Miskolci Nemzetközi Operafesztivál

Jean-Philippe Rameau barokk zeneszerzõ mûvei Magyarországon kevéssé ismertek. Ez sajnos egyaránt vonatkozik az elsõ, és a talán leginkább "klasszikus" Hippolytos és Aricia címû operájára, de a vegyes mûfajokra is, az operát tánccal és komikummal vegyítõ opéra-ballet, ballet bouffon és comédie lyrique-ra.

Az utóbbiakat, név szerint A gáláns indusokat, a Platée-t és A lovagokat inkább DVD felvételekről ismerik a zenei szakértők, a historikus előadásmód legkiválóbb zenészeinek előadásában és mérhetetlenül szellemes, kreatív, könnyed rendezésekben. A Hippolytos és Ariciát viszont főleg zenei tökélye alapján ismerik, hiszen tragédie lyrique (lírai tragédia, az opera seria francia megfelelője) és a Lully-féle francia operai hagyomány nyomdokain jár, annak bonyolult formai mintáit követi, ezért nehezebben állítható színpadra. Ezt az is bizonyítja, hogy a francia internetes források az idei Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon Artemis diadala címmel előadott rövidített változatát is számon tartják mint a Hippolytos és Aricia Nyugaton is viszonylag kevés színrevitelének egyikét.

Mester Viktória (Phaedra) | Fotó: Bócsi Krisztián

Nem teljesen új előadásról van szó: az Artemis diadala eredetileg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem magánének szakos hallgatóinak vizsgaelőadásaként készült, 2004-ben mutatták be a Szentendrei Teátrumban. Az opera rövidített változatban került színpadra, minek következtében a prológ és az öt félórás felvonás negyedórás- húszperces tartamúra csökkent, egyes mellékszereplőket kihagytak, illetve közülük többet bíztak egy énekesre, és mellőzték a dramaturgiai szempontból kevésbé fontos részeket. Zeneileg a partitúra egysége annyiban szenvedett csorbát, hogy a Rameau-ra jellemző tündöklő zenekari közjátékok, továbbá a monumentális kórusok hiányoztak. Mivel a Zeneművészeti Egyetem zenekarát most a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Intézet zenekara helyettesítette, ugyancsak Bartal László vezényletével, de technikailag elég hiányos előadásban, ez talán nem is volt akkora veszteség. A 2004-ben végzett évfolyam adottságai kétségkívül befolyásolták azt a tényt, hogy Hippolytos igényes tenorszerepét Bucsi Annamáriára bízta Kovalik Balázs rendező, Merkurét pedig, Oenonéval együtt, Fodor Gabriellára, de a női hangok dominanciája nem hatott kiegyensúlyozatlanul. Cser Krisztián az egyetlen, aki hiányzott a szentendrei szereposztásból, viszont méltón helyettesítette Bretz Gábort a három basszus istenszerepben (Jupiter, Pluto, Merkur), és tökéletesen beilleszkedett a Budapesti Tavaszi Fesztivál Mozartmaratonjából jól ismert játékos csapatmunkába. Kovalik Balázs ugyanis szinte ugyanazokkal a volt zeneakadémiai tanítványaival valósította meg a Rameauelőadást, akik nagy sikert arattak idén és tavaly a három Mozart-Da Ponte-operában a Jövő Háza Teátrum színpadán.

