Amikor két évvel ezelõtt újra életre kelt a Kollokvium, egyértelmû öröm fogadta: egy egykoron sikeres, fontos színházi esemény újjászületni látszott. Akkor is érzõdtek komoly gondok, de a kezdet számlájára írva reménykedni lehetett ezek egyediségében, kiküszöbölésükben a folytatás során.

A helyszín

Gyergyószentmiklós földrajzi fekvése szerint akár turisztikai paradicsom is lehetne, rohamosan fejlődő kisváros, mikroparadicsom a nagyvilág zaja elől elbújni vágyó csendéheseknek. A valóság azonban sajnos egészen más: egy jobbra érdemes, szegény, nem túl fejlett helység. Infrastruktúrája fejletlen, belterjes igények szerinti: a szállás- és étkezőhelyek száma kevés, s azok körülményei sem tökéletesek (és egyelőre e tényen még az első kollokvium óta megnyílt két kisvendéglő és egy szálloda sem tud változtatni, még akkor sem, ha általuk a feltételek valóban javultak). A fesztivál szálláshelyeinek jó részén a vendégek fűtetlenségre panaszkodtak (akárcsak két éve), s Románia egyik leghidegebb településén szeptember elején bizony már alacsony a hőmérséklet. (Ebből a szempontból a fesztivál ideje korántsem nevezhető ideálisnak - és nem vigasz, hogy februárban még hidegebb van.) Ismét a remény maradt, hogy ezek a gondok a következő kollokviumig orvosolódnak...

Iphigeneia Auliszban - B. Fülöp Erzsébet és Fülöp Zoltán | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
A helyszín problematikájához tartozik a közönség kérdése is - a korábban említett gondok legalább részint megbocsáthatóak lennének, ha a város részéről kiemelkedő figyelem övezné a fesztivált. Ám az önkormányzat nem támogatja túl a kollokviumot, a közönség pedig nem tolong az előadásokra - a rendezvény első felében jobb esetben fél ház előtt mentek a produkciók (és nem csupán a német és jiddis, tehát a magyar ajkú lakosság számára idegen nyelvűek), s a második részben sem volt mindig telt ház... Szomorú ez egy olyan, kulturális eseményekben nem bővelkedő kisvárosban, amelynek színháza hosszú távra felvállalta egy ilyen rendezvény lebonyolítását. (A helyzetre alighanem leginkább Páll Árpád polgármester megnyitóbeszéde jellemző, aki a kollokviumra egybegyűltek előtt előbb az ugyanabban az időben, de más helyszínen zajló műkedvelő színjátszó találkozó résztvevőit köszöntötte, majd az üresen tátongó széksorok felé kijelentette, a kollokvium legfőbb támogatója mindenekelőtt a gyergyói polgár...)

Az infrastrukturális gondok begyűrűznek a színházba is. A nagyszínpad a Művelődési Házé, ahol a Figura csupán előadásait tartja, ebből fakadóan nem a legalkalmasabb különféle technikai igények kielégítésére. A trégerek száma kevés, a géppark elavult és szegényes, a kulisszák keskenyek - s mindehhez társul fűtetlensége is. Ez a színpad csak bizonyos, szerényebb technikai szükségleteket igénylő produkciók befogadására alkalmas, így a fesztivál előadásainak java korántsem tekinthető teljes értékű reprezentációnak. Az egy játszóhely, valamint a hosszas lejáró próbák és díszletépítés-bontás következményeként a fesztivál időben elnyúlt (naponta egy, jobb esetben két előadást lehetett látni), ami már önmagában is meghatározhatja a máshonnan érkező nézők/szakmabeliek kis számát. A pénz

Az idei kollokviumra a szűkös (ami nem jelent elégségest - de tudjuk, pénzből sosem elég) költségvetés későn gyűlt össze. A támogató minisztérium a szerződést csak a fesztivál kezdete előtt néhány nappal írta alá. A szervezők (és megannyi probléma mellett el kell mondani, hogy a két főszervező, Szabó Tibor és Árus Katalin megpróbálták, amit lehetett az adott körülmények közt) az utolsó pillanatig abban is bizonytalanok voltak, lesz-e egyáltalán rendezvény.

