Korábbi beszélgetésünk nem sokkal a nyíregyházi Ványa bácsi bemutatója után zajlott; arról beszéltél, milyen fontos neked, hogy idõrõl idõre klasszikusokat: Csehovot és Shakespeare-t játszhass. Azóta viszont szerepeidnek inkább egy másik vonulata látszik meghatározónak: kortárs, illetve XX. századi mûvek fõszerepei, olyan ironikus vagy groteszk ábrázolású kisemberek, akiknek sorsát a felszínen maradásért folytatott - olykor furfangos - küszködés és a sodródás kettõssége határozza meg. Svejk volt az elsõ, majd a Díszelõadással - korábbi beszélgetésünk másik fõ témájával - máig tartó sorozat vette kezdetét: Acdak a Krétakörben, Roch a Hóhérok havában, Guljacskin a Mandátumban, Ilja próféta, Peredy a Sárga liliomban, Podszekalnyikov Az öngyilkosban. Ugyanakkor klasszikus darabokban az utóbbi években inkább karakterszerepeket kaptál. Mi áll ennek a váltásnak a hátterében? Rendezõi felismerések? Színházi szükségszerûségek?
A rendezői felismeréseknek biztosan van szerepük abban, hogy ilyen sok jó szándékú, jópofa lúzert eljátszhattam (és ha a filmeket is hozzávesszük, a sor még hosszabb). Legalábbis annyiban, hogy a Díszelőadást lényegesen többen nézték meg a szakmából is, mint bármelyik előadásomat előtte Nyíregyházán. Volt, aki mondta is, hogy látott Hőgyesként, és emiatt jutottam eszébe legközelebb, amikor a szereposztáson gondolkodott. Való nekem ez a szerepkör; némileg predesztinál is rá a kinézetem, a képem, az alkatom, de ami talán fontosabb: az iróniára, az ironizálásra való alapvető hajlamom is. Most már, szerepek sora után ez olyan egyértelműnek tűnik, de annak idején, amikor Simon Balázs meghívott a Díszelőadásba, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy Hőgyest nekem kellene eljátszanom. Mondtam is, hogy van, akinek nálam sokkal jobban megy ez a fajta, groteszk humorral ábrázolt kisemberség, neki kellene a szerepet adni. Mi tagadás, boldog vagyok, hogy Simon Balázs nem hallgatott rám... Mindezzel együtt borzasztóan hálás vagyok bárkinek, aki valami szörnyeteget oszt rám, még ha elsőre nem is az jut eszébe erről a Gazsó Gyuri nevű kedves és vicces figuráról. Nyíregyházán Verebes István például, aki nagyon odafigyelt a színészekre, roppant tudatosan adagolta a szerepeket nekem is; így jutottam el a Kicsengetés Quartermaine-jétől a Csehovszerepeken át Shylockig, Tartuffe-ig vagy a Vén Európa Hotel Don Carlosáig, aki ritka szörnyű egy alak. Azután Szász Jánostól is kaptam különc szörnyetegeket: a Ványa bácsiban Szerebrjakovot, a Marat /Sade-ban Sade-ot, A Mester és Margaritában Korovjovot. Törekszem rá, hogy a továbbiakban is képes legyek nyitott maradni, és ne lehessen csak egyetlen szerepkörrel jellemezni. Bár nagyon jól érzem magam az összes szeretni való, mulatságos kisember bőrében, mégis elviselhetetlennek tartanám, ha - mondván: ez milyen jól áll nekem - kizárólag ilyen szerepeket kapnék. És igen, igazad van, mostanában hiányoznak színek, műfajok, amelyek korábban megvoltak. Éppen a múltkoriban gondolkodtam el ezen magam is. Pedig nem panaszkodhatom, a Nemzeti Színház igazán nagyon rendesen ellát szerepekkel.
|
A szörnyeteg szerepekben a kihívás a legfontosabb: mást játszani, mint amilyennek magadat ismered?
