt. Közben "civil" életemben is próbálom elhelyezni az időszakot és a fesztivált, persze, amúgy is ott lettem volna, legalábbis valamennyit (elvégre minden évben ott vagyok), na de most, ha törik, ha szakad, muszáj lesz. Persze, mindez hülyeség, teljesen felesleges töprengés, ilyen felkérésre nem lehet nemet mondani, a határ innenső oldaláról meg végképp - de legalább megnyugtat, hogy alaposan végiggondolva döntöttem. Következhetnek a telefonos egyeztetések. 

Most pedig az áljegyzetek, kronologikus sorrendben.

Vidnyánszky Attila beregszászi Tóték-rendezése lavírozik a családtörténet és a háborúk mindenkori szociális kihatásainak bemutatása közt. A rádiós betétek beemelésével már az első pillanattól fogva elemelkedik a tulajdonképpeni családtörténettől, ám a kereteket igazából a jóval izgalmasabb második részben tágítja ki. Trill Zsolt az Őrnagy szerepében nem csupán a zsarnoki hatalmat, hanem a háború által tönkretett ember gyötrelmeit is megmutatja.

A Katona József Színház Médeiája terében a fémhíd és a színpadot borító kavicsok által utal Zsámbéki Gábor egy korábbi rendezésére, a Szent György és a sárkányra, ugyanakkor a díszlet egy eleme el is árulja az előadást: Médeia kalyibájának dróthálóba kötött köveire nézve azonnal látható, azoknak le kell omlaniuk valamikor. A formátumos előadás címszerepét formátumos színésznő, Fullajtár Anrea játssza, magyar színpadon szokatlan módon az előadás nagy részében egy tőle idegen, mesterséges hangon szólalva meg. (Ez a technika csak részben lep meg, román színpadokon többször láttam már ilyesmit.) Máté Gábor emlékezetes Iaszónja csúszómászó karakterű gerinctelen újgazdag pasi, aki saját érdekein kívül semmire sincs tekintettel. A Hírnök szerepében Hajduk Károly igazi bravúrt hajt végre: sikerül érthetően, értelmezetten, tisztán és követhetően elmondania a rendkívül nehéz monológot.

A FEKETEország felvállaltan politikai színház, napjaink SMS-hírei futnak a színpadon látható kijelzőn, mintegy magyarázva az előttük eljátszott etűdöket. A rendkívül szép steril térben (díszlettervező Ágh Márton), semleges estélyi öltözékekben eljátszott történettöredékeket Schilling Árpád mindvégig erős képekké komponálja. A német kabaré stílusában előadott sztorik változatosan viszonyulnak a kiindulási pontul szolgáló hírhez, van, amelyik szinte illusztrálja azt, máskor csupán annak margóján elmesélt (valós vagy kitalált) sztori. A fegyelmezett, koncentrált, kiemelkedő csapatjáték lenyűgöző, a zenei betétek (köztük a címadóul szolgáló Babits-vers) megszólalása fület gyönyörködtető.

A fesztivál nagy csalódásai közé tartozik a kaposváriak A maratonfutók tiszteletkört futnak című előadása Keszég László rendezésében. A társulattól megszokott kiemelkedő csapatjáték helyett ezúttal csupán Kovács Zsolt brillírozott, s időnként Gyuricza István villant meg az elnyújtott, igen gyakran alulvilágított produkcióban.

Kárpáti Péter A negyedik kapuja, Tatabánya és Nyíregyháza koprodukciója Novák Eszter rendezésében epikus jellegű előadás, amely elvileg párhuzamosan mesélné el egy (elvileg haszid) kisközösség és egy beavatás egyéni történetét. De ez csupán elv marad a minden szinten fáradtnak tűnt produkcióban, mely nem mentes üresjáratoktól, s amelyben ezúttal az amúgy remek színészek sem tudtak maradandót alkotni.