 

A bizonytalanság és a pénzhiány rányomta bélyegét a kollokviumra. Elsősorban ennek következménye a szembeötlő ad hoc jelleg éppúgy, mint az, hogy a társulatok csak futólag találkozhattak egymással (már akik egymás utáni napokon játszottak), még csak kis létszámú csoportjuk sem vehetett részt a teljes eseményen. A magyarországi és romániai (főleg román) szakma vélhetően ugyancsak emiatt nem volt jelen. A szakmai találkozás lehetősége tehát eleve csökkent, s szakma hiányában a délelőttökre meghirdetett "szakmai megbeszélések" is legfeljebb "kiértékelőre" sikeredhettek. Az arculat

Mindez csupán a körítés. A legnagyobb baj azonban magával a fesztivál minőségével van. A felhozatalt látva semmilyen kép nem alakul ki az emberben, mi több, az az érzése, eldöntetlen, hogy elitista törekvésű fesztivállal vagy össz-színházi seregszemlével van-e dolga. Ennek a fesztiválnak épp a legfontosabb meghatározója, az arculata hiányzik.

 

Ebben nagy szerepet játszhat az időpont is: szeptember legelején a társulatok még alig értek vissza szabadságukról, így mindössze sebtében felújított produkciót hozhatnak (ráadásul ezek az előadások bejáratlanok, hónapok óta nem játszottak - ami kihat a minőségükre is). Az erdélyi magyar színházaknak (és a kollokviumon egyértelműen ők domináltak, rajtuk kívül csak a két romániai német és a bukaresti Zsidó Színház szerepelt) szinte évadzárójukká vált a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja, s mivel a két rendezvényt csupán az évadszünet választja el egymástól, szinte egyértelmű, hogy a program nagyrészt megegyezik. Idén öt közös előadás volt, aminek egyenes következménye a szakma távolmaradása a kollokviumtól (Kisvárdán is gondok vannak a feltételekkel, de mégiscsak lényegesen jobbak, mint Gyergyószentmiklóson).

Az ősfigura hagyományai és egykori közönségük figyelembevételével szinte önként adódik a kérdés: miért nem egy színvonalas "más" színházi, kísérleti fesztivált szerveznek itt, annál is inkább, mert az említett kategória produkciói általában szabadabb térhasználatúak, kevesebb technikát igényelnek. (Persze a kérdésfelvetés ebben a formában természetesen pusztán elméleti.) Az előadások

Az előadások sokfélesége következtében hiába próbálnánk akár műfaji, akár stiláris, akár világnézeti csoportosításra törekedni. Legfeljebb a jó, középszerű, rossz kategorizálással élhetnénk, de ez teljességgel felesleges - a lényeg úgyis kiderül az előadások rövid jellemzéséből. Marad tehát a lineáris szerkesztés, a művek időrendi bemutatása.

A csoda - középen Benő Kinga és Nagy Alfréd | theater.hu fotó - Ilovszky Béla
Nyitóelőadásként Egy magánbank meséje címmel játszotta a bukaresti Zsidó Színház Dürrenmatt korai, társadalomkritikai élű darabját, az V. Frankot Kincses Elemér rendezésében. A tört színek által dominált, magas falak határolta térben szürke produkció született, aminek egyetlen tétje az aktualizálás, a társadalompolitikai áthallások felerősítése, s amelyben az unalmat egyedül a főszereplő Rudy Rosenfeld alakítása töri meg néhol.

