Komédium

Igazságtalan, sõt igaztalan lenne Havas Juditot vagy a Komédium Színház vezetõit azért dicsérni, mert kihasználták a színpadra transzponált Sorstalanság kezdõsebességét és folytatják, amit Darvas Iván a József Attila Színházban Kertész Imre mûvének felolvasásával elkezdett.

Az erdélyi Földes Mária jórészt lágerélményekből komponált önvallomása ugyan csak egy esztendővel korábban jelent meg, mint a Sorstalanság (1974), de színpadi prezentációjának az előbbivel szemben majd egy évtizednyi előnye van. Havas Judit először 1994 januárjában adta elő A sétát, ugyancsak a Komédiumban. A premier alkalmából adott interjúban lelkesen szólt arról, hogy Debrecenbe, Szegedre, Szombathelyre, Gyöngyösre, Pécsre, Veszprémbe is elviszi a Tel-Avivban élő erdélyi színésznő, Wohl Kati szívéhez olyannyira közel álló adaptációját. Közben már tervezte a produkció varsói, prágai, bukaresti vendégjátékát is. Nem tudom, az eltelt évtizedben hányszor játszották, hányan láthatták A sétát. Lehet, hogy sokan, de biztos, hogy nem elegen. (Nem is csodálkozom. Ahol Polanski Oscar-díjas Zongoristája is csak utolsónak kúszott fel a filmforgalmazás tízes sikerlistájára, és mindig, mindenütt lehetett hozzá jegyet kapni, mert hetekkel a bemutató után is mindössze harmincezren láttuk, ahol Kertész Imre Nobel-díja egyesekben nem szimpla irigységet, de nacionalista, rasszista tiltakozást váltott ki, ott a holokauszt témáját új módon idéző, jelen idejű momentumaiban is nyomasztó monodráma nemigen lehet operettsiker.)

Havas Judit

A Komédium Színház a kelleténél negyedórával hosszabb, mindvégig maximális koncentrációt igénylő szövegáradatát csak az élvezi, aki vállalja, hogy az előadás ideje alatt együtt él, kínlódik, tévelyeg a monodráma hősnőjével. Azonosul vele akkor is, amikor "békében", a deviancia határát súrolva különbözik gimnáziumi osztálytársnőitől, amikor egy odahajított tetves pulóverben leli meg a váratlan lágerszerelem keserves vigaszát, és amikor már szabadon, a pszichiátria tisztítótűzében megmerítkezve járja tovább a maga személyes golgotáját. A feladat - az előadás befogadása - most sem könnyű, amikor pedig az idő talán már megérett - vagy talán csak most érik? - történelmünk legkeservesebb traumájának feldolgozására, több mint fél évszázada sürgetően aktuális szembenézésre. Nem azért, mert hatvan év után újra felszínre kerül a kérdés: ki érdemel nyugdíj-kiegészítést, hetven-, nyolcvanéves korban, a gettó egykori lakói közül, vagy mert ma már túlélők második nemzedékét kezelik az erre szakosodott pszichiáterek. Hanem mert itt és most is kezdünk végre nyíltabban és hangosabban beszélni arról, ami történt, és mert a több nemzedék amnéziájáért felelős oktatás területén is megkezdődött lassan - félelmetesen lassan! - a hiánypótló jóvátétel. Az ezredfordulóra született meg a közvéleményben is a bonyolultabb, árnyaltabb ábrázolásmód igénye, és már nem szakad le a plafon, nem háborodnak fel az érintettek, ha felvetődik a cinkosok felelőssége, és az újabb szenvedéstörténetekben - akár a filmvásznon - felbukkannak a lét és nemlét tragikomikus, groteszk mozzanatai is.

Földes Mária prózai vallomását maga a szerző sem nevezi regénynek. Műfajteremtő alcíme szerint A séta "skatulyája", amibe nehezen bár, de belegyömöszölhető, csak annyi: "Emlékek". Közelebbről meghatározva a három szálon és szinten bonyolított történetet, én leginkább mini tragédiák sorozatának nevezném. Még akkor is, ha nagyon is jellemző az íróra, hogy egyfelől merészen keveri a színeket, tudatosan csepegtet fehéret a feketébe, másfelől nem titkolt kedvteléssel időzik el a halál árnyékában is a véletlen, esetleges, vagy akár nevetséges mozzanatoknál. Humora szigorú és kegyetlen, iróniája inkább megbocsátó, de soha nem annyira, hogy letagadja akár a hozzá közel állók gyengeségeit, szánalmas, vagy éppen nevetséges reakcióit.

