A Gyulán rendezett I. Nemzetközi Shakespeare Fesztivál keretében - amelyen látható volt többek közt Silviu Purcãrete Vízkereszt-rendezése, és a litván Oskaras Korsunovas Szentivánéji álom-rendezése -, 2005. július 7-én konferenciát is tartottak Shakespeare mûveinek fordításairól A magyar Shakespeare címmel. Elõzõ számunkban Oroszlán Anikó tanulmányát közöltük. Most Kállay Géza írásával folytatjuk a sort.

Shakespeare-t fordítani mindenképpen tiszteletreméltó vállalkozás,1 még akkor is, ha - egyébként nagyon nehezen kibogozható kritériumok alapján - a megvalósulás nem feltétlenül sikeres. Kevés dologban értenek egyet, akik Shakespeare-fordításra adják a fejüket, egyben azonban igen: ha a fordítás formahű kíván maradni, azaz verset verssel, prózát prózával akar visszaadni és a szótagok és sorok számát nem kívánja - legalábbis túlzottan - megnövelni, Shakespeare magyarítása szinte lehetetlen vállalkozás az eredeti tömörsége miatt, vagy, póriasabban szólva, egyszerűen azért, mert az angol szavak általában rövidebbek a magyarnál.

Lássunk egy találomra kiragadott példát A viharból; Miranda beszél apjához, Prosperóhoz a hajótörésről:

Poor souls, they perished.
Had I been any god of power, I would
Have sunk the sea within the earth
or ere
It should the good ship so have
swallowed and
The fraughting souls within her.
(I, 2, 9-12)2

Öt sorban 36 szó, s ebből csak hét - perished, any, power, within, swallowed, fraughting, és még egyszer a within - egyértelműen kéttagú. Nézzük Babits Mihály fordítását ezen a helyen:

Mind ott veszett szegény.
Ha isten lettem volna, én biz inkább
A tengert süllyesztettem volna el,
Mint hogy benyelje ezt a jó hajót
És rajta ennyi lelket.3

Itt 27 szó fordul elő, s csak 13 egytagú, ugyanennyi a kéttagúak száma és akad egy négy tagú, a süllyesztettem is. Természetesen a statisztikát az is rontja, hogy az angol inkább izoláló nyelv, azaz például ami a magyarban rag, az az angolban inkább a szótól - legalábbis írásban - különálló elöljárószó. Azon is lehet vitatkozni, hogy a perished szó kéttagú-e: "pe-risht", vagy még három tagban ejtették: "pe-ri-shed", de akármivel is vádoljuk az angol nyelvet, Babits fordításából mégis eltűnt az eredeti power: Miranda az angolban azt mondja, ha "bármiféle hatalommal (vagy erővel) bíró isten lettem volna". De Babitsnál áldozatul esett a meglehetősen bonyolult mondattani állapotot előidéző ere szó is. Miranda ugyanis szó szerint körülbelül azt hozza apja tudomására, hogy előbb süllyesztette volna a tengert a földbe (az "anyaföld" értelmében vett földbe), mintsem hogy az - mármint a tenger - így lenyelje a jó hajót és benne az ezektől terhes lelkeket. Az "ezektől terhes lelkek"-et persze egyetlen fordító sem vállalná, még ilyen "nyers", vagy prózafordításban sem, mert jellegzetesen mekegő sor, bár Babits "ennyi lelket"-je közel áll hozzá. Egyedül Szász Károly kísérli meg,4 hogy a szintaxis bonyolultságát érzékeltesse, és egy ma már különösen is archaikusnak ható múlt idejű perfektummal - "süllyesztém vala"5 - kísérletezik, de retorikai tudatossága mindenképpen dicsérendő. Babits szövegében az egy tagú "biz" kétségtelenül a XIX. század népieskedő öröksége, és éppoly pattogósra veszi a jambust ("Mint hogy benyelje azt a jó hajót"), mint Mészöly Dezső ("A tengert süllyesztettem volna földbe"6). Mészöly az angol nyelv tömörsége ellen a magyar fordító gyakori eszközével, az összetétellel védekezik ("tenger-mélyre"), de a "Ha én volnék az a hatalmas isten" indokolatlan, bármennyire is búsan-keservesen magyaros, mert Miranda bármilyen, hatalommal bíró istenről beszél. Eörsi István épp hogy kerüli a hatalmat és az istent, és varázserőt emlegetve Mirandát apjához, Prosperóhoz közelíti; az "én a tengert / Süllyesztetem volna földbe"7 inkább trochaikus, de ez a megoldás áll a legközelebb a természetes köznyelv szintaxisához, és a "lélek-rakomány" ügyesen tömörít, bár szinte szó szerint az Arden kiadás lábjegyzete, amely a fraughtingra azt a glosszát adja, hogy "forming the cargo", vagyis: "ami a rakományt képezi".8 Tandori Dezső már az első sorban sem bánja a sok e hangot ("Szegény lelkek, odavesztek!9), a "mit nyeli el"-lel talán - mint Szász - az angol szöveg mondattani bonyolultságát akarja érzékeltetni, s bár "a good ship" nem annyira "árva", mint "jó", "derék", és az angolban az utasok sem nem "kedvesek", sem nem "riadtak", a "lélekvesztő" kitűnő, szójátékszámba menő lelemény, az eredetileg a hajóban rakományt képző, a hajóban nehézkedő lelkek szempontjából látjuk az egész vízi járművet, és a lélekvesztő épp azáltal kap költői többletet, hogy visszakapja szó szerinti jelentését.