A Csíki Játékszín a ma szemével nézi az ókori héroszokat, amikor Euripidész Iphigeneia Auliszbanját úgy viszi színre, hogy közben demitizálja a hősöket. A rendező, Parászka Miklós megközelítése nem emberfeletti küzdelmekről, hanem kisszerű emberek kisszerű játszmáiról szól. E történetben Agamemnón (Fülöp Zoltán) az állandó alkoholmámorba menekül, Akhilleusz (Kozma Attila) csupán ígéri a megmentést, s maga Klütaimnésztra (B. Fülöp Erzsébet) is csak tetteti a nem tudást. Ilyen kontextusban értelemszerű befejezés, hogy az ártatlan Iphigeneiát (Dálnoky Csilla) az istenek sem mentik meg: a fekete lepel mögött megölt lány hulláját átviszik a színen.

Béres László a rituálékhoz nyúlt vissza Agamemnónjában: a tűz és a víz állandó jelenléte valamint a szereplők viszonyulása ezekhez az elemekhez, a megkoreografált mozgások mind ennek eszközei. Béres László számára a nyelv nem csupán a közlés eszköze, hanem akusztikus elem is, így a megvágott szövegek közt gyakran hangzanak el ógörög részletek Aiszkhülosz drámájából. Az akusztikus szféra rituálé jellegét tovább erősítik a színen elhelyezett dobokon játszott ritmusok (zene: Könczey Árpád). A perspektivikusan szűkülő zárt fehér teret hátulról egy kapu határolja, amelynek ornamentikája egyaránt utal harci és színházi maszkra, a rendező pedig a mozgásokat a szűkített nézőtér hátsó részéig tágítva mintegy a nézőt is e tér (és egyben e világ) részesévé teszi.

Hubay Miklós Freud avagy az álomfejtő álma című műve nem tartozik a mindennap játszott színművek közé. Pinczés István szinte a lehetetlenre vállalkozott, amikor a nagyváradi színházban megpróbálta színre vinni ezt a dramaturgiailag megoldatlan, alapvetően semmilyen darabot. Az előadás alig lép túl ezen a próbálkozáson, mindössze sajátos Rudolf-értelmezése (Kardos M. Róbert) és Csíky Ibolya alakítása (Schratt Katalin / Madám) teszi elviselhetővé. A maszkos torz alakok színrehozatalával a rendező megpróbálja elemelni a darabot a poros kisrealizmustól, de e próbálkozás mindössze ennyiben nyilvánul meg - a többi színész játssza tovább a hétköznapi valóságot.

Az Adjátok vissza Pinocchiót című produkció kapcsán (amelynek szövegkönyvét Collodi műve alapján Dan Hândoreanu írta) elméletileg felmerül a kérdés, hogyan kerül ez a gyerekelőadás (és csak ez az egy) a fesztiválra. A marosvásárhelyi Ariel Színház Kovács Ildikó, az erdélyi gyerekszínház nagyasszonya által rendezett produkciója azonban színvonalában a fesztiválprogram zömét magasan felülmúlta, s így a kérdés értelmét vesztette. A parányi, könnyedén változtatható multifunkcionális játéktér (amely ugyan ezúttal szinte elveszett a művelődési ház széles nyílású színpadán) meghatározza az előadást: ebben a térben a megjelenő felnőtt színészek valóságos óriásnak hatnak, a néző így a kisgyerekek optikájából láthatja őket. Ez a tér a főszereplő Pinocchio méreteihez igazított. Ő maga pedig nagyméretű gyönyörű fabábu, aki (és nem véletlen a személyes névmás használata) szinte életre kel a színen. Ennek a bábunak láthatóan érzelmei vannak, valósággal reagál mindenre, ami vele történik. Láttán a lenyűgözött néző úgy érzi, e bábu színpadi élete nem csupán konvenció, hanem valóság.

