A Magyar Dráma Napján, szeptember 21-én az Új Színház Stúdiójában idén is átadták a Szép Ernõ-jutalmakat. Hubay Miklós életmûdíjat kapott - õt Szakonyi Károly köszöntötte -, Parti Nagy Lajos pedig a színpadi beszéd megújításáért vehette át az elismerést - laudációt Pelsõczy Réka mondott.

Hubay Miklóst köszöntöm, a magyar drámaírók doyenjét, abból az alkalomból, hogy gazdag életműve előtt fejet hajtva a kuratórium a Szép Ernő drámaírói díjjal tüntette ki. Valóban gazdag és nagyszabású ez az életmű, amely a mostani években összegyűjtve, sorozatban jutott el - és ha jobb belátásra térnek a szponzorok -, jut majd el a továbbiakban is az olvasókhoz.

Olvasók helyett azt akartam mondani, hogy a publikumhoz, a közönséghez, lévén szó drámaíróról, akinek az igazi megnyilvánulási tere a színpad. De erről most az ünnepi pillanatban ne essék szó, a művek eddig immár négy kötetben ott állnak a könyvespolcokon, legalábbis remélem, hogy ott állnak, s még inkább remélem, hogy onnan a kezekbe is kerülnek. Ha van irodalmunkban par excellence drámaíró, hát Hubay Miklós az. 1942-ben mutatták be első drámáját a Nemzeti Színházban. A Hősök nélkül Somlay Artúrral a főszerepben aratott sikert, noha azonnal támadás is érte a fiatal szerzőt. A szatirikus hangvételű társadalomrajz egy nagy jövőjű politikusról szól, akinek családjában kínos titkolnivaló van, s ez akkor derül ki, amikor a rezsim faji törvényei kettétörhetik pályáját. Ő azonban lerázza magáról a vádat, és cinikusan meglovagolja a politikai helyzetet. Minthogy közismert alak volt a modell, ezért a jobboldali sajtó felzúdulása csaknem lehetetlenné tette a bemutatót. Így indult Hubay pályája, mutatva rendkívüli érzékenységét az élet kényes és fontos kérdései iránt.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Az életmű kötetei a drámák keletkezéstörténeteit is elénk tárják, így Hubay munkássága nagyszerűen áttekinthető. A Kívül magamon címűben az antik világ ihlette motívumok nyomán született drámák szerepelnek, görög mesterek örök érvényű gondolatai nyújtottak Hubaynak kézenfekvő példát a XX. század tragédiáinak ábrázolásához. A második Az én koromban címet viseli, és benne korunkat idézi hoszszabb- rövidebb művekben. Legtöbbjük akkor született, amikor a drámaírónak nem kis gondot okozott munkájának elfogadtatása, hiszen a kultúrpolitika fáradhatatlanul hegyezte fülét az áthallások felfedezésére. A Párkák, Avagy: Isten füle mindent lát történetét hiába helyezte dél-amerikai környezetbe, hogy ott mutassa meg, hogyan működik a belügyesek lehallgató rendszere a diktatúrában, az itteni mégis magára ismert, és a kezdeti előadások lassan elmaradtak. Ez is mutatja, írói antennáival mennyire fogta a kor társadalmára jellemző hullámhosszokat. A firenzei egyetemen jó néhányszor nyitott rá riadt arccal a pedellus: "Professore! Kifelé! Bombariadó!"... Ezek voltak azok az idők, amikor Olaszországban és persze másutt is elharapództak a terrorcselekmények. A vérbeli drámaíró azonnal színházba képzelt el hasonló riadalmat. Turnézó társulat kap figyelmeztetést, ha folytatni merik az előadást, felrobbantják a teátrumot. S ebbe komponálta színész barátja, Sinkovits Imre szerepálmát, a Lear királyt, mert miközben annak egy részletét adják, jön a hír, hogy alighanem bombát helyeztek el az épületben. Te Imre, itt valami ketyeg, mondja a darab címe. A hazai televízió elkészítette a művet, de színpadra már nem juthatott, még Sinkovits anyaszínházában, a Nemzetiben sem! A Zsenik iskolája, e bravúrosan szerkesztett, igazán újszerű, minden szokványostól eltérő egyfelvonásos sorsa sem volt könnyű, de Lengyelországban és Itáliában érdeklődésre talált a tévében és színpadon. Egyébként a Zsenik iskoláját az 1957- ben a hatalom által félreállított szerző, miként ő vallja, túlélési kísérletből írta, ahogy a cselekmény szerint a börtönbeli rab monológja is a túlélés esélyeit boncolgatja. A kötetben egy televíziós játék szövegét is olvashatjuk, a Harmodios...és meg kell dögleni egy túszul ejtett gazdag ifjú története, és ugyancsak az elvadult világ ábrázolása. A Kalóz rádiónovella, A bál után pedig Madách Tragédiájából az Eszkimó-szín tovább írása. Ádám távozása után mai forma emberpár marad a színen, vagyis az "eszkimók" az utolsó emberek, akiknek már csak emlék mindaz, ami volt, hiszen nemsokára a svábbogarak lepik el a sugártalan napkorong alatt a Földet.