Szükségem van arra is, persze, hogy a legkülönbözőbb szerepekben kipróbálhassam magam, hiszen egy új, izgalmas feladat sok mindent mozgósítani tud, amit az ember a színészetéből addig nem használt. De igazából nem ez a legfontosabb, hiszen itt lehet szó pusztán a technikáról is, ami önmagában sem színészként, sem nézőként egyáltalán nem érdekel. Csak az érdekel, ha valami személyessé tud válni, ha valaki a játéktechnikája segítségével a személyiségét mutatja meg. A viviszekció a lényeg, ami színjátszás címén a színpadon folyik: minél többet tudjak elárulni magamról, a démonaimról, a bennem szunnyadó szörnyekről. Egyszerűen élvezetet okoz a legsötétebb érzéseimet, gondolataimat is megmutatni - azután mekkora megkönnyebbülés, hogy a végén azt mondhatom: hiszen ez játék volt, és nem is én vagyok a gonosz, hanem Shylock vagy Korovjov.
A múltkoriban azt mondtad: ha valaki végignézi a szerepeidet, mindent megtudhat rólad. Korábban ugyanakkor arról beszélgettünk, hogy teljesen sosem adod ki magad. Ezek szerint azóta többet megmutatsz magadból?
Talán valamivel többet, igen. De azért az előbbi idézetet így kellene módosítani: "majdnem mindent megtudhat rólam". Egyrészt a titoktalan színész szerintem érdektelen. Másrészt van olyan is, hogy adós maradok valamivel a színpadon, az önfeltárulkozásban nem vagyok képes eljutni a kívánatos pontig. Így jártam például a Marat/Sade gyulai előadásában, ahol egyetlen utolsó lépést még meg kellett volna tennem, ha merem. Pontosabban az egyik előadáson - a harmadikon vagy a negyediken - meg tudtam tenni, de a többin nem voltam elég bátor hozzá. Azon az egy estén valósággal elszállt az előadás; ránk, szereplőkre is kifejezetten katartikusan hatott. Rejtély, mi történt aznap este; a rendező, Szász János is teljesen meg volt lepve.
Bár én nem ezt az előadást, hanem a bemutatót láttam, semmiféle megtorpanást nem éreztem: de Sade-od kegyetlen volt másokhoz - fölényes és kíméletlen -, de nem kevésbé saját magához: önsanyargató feltárulkozása az alakításod egyik kulcsjelenete. Mi volt ez a bizonyos utolsó lépés, amit ekkor mégsem, csak azon az egyetlen előadáson tudtál megtenni?
Szavakkal ezt nem lehet pontosan megfogalmazni. Valami olyan személyeset sikerült az alakításhoz spontán módon hozzátennem - fogalmam sincs, mitől jött ez össze akkor -, amit tudatosan képtelen voltam beleépíteni. Ma már valószínűleg nem okozna gondot, hogy átszakítsam ezt a gátat... Az a baj, hogy beszélni még mindig nem tudok bizonyos személyes dolgaimról, miközben a színpadon már nincsenek gátlásaim, hogy ugyanezeket megmutassam.
|
Persze! Az őszinteségről egyébként a legjobbat Jack Nicholson mondta, amikor megkérdezték tőle, mi a titka a művészetének, hogy mindent el tud játszani, és mindenben ilyen zseniális. Azt válaszolta: az egésznek a titka az őszinteség. Ezt kell tudni eljátszani...
De míg az előbb a színpadi bátorságommal kezdtem dicsekedni, hadd valljam be gyorsan azt is: van, amiben sokkal gyávább lettem: ahogy telnek az évek, egyre görcsösebb izgalom van bennem színpadra lépés előtt...
...ami a belépésed pillanatára - a színpadon látva téged ez nyilvánvalónak tűnik - már fel is oldódik.
Igen, csak addig tart, amíg van időm agyalni. Amikor fönt vagyok a színpadon, és csinálom, amit kell, akkor már jól érzem magam. Régebben szerettem jó korán bejönni a színházba, körbesétálni, beleszagolni a levegőbe, időben elkészülni mindennel... Mostanában nem szeretek időben elkészülni. Amikor felveszem a jelmezemet, legszívesebben már rohannék is be a színpadra, hogy egyáltalán ne legyen időm izgulni.