A színlap szerint Thomas Mann Mario és a varázsló című novellája nyomán készült az udvarhelyi (a színlap szerint táncszínházi) Vénusz tornya. A gesztusokból, mozdulatrepetíciókból, képekből, a végig jelen lévő zenei válogatás hangulataiból felépített előadás egy, a nézőktől vasbetonhálóból készült ráccsal elválasztott, lepattant fürdőszobában játszódik (ez lett a novellabeli fürdőhelyiségből), itt bontakoznak ki a rendező-koreográfus András Lóránt víziói. A szimbólumok, képek, gyakran a szereplők zsúfolása azonban túlterhelték a produkciót, így legfeljebb a másságának, az udvarhelyi fiatalok próbálkozásának, néhány képnek avagy néhány intenzív jelenlétnek (mindenekelőtt Pető Nóráénak, Szabó Jenőének és Szabó Eduárdénak) lehetett örülni.

Egy férfi és egy nő (Varga Vilmos és Kiss Törék Ildikó) szájába adott Wass Albert szövegek kollázsa a nagyváradi Kiss Stúdió produkciója (Üzenet az otthoni hegyeknek). Szegényes, találomra használt térben (három asztal, szék, a falon óra, puska és egy tájkép), csupán a szövegben elhangzó szituációkban elmondott pódiumcsökevény, patetikus deklamációval - minden ízében rosszul sikerült műkedvelő előadásra emlékeztet. (Talán épp e jellemzője lehet a magyarázata annak, hogy a műkedvelő színjátszókból álló közönségzsűri díját ők kapták.)

A Franciaországból hazatért Alexandru Colpacci (az egyetlen román rendező a fesztiválon) merőben szokatlan megközelítésben tálalta Marivaux Két nő közt című művét. Az erősen formalista megközelítés, az előadás határozott struktúrái különös feszességet adtak az amúgy könnyed műfajba sorolható drámának. A pontos színészvezetéssel a harsányan kifestett figurákat az elembertelenedés abszurditása felé billenti el, s az érdekek és ösztönök vezérelte szereplők nevetségességük mellett így válnak egyben ijesztővé is. Mindez azonban nem csupán rendezői trouvaille, afféle rendezői agyalgás eredménye - Colpacci gondosan odafigyel arra, hogy színészeiből a maximumot hozza ki: az előadás kiemelkedő alakítások sora is egyben (közülük is kiválik Szélyes Ferenc a hadaró-okoskodó Trivelin szerepében, amely minden bizonnyal pályája e szakaszának egyik legfontosabb munkája).

A fesztivál mindkét német nyelvű előadása két-két színészre épül. A szebeniek Nepalja (a kortárs Urs Widmer műve) a leengedett függöny előtt, az előszínpadon játszódik - két, valami ismeretlen elől menekülő, álmai után botorkáló fiatalember, afféle bohócok, véletlenül betévednek a színházba. Az alakítások intenzitásának köszönhetően nem csupán a figurák ismerhetők meg, de történetük is érthető, még a németül nem beszélők számára is. Egy kis örömszínház a semmiből (rendező: Uli Hoch), mindössze a színpad előterében levő két ember (Franz Kattesch és Roger Pârvu) megfoghatatlan erejére alapozva - átütő erejű ötvenperces élmény.

Egressy Zoltán Portugálja talán a legnépszerűbb kortárs magyar darab, köszönhetően karikírozott figuráinak, poénokra kifuttatott roncsolt nyelvezetének, giccsbe hajló történetének - ezek a mozzanatok minden színpadon sikeressé teszik. Lendvai Zoltán rendezésében a finálé megváltoztatásával Bece (Szűcs Ervin) helyett a záróképben magára maradt, öngyilkos Masni (Kató Emőke) válik főszereplővé, ám az addig tragikomikus jelleg tragédiába fordítása nem elég hatásos, inkább didaktikus. Bár a két főszereplő alakítása halványabbra sikeredett (mindketten pályájuk elején tartanak), a produkcióra a csapatjáték és két epizódalakítás mindenképp felhívja a figyelmet. Rappert Gábor Retekként nemcsak az agresszív bunyóst, hanem az ijedt, komplexusos kisembert is megmutatja. Az előadás legerősebb pontja Márkó Eszter folytonos részegségben révedező Asszonya (az előadás színlapja így említi Jucikát), ez a testében, lelkében és szellemében egyaránt leépülőben lévő nő, aki szánalmasan, nevetségesen botladozik valóság és delírium közt.

