Számtalan sláger, megszámlálhatatlan sanzon sikeres elõadása, rádiós és televíziós fellépés fûzõdik nevéhez. Annak idején nem véletlenül mondták, írták kritikusai, hogy megszületett a magyar Edith Piaf. Bár példaképének tartotta, és jó néhány dalát énekelte magyarul, elhárította magától ezt a megtisztelõ jelzõt.

Lakner bácsi színházában tanult és ismerkedett a pódiummal. Az első énekes-filmszerepet az Édes mostoha című, 1935-ben készült magyar filmben kapta.

Fiatalságának örömétől megfosztotta a kor. A II. világháború rémségeit hamis papírokkal, bujkálással, félelemben, üldözötten, menekülésben élte.

1945 utáni új- és útkeresésben megismerkedik a kitűnő zeneszerző-zongorista Vécsey Ernővel (1910-1977). Ez a találkozás meghatározza életét, karrierjét, feleségül megy az ismert komponistához.

Az első sikerek a Pilvax, az Emke és a Kedves, vagyis az éjszakai bárok parányi, füstös, zsebkendőnyi pódiumain érték. Hangjának szépségére egyre többen felfigyeltek. Nemsokára megszülettek rádió- és lemezfelvételei: Álltam a hídon, Néha az kell, hogy dédelgess, Portugál szerenád, Álmaimban látlak én, Ilyen vagyok, ilyen...

Az éjszakai bárokból érkező dizőz 1957-ben a Nagymező utcai Irodalmi Színpadon (ma Radnóti Miklós Színház) önálló, rendkívülien igényes dalesttel jelentkezett. Műsorán a világirodalom legszebb megzenésített szerelmi versei, virágénekek, francia népdalok, sanzonok és saját versei arattak emlékezetes sikert. Somló István, kora ismert és neves színésze írta az est bevezetőjében: "...elég járatosnak érzem magam arra, hogy Zsolnai Hédi kivételes művészetét hitelt érdemlően invokáljam, igenis legyek én az, aki sorompót nyit, hogy versek és dalok gazdag művésze szabad pályán fusson Önöknek."

Zsolnai Hédi népszerű volt, szerették, ám hogy megélhetését biztosítsa, valamint hogy második házasságából (Téri Árpád, színész, színigazgató, 1916- 1982) született imádott, istenített fiát, Attilát emberi körülmények közt felnevelje, kénytelen továbbra is éjszakai bárokban fellépni (Casanova, Emke kávéház stb.). Legjobb emlékezetem szerint ezen időktől kísértük csapatostul, Muskát Laci (Muskát László), Jantsek Rudi (Jantsek Rudolf) barátaimmal egy-egy fellépésére.

Zsolnai Hédi varázsos személyiség volt. Eleganciája, sálkölteményei, mély átérzésű előadásmódja, könnyed, szelíd humora még az éjszakai élet italos, néha hangos közönségét is csendre intette. Hangja bársonyos, rekedtes, finom, tiszta csengésű, senkivel össze nem téveszthető színekben szárnyalt. Bár szerződtette az Irodalmi Színpad, vendégként az Egyetemi Színpadon, a Zeneakadémián, vidéki városokban sorra mutatta be önálló estjeit. Szívesen látott dizőz a Vidám Színpad és a Kamara Varieté habkönnyű műsoraiban is. Gátolta, hogy erőltetett és kihasználatlan szerződést kötött anyaszínházával. Többre vágyott, többet tudott "házigazdáinál". Sérülékeny és sértett volt. Megalázások, tüskés szikrák vették körbe személyiségét. Nem tudtak bánni evvel a kivételesen törékeny művészasszonnyal. A megkésett Liszt Ferenc-díj sem volt balzsam az égő sebekre...

1977-ben, hogy megmentse zenésznek készülő fiát a katonaságtól - immár másodszor -, elhagyják az országot. Évtizedek óta írt naplóiból, írásaiból tudjuk, hogy a kezdet, ötvenhat évesen, egy új országban, egy új nyelven, egy igencsak ellentmondásos városban, Münchenben, nem mondható rózsásnak. Meghívják önálló estekre, fellép luxushajókon, sőt a német televízió egyik karácsonyi adásában egy dalt is énekel magyarul... Eljátszik egy müncheni kis színházban egy epizódszerepet, sikerrel... De és de, mindig, szinte mindig közbeszól valami, amitől ez az irtóztató küzdelem az életben maradásért gigászi energiát követel fáradt, de vasakaratú szervezetétől... Meg kell operálni hangszálait.

1989-ben megjelenik Budapesten naplóinak, verseinek, írásainak egy válogatása, Johanna a kocsmában címmel. Festményeiből pedig kiállítás nyílik a Magyar Újságírók Székházában. Dedikációrészlet: "Hát ezt is megértük. És még élve... Szeretettel a Te Hédid!"

A régi ismerősökkel való találkozás, a siker és az elismerés bódító virágcsokrával tér vissza Münchenbe. 1991-ben egy filmszerepre kértem fel. A német-magyar koprodukcióban készült Haláltánc című filmben az "idős asszony" figuráját osztottam rá, akit a film utolsó pillanatában megcsókol a halál...

Felkérésemre azonnal igent mondott, s kérte, hogy a ruhára és a sminkre ne legyen gondom, mert látja maga előtt a figurát, s ő kész! A budapesti forgatás - a tatarozás előtti Vásárcsarnokban - emlékezetes pillanatait szerezte mindannyiunk számára. Perfektül felkészülve, tökéletes átéléssel ő a filmzáró, döbbenetes halálfestménye. Szétvágott, elhasznált, agyonstrapált Berlin-München telefonkapcsolatunk számláiról, tartalmáról nem szívesen írnék. De szívesen emlékszem egy másik arcára is, a pesti mozipremier színpadra menős, virágcsokrosan elégedett "zsolnais" mosolyára.

A kilencvenes évek végén a Magyar Televízió és Pável Ildikó szerkesztőnő jóvoltából egy zenés beszélgetésre hívták meg pesti barátainak társaságába. Én nem szerepeltem a listán... elperzselődtek a telefonzsinórjaink...

Ha azt írom, hogy különleges volt barátságunk, akkor az egyszerű közhely. Valami más, valami több volt kapcsolatunkban, mert egy megnyugvási idő után szinte egy időben kerestük egymást. Tisztelet, szeretet és a ragaszkodó nagyrabecsülés jellemezte barátságunkat. Bár a levegő néha sistergett a félreértésektől... A felgyülemlett öregkori betegségek mellett élete legnagyobb drámája volt - mindkettőjük életét alaposan megmérgezve -, hogy fiával a haláláig nem tudta, nem akarta elvágni a köldökzsinórt.

Nyolcvanadik születésnapján müncheni otthonában meglátogattam. Mindketten éreztük, tudtuk a kimondhatatlant. Torta, pezsgő, gyertya, telefon-jókívánságok, s ő már infúziókkal tűzdelve. Kesernyés, fájdalmas grimaszú halk megjegyzést tett: "Látod, azt hiszik, hogy a születésnapomat ünneplik, pedig ez már a halotti tor..."

Két héttel később kórházi ágyán készített egy karikatúrát a rá vigyázó fiatal nővérről, majd kiesett a kezéből minden...

Senki nem énekelte oly szeretettel, fájó nosztalgiával felejthetetlen slágerét: "Én mindig Pestről álmodom"...

Egy müncheni temetőben kísérték utolsó útjára.

Kőniger Miklós

 

NKA csak logo egyszines

1