Erősebbek a gátlásaid egy új közegben, mint a mindenkori saját színházadban? Például amikor Ascher Tamás meghívott a Hóhérok hava főszerepére a Katonába.
Minden egyes színpadra lépés előtt igen feszült vagyok, ha nagyobb szerepet játszom; ebben nincs különbség az egyes helyszínek és előadások között. Viszont a Katonában már a próbák kezdete előtt is teljesen be voltam rezelve: az ország valószínűleg legjobb társulata; te jó ég, mi lesz ebből? Bár bíztam Ascherben - aki elég sok előadásban látott már, tehát nyilván fel tudta mérni, való-e nekem Roch szerepe -, magam akkor még bizonytalankodtam, vajon tényleg alkalmas vagyok- e a feladatra. És aztán küszködtem is vele rendesen. Igaz, mindannyian sokat tapogatóztunk a felkészülés során. Tamás is jó darabig keresgélte a szokatlan darabnak megfelelő stílust, ami érthető is, hiszen ez a szöveg egészen más színpadi formát követelt, mint aminek Ascher a nagymestere. De megtetszett neki a darab, és nyilván magát is próbára akarta tenni. Eleinte bizonyos filmekben vélte föllelni a megfelelő világot, Fassbinder Zöldségkereskedőjében, azután egy Napóleonról szóló, manierista stílusú francia filmben. Meg is néztük ezeket, de végül természetesen meg kellett találnunk a saját stílusunkat, a mozaiktechnikával, az aprólékosan kidolgozott mozgásrendszerrel. A bemutatón még érezhető volt a bizonytalanság; körülbelül a nyolcadik előadástól kezdett oldottabbá válni a játék, annak hatására, hogy a közönség nagyon szerette.
Én egyébként minden küszködés ellenére végig nagyon boldog voltam attól, ahogy a társulat fogadott. Pedig lehetett volna másképp is: új Ascher-bemutató, mindenki azt várja, vajon benne lehet-e. És akkor Ascher a darab egyetlen főszerepére meghív egy nyíregyházi fazont! De ahelyett, hogy kiutáltak volna, segítettek, szerettek, és hihetetlen nagy alázattal játszották a legkisebb szerepeket is. Nagyon nagy részük volt benne, hogy fel tudtam oldódni, és sikerem lett az előadásban.
Ezek után nem került szóba, hogy tartozhatnál akár ehhez a társulathoz is?
Hogy nem esett-e szó szerződésről? Nem. De őszintén mondom, meg sem fordult a fejemben, hogy így is alakulhatnának a dolgok. Meghívtak egy szerepre, amit nagy megtiszteltetésnek éreztem - de akkor még nekem sem jutott volna eszembe, hogy eljöjjek Nyíregyházáról.
Azután másfél év múlva a Bárkához szerződtél, ahol már évek óta vendégeskedtél két előadásban is.
A Bárka folyamatosan hívott is, de eleinte nemet mondtam, mert még úgy éreztem, dolgom van Nyíregyházán. Persze ezt ne a kifejezés patetikus értelmében vedd; egyszerűen csak arról volt szó, hogy sorban olyan szerepeket kaptam, amelyeket igazán kár lett volna nem eljátszani. És jöttek a vendégrendezők: Mohácsi János, Szász János, Máté Gábor, aztán az utolsó évben még Horváth Csabával és Ladányi Andreával egy számomra egészen új színpadi kifejezésmódban is kipróbálhattam magam - nagy hiba lett volna kihagyni ezeket a lehetőségeket. Amikor viszont megéreztem: ez nagyjából ennyi volt, kezd kifulladni a lendület, sok újdonságra már sem magamtól, sem az előadásoktól nem számíthatok, úgy döntöttem: eljövök. Egy idő után az ember túlzottan kiismeri a kollégái összes színpadi reakcióját, ők is az enyémeket, és már kevés újat tudunk nyújtani egymásnak. Ez Nyíregyházán később következett be, mint más társulatokban szokott - itt is maradtam a legtovább: hét évig -, mert partnerek voltunk abban, hogy frissen tartsuk az érdeklődést egymást iránt. Kifejezetten törekedtünk rá, hogy a színpadon mindig meglepjük egymást valamivel - de nyilván ez is csak egy ideig tarthat. Amikor már harmadik éve hívtak a Bárkához, úgy éreztem, nincs többé miért nemet mondanom.
