Színháztörténeti pillanatok keresõje, elõidézõje és tanúja Kiss Sándor, aki a Gárdonyi Géza Színház újbóli önállósulása idején az MSZMP ideológiai titkára, a saját társulat létrejöttekor elsõ titkára volt, majd a színház ügyvezetõ igazgatója lett. Jelenleg a Heves Megyei Hírlap kiadóvezetõje. Az új idõszámítás szerinti elsõ direktor, Szikora János is úgy emlékszik rá, mint az egyetlenre a hatalommal bírók közül, aki félelem és fenntartás nélkül vetette bele magát a megye szellemi szabadságharcába; tette kockára pozícióját a színház visszaszerzéséért. Negyedszázadnyi az emlék.

Állandó kőszínháza 1904 óta van Egernek. Az első szezont Balla Kálmán, miskolci igazgató bonyolította le. 1939-ben a város a cseretársulati rendszerbe került, majd az 1949-es államosítást követően a miskolciak játszóhelye lett. Az első, saját társulat 1955. október 23-án lépett fel. Ekkor vette fel a színház Gárdonyi Géza nevét. Szőlőssy Gyula direktorsága (1957-1964) idején kamaraszínház is nyílott. Úgy tűnt, megvetette a lábát Egerben a hivatásos színészet. Úgy tűnt... A felújított teátrum igazgatásának tiszte nem az ambiciózus Szőlőssyre várt. Lendvay Ferenc lépett a helyébe, akinek működése leginkább egy felszámoló biztoséra emlékeztetett. 1967-től - közös társulat fedőnévvel - bemutatószínházzá fokozódott le az épület, később pedig a miskolci gazdák szimpla tájelőadási játszóhelyként használták.

