Budapest-Print

Azt tartja a közhiedelem, hogy minden mûvészetek közt a színészé a legmulandóbb. Alkotása addig tart, amíg a függöny legördül, szerencsés esetben néhány napig, néhány hétig emlékezünk rá. Latinovits Zoltán utóélete az eleven cáfolat erre a tévhitre. Mondhatnánk persze azt is, hogy az õ kivételes színészi-emberi életmûve annyira erõteljes volt, hogy túlélte a biológiai létezést. De a jelenség és Latinovits mindössze húszéves színészi létezésének története ennél bonyolultabb.

Molnár Gál Péter monográfiájának megírásakor, 1990-ben Latinovits tizennégy éve halott. A most megjelent, szövegében változatlan második kiadást egy híján három évtized választja el a balatonszemesi tragikus eseményektől. De a figyelmetlen olvasó, aki nem vizsgálja meg az impresszumot, aligha veszi észre, hogy tizenöt évvel ezelőtt írott könyvet tart a kezében. Minden mondata olyan, mintha ma írták volna. Friss és eleven, akárcsak a modell személye.

Latinovits természetesen nem úgy él a köztudatban, mint a korábbi évtizedek többi sztárja. Nem azért személyes ismerősünk ma is, mert a tévécsatornák jóvoltából hetenként láthatjuk filmszerepeiben vagy versmondóként. Emléke nem azonos az eljátszott szerepek sorával. A próféta, a vátesz, a mártír, a lázadó, a forradalmár, a száműzött, a kitagadott, "a század testének tulajdon alakja és lenyomata", vagyis a bennünk élő Latinovits 1976. június 4-én született, abban a pillanatban, amikor a másik, az önpusztító, az összeférhetetlen, az iszákos botrányhős, a deviáns közösségromboló, a kollégák fejcsóválását és felháborodását úton-útfélen kiprovokáló kellemetlen fráter, egy negyvenöt éves, súlyos beteg öregember a Keszthelyről Budapest, Déli pályaudvarra közlekedő 4209. sz. gyorsvonat elé vetette magát. A könyvnek annak ellenére, hogy szerzője kijelenti, miszerint "Latinovitsról szólván szigorúan kettéválasztandó az élete, a színészi működése és a halálát követő utóélete", egyik fő értéke, hogy mindkét Latinovits portréját megtaláljuk benne. Nem ellentmondásosságában, hanem ellenkezőleg, a színpadon és filmen meg az életben játszott-alkotott és szüntelenül újrateremtett két szerep szerves összefüggéseiben, együvé tartozásában. Kettős tükörben, amelyben egymás mellett kel életre a lázadó és a romboló, a vátesz és az önsorsrontó, korunk hőse és ellenhőse.

A kiadó ravasz módon egy olyan sorozat darabjaként jelentette meg Molnár Gál monográfiáját, amelyben jobbára kellemes, barátságos karriertörténeteket olvashatunk jelentős és kevésbé jelentős művészekről meg művészektől. A borítón és a gerincen nincs feltüntetve a szerző neve, ahogy több más esetben sem. De a bennfentes, a jól értesült, ha belelapoz, csámcsoghat, hiszen néhány hónappal ezelőtt maga a szerző is egy nagy port kavart hecckampány főszereplője volt. A még bennfentesebb és még jobban értesült azt is tudhatja, hogy a botrány éppen a Latinovits-rokonság szíves közreműködésével robbant ki. Joggal vár tehát a nyájas olvasó sikamlós, intimpistás tálalást egy másik botrányhősről. A közölt fényképek is talányosak, és aligha a szerző közreműködésével választódtak ki (az 1990-es első kiadásban nem voltak fotók): a képszerkesztő - egy kivétellel - csak a filmszerepekből válogat, eléggé szeszélyesen. Még a Tóték Őrnagyát, Latinovits egyik legjelentősebb szerepét is, melyet a könyv hosszan és alaposan elemez, a halványabb és Molnár Gál által elmarasztalt filmváltozat alapján idézi fel. Az egyetlen színházi szerep fotóját pedig alighanem valamiféle bugyuta slusszpoénnak szánta a kiadó a kötet végére: az ifjú, pályakezdő Latinovitsot Lenin szerepében láthatjuk egy feledhető Trenyov-drámában (A Néva partján, Miskolc, 1960). Szóval a vásárló több irányból is megnyugtatást kap: egy kedélyes, pikáns, botrányszagú pályaképpel találkozik, amit feltétlenül el kell olvasni.