Azt hiszem, ezek a rövid és hevenyészve elemzett példák is ékesen bizonyítják, hogyan birkózik a fordító azzal, amit Szász Károly akadémiai székfoglaló előadásában az angol nyelv "tömöttségének" nevezett. Az angol "rövid szavai, erőteljes indulatkifejezései stb. - panaszkodik Szász - fölötte nehezítik a fordítást, különösen abban, hogy a sorok száma ne sokasodjék".10

Ez tehát az, amiben minden fordító egyetért. Sőt, azt hiszem, abban is, hogy minden fordítás már eleve értelmezés, így mondhatjuk azután, valami általános benyomásból kiindulva, hogy Szász Károly Prosperója körülményeskedő, tudálékos tudós-teológus, Babitsé leginkább a vajákos, misztikus színpadi mágust hozza, Eörsi Istváné a maga sokkal nyersebb, sokkal kevésbé lágy szövegével mintha Brecht elidegenítési effektusát volna hivatva megjeleníteni (Prospero nála mintegy maga ez az effektus), Mészöly Dezső varázslója furfangos, már-már cinikus bábjátékos, és Tandorié ötvözi leginkább a lírikust a filozófussal. Ennek illusztrálására tettem egymás mellé Prospero epilógusának magyar változatait.11 Bár részletes elemzésükre sajnos nincs időm, egyetlen szembeszökő tényt hadd említsek. Az angol a set me free-re, az "engedjetek szabadon"-ra futtatja ki a monológot, s bár a kontextus természetesen megengedi, hogy ezt még a bűnbocsánat bűvkörén belül maradva tolmácsolja a fordító, egyedül Eörsinek jut eszébe, hogy a szabad szót egyáltalán szerepeltesse az utolsó sorban.

Mit fordít tehát a fordító, és mit jelent az, hogy értelmez?