Szűk, folyosószerű sötétbarna tér a Katona József Színház előadásának remek díszlete. A falak polcszerűek, ha a helyszínváltáshoz kell, üregek, kartotéktárolók, asztallapok nyithatók belőlük. E térben Bodó Viktor rendező filmszerű megoldásokkal él, a jeleneteket hol elöl, a nézőtől karnyújtásnyira, premier plánban játszatva, hol meg hátul vagy középen, a nagytotálok hangulatát idézve fel. A per "miatt" létrejött Ledarálnakeltűntem pontosan követi Jozef K (az előadásban Keresztes Tamás kiváló alakítása) kafkai stációit, miközben adott esetben az adaptáció (a színlap szerint "nem adaptáció") nem csupán a próza drámává írását, hanem színházi nyelvre való átültetését jelenti. Az előadásban ötvöződnek a különböző színházi stílusok, és ez az elegy egységes színházi nyelvvé áll össze. A rendezői ötletek elképesztő tempóban követik egymást, s ez a felfokozott ritmus magával ragadja a nézőt az előadás rémisztő, ám a szellemes tálalás által abszurd módon nevetségessé tett világába. Bodó Viktor nem a százéves történetet mutatja be, hanem felvállaltan a mára reflektál.

Szombat este érkeznek a hírek a kisvárdai díjazottakról. Bár nem láttam minden előadást, néhány produkció túldíjazása vagy éppenséggel aluldíjazása meglep. Az ottani díjak nem csupán éjszaka, hanem másnap is állandó beszédtémát jelentenek a pécsi fesztiválozó szakma körében. Értetlenkedem a zsűri néhány döntése kapcsán, aztán eszembe jut, előfordulhat, hogy pontosan egy hét múlva valahol valakik rólam is hasonlóképpen fognak gondolkodni. Jó lenne ezt elkerülni, fogalmazódik meg bennem, de tudom, szinte lehetetlen. Megfogadom magamban, a problémával nem foglalkozom többé - saját ízlésem és színházi elvárásaim maradjanak csupán mérce.

A IV. Henrik operai beállításokat használ, a színpadot uraló nagy formák és a statikus beállítások hatásos, ám hamar kifulladó képeket szülnek. A bohócmaszkot viselő Henrik patetikus beszéd- és viselkedésmódja ugyancsak elidegenít. Ám a Radnóti produkciója unalomba fullad - az olasz rendező (Stefano de Luca) és az olasz szerző (Pirandello) találkozása Magyarországon elmaradt. Az előadás egyetlen izgalmas része Szervét Tibor Henrikjének vallomása, az általa viselt maszk felfedése, majd visszakényszerülése a korábban önként vállalt életszerepbe: felkavaró erejű, elgondolkodtató pillanat.

A rituálészínházat és a naturalista színjátszást ötvözi Pintér Béla A sütemények királynőjében. Bár se megoldásaiban, se tematikájában nem revelatív, a produkció mégis a fesztivál egyik legkiemelkedőbbje. A rendkívül intenzív színészi jelenlét (mindenekelőtt Tóth József, Thúróczy Szabolcs és főként az író-rendező-színész Pintér Béla alakítása), a pontos szerkezet, s a pszichikai és fizikai terror által beárnyékolt borzalmas gyerekkor bemutatása húsba maró. A meredek mini arénaszerű nézőtérről a néző szinte felülről látja a történetet, mégis érzi, ez az ő társadalmi valósága.

A fesztivál egyik leggyengébb előadása a nyíregyházi Hajszál híján. A hírek szerint otthon más színpadi körülmények között játsszák, de ez a látottak alapján aligha emel túl sokat a produkción. A világvége-variációkat ironikusan körbejáró álcsaládtörténetet a színház a színházban keretébe helyezik (a színészek maguk után húzott szekéren hozzák be a kellékeket, köztük az elengedhetetlen multimediális eszközt, a televíziót, majd ugyanezzel a szekérrel távoznak). Az irónia jegyében jelennek meg a mindenféle slágerbetétek (a stíluskotyvalék ellenére meg kell adni, néhány igazán szépen szól), ám ezek közül mindössze a Cohen-Zorán Volt egy táncának sikerül dramatikus funkciót adni. A pontosan felosztott prozódia, a kimerevített képben történő éneklés megrendítő történetet mesélne, ha a néző még figyelne bármire, ám így egy finálégyanús dal marad, ami után folytatódik még az előadás.