Ám ha a szerző személye okán elmulasztott gyanút fogni, hamarosan rá kell jönnie, hogy kakukktojással van dolga. A sorozat eddigi darabjainak többségétől eltérően egy szenvedélyes, indulatos és hiteles szakkönyvet tart a kezében, amely nem csupán a kivételes színészzseni pályaképe, de Latinovits ürügyén az 1956 utáni magyar színház pontos és kíméletlen kórképe is.

Latinovits rendhagyó és minden szabályt felrúgó pályakezdése egybeesik Molnár Gál kritikusi indulásával. Ez a szerencsés véletlen azt eredményezi, hogy a könyv szerzője jórészt megtakaríthatja a színháztörténész filológiai kutatásait, elég felidéznie a lelkes ifjú színházrajongóként látottakat, és csak a foghíjakat kell kitöltenie az utólagos búvárkodás eredményeivel. Ha pedig nem bízik az emlékezetében, előveszi saját és mások korabeli beszámolóit. Gyakran komoly fenntartásokkal hivatkozik egykorú írásokra. Ám önmagával szemben semmivel sem elnézőbb, mint másokkal. Egy 1962-es kritikáját idézve "álszakértelemnek" nevezi a Latinovits beszédére vonatkozó észrevételeit. A Tóték Őrnagyáról írott színészportréját (1967) pedig "elégedetlen zavarodottsággal" olvassa újra, és "néhány mondat reménytelen stilizálásával" idézi saját kihűlt szavait, mert - mint huszonhárom év távolából konstatálja - "öntevékeny kritikusok legzagyvább hibáját követtem el; összetévesztettem a színdarabot az előadásával. (...) Úgy látszik, alaposan félreértettem a darabot." Mindezt azért, mert Latinovits Őrnagya nem született gonoszként jelenik meg a színpadon. Szerencsétlen féreg, emberi roncs, akit Tóték szelíd igyekezete segít a démoni magaslatokba. Csak később, a romániai vendégjáték során, amikor már nem Latinovits játssza a szerepet, amikor a másfajta szerepépítés áthelyezi a hangsúlyokat az előadásban, lesz világossá a kritikus számára a színész saját félelmeiből és rögeszméiből kikínlódott szerepalkotásának kivételes értéke és nyomasztó félelmetessége.

Önnön tévedésének kiigazításánál hajszálnyival sem kisebb bravúr, amikor egy olyan írást hív segítségül, amelynek minden mondata Latinovits színészetének teljes félreértéséből fakad. Az Élet és Irodalom egyik 1963-as számában megjelent Széljegyzetek egy színész játékstílusához című eszmefuttatás a "fonákján igazolja Latinovits színészetének újdonságát. Szándékával ellentétesen bizonyítja, mennyire összhangban áll ez a színészet a korral." A cikk szerzője azt a színészetet kéri számon, amely ellen Latinovits minden idegszálával harcol. A kellemes, csinos, rokonszenves fiatalembert, amikor ő érdes, dühös és kellemetlen. A klasszikus hőst keresi benne, pedig ő a hamis világ ellen tehetetlenül fröcskölő ellenhős. Az írás felidézése nem arra szolgál, hogy rég elfelejtett szerzőjén a kötet évtizedek múltán elverje a port, hanem egy jellemző fogadtatást tükröz. Azt a nézői és kritikusi magatartást, amely nem tud mit kezdeni az új hanggal, a régit sírja és követeli vissza. Az írásból pontosan megérthető, miben volt vadonatúj és forradalmian korszerű Latinovits színészete. Ilyen lehetett a "szürke" Pethes Imre a kulisszát hasogató patetikusokkal szemben a kilencszázas évek eleji Nemzeti Színházban, és ilyen volt a rekedten üvöltő rebellis, az orosz sors- és kortárs Viszockij a Tagankán.