Fentebb minden körülményeskedés nélkül idéztem az angol szöveget, és olyanokat mondtam, hogy "az eredetiben" ez így és így van, sőt "nyers" prózafordítást is adtam. Mindkét tettem egy olyan nyelvhez való viszonyon, ha tetszik nyelvfilozófián alapul, ami könnyen megkérdőjelezhető, és külön érdekes kérdés, a gyakorlatban miért nem lehetünk meg mégsem nélküle. Az egyik előfeltevés, amit ez a szemlélet magában hordoz, hogy van egy eredeti shakespeare-i szöveg, ami rendelkezésünkre áll, és tessék, itt a pást, a fordító birkózzék vele. Holott amit a kezünkbe veszünk, már mindig szerkesztett szöveg, amit lassan 400 éve javítanak, magyaráznak, vitatnak filológusok, és húznak vagy egyenesen toldanak meg színpadi szerzők és rendezők. A viharnak - sajnos vagy szerencsére - egyetlen változatát ismerjük, először az ún. első Fólióban, 1623-ban jelent meg, de például Learnek már két, meglehetősen eltérő hosszúságú, és sokhelyütt eltérő tartalmú variánsa maradt ránk, a Hamletnek már három és így tovább. S ha két vagy több változat van, melyiket fordítsa a fordító? Ha másnak nem, a rendezőnek végül döntenie kell, mert például a Cordéliát játszó színésznő nem mondhatja egyszerre, "Cordélia mit tegyen? Hallgat s szeret" vagy: "Cordélia mit szóljon? Hallgat s szeret." Az "eredeti Shakespeare"-t megjeleníteni kívánók számára még rosszabb hír, hogy már Shakespeare korában, sőt jelenlétében sem került színpadra talán egyetlen darabja sem abban a formában, ahogyan azután a Fólióba vagy más nyomtatott formába, azaz Quartóba került. Több bizonyítékunk van, hogy Shakespeare korában egy-egy előadás kb. két óra hosszat tartott; egyértelmű utalás van rá a Romeó és Júlia Előbeszédében, Nádasdy Ádám fordításában: "ezt játsszuk el most két órában itt";12  egy kortárs feljegyezte, hogy látta a Julius Ceasart két óra alatt, holott fizikai képtelenség ezeket a darabokat ennyi idő alatt lepergetni. Születtek elméletek - vagy inkább spekulációk - arról, hogy Shakespeare idejében a színészek jóval gyorsabban beszéltek, mint a maiak, és hogy Shakespeare kora inkább orális mint vizuális kultúra volt: mivel kb. csupán a közönség fele volt írástudó, jóval több információt tudott egyszerre felfogni és megjegyezni fülön át, mint a mai, egyre inkább a TV vagy a komputer képernyője előtt felnövő hallgatóság. Ám sokkal valószínűbb, hogy egy-egy darab több variánsban élt, egy hosszabb változatban, amit a királyi udvarban adtak elő, és egy rövidebben a mindenki előtt nyitva álló közszínház - Shakespeare esetében a Globe - számára. Azt is tudjuk, hogy ugyanaz a darab legfeljebb ha kétszer, vagy háromszor került színre közvetlenül egymás után, mindig új színmű kellett, a közszínház Leviathánként falta a darabokat, ezért félretették, majd újra elővették őket, aktualitásokkal tűzdelték tele, amelyeken derült a közönség, kihúztak belőlük, toldozták-foldozták őket, sokszor nem is az a szerző, akinek tollából a szöveg legnagyobb része származott. Mai értelemben vett szerzőség ugyanis nem volt: darabjainak tulajdonosa nem William Shakespeare, hanem a Globe részvényeseinek közössége volt, s bár ezek közül Shakespeare volt az egyik, nem meglepő, hogy nem ő, hanem halála után hét évvel két színész kollégája, Hemminges és Condell rendezte sajtó alá a "Shakespeare-összest", William Shakespeare úr komédiái, történeti színművei és tragédiái címmel. Hemminges és Condell tehát csak mintegy "megfagyasztottak" egyet-egyet a sok variáns közül. Jellemző, hogy a Fólióhoz írt előszavukban Shakespeare-t olvasásra és újraolvasásra ajánlják, tehát éppen, hogy leválasztják a színházról, ahogy Ben Jonson tette saját szövegeivel, amikor darabjait - éppen Shakespeare halálának évében, 1616-ban - szintén Fólióban jelentette meg. A Fólióba rendezés, az ilyenfajta megmerevítés a klasszikus római szerzőket követni kívánó, elsősorban költői és nem drámaírói gesztus volt, hiszen az akkori közfelfogás szerint a dráma igazán közvetlenül a színpadon, a színészek szájában, az előadás tényleges, gyakorlati folyamatában létezett. A drámaírói foglalkozás megbecsültsége körülbelül ott mozgott, ahol ma egy profi hollywoodi forgatókönyvíróé; a színpadi szerző elég jól keresett, de nem volt költő, míg a költői mesterség nagy elismertségnek örvendett, Shakespeare is gyakorolta, de szonettekben és elbeszélő költeményekben. Vagyis a kor akkor avatta Shakespeare drámáit színpadi, mintegy alkalmi szövegekből költői szövegekké, amikor Fóliót csinált belőlük, és - az akkori szokás szerint - főnemeseknek ajánlotta és a költővilág nagyjait kérte fel, hogy elsősorban azért méltassák, hogy neve fennmaradjon.

A fordítónak tehát először azt kell eldöntenie, kinek a szerkesztési elveit fogadja el, már az egyszerű, primer szövegközlés tekintetében is, a magyarázó apparátusról, a láb- vagy végjegyzetekben található értelmezésekről nem is beszélve. Közhely, hogy "csak úgy, kapásból" az angol anyanyelvű Shakespeare-filológusok sem értik Shakespeare-t, miért szégyellné akkor a szegény magyar fordító, ha mégoly kitűnően megtanult is angolul, ha a lábjegyzetekhez fordul. De ekkor kezdődik az igazi küzdelem: a jegyzet angol nyelvű magyarázatai vagy parafrázisai éppúgy "nyersfordítások", mint az ún. "szó szerinti magyar", s éppolyan illúzió azt gondolni, hogy az angol jegyzet "ugyanazt" mondja érthetően, amit Shakespeare gyakran érthetetlenül, mint azt hinni, hogy a magyar nyersfordítás "kimerítően" tartalmazza az "eredeti értelmet", amit azután a műfordító belebűvészkedik a 10-11 szótagú sorok Prokrusztész-ágyába. Az angol lábjegyzet éppúgy nem fedi teljesen a shakespeare-i szöveget, ahogy a magyar nyersfordítás sem, hiszen a nyersfordítás közben sem válogatja elő a szavakat számunkra senki; semmiféle abszolút viszonyítási pont nincs arra nézve, melyik szó lenne a legmegfelelőbb. Egy példával érzékeltetve ezt: állítólag a pápa egyszer arra kérte teológusait, hogy fogalmazzák át a katolikus egyház hittételeit, mert már nagyon régimódian hangzanak. A tudós doktorok azonban joggal rázták a fejüket: ha egy dogmát átfogalmazunk, az már nem csupán így vagy úgy hangzik, hanem egy másik dogma, egyszerűen mást mond, mást ír elő, mint a régi. Hibás előfeltevés tehát az is, hogy van egy szöveg, amely a másikat minden csonkítás vagy hozzátoldás nélkül tartalmazza, mert nincs egy "Tartalom", ami a tényleges variációk mögött meghúzódna, mintegy "eredeti jelentésként" rekonstruálható volna, és amihez a variációk megkerülésével valami külön úton juthatnánk el.