A Bárkában viszont csak két évig voltál szerződésben - ennyivel hamarabb úgy érezted, hogy "beállt" a társulat?
Nem, itt ennél határozottabb oka volt a mehetnékemnek: konfliktusaim támadtak a színház vezetésével. Szakmai és morális kifogásaim voltak. Úgyhogy amikor megkeresett Jordán Tamás, és elmondta, hogy a Nemzeti Színház következő évadra meghívott vendégrendezői közül ketten is felírtak a listájukra - Mohácsi János és Bodó Viktor -, és megkérdezte, hogy ennek alapján volna-e kedvem odaszerződni, nagyon rövid gondolkodási idő után igent mondtam. Más kérdés, hogy a Bodó Viktorral való együttműködés - úgy volt, hogy a színházhoz tartozó egyik kihasználatlan épületben majd önálló műhelymunkára kap lehetőséget - mégsem jött létre, amit azóta is végtelenül sajnálok.
Az első nemzeti színházi évadodban végül is egy szerepet kaptál: a Babarczy László rendezte Czillei és a Hunyadiakban. Nem éreztem úgy, hogy Szilágyi Mihály alakja feltétlenül utánad kiáltana.
Miután meghiúsult a Bodó Viktorral tervezett előadás, kellett keresni nekem egy másik munkát a Mohácsi-rendezés, a Sárga liliom mellé (amelynek a bemutatója azután a következő szeptemberre csúszott át). Világos volt, hogy nem ez az a szerep, amellyel új társulatában az ember be szeretne mutatkozni, de azért megpróbáltam valahogy megbirkózni vele. Babarczy méltányolta az igyekezetemet, és amit tudott, segített, de a szerepet ennek ellenére nem tudtam jól eljátszani. Bár Sinkó Laci szerintem nagyszerű volt benne - az előadás nem tudta kifutni magát, és türelemmel viselt szenvedés után rövidesen ki is múlt.
A következő bemutatód, a Sárga liliom viszont a Nemzeti eddigi repertoárjának szerintem egyik, ha nem a legizgalmasabb vállalkozása. A megvalósult előadás: igazi örömszínház. De vajon könnyen elfogadta a társulat Mohácsi János - neked régi rendeződ - munkamódszerét, amely más rendezőkétől eltérő feladatok elé állítja a színészeket?
Azt lehet mondani, hogy nagyon könynyen. Igaz, hogy többen, akik most dolgoztak először a Mohával, eleinte - érthető módon - kicsit feszélyezettebben érezték magukat, de ez mindenkinél nagyon hamar elmúlt. A Sárga liliom volt az a ritka előadás, amelyet mindenki szeretett, aki csak benne volt, és amelynek csapatmunkája nagyon jót tett a társulatnak. Új élmény volt mindannyiunk számára, hogy az előadásnak valóságos kis rajongótábora alakult ki; a színház honlapjának Fórumán többen arról számoltak be, hogy már tizenötször vagy hússzor látták. Belőlük váltak a legérzékenyebb nézők: ha az adott előadáson valamit máshogy csináltunk, új poént, más megoldást próbáltunk ki, azonnal észrevették. Másfelől viszont az előadás sajnos nem találta meg a szélesebb nézőrétegét; talán jó lett volna valahogy nyomulósabban reklámozni... Így aztán két hónappal ezelőtt le is került a műsorról. Fantasztikus darabtemetése volt! Vagy húsz perccel hosszabb lett az előadás; mindannyian igyekeztünk még jobban feldobni az estét, megtréfálni a többieket, meg Mohácsi is adott újabb ötleteket - nézők és színészek sokszor együtt röhögtek önfeledten.
Neked annak idején szintén rögtön jól ment a Mohácsival való együttműködés?