Elkerülhetetlen, hogy az események felidézése során a hangvétel egyre szubjektívebbé váljék, hogy mind több és több személyes emlék villanjon fel a könyvben. Molnár Gál Péter szemtanú és krónikás, történetíró és egy időben közeli barát, partner egy nehéz és ellentmondásos kapcsolatban. A lehetőségekhez mérten írásaival és személyes jelenlétével maga is befolyásolja a színész sorsát. A kívülálló higgadtan elemző hangját fel kell hogy váltsa az önvizsgálat. És elkerülhetetlen az utolsó szereplésről, a Bozzi úrról írott ominózus kritika önmagán túlmutató szerepének nyílt tárgyalása is. Az olvasó a legfrissebb események ismeretében talán meglepődik, hogy a közelmúltban lezajlott, gyilkost kiáltó hecckampány csupán az évtizedekkel korábban gerjesztett indulatok felmelegítése volt; a könyv és az "öngyilkosságba kergető" kritika szerzője pedig - békésebb időben - maga idézte fel elsőként az 1976 februárjában lezajlott operettszínházi premier azóta jócskán megszépült emlékét és korabeli kritikájának metamorfózisait. A könyvnek mai olvasatban is ez a legkényesebb része, pedig szerzője 1976-ban és 1990-ben sem tett mást, mint ami a kritikus dolga: tárgyilagos véleményt formált egy alakításról.

Németh László papírszínháznak nevezte a könyvdrámát, saját be nem mutatott színpadi műveit. Molnár Gál Péter papírkosárszínháznak nevezi az 1957 és 1987 közötti magyar dráma- és színháztörténetet. "Megírandó volna színháztörténetünk fonákja, drámatörténetünk backhandje, az outsiderek históriája" - mondja, és nem sokat teketóriázik, hozzálát, hogy a tőle megszokott kitérőkkel lerakja a legújabb kori magyar színház krónikájának alapjait. Mihelyt lehetőség van arra, hogy őszintén beszéljünk a betiltásokról, csúsztatásokról, a hatalom kisded játékairól és félelmeiről, ő dühösen és szenvedélyesen elmondja, amit tudni lehet erről. A rendszerváltozás hajnalán előáll a betiltások hiteles krónikájával. Korábban aligha tehette volna, akkor az ő munkája is papírkosárba kerül.
M. G. P. papírkosárszínház-története az elszalasztott lehetőségek története. Latinovits pályája az el nem játszott szerepek története. Nem csupán abban az értelemben, hogy hány nagy szerep kerülte el pályája során. Ez más hozzá mérhető kvalitású színésszel is megesett már. Nem arról van szó, hogy nem játszotta el Hamletet, III. Richárdot, vagy Lear királyt. Hamlettel csak a szinkronstúdióban találkozhatott, Szmoktunovszkij magyar hangjaként Kozincev filmjében. Viszockij szerencsésebb volt, mert találkozott Ljubimovval. Latinovits életében nem akadt egy hasonlóan elszánt magyar rendező, aki benne látta volna megtestesülni a dán királyfi gyászruháját magára húzó XX. századi magyar értelmiségi tehetetlen dühét és őrületét. Richárd démoniságát Latinovits pokoljárásában csak a Mario és a varázsló Cipollájának "túlteljesített színpadi jelenléte" nyomdokain sejthetjük, ahogy elszalasztott Hamletjét a Ványa bácsiba - a "gazdálkodó Hamletbe" - rejtette. Leart pedig a mindennapi életben játszotta el, amikor utolsó éveiben hivalkodó Lear-maszkban, hosszú hajjal, ősz szakállal járta a várost és a Völgy utcát. (Mennyivel hívebb lett volna a könyv szelleméhez, ha a fotókon a semmitmondó filmszerepek helyett L. Z. változó arcait látjuk a Romeo-külsejű, pályakezdő szépfiútól a koravén, meggyötört arcú prófétáig! Húszéves színészi pályáján kétszer annyit élt és öregedett.)