Eljön azonban a pillanat, amikor a fordítónak el kell kezdenie a vérátömlesztést, az angol szöveg átültetését magyarra. De abban már kevés Shakespeare-fordító és filológus ért egyet, hogy milyen nyelvre fordítsuk Shakespeare-t.

Nagy nyereség, de nehéz örökség is, hogy Shakespeare-t már letisztult elveket követve először a XIX. század három talán legnagyobb költője, Petőfi, Vörösmarty és Arany kezdték magyarra fordítani, és nemcsak kivételes tehetségük volt ebben segítségükre, hanem az a tény is, hogy koruk egybeesett a magyar nyelv ún. "megújításával" és a magyar irodalmi nyelv egyfajta kanonizációjával, szoros összefüggésben a nemzetállam gondolatának kialakulásával. Így az ő Shakespeare-jük jóval több lett, mint egy idegen szerző magyarra való átültetése; inkább egy irodalmi és nemzeti hőskor dokumentumaivá váltak, ahol ráadásul éppúgy fel lehetett használni újonnan létrehozott, "helyben gyártott" szavakat és nyelvjárásaik szókincsét vagy szófűzéseit, ahogy épp Shakespeare ún. korai újangol kora még vadul és mámorosan gyártotta a neologizmusokat, mert nem volt általánosan elfogadott mérce arra nézve, mi hangzik különösen és mi természetesen. Ahogy nálunk a késő reformkorban, Shakespeare idejében is épp kialakulóban van egy új irodalmi ízlés, és a számtalan XVI. század végi, XVII. század eleji, a színházak bezárását, sőt lerombolását szorgalmazó röpirat bűnlajstromán előkelő helyen szerepel a nyelvi szabadosság, ami nemcsak trágárságokat és blaszfémiát eredményez a színpadon, hanem mindenféle nyakatekert és érthetetlen kifejezésnek is szabad utat enged. (Ez a "nyakatekertség" egy megállapodottabb irodalmi ízlés idején, már a XVII. század végén is szemet szúrt: miközben dicsérik Shakespeare tehetségét, kénytelenek barbárnak nevezni, nemcsak témái vagy szemükben fegyelmezetlen dramaturgiája, hanem nyelve miatt is).

A XIX. századi romantikus-klasszikus magyar triumvirátus rányomta bélyegét minden későbbi Shakespeare-fordításra: a Kisfaludy-társaság első teljes magyar Shakespeare-je a Lear vagy a Hamlet roppant magas mércéjét igyekezett követni, Szász Károly is, bár általában sikertelenül. De a Vörösmarty- és Arany-fordításokat imitálták, tudatos archaizálással a Nyugat nemzedékének költői is: Babits "A magyar Shakespeare-fordítás irányai"13 című írásának 8. pontjában ugyan "diszkrét archaizálásról" beszél és csupán az eredetiben is "régies nyelven írt részek" esetében tartja azt helyénvalónak, ám Vihar-fordításában mégis bőven akadnak olyan szavak, mint "léssz", "imez", "tántorg", vagy "forg". Kosztolányi pedig maradéktalanul lelkes híve Arany költői szövegének: "Milyen beszélhető és színpadi Arany terhes nyelve" - mondja a Hamletről, és Arany a példaképe saját Téli rege, Romeo és Júlia és egyébként legkevésbé sikerült Lear-fordításában.14

