Sub Rosa produkció

"Planta Inquilina, azaz bevándorolt növény az, amely valamely vidéken eredetileg nem honos, hanem a történeti idõben, valami alkalom útján jutott oda, s magvának mesterséges vetése nélkül is ott marad, és tovább szaporodik."

Schermann Márta neve vonzott az eseményhez. Hetek múlva tudtam csak meg, micsoda hatalmas csapatmunka előzte meg azt a február végi estet, amire előzetes visszajelentkezés után lehetett bebocsátást nyerni. Schermann Márta a rendezője volt annak a záróprodukciónak, amely egy olasz-lengyel-magyar migrációs kutatássorozat Kísérlet az Újonnan Érkezők Integrációjára című projektjét koronázta meg, nem mindennapi módon.

A Diverzi Feszt során, február 22-én és 23-án egymást érték a szakértői találkozók, kiállítások kerekasztal-beszélgetések a Józsefváros különböző intézményeiben, csalogatva az érdeklődőket, hogy "Ha a világot látni akarod, gyere a Nyóckerbe!". Találtam adatot arról is, hogy egy novemberi előkészítőn több mint harminc intézmény és magánszemély egyeztette a terveket. Ettől még ez az est félre is sikerülhetett volna. De nem így történt. S hogy nem így történt, az nagy érdeme azoknak a fiatal, nemrég végzett vagy még most is iparművészetis hallgatóknak, színészeknek, zenészeknek, akik ezen összművészeti szertartást létrehozták.

Este hat. A Füvészkert bezár, s az eseményre érkezők bebocsáttatnak. Mindenki kap egy borsszemnyi fénycseppecskét, amit hajtókájára vagy akár hajába is tűzhet. Álldogálunk némán a télvégi homályban, mint titkos értekezletre gyűlő szentjánosbogarak. Valaki szól, hogy ha elindul a menet, szaporázzuk majd lépteinket, nehogy kihűljenek a növényházak. S ekkor előpattan a sötétből egy fekete bőrű férfiú, s áradó kedvességgel, a maga érthetetlen nyelvén biztatva bennünket, elindítja a vándorlást. Hol előttünk, hol mellettünk táncol, rekedtes hangjában ott az egész afrikai földrész szárazsága. Míg a keskeny utakon haladunk, hatalmas kockás vásáros szatyrokkal kínlódó fiatal nők csapata jön szembe velünk, elnézést kérve sodornak el bennünket. Ez az effekt mint összekötő sorminta többször visszatér az estben. Nem lehet nem észlelni, hogy velük együtt, megtervezetten vagyunk a térbe rajzolva mindannyian.

A zöld fényű melegházban trópusi hőség fogad. A lelógó növényzet rojtjai között belátni a borostyán villogásúra világított vízre, melyben kínai leány kuksol, énekel, s tenyeréből ütemesen csordítja a vizet egy eléje lógatott, arasznyi műkutyácskára, amely csipogva, kerregve forog előtte, mint annyi elképesztő műkütyü az ázsiai piacokon. Az egész kép csupa magány, vágyakozás és várakozás, távoli világok párás lehelete, csobogás és gluttyolás, a valaha volt otthon emléke, mindaz, ami ott van - itt nincs. Pontos és erős ütést visz be a kép a nézői szív alá. Nézzük, hallgatunk, s elindulunk a hűvösbe kifelé. A pára lecsapódik az arcunkon.

Találkozunk a vándorló nőcsapattal, és a zeneszót követve a sötét domboldal porló talaján gázolva valahogy mégis megtaláljuk azt, amit néznünk kell. Mellmagasságban, alighanem láthatatlan póznákra illesztve, tenyérnyi üvegkalickák lebegnek a sötétben. Néha nem is elég egyedül közel hajolni, néha az kell, hogy ketten-hárman használni kezdjük kis fényjelünket, s amikor az összegyűjtött sugarak elegendőnek bizonyulnak, feltárul a kis makettek titka. Iráni keresztény család otthona a Szigony utcában. Práter utca, arab bevándorlók lakószobája. Török családi otthon a Leonardo da Vinci utcában. Vagy hasonló címek. Kézműves munkák ezek, a magyar betlehemek egyszerűségével, gyöngyből, papírból, bársonyból, selyemből összeragasztgatva. Egy-egy összemaroknyi élet.