De az igazán fájó hiányok a neki írt, de soha el nem játszott szerepek. És ez már átvezet a kor kultúrpolitika-történetébe. Azt tudjuk, hogy Latinovitsot kedvelte az irodalom, ahogy ő is kedvelte az irodalmat. Szívesen és tehetséggel írt. Ködszurkáló című könyvéről nem volt szabad bírálatot vagy ismertetőt írni, mert "elviseléséhez nem volt elég érett a társadalom, a színházi társadalom és az irányítás". Szívesen, szépen és szellemesen írtak róla költők, tudósok, humoristák és színháztörténészek. Azt azonban kevesen tudják ma már, hogy a legtöbb betiltott darab szerzője, Csurka István neki írta a Deficitet, Nádas Péter az első drámáját, a Protokollt, Örkény pedig a Pisti a vérzivatarbant. Hogyan alakult volna Latinovits sorsa és a magyar színház sorsa, ha ezek a drámák akkor kerülnek színpadra, amikor elkészültek? Ha Latinovits eljátssza 1969-ben a Pistit? Ha eljátssza a Sírkő és kakaó Öregasszonyát, özvegy Toronynét? Milyenné lett volna az 1956 utáni magyar színház, ha Ionesco, Beckett, Miller akkor kerül színpadra, amikor műveik megszülettek? Ha nem titokban, kéziratos fordításokban olvasva ájuldozunk Anouilh, Tennessee Williams, Ugo Betti műveitől? És milyenné lett volna a magyar dráma, ha íróikat nem alázzák meg úton-útfélen, ha nem íratják át újra meg újra a "problematikus" műveket, ha nem találják ki a cinikus és undorító "három T" fogalmát, amelyet a hatalmasok önelégült mosollyal bólogatva legalizáltak?

Molnár Gál egyértelmű választ ad; a jelenkori magyar színház elmaradottságáért az ’56 utáni kultúrpolitikát teszi felelőssé. "Hivatalból a megnyugtató színházat szorgalmazták. A lecsendesítő színházat. A másról beszélő színházat. Szabad utat csak a semmitmondás kapott. (...) Mint III. Richárd lekaszaboltjainak szellemalakjai a bosworth-i táborban ütközet előtt, úgy kísértenek színházművészetünk elesettjei vádló némasággal." Szenvedélyes szavai persze vitára ingerelnek. A tiltások, huzavonák, egy-egy hazai dráma, vagy a világ színpadain feltűnt új darab bemutatását gátló hivatali packázások hatalmas pusztításokat, helyrehozhatatlan károkat képesek okozni egy ország színházi életében. Ám aligha lehet minden baj és lemaradás kizárólagos magyarázata.