Nem így Mészöly Dezső, aki már a Shakespeare-fordítók harmadik nemzedékéhez tartozik, azokhoz, akiknek a fordításai 1948-ban, 1955-ben és 1961-ben, a Franklin Társulat, az Új Magyar Könyvkiadó, illetve az Európa Kiadó gondozásában többnyire felváltották - a három XIX. századi klasszikust mindig kivéve - az előző két nemzedék tolmácsolásait. Mészöly több tekintetben is fordulópont, mert nemcsak fordításaiban, mintegy tettlegesen, hanem esszéiben is szembefordult az addigi Shakespeare-fordítók elveivel. Gyakorló dramaturg és színiakadémiai professzor lévén nála tevődik át a hangsúly a színházi, a mondható Shakespeare-re, és idősebb korában még Vörösmartynak és Aranynak sem "kegyelmezett": lefordította a Lear királyt és a Hamletet is. Az utolsó Shakespeare-összkiadás - még kimondani is szégyen - 1988-ban, illetve 1992-ben jelent meg az Európánál, illetve a Helikonnál, s az utóbbi javarészt csak annyiban alakította át a kánont, hogy mindazt, amit Mészöly addig lefordított, az ő fordításában közölte.

Több dolog is következik ebből. Egyrészt az, hogy aki Shakespeare-összest akar, menjen az antikváriumba. Másrészt, hogy a Shakespeare-fordítás nem annyira a kiadók, mint inkább a színház, sőt az egyes előadások ügye lett: a rendezők feljogosítva érzik magukat, hogy új fordításokat rendeljenek, a kiadók pedig csak az egyes, már természetesen a negyedik nemzedékhez tartozó fordítók - Nádasdy Ádám, Eörsi István stb. - fordításait jelentetik meg, inkább mintegy az ő költői életművüket továbbépítve; a kánon átírására, egy teljesen, vagy részben új Shakespeare-összkiadás megjelentetésére, egy, a hagyománnyal szakító szintézisre nem mernek vállalkozni. Ennek egyik oka talán, hogy nemigen van elfogadott szempontrendszer annak eldöntésére, mi számít jó fordításnak és mi nem; legalábbis amikor Koltai Tamás megtisztelő felkérésére a Színház című folyóirat számára 2002-ben Eörsi fordításait recenzáltam, azt találtam írni, hogy nem alakult ki egy, a fordításokat megfelelő módon értékelni képes kritikai szempontrendszer, illetve - ami majdnem ugyanaz - a fordítások értékeit és hiányosságait érdemben tárgyalni tudó "metanyelv". Hiszen az én recenzióm is hemzsegett az olyan kifejezésektől, mint "jól visszaadja az eredetit", "lenyesegeti a szöveg bonyolultságát", "finom megkülönböztetéssel él", "itt elvész valami", "költői telitalálat", "elsikkad a szó sokértelműsége", "filológiailag pontos", "merevebb szófűzés".15 Elegendő-e mindez, különösen annak fényében, hogy - mint állítottam - minden átfogalmazás már egyben értelmezés? A viszonyítási pontot nem látom a fordítások értékelésére, illetőleg annak lehetőségét, hogy egy belső vonzódást vagy taszítást a megfelelő fogalmi nyelvre - igen - le tudjak fordítani. Tudok-e többet mondani, valóban értékelő nyelven, mint hogy egy fordítás "tetszik", "színpadszerű", "kemény". "lágy", "erőteljes", "gyenge"? Nekem úgy tűnik, alig vagyok képes többre, mint a jó Polonius, aki meghallja az Aranynál "bóbás királyné"-nak fordított "mobbled queen"-t és így kiált: "Ez jó. A bóbás királyné jó".

Mindebből hadd vonjak le összefoglalásképpen ismét néhány tanulságot. Az első, hogy az új, negyedik Shakespeare-fordító nemzedék munkássága nyomán nyilván ki fog forrni egy új magyar shakespeare-i nyelv, még akkor is, ha inkább a "slágerdaraboknak" (a Hamletnek, a Szentivánéji álomnak, A viharnak stb.) vannak új fordításai, és a nem játszott művekkel senki sem törődik, mert jobbára már csak a színház maradt az új magyar Shakespeare mecénása. A második, hogy elkelne egy olyan grémium - persze nem megfellebbezhetetlen ellenőrző bizottságra, hanem tanácsadó, a fordítókkal együtt szenvedő testületre gondolok -, ahová a fordító, talán még a színpadra, de mindenképpen a kötetbe kerülés előtt benyújthatja munkáját, ott kontrollszerkesztőre talál, sőt, talán egy ülésen az ő fordítását vitatják meg. Vagyis azt szeretném, ha a baráti és a színházi körökön kívül a tágabb szellemi közéletben is eseményszámba menne egy Shakespeare-fordítás. Ez a grémium, természetesen a fordítókkal közösen, kialakíthatna egyfajta konszenzust a fordítások értékelésével kapcsolatban, és közreműködhetne erre hajlandó kiadókkal egy új, akár "kritikai" Shakespeare kiadásában, magyarázó jegyzetekkel, bevezető tanulmányokkal, olyasfajtákkal, mint amilyenek a BBC tévésorozat apropójából készültek 1979 és 1988 között. Megoldást jelenthetne párhuzamosan közölni az angol szöveget és több magyar fordítást, amelyekből a rendező is kedvére válogathat. Vagyis a magyar Shakespeare-t ismét szellemi közüggyé lehetne tenni, nemcsak egy fordító és egy színházi társulat ügyévé.