Rögtön! Kifejezetten egymásra találtunk. A humorom nagyon közel áll ahhoz a fajta humorhoz, amelyet a Mohácsi-előadások képviselnek. Szinte lételemem a szavak, mondatok facsargatása, és iszonyú nagy örömet okozott, hogy a Mohánál direkt ezt kell csinálni a színpadon. Az első találkozásunk egyébként egy beugrás volt, az Itt a vége, pedig milyen unalmas napnak indult című előadásban vettem át egy szerepet, ami kicsit nehéz helyzet volt, hiszen egy Mohácsi-előadásnak pont az a lényege, hogy hat hétig - amiből aztán tizenkettő lesz a bemutatóig - az ember személyre szabottan, szájra szabottan, saját ötleteinek felhasználásával próbál. Egy ilyen ruhába nem könnyű később belebújni, de azért valahogy csak magamra húztam. És a következő előadásba, a Krétakörbe már saját jogon kerültem bele. Nahát az a próbafolyamat maga volt a mámor!
|
Az a legjobb a Mohácsiban, hogy nála a próbák látszólag folyamatos ökörködésből állnak, de a színészek közben tudatában vannak saját felelősségüknek, Mohácsi pedig már előre pontosan tudja, hogy hová szeretne velünk eljutni. Az ember a keze alatt biztonságban érezheti magát. "A darab végét majd ki kell még találni" - mondta, amikor már egészen pontosan tudta a gonosz, hogy majd bejön egy helikopter, az egész társaságot beteszik egy konténerbe, és áttelepítik Szibériába. A Krétakör volt az eddigi kedvenc Mohácsi-rendezésem - a Mandátum a másik, és valószínűleg az előbb emlegetett Sárga liliom a harmadik -; akármilyen hosszúak voltak is, sajnáltam, hogy végük van. Sok más Mohácsi-előadásban viszont váltakoztak a fantasztikusan intenzív és a tempótlan részletek, a fergeteges és a gyengébb poénok. Amikor összeáll az előadás, belülről nézve nem érződik, hogy olykor elkelne a nagyobb dramaturgi, rendezői szigor?
Mohácsi jószívű ember. Sajnálná kihagyni valakinek a mondatait, aki keményen megdolgozott értük. Csak azt húzza ki, amit nagyon muszáj. Az első összpróba általában hat, hat és fél óra. Ezt optimális esetben vérrel-verítékkel sikerül négy és félre lefaragni a bemutatóra. A bemutatón persze kiderül, hogy ez még mindig sok: húzni kell belőle. Elkezdjük próbálni a húzásokat, minek folyományaként az előadás még tíz perccel hosszabb lesz. És ez így megy tovább.
De az is biztos, hogy belülről mást lát az ember, és máshogy. Amit mi annyira élvezünk, azzal kapcsolatban esetleg eszünkbe sem jut, hogy másnak üresjárat is lehet ugyanez. A Bárkában bemutatott Vészmadárról például szinte mindenki azt mondta, milyen gyönge dolog; szerintem meg igenis nagyon jó kis előadás volt. Imádtam a lehetetlen helyzeteit, a verbális blődségeit. Tipikusan mohácsis volt ez is: végigröhögted, de aztán mégiscsak a szétnyilazott szobor képét vitted haza, meg a közállapotok abszurditásának rémségeit.
A másik visszatérő rendeződ a Nemzetiben: Szász János. Tőle kaptad Korovjov szerepét A Mester és Margaritában, amellyel egy igényes, de nem problémátlan előadás leghangsúlyosabb, legkidolgozottabb rétegébe kerültél.
Vele is azért szeretek dolgozni, mert ő is eléggé szabad kezet ad az embernek. Borzasztóan kíváncsi a színészei véleményére, és nyitott a megoldási javaslatainkra. Ez egészen odáig mehet, hogy ő maga esetleg nem mond semmit, csak figyeli, ki mit akar az egyéniségéből megmutatni az adott jelenetben. Mindig mindent alaposan megbeszélünk. Vannak színészek, akiket zavar ez a fajta lazaság, mert ők inkább olyan rendezőkkel szeretnek dolgozni, akik aprólékosan megmondják előre, mit kell csinálni. A Mester és Margaritában ezek az ellentétek még inkább előjöttek, hiszen a szövegkönyv a regény adaptációjaként született, s így a helyzetek nyitottabbak voltak, több kreativitást igényeltek, mint egy hagyományos drámaszöveg esetében. De mindehhez az is hozzátartozik, hogy alapvetően Szász is tudja, hová szeretne eljutni, mire szeretné kifuttatni az előadást. És mindig nagyon inspiráló a közeg, amelyben dolgozik: igen jól választja meg a munkatársait; igazi alkotó légkörben folyik körülötte a munka.