Megrendítően szép az Elnémulás, a kis nemzetek nyelvéért érzett felelősség balladisztikusnak is mondható drámája. Egy nép addig él, amíg a nyelve él. Észak-Olaszországban, Trieszt-Velence-Udine háromszögében létezik egy kis népcsoport, nyelvüket, a friulit már csak kevesen beszélik. Sorsuk láttán a határon túli magyarság anyanyelvi tragédiájára érez rá az író. A népet elnyomók halálra ítélnek egy asszonyt, aki utolsóként őrzi nemzete nyelvét. A szálló alagsorába, ahol mint siralomházban, az elítélt a kivégzésre vár, lehallatszik a bálteremben mulatozó megszállók borgőzös lármája. Az asszonyt renegát katona őrzi, aki később beenged hozzá egy fiatal katolikus papot. A lelkészt megrendíti a fogoly sorsa, s minthogy megtudja, a kihaló nyelv utolsó ismerőjével találkozott, ő, aki egy régi misszionárius feljegyzéseiből ismeri az asszony népének szavait, a rövid éjszakán igyekszik még többet megismerni belőlük, hogy hírmondójuk maradhasson. Hubay Miklós a drámát a friuliak meghívására a helyszínen írta meg, első ízben ott is mutatták be. Aztán a budapesti Nemzetiben, a 85. születésnapján, három színész közreműködésével csupán felolvasva került közönség elé, más alkalommal pedig egy firenzei társulat az Olasz Intézetben adott elő belőle részleteket, csak később láthattuk a Nagyváradi Színház vendégjátékában, a budapesti Aranytíz Színházban.

A harmadik kötet címét Adytól kölcsönözte: Gím a fekete csalitban. "Bennünk egy szép ország rejtőzik, /Mint gím a fekete csalitban." Darabjaiban valóban egy ország rejtőzik tragédiáival, kudarcaival, fájdalmaival, de azért ott a jelző is, a szép, mert a drámaköltő mindig felcsillantja a csalitban rejtőző reményt. Az erkölcs győzelmét, amit szenvedélyesen hisz és remél. Műveiből áramlik ez a szenvedély, a hit és szeretet lángolása, drámáinak igazi magva, indítéka. Emberei - így mondom, emberei és nem alakjai, mert hiszen valamennyien eleven társaink az elmúlt, keserves XX. században, tehát mindazok, akikről történetei szólnak, a halállal, a pusztulással néznek farkasszemet, s ha a végzettel nem is mindig, de az amoralitással szemben győzedelmeskednek. Mert Hubay Miklós hirdeti, hogy létezik az igazságnak akkora ereje, amely felülkerekedik a vesztésen.