A következő stáció: a hosszú, keskeny virágház fikuszai és kaktuszai között gyönyörű fekete lány tartja magasra a magnóját, az egyiptomi ábrázolások koreográfiáját követve. Sárgás bőrű török fiú ismétli az igeragozást. Nyelvkönyvet lapozgatnak, telefonálnak, nyolcan-kilencen, szólóban, magányosan, fiatal hajtásokként bújva elő a levelek hónaljából.

A hivatal gépezetét jelzi talán egy körhintára hajazó kültéri instrumentum, melynek közepén malmozó fehér kéz ujjai látszanak, folytonosan dörzsölgetve-morzsolgatva a nehezen múló időt.

A pálmaházban szinte vaksötét fogad. Majd gyerekhangok hallatszanak. Fonetikai lecke tán? Az e-k, é-k, í-k sivításából egyszerre csak megszületik a sötét magyar "a". Mintha világosodna kissé a beltér. Olyan szorosan vagyunk, hogy a hőségben muszáj átölelnünk a magasba nyúló növények derekát. Valahol középütt, mintha templom centrumában lennének, a növényi kupola alatt gyerekcsapat verődött össze. Számomra nem láthatóak, itt-ott villan csak ki egy-egy fej, egy hegedű vagy más hangszer a levelek közül. S rájövök, nem is akarom én meglesni őket e bensőséges szertartás közepette. Nehezen megy a beszéd, könnyebben az ének, szépen a muzsikálás. S egyszer csak a zörejekből és neszekből megszületik az állampolgári fogadalom szövege, s fölszáll a magasba. Szíven rúg a pillanat. A végén már együtt hangzik fel a feloldást jelentő, Wittenbergát idéző régi diáknóta a magyarokról. Ez volt a csúcs, minden bizonnyal. Indulunk kifelé? Igen, de az út mentén egy szögletes kártyaasztalt bámulhatunk még meg. Mellette termetes tigris, nagyfejű medve, egy őzsuta és egy tarka tehénke. Kártyáznak. Hol nyernek, hol vesztenek, de ahelyett, hogy összevesznének, derűsen meg-megsimogatják egymást. A vonuló nézőcsapat zavartan és megkönnyebbülve föl-fölnevet. Fekete vezetőnk rekedt hangja továbblépésre terelget.

Közel a kijárat, de még egy utolsó kép megállít. Egy dombon fehér köpönyeges, kalapos alak magaslik, mint valami jégből formált, hidegen gőzölgő garabonciás. Közelebb lépve tetszik ki, hogy kétoldalt varrott, dossziényi zsebeiben mit is turkál lassú mozdulatokkal. Mint lepergett szőlőszemek, egymáson elcsúszó fénypontok látszanak át a fehér textílián. Többmaréknyi világló kis lámpácska ez nála. A miáltalunk is ismert, s most már velünk is összenőtt, minket jelképező fényekből válogat lassú mozdulatokkal ez a valaki. Egyenként magasra emeli, majd tétován elpottyantja valamerre. Aztán újat választ, emeli, elejti, s a porhanyó föld azt is befogadja. S lelkében kinek-kinek megjelenik saját Főkertésze a Füvészkert kijáratánál.

A megrendítő est műfaja nem ismeretlen. A külföldön évtizedek óta "environmental theatre" néven jelzett környezeti színház ritka módon igaz és nagyon tehetséges honi változatának egy szertartását láthattuk. A látvány alkotói voltak: Bodóczky Antal, Tasnádi József, Gyenei Péter, Góg Emese, Udvardy Boglárka, Tari Zsófia. Zene: Gryllus Sámuel. Technika: Till András. A Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány fesztiválján az ünnep rituáléja tökéletesen működött. Az érzelmekre ható, okos és mégis felszabadítóan elegáns esemény rendezője Schermann Márta volt.

GABNAI KATALIN

 

NKA csak logo egyszines

1