Korovjov figuráját egyébként sokáig nem sikerült kitalálnunk, hiszen a legkevésbé sem egyértelmű karakterű szereplője a regénynek. Sokféle mozaikkocka készen állt már, amikor a próbafolyamat vége felé abban állapodtunk meg, hogy legyen nagyon sokszínű, kiszámíthatatlan; egyszer vicces, máskor nagyon kemény, egyszer viselkedjen úgy, mint egy úri inas, máskor meg, mint egy szakadt punk.
Egyébként könnyen belebújtál Benedek Mari heavy metálos szerelésébe?
Jaj, nagyon! Amint fölvettem a jelmezt, a korábban kipróbált mozdulatokból rögtön összeállt a figura mozgásvilága is. Imádtam a jelmezemben rosszalkodni, és most már nagyon meg tudom érteni azokat, akik ilyen cuccokban járnak. Sőt, azóta én is vettem egy bőrdzsekit, ami ha nem is pont olyan, mint amilyent a színpadon viselek, de azért elég korovjovosan vad.
Máskor is volt már, hogy a jelmez ilyen sokat segített?
Igen, legutóbb például Szakács Györgyi Kalmár-jelmeze a Csongor és Tündében. Valló Péter elképzelése annyi volt, hogy a három vándor legyen három bohóc. Ezen belül ránk bízta, hogy találjuk ki az egyéniségüket. Sok mindent végigpróbáltam; voltam realisztikusabb, hülyéskedőbb, próbáltam mozgásba áttenni a figurát. Amíg próbaruhában voltunk, és még nem volt bohóccipőm sem, elégedetlen voltam az ötleteimmel. Utcai szerelésben nem lehet rendesen bohóckodni! Amikor viszont meglett a jelmez, egyből rátaláltam a megfelelő mozgásokra, a bohóc karakterére.
Ha már a mozdulatokkal való jellemzésnél tartunk, beszéljünk egy kicsit arról is, hogy mozgásszínházi munkáidban, a Néróban és a Passióban milyen módon váltottad át a prózát mozdulatokra.
Amikor a Kosztolányi-regényt elolvastam, természetesen fogalmam sem volt, hogyan lesz ebből mozgásszínházi előadás. A Néró szép, szörnyű dolgokról szól, amelyek nagyon is közel állnak hozzám. A végtelenül magányos ember, aki az egyedülléttel, a se vele, se nélküle érzéssel küzd; aki a világegyetemet akarja, de nem sikerül megkapnia, aki gyötri magát, és belepusztul... Az előadásban szerettem volna megmutatni a saját bizonyos fajta magányélményemet, de ehhez még meg kellett tanulnom a számomra újfajta színpadi nyelv eszközeit. Rábíztam magam Horváth Csabára, és nem győzök hálás lenni neki - nemkülönben partneremnek, Ladányi Andreának -, hogy annyi türelemmel és szeretettel foglalkoztak velem. A munka azzal kezdődött, hogy Csaba gyakorlatokat tervezett, mozgásokat talált ki, a mozdulatsorokból etűdöket állított össze. Ha látta, hogy valamivel nagyon gyötrődöm, egy ideig hagyta, hadd erőlködjek, de ha látta, hogy ezek után sem megy, kihagyta, és újat talált ki helyette. Eleinte csak kettesben dolgoztunk, és amikor már jutottunk valamire, összenézett minket az Andreával, hogy bírjuk-e egymást. Kiderült, hogy nagyon, úgyhogy hármasban folytattuk az etűdöket, amiket azután bemutató közeledtével sorrendbe raktunk, történetté formáltuk őket, pótoltuk a hiányzó láncszemeket.