Műbőr ülőalkalmatosságaival, a falakon lévő lámpákkal, lábas hamuzóival egy szocreál kultúrházi előteret mintáz a kecskeméti Adrienne tere. Scribe jól megcsinált darabjából Zsótér Sándor mély drámát rendez, a szenvedélyeket, és azok pusztító erejét helyezvén előtérbe. A statikus képekben, rendkívül precízen mondott szöveg a féltékenységből szervezett összeesküvéseket feszültségtelivé teszi, miközben megőrzi a helyzetek humorát is. A kecskeméti színészek teljesítménye néhol egyenetlen, ám fegyelmezettségük mindvégig kiemelkedő. Börcsök Enikő Adrienne szerepében brillírozik, az utolsó rész haláljelenete döbbenetes erejű.

Novák Eszter Szerelem-rendezése sokak számára kellemes estet jelenthet. Rendkívül pontosan és célirányosan húzott szöveg, érthető történetmesélés, klasszikusnak nevezhető előadási stílus. Akár korrektnek is nevezhető az előadás, bár néhány következetlenség, elnagyolt megoldás szemet szúr: míg az öreg Szalay első hazatértekor külön rituálé a cipő lehúzása, a szobából visszaküldik az előszobába, a többi hazaérkezésekor ennek már nyoma sincs. Mintha elfelejtették volna az egészet. Ugyanilyen furcsaság, hogy a főbejáraton érkező postás bennfentesként a hátsó szobán keresztül, a hátsó kijáraton távozik, csupán ama technikai okból, hogy elöl ne legyen torlódás. A produkció mégis több mint elviselhető, s ennek titka a színészek kiemelkedő játékában rejlik. Tóth Ildikó, Gidró Katalin, vagy finálébeli bohócszámával Magyar Attila igazán emlékezetes pillanatokban részesítenek.

Orosz prózából írt kevés szereplős dráma a színpadon - akár Kiss Csaba specialitásának is nevezhetnénk. Az Anna Karenina-átirat nagy bravúrja, hogy nem csupán radikálisan lecsökkenti a szereplők számát, hanem az ítélkezést (illetve annak lehetőségét) is mellőzi. Az adaptáció mindhárom fél igazát és hibáját egyaránt felmutatja, a szempontok váltogatásával elmélyítve járja körbe a történetet. Füzér Anni díszlete ugyan sok mindenben emlékeztet az egy nappal korábban látott munkájára, korhű jelmezei viszont mívesek, szépek. Kiss Csaba világításával gyönyörű képek láncává varázsolja a lassan hömpölygő ritmusú előadást, amely olyan így, mintha egy álom (talán Anna álma) lenne csupán - a zárórészbeli öngyilkosság elemelése is erre rímel. A Karenin-Karenina párosban Kulka János és Györgyi Anna remekel, kár, hogy kettősük nem bír hármassá kiegészülni, s Vronszkij (Haás Vander Péter) semmilyensége miatt a szerelmi háromszög hiteltelenné lesz, a produkció féloldalassá válik.

A Mácsai Pál rendezte Sirály csak első látásra tűnik klasszikusnak, ám a szereplők megközelítésében és mindenekelőtt a viszonyok kibontásában egy sor újszerűséget hoz a magyar Csehov-kánonba. Hámori Gabriella Nyinája nem eltévedt naiv kamaszlány, hanem életteli, vérbő, szerelmes fiatal nő. Nem az álmai viszik el vakon, hanem tudatosan dönti el, hogy megpróbálja megvalósítani vágyát és színésznő lesz, bár Mácsai értelmezésében az is kiderül az első felvonás színházjelenetében, hogy épp olyan tehetségtelen, mint Trepljov. (Kettejük dilettantizmusa Dorn figurája kapcsán üt vissza: érthetetlen, hogy ez az értelmes, tisztán látó ember miért feltételez tehetséget róluk.)  Ebben az előadásban Arkagyina és Trigorin érett felnőttként beszélik meg az író fellobbanását a fiatal lány iránt, a férfi a nőnek olvassa fel a Nyinától kapott medál referenciái szerinti idézetet.