A Temesvári Német Színház Ghelderode-előadása (Escurial) a tavaly végzett fiatal színészek vizsgaelőadása. Fekete térben játsszák a király (Rareş Hontzu) és Foliai, a bolond (Ciprian Lungu) metafizikusba hajló történetét, amelyen mindvégig látható, hogy elsősorban színésznevelési céllal került színre (rendezők Darida András-István és Benczo Enikő). Formalista és belülről épített elemek váltakoznak, s ahol a váltások zökkenőmentesek, erős pillanatok születnek. Sajnos a világítás bizonytalansága, a megfelelő fények feltűnő keresése (a technikus keze észrevehetően tévelygett a pult gombjai közt - mindvégig az volt az érzésem, mintha egy idegen előadást világítana prima vista, s azt is rosszul) a szem számára élvezhetetlenné tette az amúgy pontos kompozícióknak tűnő beállításokat.

A Tompa Gábor által rendezett kolozsvári Károly a legrégebben bemutatott előadás a fesztivál repertoárján. A gyergyói színpadon a tér elhelyezése nem a produkció saját hosszanti tere, itt szélességében nyúlt el a szín, s a közönség oldalt ülő elhelyezkedése is kissé módosult. Ezt az előadást azonban mindenekelőtt a színészek éltetik, a három alakítás határozza meg milyenségét. Három generáció egy-egy képviselője van a színen, s Csíky András (Nagyapa), Bíró József (Orvos) és Dimény Áron (Unoka) mind egyénileg, mind összjátékban kiemelkedőt nyújt: általuk válik valósággá a delirált Károly és maga a károlyság, a mindenkori terror és a kiszolgáltatottság, a menekülési próbálkozás és a behódolás.

A kollokvium vitathatatlanul legerősebb előadása a sepsiszentgyörgyiek A csodája volt. Tamási Áron Énekes madár című műve alapján Bocsárdi László olyan előadást rendezett, ahol a karneváli rítusok találkoznak a színház rituáléjával. A Tamási álmaként kezdődő produkcióban álom, játék és valóság egybefonódik, a teatralitás és emberi mélységek egymást kiegészítve vannak jelen. A szenvedélyek - szerelem és gyilkosság - uralta világban a tudatosuló vágyak és tudatalatti erők kavarognak. A különböző szereplők jelmezeire rímelő kosztümökben visszatérő arctalan karneváli kórus nem rezonőre, hanem manipulátora a történetnek, mi több, a két vénlegény - akik Pálffy Tibor és Váta Lóránd remek alakításában egyszerre ingerelnek megengedő nevetésre és elutasító gyűlöletre - is közülük válik ki a kezdőképben.

Off

Az idei rendezvény nem bővelkedett off-programokban, pedig a hosszasra nyújtott fesztivál megkívánta volna azt. (A magyarázat alighanem ismét a pénzszűke...) Mindössze két koncert, egy fotókiállítás, egy gyermek- és egy táncszínházi előadás volt a kínálat. Ezek közül a Kaláka és a Bozsik Yvette Társulat fellépése mind a közönségvonzást mind a művészi színvonalat tekintve mértékadó volt, s magasan felülmúlta a fesztivál átlagát.

A nem sűrű program mellett a kevés résztvevőnek maradt a Gyilkos-tó és a Békás-szoros szépséges tájainak egyéni meglátogatása, benézés egy-egy hokimeccsre, a bennfentes terefere és a tömény unalom...

Bodó A. Ottó

 

NKA csak logo egyszines

1