A felkészülés jellege a Passióban is hasonló volt, bár itt nem kész irodalmi alapanyagból indultunk ki. Először úgy volt, hogy Horváth Csaba koreografálja és Sopsits Árpád rendezi az előadást, de végül úgy alakult, hogy Csaba vette át az irányítást, felhasználva a Sopsits által írt szövegeket. Viszonylag kevés próza és sok mozgás került az előadásba. Csabát nagyon inspirálta Antal Csaba fantasztikus tere: a körülbelül 20 x 4 méteres elnyújtott téglalapon szinte síkban kellett komponálnia, mintha freskót tervezne.
Visszatérve a mához, nem szeretném megkerülni a kérdést, még ha esetleg nem túl kellemes is: hogyan viseled, hogy a Nemzeti repertoárjának néhány olyan előadásában is játszol, amelyek a színház kevésbé sikerült vállalkozásai közé tartoznak? Elsősorban az Öngyilkosra gondolok, amelyben te vagy az abszolút főszereplő, ráadásul a szerepet mintha kifejezetten rád írta volna a szerző (Erdman a Mandátummal korábban nagyon bejött neked) - a végeredmény mégsem több, mint korrekt alakítás egy tempótlan, meglehetősen sótlan előadásban. Mi nem sikerült igazán?
Erről nagyon nehéz beszélnem. Borzalmas érzés, amikor az ember benne van egy darabban, amelyikről pontosan érzi, hogy nem jó! Ráadásul nemcsak hogy benne van, hanem főszereplőként rettentő nagy a felelőssége abban, milyen a végeredmény. Jordán Tamás kifejezetten nekem választotta ezt a darabot. Az olvasópróbán egyszerűen imádtuk a szöveget, mindenki dőlt a röhögéstől. Azt hiszem, elég jól is kezdtem el próbálni, aztán úgy éreztem, hogy egyre jobban kiüresedik a dolog. De erről nem is szeretnék többet mondani...
Másképpen ugyan, de igencsak problematikus előadás számomra a Csongor és Tünde és a Lear király is, amelyekben mellékszerepeket játszol. Kisebb szerepben kevésbé visel meg, ha az előadás színvonala alatta marad a várakozásoknak?
Nem jól sikerült előadásban benne lenni mindenképp lehangoló. Gondold meg, hat hétig keményen dolgozunk, és mindenki úgy áll neki, hogy most aztán csinálunk valami nagyon jót. Nincs az a kicsi szerep, amelyikkel kapcsolatban - ha az előadás nem sikerül - egy vállrándítással el tudnám intézni magamban a dolgot. De a két előadás, amit említesz, szerintem más-más minőséget képvisel. A Csongor és Tünde figyelemre méltó munka, sok ötlet van benne. Valló Péternek, mint mindig, most is nagyon határozott elképzelései voltak a darabbal kapcsolatban - még ha az elkészült előadás alapján ezek nem tűnnek is olyan átütőnek, mint amilyennek a próbákon találtuk őket. Péter próbáiban egyébként éppen az a legélvezetesebb, mennyire pontosan elemez, és milyen kitartóan ragaszkodik az elképzeléseihez, miközben azért - ennek keretei között - a színészeknek is ad szabadságot. Nagyon figyel a színészeire, minden szándékukat azonnal észreveszi, és ezekből kiindulva kiváló instrukciókat ad. Emellett nagyszerű a humora, erős az öniróniája.
A Lear királyban az okozta számomra a fő nehézséget, hogy a rendező, Bocsárdi László az alakítások legkisebb részletéig mindent nagyon pontosan és szigorúan meghatározott előre. Sok színész nagyon jól tud dolgozni annak alapján, hogy a rendezőtől megkapja a precíz instrukciókat, amelyeket neki csak végre kell hajtania annak érdekében, hogy az összképben betölthesse a neki előre kijelölt helyet. A román színházban több rendezőre jellemző ez a fajta szigor; Cătălina Buzoianu is hasonló módszerekkel dolgozott velünk a Bárka Színházban a Hat szerep keres egy szerzőtben és a Három nővérben. A Leart Bocsárdi vezetésével párhuzamosan kezdtük próbálni a sepsiszentgyörgyi társulattal; látszott, hogy nekik ez a fajta rendező- színész együttműködés sokkal jobban megy, mint nekünk. Az elején még "roszszalkodni" is megpróbáltunk, egy kicsit feszegetve a határainkat. Tisztelek, becsülök minden felkészült és precíz rendezőt, de nem tudok mit tenni: ez a módszer nagyon nem megy nekem; kevés örömöt okoz, mert kevés felfedezni valót tartogat.