Végül a harmadik tanulság rázósabb, mert már fordítási elveket érint, tehát komolyabb vitákra ad alkalmat, de éppen ezért vetem fel. Úgy gondolom, hogy a shakespeare-i szöveg, elsősorban legjobb pillanataiban - hiszen ez sem izzik mindig a legmagasabb csúcsokon - Géher István találó megfogalmazása szerint16 egyszerre kommunikáció és inkantáció. Amikor az egyik szereplő beszél a másikhoz, nemcsak valamit közöl vele, és továbbgördíti a cselekményt, hanem szövege más szövegeket odahívó allúziós művelet, amely retorikai eszközök, főként szóképek, de akár pusztán a hangok révén a darab más helyeiről is több mindent felidéz. Azaz a mondatok nemcsak tudatnak, hanem mintegy tükröt tartanak a tudatnak, például a drámai karakter darabon átívelő tudatának bizonyos mozzanatait is megjelenítik, újra- és át is értelmezik. A mondatok a dialógusban egyszerre részei a cselekménynek, annak, ami történik, és egyszerre reflektálnak magára a szövegre, mutatják fel saját és rokon társaik sokszor csak többszöri olvasás után felfogható összefüggéseit. Szokás ezt úgy megfogalmazni, hogy egy Shakespeare-darabban egyszerre két dráma zajlik: egy a közvetlen cselekmény, egy pedig a metaforák, metonímiák, hasonlatok, szójátékok, és egyéb retorikai eszközök szintjén. Ahogy erre az utóbbi húsz-harminc évben Brian Vickers,17 Richard Waswo18 vagy Stephen Orgel19 figyelmeztetett, Shakespeare korában minden iskolázott ember a maihoz képest sokkal alaposabb retorikai képzésben részesült, könnyedén felsorolt minden retorikai alakzatot az allegóriától a zeugmáig, s a drámaírók nemcsak az eszközök felhasználásában kamatoztatták tudásukat, hanem elvárás volt egy színdarabbal szemben, hogy ne csupán egy (sokszor már ismert) történetet jelenítsen meg, vagy szórakoztasson, hanem ezeken keresztül meg is győzzön valamiről, rá is beszéljen valamire. A retorika pedig - mint erre már Arisztotelész akkoriban újra felfedezett Retorikája is felhívja a figyelmet - egyszerre gyökerezik a logikában és a poétikában; a logikai szillogizmus a retorikában mint kevésbé szigorú, de a szillogizmushoz hasonló kulcsra járó enthümémában köszön vissza, miközben például a metafora tárgyalásra kerül mind a Retorikában, mind a Poétikában. Ennélfogva a retorikai réteg mindenképpen megkívánja a költői értékelést, a költészetre irányított kritikai figyelmet, és így a költői tolmácsolást is. Olyan fordítói elv lebeg tehát a szemem előtt, amely egyszerre van tekintettel a kommunikatív és az inkantív funkciókra, a színpadiság, a könnyebb érthetőség, a mondhatóság kedvéért nem vágja egyenesre a bonyolultabb retorikai kanyarokat és mondatszerkezeteket, a sokértelmű, allúzív, sőt homályos részleteket sokértelmű, allúzív, sőt homályos eszközökkel igyekszik tolmácsolni, és a lehető leghűségesebben próbálja megtartani a szövegben megbújó és egymást átszövő metaforikus részrendszereket. Olyan fordítói elvre gondolok, amely nem a magyarázó lábjegyzeteket, vagy sokértelműség esetén azok egyik értelmezését fordítja, hanem a retorikai-költői szöveget. Arra pedig természetesen a színészek figyelmét is fel kell hívni, hogy ne csupán a drámai, hanem a költői-retorikai helyzetet is játsszák el, így érzékeltetve, hogy a shakespeare-i szöveg jelentései jobb pillanataikban egyszerre több irányba szaladnak szét. Úgy gondolom, hogy újra fel kell vetni a színpadi és költői magyar Shakespeare viszonyának kérdését, hogy a közöttük lévő feszültség az olvasót éppúgy segítse abban, hogy a drámával szemben valóban drámai, és ne csupán költői elvárásai legyenek, mint ahogy a színpad művészeiben és a színház közönségében is tudatosítania kell, hogy amit lát és hall, az nemcsak dráma, hanem költészet is.