Hubay mindig emlegette, hogy hazánkban mindig is különös sorsa volt a magyar drámának, a drámaírónak. Ma, szeptember 21-én is emlékeztetne Madách Imrére és nemkülönben Katona Józsefre, akik keserűen láthatták, miként hányódnak darabjaik a korabeli színházi világban. Hubay is megtapasztalta ezt. Egyik darabja sem került zökkenőmentesen a közönség elé. Hol a próbák alatt érkezett a kultúrpolitikai tiltás, hol már eleve nem adtak engedélyt a bemutatásra. Vigasz lehetett mindig is a külföld érdeklődése, elsősorban az olaszországi teátrumok figyelme, az itáliai és franciaországi bemutatók sikere.

Egy szerelem három éjszakája - Dolmány Attila, Szabó Margaréta és Kishonti Ildikó (Budapesti Kamaraszínház
Drámái kitűnő alaphelyzetekre épülnek, nemkülönben kitűnő modellekkel. Az életműsorozat jegyzeteiben tanulságos megtudni a fogantatásuk pillanatait. A Római karnevál anekdotának is beillő sztorinak köszönhető. Egy lengyel miniszter látogatott Budapestre, aki mellesleg sematikus forradalmi darabok szerzője volt, s neheztelt a magyarokra, mert nem játszották a műveit. A protokoll tehát elrendelte, hogy rendezni kell egy álpróbát, amire meghívják a szerzőt, elhitetvén vele, hogy lesz premierje. Ez, meg egy, a háború után ártatlanul meghurcolt színésznő sorsa, aki csak jegyszedő lehetett, indította el Hubayban az embertelenségről, de egyben a nyomorúságban is feltámadó szolidaritásról szóló drámát. A diktatúra pontos látlelete született meg így, hiszen Hubay zseniálisan tudja ötvözni a legegyénibb sorsot a teljes társadalmi képpel.

Jegyzeteiben azt is megírja, hogyan született a musical-darabok előadására létrejött Petőfi Színház számára az Egy szerelem három éjszakája, ez a szívbe markoló háborús ballada, Vas István verseivel és Ránki György zenéjével 1961-ben. És ott van az a töredék is, a Napsugár a Hold utcában, ami az akkori musical témája lett volna Vas István első feleségéről, a korán elhunyt nagyszerű táncosnőről, Nagy Etelről.

Sorolhatnám a műveket: a hányatott sorsú Késdobálókat, a forradalom után megbicsaklott életekről szóló drámát, ami csak hat évvel a megírása után kapott szabad utat a cenzúrától, a Tüzet viszek, a Hová lett a rózsa lelke és más művek mellett az Ők tudják, mi a szerelem című örökzöld egyfelvonásost, a gazdag életmű darabjait.

Kész az ötödik kötet, de még nem kerülhet a boltokba, mert nincs kifizetve a nyomdaszámla. És kérdés, hogy a hatodikra, hetedikre telik-e.

Ez a különös megjegyzés talán nem ide illő, de kikívánkozik belőlem ebben az ünnepi pillanatban is. Hubay Miklós, aki nem csak a drámáival, tanulmányaival, de firenzei professzorságával is a magyar kultúrát immár sok évtizede hűséggel szolgálja és szolgálta, nemzeti kincsünket, szellemi vagyonunkat gyarapította.

Életművének megbecsülése tehát nemzeti feladat, éppen úgy, ahogy minden más nemzeti vagyon megőrzése. Szeretném, ha ezt tapasztalhatnám.

Ezen a napon, a Magyar Dráma Napján a Szép Ernő-életműdíj, melyet tisztelettel átnyújtunk, a megbecsülést jelenti, de ezt a megbecsülést, hogy igazán érvényes legyen, nem csak ünnepi alkalommal kell éreztetni.

Most azonban örvendjünk, hogy Hubay Miklós közöttünk van, és köszönthetjük!

Adjon Isten még sok erőt a fáradhatatlan munkálkodáshoz.

SZAKONYI KÁROLY

 

NKA csak logo egyszines

1