Mihai Maniuţiu minimálisra sűríti a Médeia szövegét, s előadását semleges, szinte üres térben, erőteljesen teátrális jelmezekben játszatja el. A sepsiszentgyörgyiek előadása színházi esszéként az idegenség problematikáját járja körül, a másság és a mássággal szembeni intolerancia áll a középpontjában. Médeia szinte mindvégig idegen nyelven (eszkimóul) beszél, szavait a dajkák - mert az előadásban kettő van, Kicsid Gizella és Péter Hilda alakításában - fordítják, s csupán Iászón kérlelésekor hajlandó megalázkodni, s idegen akcentussal, töredezetten megszólalni annak nyelvén. Bosszúja végrehajtása után leveszi gyerekeiről köpenyüket, s felfedi az alatta viselt, az övével azonos ruhájukat: titokban mindvégig vigyázott arra, hogy gyerekeit a saját kulturális identitása szerint (is) nevelje. A záróképben Médeia búcsúzik a dajkáktól, majd gyerekeit kézen fogva elmegy - talán haza.

Jóval egyenetlenebb a Tamási Áron Színház másik jelen lévő produkciója, a Bocsárdi László rendezte Jóembert keresünk. Bár emlékezetes képekkel operál, mint a pilótára fentről zúduló víz vagy Sen Te/Sui Ta esernyők takarásában történő átalakulása, az előadás alapvetően nem lép túl az erkölcsi példabeszéd kifordításának elmesélésén. Kiemelkedő a vízárus Wang bohócként (ráadásul női bohócként) való értelmezése, s Kicsid Gizella alakítása. Péter Hilda Sen Teként kiváló, erőteljes, Sui Taként viszont már inkább a formalizmus jellemzi játékát. Három kiváló énekhangon, fület gyönyörködtetően szólalnak meg az Istenek. Mégis, az előadás végén hiányérzet marad az emberben.

A Bárka szintén Zsótér-rendezéssel volt jelen a POSZT-on. A Stuart Mária ugyancsak a rendezőtől az utóbbi időkben megszokott intellektuális színházat képviseli, amelyben a kimerevített képeknek és a kimondott szónak, a hangsúlyoknak különleges jelentősége van. Ez az előadás is egy remek színésznő köré épül, Stuart Mária és Erzsébet szerepét egyaránt Spolarics Andrea játssza. Hátborzongató a jelenet, amikor az addig jórészt mozdulatlanul fekvő és fojtottan beszélő színésznő addigi fekhelyén felállva, mikrofonba mondja (vagy inkább harsogja) el kettejük párbeszédét anélkül, hogy hangszínben vagy hanghordozásban a legcsekélyebb különbséget tenne. Mégis mondatról mondatra követhető, mit ki mond, s egyben felmutattatik az is, hogy felfokozott állapotban, az őrület határán van mindkét nő.

A záróelőadás a díjkiosztó gála. Efféléket legfeljebb a televízió képernyőjén szoktam nézni, ha tehetem, a fesztiválok protokolláris lezárásáról diszkréten távozom. Az idei POSZT zárása kínos, mindvégig esetlennek, szedett-vedettnek tűnik. Valami egészen oda nem illő díszletben, jobban mondva inkább előtte történik minden - a legjellemzőbb, hogy a gálaruhát viselő műsorvezetőnőnek a színpad jobb oldalán egy jobb időket látott ütött-kopott székre kell leülnie. A közbeékelt műsorszámok is esetlenül összeválogatottak, az egyetlen kritérium láthatólag annyi lehetett, hogy sztárok vonuljanak fel az úri közönség szórakoztatására. Kínosan feszengek a székemben, s tudom, a kínosabbja még ezután jön: díjat kell átadnom.

Amikor véget ér az est, szinte kimenekülök az épületből. Már fel sem merül bennem, zsűriként vajon a legjobb döntést hoztuk-e. Érzem, ez a POSZTár nevű gála (évek óta töprengek azon, ki adhatta ezt a szerencsétlen kínszójáték nevet a finálénak) méltatlan volt a fesztiválhoz, még akkor is, ha a versenyprogramban is akadtak színvonal alatti produkciók. Keserű szájízzel ülök be kedvenc vendéglőm teraszára, szerencsémre az évek óta ismerős pincérnő a megszokott mosollyal veszi fel a rendelést. Arra gondolok, az utóbbi hetek jó néhány fesztiválja után holnap éjjel már a saját ágyamban alhatok.

BODÓ A. OTTÓ

 

NKA csak logo egyszines

1