A miskolci előadás alapkoncepciójában nem különbözött a szentendreitől: nem mindennapi helyszínre csábította a kalandra vágyó nézőt, kimozdítva őt kényelmes operabefogadói pozíciójából, mozgásra, a színpadi történéssel való interakcióra késztetve. Az előadás hat része egy épület különböző pontjain játszódott (közülük az Artemis erdejébe helyezett prológ természetesen a szabadban), ennek következtében a közönség nem csupán helyet változtatott, hanem egy mitológiai vándorutat tett a szereplőkkel együtt. A recitativók magyar fordításban, az áriák franciául hangzottak el, ami a kettő folytonos egymásba torkollása miatt különös nyelvi keverékként hatott, ennek ellenére Phaedra tragédiájának e többé-kevésbé hű adaptációja (a második felvonásbeli pokoljelenet és a befejező happy end kivételével) elemi drámai erejének köszönhetően érthető volt a közönség számára. A vizsgaelőadás különböző fizikai megpróbáltatásokat követelt az énekesektől a színészi játékot tekintve. A legjobb példa erre az előadás erőteljes felütése: a kezdő kórust az épület falairól alpinista mód kötélen leereszkedve éneklik a szereplők. Később Pluto a közönség szeme elől rejtőzve, egy gödörben gubbaszt, majd megjelenésekor sellőfarkával a földön kúszva-mászva jut el medencéjéhez, Theseusra pedig vér ömlik, amíg a bosszúáriát énekli. Az énekeseknek leginkább a tériszonnyal kellett megbirkózniuk, és itt jutunk el ahhoz a mozzanathoz, ami lényegében megkülönbözteti a miskolci előadást az eredetitől: a miskolci egyetemi fűtőmű olyan színhely, amelynek tere nézetem szerint jelentősen fokozza az eredeti rendezői megoldások teatralitását. Így amikor a Phaedrát nagy fogékonysággal alakító Mester Viktória a Hippolytosszal való szembesülés hevében átlépi a lépcső korlátját, legalább tízméternyi magasságban találja magát védtelenül. Hasonlóképpen hatásos Theseus és Artemis váratlan megjelenése a fűtőmű éppen használt termének eldugott zugaiban. Ez a térkezelés a nézőt rendkívül érzékennyé teszi a térbeli viszonyokra, míg az énekest arra ösztönzi, hogy magabiztosan uralja a teret. Egy elhagyatott, hatalmas fűtőmű hangulata egyszerre fenséges és félelmetes, erre az alkotók bizonyára egy picit rá is játszottak, nehezen hihető, hogy az építkezéseken használatos védősisakokat kizárólag elővigyázatosságból ajánlották volna a nézőknek. Bár miután a Hippolytos és Phaedra halálát ábrázoló ötödik rész alatt (amelyet egy hatalmas emeleti csarnokban játszottak el) az ablakokon keresztül erősen befújt a szél és úgy látszott, kint vihar készülődik, egy pillanatra úgy tűnt, talán mégsem teljesen szükségtelen a védősisak viselete. A "biztonsági intézkedések" nyilván a hangulatteremtést is szolgálták, de Kovalik Balázs színházi poétikájának megfelelően egyben meg is akarták lepni a nézőt, a megszokottól eltérően láttatni az előadást. A prológ és az alvilágban játszódó második felvonás közben a rendezés ugyancsak igyekezett bevonni a nézőt, a kissé ironikus pasztorál közeg részesévé tenni, illetve megfélemlíteni afféle játékos pokoli hangulattal. Az előadás legattraktívabb aspektusának az egyetemi fűtőmű számtalan szcenikai lehetőségének hatásos kiaknázása mutatkozott. Az első felvonás (illetve a második rész) lépcsője ideálisnak bizonyult a színhely - Artemis temploma - szertartásos hangulatának érzékeltetésére, amihez hozzájárult Hippolytos és Aricia mértani szabályossággal kimért mozgása, ellentétet képezve Phaedra csapongásával. Az alvilágot egy hosszúkás, keskeny, sötét és sáros mellékhelyiség jelenítette meg. A sajátos pokoli hangulat benyomásához jelentősen hozzájárult a vibráló reflektorfény, és talán még inkább a zseblámpák használata, majd a feketébe öltözött statiszták mozgása, akik a zeneileg roppant érdekes és igényes párkák triója - ez esetben nem hibátlan - elhangzása közben sürgették a nézőket: "meneküljenek, mert meg fognak halni". A negyedik, legrövidebb rész, Hippolytos és Phaedra összetűzése egy újabb lépcsőfordulóban volt elhelyezve. A felfokozott teatralitás hatásait a rendezés leginkább az ötödik részre tartogatta, magába foglalva a negyedik felvonáson kívül Theseus bosszúesküjét a harmadik felvonásból és az igazsággal való szembesülését az ötödikből. A már említett, szinte futballpálya nagyságú csarnok csak hangsúlyozta az "apró" hősök, Hippolytos, Aricia, Phaedra és Theseus törékenységét, hogy mennyire kiszolgáltatottak a sorsnak, míg a világításnak köszönhetően alakjaik hatalmas árnyékokat vetettek a lekopott téglafalakra és a földpadlókra. Rameau mitológiában gyökerező operája megtalálta a közös nyelvet a teret alkotó "elemekkel", a földdel és a Neptunhoz tartozó vízzel, továbbá az említett szabad légáramlással és a Hippolytosszal végző tűzzel. Különösen itt, a drámai csúcsponton érezhetett együtt a közönség a szereplőkkel.