1. számú melléklet

William Shakespeare
...Poor souls, they perished!
Had I been any god of power, I would
Have sunk the sea within the earth,
or ere
It should the good ship so have
swallowed and
The fraughting souls within her.
(I, 2, 9-12)
(Arden kiadás, szerk. Frank Kermode)
Szász Károly
Szegények, végök! - Lettem volna csak
Hatalmas isten: a tengert magát
A föld mélyébe süllyesztém vala,
Mintsem benyelje azt a jó hajót,
És annyi lelket rajta!

Babits Mihály
Mind ott veszett szegény.
Ha isten lettem volna, én biz inkább
A tengert süllyesztettem volna el,
Mint hogy benyelje ezt a jó hajót
És rajta ennyi lelket.

Mészöly Dezső
Mind ott pusztultak szegények!
Ha én volnék az a hatalmas isten:
A tengert süllyesztettem volna földbe,
nem tenger-mélyre azt a szép hajót,
És annyi lelket!

Eörsi István
Odavesztek!
Ha varázsolni tudnék, én a tengert
Süllyesztettem volna a földbe, hogy
Ne nyelhesse el azt a jó hajót
És lélek-rakományát.

Tandori Dezső
Szegény lelkek, odavesztek!
Ha erős isten vagyok, azt a tengert
Süllyesztem a föld alá, mit nyeli
El az árva lélekvesztőt riadt,
Kedves utasaival.

2. számú melléklet:

W. Shakespeare (Arden kiadás)
Now my charms are all o’erthrown,
And what strength I have’s my own,
Which is most faint. Now ’tis true
I must be confined by you
Or sent to Naples. Let me not,
Since I have my dukedom got,
And pardoned the deceiver, dwell,
In this bare island by your spell;
But release me from thy bands
With the help of your good hands.
Gentle breath of yours my sails
Must fill, or else my project fails,
Which was to please. Now I want
Spirits to enforce, art to enchant;
And my ending is despair
Unless I be relieved by prayer,
Which pierces so, that it assaults
Mercy itself, and frees all faults.
As you from crimes would pardoned be,
Let your indulgence set me free.

Szász Károly
Most bűbájam oda van;
Mi erőm maradt: magam
Gyönge, földi ereje.
Ide vagyok kötve le,
Ha Nápolyba nem bocsáttok!
Herczegségemet, látjátok,
Visszanyertem s megbocsáték
A bünösnek; s most a játék
Ellenem fordul, s lekötve
Vesszek, itt e zord szigetbe’?
Kérlek szépen, mentsetek fel
Kedvező, kegyes kezekkel!
Hajtsa szelid lehetek
Gyors hajóm’: úgy érhetek
Czélt, tinektek tetszeni!
Im varázsom szellemi
Elhagyának, bűvöm törve:
S kíntól, kétségtől gyötörve,
Nékem el kell veszni ma,
Ha nem old föl hő ima.
Melynek szent hatalma oly nagy,
Hogy a bősz ég kegyre olvad
S tisztává lesz minden vétek.
Amint magatoknak kértek
S vártok bűnbocsánatot:
Engem is bocsássatok!

Babits Mihály
Bűbájam elszállt, odalőn,
S ha még maradt csekély erőm,
Az már a magamé csak, és
Nápolyig vinni is kevés.
Országom visszanyertem én
S a csalót meg se büntetém:
Ne hagyjatok hát tengenem
Ezen a puszta szigeten.
Sőt jertek e varázst a ti
Varázstokkal megoldani.
Lágy lehetek röpítse vásznam,
Másképp nehéz célt nem hibáznom.
Célom a tetszés volt. S ma már
Oda a szellem, oda a báj;
S kétségbe kéne esni ma,
Ha nem könnyítne szent ima,
Mely a kegyelem kényszere,
S minden hibának gyógyszere.
Ha vártok hát bocsánatot,
Nekem is megbocsássatok.

Mészöly Dezső
Megtört a báj: nincs több csodám,
Saját erőm maradt csupán,
S az oly csekély!... Való igaz:
Csak úgy terem nekem vigasz,
Ha átkotok nem köt le itt,
E vad szigeten holtomig:
Ki könyörültem másokon,
Hadd lássam újra városom!
A tapsoló kegyes kezek
Oldozzák meg bilincsemet,
S a szívből szálló sóhajon
Repüljön célba jó hajóm...
Tetszés volt célom. S nincs nekem
Többé varázsom, szellemem:
Kétségbeesve pusztulok,
Ha nem buzog fohászotok,
S nem bírja rá a szent eget,
Hogy oldozzon föl engemet. -
Ha vártok bűnbocsánatot,
Ti is mind megbocsássatok.