Ahogyan a rendezői módszerekről beszélsz, látszik, mennyire kényes kérdés számodra a rendező-színész viszonyban a szabadság és a kötöttség aránya. Amiket elmondasz, abból az derül ki, hogy ettől az aránytól függ, jól tudsz-e együttműködni egy-egy rendezővel. Ugyanakkor a pályádat végignézve feltűnik, milyen sokféle rendezővel dolgoztál együtt, köztük a fiatalabb generációkból is többekkel, Simon Balázstól Bagossy Lászlón és Czajlik Józsefen keresztül Keszég Lászlóig - ami meglehetős nyitottságra vall.
Igen, úgy érzem, általában eléggé rugalmas vagyok a rendezőkkel való kapcsolatomban. Fiatalokkal nagyon szeretek dolgozni, színházban és filmben is - gyakran hívnak például főiskolai vizsgafilmekbe játszani -, de többnyire jól kijövök a középgeneráció tagjaival is. Minden esetben kíváncsivá tesz, ki mit gondol egy-egy darabról, és miért éppen abból akar előadást csinálni. Szeretem, ha sokat beszélgetünk a darab helyzeteiről, a szerepekről, sőt, olyan is volt már, hogy enélkül nem is tudtam volna mit kezdeni a szöveggel. Amikor például annak idején Nyíregyházán megkaptuk a Botho Strauss-darabot, a Viszontlátás trilógiáját, csak nézegettünk egymásra: hát ez meg mi a fene? És akkor jött Máté Gábor, kiváló intellektuális felkészültséggel és nagyszerű pedagógiai érzékkel; fölolvasta a darabot, elkezdtünk beszélgetni róla - és máris megértettük a lényeget, és hamarosan már nemcsak értettük, hanem kifejezetten gyönyörűséget találtunk benne. Nagyon fontos, hogy a rendező egyrészt tudja felkelteni a szakmai érdeklődésemet az adott szerep iránt, másrészt viszont hitesse el velem, hogy képes leszek a feladatot jól megoldani.
Amikor az ember a pályája elején tart, magától értetődő könnyedséggel veszi az akadályokat. Véleménye van mindenről, az idősebb kollégákat jóformán leírja magában, és - ide nekem az oroszlánt is! - meg sem fordul a fejében, hogy ne ő legyen egy személyben Romeo, Hamlet és akár huszonkét évesen is Lear király. Most, hogy újra elolvastam a nyolc évvel ezelőtti beszélgetésünket, azt vettem észre, hogy még akkor, negyvenévesen sem volt semmi kétségem az alkalmasságom felől. Ahogy viszont az ember öregszik, egyre inkább szorongva gondol rá, hogy vajon megfelelő színvonalon sikerül-e eljátszania a következő szerepet. Irigykedve figyelem azokat a szerencsésebb lelki alkatú kollégáimat, akik könnyedén le tudják győzni az efféle kétségeiket. Ennek az elbizonytalanodásnak csak egy része fakad abból, hogy belegondolok: ha már egyszer elértem valamit a pályámon, nyilván elvárják, hogy legközelebb is magabiztosan hozzak egy bizonyos szintet. Másrészt állandóan fölmerül bennem az is: úr isten, hogy jövök én ahhoz, hogy felmenjek a színpadra, és ott a saját személyiségemmel hozakodjam elő? Egyáltalán: érdekes lehetek én a nézők számára? De aztán mindig jön a következő szerep, új felfedeznivalókkal, új tanulságokkal - és az adott feladathoz kapcsolódó új kérdésekkel, amelyek szerencsére nem hagynak sok időt arra, hogy túlzottan belemerüljek a kételyeimbe.
Az interjút készítette:
DÖMÖTÖR ADRIENNE