Racine-nal ellentétben, Pellegrin szövegkönyve a dráma alapkonfliktusát nem emberi, hanem isteni szférába helyezi. Ily módon Artemis és Ámor hatalma ellentétbe kerül egymással, ezen keresztül pedig két életforma, az érzelmi kiegyensúlyozottság és a szélsőséges szenvedélyesség. Ennek megfelelően az Artemis kultuszát követő címszereplők szerelmét Bucsi Annamária és Gál Gabriella kellőképpen elvont gesztusokkal festették meg, míg Phaedra és Theseus hús-vér emberi érzésekkel nyilvánultak meg - Mester Viktória tolmácsolásában sokkal meggyőzőbben, mint Rezsnyák Róbertében. Ahogyan az a barokk operában gyakran lenni szokott, az istenek amellett, hogy erősen szimbolikus jellegűek, játszadoznak is a halandókkal. A XVIII. századi francia operaszínházra (amelynek fő szerepe mégis az esztétikailag kifinomult szórakoztatás volt), de Rameau dramaturgiájára is jellemző, hogy az opera drámai eseményeit könynyed intermezzók választják el egymástól. A Hippolytos és Aricia esetében a negyedik felvonásban matróz dal- és táncsorozat, az ötödikben pedig egy a vadászat közhelyeiből merítő betét tölti be ezt a szerepet. Az Artemis diadalában a tömörítés végett ezeket kihagyták, de az ötödik részben, Hippolytos halála előtt Neptun bevonulása nem csak a matrózdal zenei hátterével volt aláfestve, kíséretében megjelentek Merkur, Ámor és maga Artemis is, gyümölccsel és pezsgővel kínálva a közönséget s a tengerek istenét egyaránt. A Kovalikra jellemző játékosság közepette Hippolytos halálát Neptun úgy idézte elő, hogy a főhőst és Ariciát elválasztó csatornába öntött pezsgőt meggyújtotta.

Fotó: Bócsi Krisztián

A befejező ötödik felvonásban Hippolytos mégis megmenekül a haláltól és a házasság révén szerelemben egyesül Ariciával. Tiszta, kitartó, megpróbáltatásokat felülmúló szerelem ez, ezért diadalmaskodik - ahogyan azt a miskolci előadás címe is sugallja - Artemis, és nem Ámor, bár a rendezés az előadás során fokozatosan lemondott a mitológiai világ kettősségéről és a végére szinte kiegyenlítette az istenek és az emberek szféráját. A hatodik részben Artemis erdejét már nem a szabadban, hanem abban az emeleti helyiségben láttuk viszont, ahol a negyedik rész is játszódott, méghozzá a lépcső előtt, egy cserepes növényekkel elkerített, "megszentelt" területen. Artemisnek az eredeti partitúrát záró terjedelmes dicsőítése helyett annak csak egy része, egy pásztorlány éteri áriája (Rossignols amoureux, a Szerelmes csalogányok) hangzott el befejezésül. Az emberi és a madárének közötti hasonlósággal játszó ária tökéletes jelképe az artemisi életérzésnek, s ily módon méltóbb befejezésnek bizonyult a szokványos dicshimnusznál Kovalik Balázs érzékeny rendezésében. A pasztorál ligetbe ugyanis Artemis, Hippolytos, és Aricia mellett az összes többi szereplő is felmászott a földszintről a lépcsőn (a térviszonyok következetesen szimbolikusak maradtak). Artemis egy palántákkal teli zsúrkocsival várta őket, Ámor pedig a "Rossignols amoureux"-t énekelve szétosztotta a szereplők között a palántákat. Az ária vége felé a közönség sorai közül váratlanul kilépett Wierdl Eszter szoprán, Kovaliknak ugyancsak volt növendéke és rendszeres munkatársa, és folytatva az áriát ott, ahol az Ámor szerepét kellő kacérsággal alakító Hajnóczy Júlia abbahagyta, kannával megöntözte a szereplők palántáit. Miután pedig kinyílt egy a fűtőműből a szabadba vezető ajtó, amelyen keresztül az énekesek egymást átölelve lassan távoztak az éjszakába, végképp elmosódott a határ színpad és élet között. Természetesen Voltaire Candidejának művelendő kertjéről szólt ez az erős rendezői utalás, az elemi konfliktusok csakis így, az artemisi és az ámori princípium megbékülésével zárulhattak le. Wierdl Eszter beugrásával Kovalik újabb metaforikus dimenziót nyitott az előadás értelmezésének a művészek és a közönség, a művészet és a befogadás közötti dialektikára utalva. Emellett növelte az előadás résztvevői közötti, továbbá az előadók és a közönség közötti közösségi érzést, a budapesti Mozart-maratonhoz hasonló elementáris élményt nyújtva a nézőknek.

CSURKOVICS IVÁN