Hogyan lehetséges, hogy éppen a "legvidámabb barakk" színházai maradnak le jó három évtizedet, miközben Ceauşescu koromsötét Romániájában, a sokkal fojtogatóbb dogmák között levegő után kapkodó Csehszlovákiában, a másképpen megengedő, de mindig kérlelhetetlenül irányított Lengyelországban és mindenekelőtt a Szovjetunióban ugyanilyen tiltások és alig-tűrések között izgalmas, korszerű színházi élet zajlik? A könyvben is emlegetett példák közül miért bukik meg nálunk Miskolcon, majd Budapesten Kundera drámája, amely Prágában, Otomar Krejča rendezésében a hatvanas évek első felének kiemelkedő eseménye? Radzinszkij vacak darabja, amelynek főszerepét Latinovits botrányok közt visszaadta, miért bukik meg a Vígszínházban, ha Efrosz rendezésében, Moszkvában "telibe találta az emberek fájdalmát, igazságtalanság fölötti, eltitkolt indulatait"? És az érvelések arra sem adnak magyarázatot, hogy a tiltások ellenére miért tud mégis a hetvenes években létrejönni - kortárs magyar irodalom nélkül - a kaposvári és a szolnoki műhely. A kérdés bonyolult, gyökereit Molnár Gál is joggal keresi a távoli és kevésbé távoli múltban. Hiszen már Csokonainak is a huszadik század elejéig kellett várnia, hogy színpadra kerüljön. A cenzúra sem pártállami találmány, Vörösmartynak is meggyűlt a baja vele a Csongor és Tünde  kapcsán. Az avantgárd kezdeményezéseknek már a század első felében sem nagyon jut levegő; a Thália Társaságot megfojtják, Palasovszky Ödön háború előtti "színfalrázó kísérleteit" kiszorítja "a rendőri fogantatású esztétikai-politikai szűkkeblűség". Valamennyi ok történelmi elemzése nem feladata a két évtizednyi időszakot feldolgozó monográfiának. Sokkal fontosabb, amit tesz: megpiszkálja az ingerküszöbünket. Felháborít.

Kellemetlen, kegyetlen írás, mint M. G. P. írásainak legtöbbje. Eleveneket és holtakat boncol. Nem tesz különbséget a szívének kedvesek és az általa kevésbé becsült szereplők között. Remek portrévázlatokat, rendhagyó és jellegzetes karriertörténeteket olvashatunk. Meg pompás esszét Edmund Keanről, a XIX. század első harmadának legendás tragikus színészéről és duhaj botrányhőséről. Tárcát eltűnt szobrokról. És persze Latinovits legfontosabb szerepeinek szakszerű és pontos elemzését. A szerző ravasz módon elszórakoztat a részletekkel, és alig vesszük észre a fokozatosan, majd egyre merészebben végrehajtott viviszekciót. Megtörik a rendezői pálya, ha túl jól sikerül az indulás. Gyanús, ha valaki minden nehéz helyzetből kivágja magát. Ez a rendhagyó színháztörténet kivételes művészekről és esendő emberekről szól. Sötét idők kegyenceiről és áldozatairól. A korszak fő- és mellékszereplői - nagyon kevés kivétellel - besározódtak vagy tönkrementek. Kis és nagy gyávaságok, árulások árán, kerülőkkel jutottak be a kivételezett prostituáltak türelmi zónájába. Nem minden állítás nyer bizonyítást. De a szóbeszédet megerősíti a nyomtatott szó tekintélye. Így újra felmerülhet bennünk a kétely, hogy Horváth Árpádot talán elvtársai is hozzásegítették a mártírhalálhoz.

A könyv igazi forrásértékét azonban elsősorban a betiltások, az elhalasztott és elszalasztott bemutatók hiteles története adja az utókornak. Molnár Gál Péter megbízható tanú. Jól értesült. Mindenütt ott volt, ahol éppen történt valami. Mindent látott, mindent hallott. Pontosan tud mindenről. És nem csal az emlékezete. Aki nem bízik benne, az is kénytelen elhinni minden szavát. Ugyanis a következő évtizedek színháztörténésze hiába kutakodik a levéltárakban, egyetlen sort sem talál a tiltásokról. Ezt a tudományos munkát nem lehet adatolni. A hivatal gondosan ügyel, hogy cenzori tevékenységének ne maradjon nyoma. Mindent élőszóban közöl. Akkor sem nyíltan és egyértelműen, hanem talányosan és sokat sejtetően. Nehogy egyszer majd szó érhesse a ház elejét. Nehogy a demokrácia látszata csorbát szenvedjen.

Nem marad más bizonyíték, mint a szavahihető krónikás emlékezete.

BALOGH GÉZA

 

NKA csak logo egyszines

1