Eörsi István
Varázsom elszállt; csak saját
Erőmben bízhatok tehát,
És ez csekély; rajtatok áll,
Hogy bűverőtök idezár,
Vagy elküld Nápolyba. A trón
Enyém s egyetlen árulón
Sem álltam bosszút - e sivár
Szigetről szállnék messze már,
Jó kezetek oldozza fel
A béklyót, hadd hajózzak el!
Gyengéd sóhajtoktól dagad
Vitorlám, hogyha célomat
Elértem s tetszhettem. Nekem
Nincs mágiám, rabszellemem,
Kétségbeesés nyom agyon,
Ha fohásztok az irgalom
Hatalmát nem hangolja rám,
Hogy elnézze minden hibám.
Ahogy üdvöt vár lelketek,
Szabadon úgy engedjetek!

Tandori Dezső
Eltűnsz, varázsok ideje,
Maradt a magam ereje,
És az kevés: hogy Nápolyig
Eljussak vagy maradjak itt,
Tőletek függ. Engedjetek,
Megkaptam hercegségemet,
Kegyelmet osztottam, legyen
Hát a múlt kopár szigetem;
Ne kössön meg bűbájotok,
Kezetekkel feloldjatok.
Friss lehelet, jöjj, messzi partot
Így érjek, ne valljak kudarcot;
Tetszeni vágytam. Ám kitetszett:
Művészeteknek, szellemeknek
Köre oly szűk. Kétségbeesnék,
De édes imák védenek még,
És a gyógyulás kényszerével
Talán új kegyelem vezérel.
Ha vártok bűnbocsánatot,
Nekem is mind megbocsássatok.

KÁLLAY GÉZA

Jegyzetek

1 Előadás formájában elhangzott a Gyulai Shakespeare Fesztivál Shakespeare-konferenciáján 2005 július 7-én.
2 William Shakespeare: The Tempest, szerk. Frank Kermode, The Arden Shakespeare, London és New York: Routledge, (1954), 1990, 10.
3 William Shakespeare Összes Drámái IV, Színművek, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1988, 804.
4 Innentől kezdve vö. az 1. számú melléklettel.
5 Shakespeare Összes Színművei, VI. Javított kiadás, szerk. Voinovitch Géza. Shakespeare Regényes Színművei, Budapest: Franklin-Társulat, 1902, 492.
6 Mészöly Dezső: Új Magyar Shakespeare. Fordítások és esszék. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1988, 1139.
7 Eörsi István: 5 Shakespeare-dráma, Budapest: Palatinus, 1999, 537.
8 William Shakespeare: The Tempest, i.k., 10.
9 Kéziratból - ez úton szeretném megköszönni Tandori Dezsőnek, hogy szövegét rendelkezésemre bocsátotta.
10 Szász Károly: "A műfordításról", In: Magyar sajtó, 222., 1859, 902.
11 Vö. a 2. számú melléklettel!
12 Színház, XXXVI/5, 2003, május, Drámamelléklet, 2.
13 In: Maller Sándor-Ruttkay Kálmán (szerk.): Magyar Shakespeare-tükör, Budapest: Gondolat, 1984, 359-361, eredetileg Nyugat, 1924, február 1.
14 Vö. Kosztolányi Dezső: "A Téli rege új szövegéről", Maller-Ruttkay (szerk.), i. m., 351-359, különösen 352 és 354, eredetileg Nyugat, 1933, okt. 1.
15 Kállay Géza: "ťSzelídebbnek szeretnél?Ť Eörsi István Shakespeare-fordításai", Színház XXXIII, 2000, szeptember, Budapest, 11-19.
16 Szóbeli közlés alapján. Ezúton szeretném megköszönni Géher Istvánnak jelen előadás megírásában nyújtott segítségét.
17 Brain Vickers: "Shakespeare’s Use of Rhetoric", In Kenneth Muir-S. Schoenbaum (szerk.): A New Companion to Shakespeare Studies, Cambridge: Cambridge University Press, 1971, 83-98; uő: In Defence of Rhetoric, Oxford: Clarendon Press, 1988.
18 Richard Waswo: Language and Meaning in the Renaissance, Princeton: Princeton University Press, 1987.
19 Stephen Orgel: The Authentic Shakespeare, and Other Problems of the Early Modern Stage. New York és London: Routledge, 2002.

 

NKA csak logo egyszines

1