A társulatteremtés - szellemi forradalom

A szó színházi értelmében, Ön halmozottan vidéki néző: nemcsak a pestiséghez - az egriséghez képest is az. Mit érzett?
Valóban, 1963-ban kerültem a Tanárképző Főiskolára, azóta vagyok egri, és azóta számítok színházbarátnak is. Egerben az emberek többsége az önálló társulat mellett szavazott mindig. Belső igény ez valahol. A területi színház eszméje nem volt új keletű, és még csak nem is magyar találmány. Hozzánk a hatvanas években, szovjet mintára került. Célja akkor sokoldalúbb társulat kialakítása, a művészeti munka színvonalának emelése volt. Az 1964-1965-ös évadban már közös direktor, főrendező, gazdasági igazgató állott a társulatok élén, a teljes összevonás 1966-ban székhelyileg - Miskolc - is megtörtént. A tapasztalatok - kezdetben kevésbé, az évek teltével egyre inkább - arra engedtek következtetni, hogy a kísérlet nem hozza a várt eredményt. Az ellentmondások már a kezdeti időszakban is jelentkeztek, a kialakult feszültségek 1970 óta kaptak hangot erőteljesebben, a sajtóban és a színházi szakmai körökben egyaránt.
A szakmai aggályok már a döntés előkészítési folyamatában megfogalmazódtak, csak felszínre nem kerülhettek a megfelelő időben. A politikai akarat félresöpörte azt a legszembetűnőbb tényt is, hogy a két épület műszaki paraméterei, még a súgólyuk űrmérete és nyílásszélessége szintjén sem fedik egymást, tehát a produkciók oda-vissza alapon nem telepíthetők. Fontosabbnak számított az idő tájt a regionális központosítás; a kulturális hatalom decentralizációja, ám ott, helyben "jó kezekbe" helyezése.
A Lendvay vezette közös társulat a legjobb szándék, akarat ellenére sem volt képes megvalósítani az alapelvekben rögzített, korábban elfogadott feladatokat. A miskolci színház tájhelyévé vált Eger, s ez nagy tehertételt jelentett színésznek, színházi vezetőnek egyaránt; ennek hátrányát érezte a közönség is. Az előadások és a bemutatók száma eltért a megállapodásban rögzítettektől. Az 1965. évi 217-tel szemben 1972-ben például 168-at tartott nálunk az egyesített színház. Problémák mutatkoztak a műsorpolitikában is; az egyhónapos időterminusra jutó választék Egerben rosszabb volt, mint Miskolcon. Az ott, stúdióban játszott darabok kerültek Egerben a nagyszínházba. Természetes, hogy a városban nem került elégségesen széles, erre fogékony réteg. (Nyilvánvaló, hogy Miskolcon sem véletlenül vitték stúdióba, mondjuk, a Tribádok éjszakáját.) Ugyanakkor a helyi, stúdiószínházi próbálkozás abbamaradt, valamint megszűnt a mesedarabok bemutatása és előadása, amelyeket a színház megkezdett, de nem folytathatott. A műsortervek figyelmen kívül hagyták a 10-18 éves korosztályt, hiányoztak az ifjúsági produkciók, nem tükröződött a színház törekvéseiben, hogy Eger iskolaváros is. Sokat beszélünk ma a tancélzatú dramaturgiáról, hovatovább egy olajbányász-hallgató másodszakja is lehet a drámapedagógia. Akkor más volt a helyzet: mi kényszerültünk befogadni a nehézipari város művészetpolitikai kultúráját. Több hátrányt szenvedtünk, mint amennyi előnyünk a frigyből származott. Engem, a "halmozottan vidékit" különösen bosszantott például, hogy - a megye településeit illetően - nem teljesültek a tájelőadási ígéretek, sem a miskolciak, sem a Déryné Színház részéről. Elemi erővel tört fel az igény, hogy szerezzük vissza a színházat. Ebből az igényből fakadt az én személyes motivációm is, hogy latba vessem a saját eszközeimet - elég sokat tettem kockára a nyugalmamból ezért. Nem hősvirtus, becsületbeli ügy: amikor az ember olyan tisztségbe kerül, ahonnan lehetősége kínálkozik valami nagyot tenni, akkor azt tegye meg. Csak a kihívást éreztem: van-e erő bennem ehhez?
Szólt történet arról: Eger az infláció jóvoltából nyerte vissza önálló színházát. Uszodát akart a város, mert tanácselnökének könnyű testmozgást írt elő az orvos, de mire összegyűlt a pénz, oly drasztikusan emelkedtek meg az árak, hogy nem mutatkozott remény versenyt úszni velük.
Ilyesmit nem hallottam, egyéb szóbeszédről viszont eleget. Nem kezdődött könnyen. Politikus vezetőtársaim között is, az állami vezetők között is akadt olyan, aki ellene szólt. "Minek az? A színházzal általában baj szokott lenni. Kész (= cenzúrázott) anyagot kapunk, ha Miskolcról rendelünk. A felelősség az övék." Hála istennek, a megyei lapnál akadtak készséges tettestársak, akik felkarolták a tervet, szív- és tollügyük lett, s mertek tenni érte. Szép emlékű Gyurkó Gézára gondolok, aki felelős szerkesztője volt a lapnak, vagy Márkus Lacira. Ők biztosították a lobbizáshoz a pozitív sajtóhátszelet. Nem kell részleteznem, elképzelhetik: lobbizni muszáj volt, kőkeményen dolgozni, csak ennek a munkának akkor még nem angol neve volt. Meggyúrni kellett a szaktárca, a pénzügyi tárca, a borsodi megyefőnökség illetékeseit. Egyiket a kényelemszeretetétől, másikat a fösvénységétől, a harmadikat a lokálpatrióta hiúságától odább taszítani. Úgy terveztük, kétlépcsős lesz az átalakulás. Előbb önálló, befogadó-bemutató színház jön létre, ami fokozatosan fejlődik saját társulattal dolgozó alakulattá.

Teremtve: 1982-2002

Régen, 1984-ben megjelent nyilatkozatát idézem: "Az új szervezeti keretekben - mint befogadó, és a későbbiekben önálló társulattal rendelkező színháztól - azt várjuk, hogy elkötelezett műsorpolitikájával ápolja a magyar színháztörténeti hagyományokat, tükröztetve a jó szándékú törekvéseket, ennek alapján legyen tekintettel Heves megye és Eger város igényeire. A nagy létszámú diákság miatt bemutatási lehetőséget kell biztosítani az egyetemes és a magyar drámairodalom klasszikus és a jelenben ható gondolatokat tartalmazó színműveinek. Önálló arculatú ťegriŤ színház megteremtése a cél, amely híven viszi tovább a színházi múlt arra érdemes örökségét, egyszerre nevel és szórakoztat, a színházművészettel szemben támasztott követelményeket magas művészi szinten elégíti ki. Ez lehet záloga annak, hogy Eger, Heves megye színházat szerető és értő közönsége örömmel lépjen be újból Thália jelentős anyagi ráfordításokkal felújított otthonába: az egri Gárdonyi Géza Színház nézőterére." A teremtés végbement. A kor frazeológiáját hasznosító dolgozatában engem különösen megragadott egy virágnyelvi fordulat: "a jelenben ható gondolatok". Nem a jelenben hatást szoktuk akkoriban haladásként feltüntetni. Tartja érvényét a program?
Sok újat nem mondok: Magyarországon bárhol vidéken az egyetlen színháznak nemzeti színházi arculatúnak kell lennie, vagyis - míves műelegynek. A magam pozícióiból megítélve, úgy tűnik fel, hogy a színház jó irányba indult el. Szikora János befogadó-bemutató alakulata a Csongor és Tündével debütált, egyből országos hírű produkciót téve a színpadra. Ugyanakkor, a siker árnyékában, már kirajzolódtak a struktúra működéstechnikai korlátai: egy fecske módján nem lehetett szériában szervezni a stagione vállalkozásokat. Emellett sok jó produkciót fogadott Szikora. Együttműködést hozott létre a Katona József Színházzal, a szolnoki Szigligeti Színházzal: rangos társulatok igényes produkciói kerültek az egri néző elé. Általuk, persze, nem annyira a szélesebb nézői réteg ízlése fejlődött, inkább a törzsközönségnek a produkció tekintélyével összefüggő igényei növekedtek. Ez nem könnyítette az utód, Gali László helyzetét, ám amikor Sütő András darabjával, az Egy lócsiszár virágvasárnapjával bemutatkozott itt, megadta a hitvallását, az arculatát, és megkaptuk a garanciát arra, hogy színvonalas munkák fognak születni.
Mint minden újnak, a direktornak is illékony a varázsa. Öt esztendeje furcsa helyzet állott elő. Gali szerződése lejárván, a megüresedő posztra benyújtotta pályázatát a jelenlegi igazgató, Csizmadia Tibor is. Első körben - minősített többség híján - nem született döntés. A megismételt kiírásra Gali nem jelentkezett, Csizmadiával szemben viszont az új jelentkező, Beke Sándor nyert. Munkálkodása négy évadának érdeme, hogy nem fordult vissza a színháztörténelem kereke: nem jutottunk addig, hogy visszasírja a közönség a befogadó színházat.
Csizmadia Tibor tavaly ismét pályázott. Nem volt egyértelmű, hogy őreá essék a választás. Mint bárhol másutt, a jelöltek személyéről megoszlottak a vélemények. Hozzáértő és nem hozzáértő vélemények - az utóbbit nyomatékkal hangsúlyoznám. A nem hozzáértő távolról sem analfabétát jelent, hanem olyan önkormányzati képviselőt, akinek fél órával korábban esetleg a járdaépítéshez, vagy a csatornázáshoz kellett szakértelmet tanúsítania. A döntéshozó testületek nem kapnak a szakmai társadalom részéről segítő, felelősséget vállaló, objektív információt. (Lehetne ilyen, az igazgatói licenc visszaállítása.) Voltak, akik a régit, voltak, akik a még régebbit támogatták az adott helyzetben. Csizmadia Tibor végül is úgy került a pozícióba, hogy nemcsak nyert, de a bizalmat is megkapta. Amióta itt van, fokozódott az érdeklődés. Én nagy várakozással tekintettem az idejövetele elé. Frissítés. Fiatalabb. Nyitott. Kisebb létszámú együttessel, de több jó vendéggel dolgozik. Kényszerhelyzetből startolt, hiszen a szerződtetési időszakot az elődje folytatta le. Műsorterv is volt már, amikor átvette az irányítást. A mostani szezon az, amikor igazában le lehet majd mérni, mit hozott a változtatás. Mire ment színházszenvedélyével a város, miért birkóztam én.

Miért?

A lényeg: kell az állandó (helyi) társulat, mert az idekötődő színész sokféleképpen van jelen a társadalomban, a város közéletében. Elsősorban színészként természetesen, de közösségi emberként, borbélyhoz járó, piacon politizáló polgárként is igénylik a jelenlétét. Ő a megkülönböztetett, a VIP-civil. Ne úgy értsük a kötődést, hogy ideszerződik húszévesen, és majd nagyapaszerepben nálunk hal meg a színpadon. Az sem biztos továbbá, hogy nagy létszámú társulatra van szükség. Kell egy mag, amely az alapkoncepciót szolgálja, kell egy gazdagító, értékemelő vendégszínészi kör, és kell időnként plakátra hívott sztár is az eladható rendszerhez.
Az országos átlag fölötti a színház látogatottsága Egerben. Növekedett a pszichoesztétikai értelemben vett mélyrétegi színház, a Stúdió iránti érdeklődés. Az állandósult telt ház a jelenben ható gondolat fogalmát igazolja számomra vissza. Patetikus lesz a végső mondatom, de nem találok helyette álszerényt hirtelen: ha egész életemben semmi más eredményt nem értem volna el, csak azt, hogy a közreműködésemmel visszanyerhette a színházát Eger - már akkor is boldognak mondanám magam.

BALOGH TIBOR