A túlélő kitörölhetetlen emléke a láger, de múltidéző számadása több okból sem szabvány holokausztregény. Az elsőre - talán nem is a leglényegesebbre - már utaltam. Hogy A séta - nem regény. A választott-vállalt mozaikszerkezet felmenti az írót az epikus folyamatosság időbeli kötöttségei alól, eleve szentesíti a hős életének különböző korszakaiban és helyszínein tett kalandozásait. De legalább ilyen fontos, hogy Földes Mária orvosi ihletésre született, munkaterápiának is szánt írásműve, bár jelentős részben Auschwitz poklában, valamelyik lágerben játszódik, nem reked meg a valóságos és képzeletbeli falak között. Széles epikus ívét tekintve mondhatnánk akár több nemzedék életútját felölelő, izgalmasan tömörített családregénynek is, amelyben a szerző emléket állít rajongva szeretett, az édesanyjánál jóval többre becsült édesapának, majd a megpróbáltatások évéből időben előre menekülve, megidézi a felszabadulást, majd a pártállam azt követő, kezdettől ellentmondásos korszakát. Az eredeti mű és a monodráma harmadik idősíkja, a felnőtt, a férjes asszony sorsa a múlt század hatvanas és hetvenes éveihez kötődik, és miközben éppen csak érinti a magánélet viharait, éles fénnyel pásztáz végig a hősök teremtette kulisszavilágon, leleplezve a hőn óhajtott társadalom riasztó, megmerevedett hierarchiáját, vitatható, vagy eleve elfogadhatatlan, nehezen követhető módszereit. A külső cselekményt többször is megszakítja az alkotó dilemmája: a személyiségében is fenyegetett értelmiségi lehetséges mentsvárának tekinti az élményeiből tervezett mű megszületését, de közben folyamatosan megéli az alkotás dilemmáját is. Vajon lehetséges-e, képes lesz-e valaha pokolbéli tapasztalataiból regényt írni?

Havas Judittal körülbelül egy időben olvashattam Földes Mária Magyarországon is forgalmazott, ám meglehetősen visszhangtalanul maradt könyvét. A különbség kettőnk élménye között, hogy én korábban személyesen is ismertem az esztéta és szerkesztő Földes László feleségét, a kolozsvári írástudók közkedvelt, csodált és közben egy kicsit - bogarassága miatt - megmosolygott Maricáját. Amikor otthonukban jártam, megcsapott a ház hangos, a konvenciókat stílusában is tagadó asszonyából áradó sistergő áram, lenyűgözött túlfűtött temperamentuma, de egy kicsit riasztott a lakás csehovi reminiszcenciákat ébresztő szétesettsége. Lenyűgözött a tájékozott, művelt és vitriolosan szellemes csevegő háziasszony, de nem hittem, vártam tőle különösebben fajsúlyos irodalmi teljesítményt. Még A séta első olvasásakor is jobban hatott rám a vallomás őszintesége, a szerző következetes szigora, amellyel nemcsak a nemzedékünknek megadatott "fárasztó emberöltő" embertelensége, nyomorúsága, de saját gyengesége felett is ítélkezik. Vonzott, hogy a szerző mintha nem szeretné túlértékelni, példaértékűvé emelni saját, a túléléshez támaszt jelentő lelki erejét; az eltemetett, mégis örökké kísértő múlt elbeszélését a depresszió elől menekülő beteg orvosi utasításra végzett pszichoterápiájaként tárja elénk. Aztán írnom adatott Földes Mária könyvéről, s úgy éreztem, a hősnek nincs igaza, amikor azon kesereg, hogy könyvében semmit sem kezdett el és semmit sem fejezett be, hiszen drámaian tömör Auschwitz-víziója így is teljes értékű. Bár tényszerűen ő sem mond többet, talán még kevesebbet is, mint elődei, de a lágerhierarchia érzékeltetése, a kivégzendő zsidó foglyok megrendítő "tvilemlegolása", a halottakból gyújtott máglya riasztó látványa igazolja, hogy író művével van dolgunk. Viszont ma már nem írnám le, ami az első találkozás élményét befelhőzte, hogy a narratíva kiszélesítését szolgáló, számtalan befejezett és mégis elvarratlan mellékszál - a családtagok, barátok tragédiája, az elmosódott portrék torlódása - szomorúan bizonyítja, Földes Máriának nem volt módja, ideje, kitartása, de legfőképpen ereje a tehetségében rejlő lehetőségek megvalósítására. Számadása vitathatatlanul irodalom, de műve - talán éppen az átélt megpróbáltatások, az életenergiákat őrlő szenvedések következtében - torzó maradt.

Én változtam azóta vagy a mű, esetleg a világ?

Élményregények másodlagos feldolgozása rendszerint a téma és a hatás halványodásával jár együtt. A séta - kivétel. A színpadi feldolgozás, bármennyire hűséges, megköveteli az eredeti szöveg elkerülhetetlen rövidítését, a főmotívumok koncentrálását, és ez a dramaturgiai beavatkozás ezúttal nemcsak tömörebbé, szorosabbá, de ezáltal szikárabbá is tette az előadott monológot. Az elvarratlan mellékszálak kikerültek a cselekmény szövetéből, az elbeszélés kanyarait átvágta a vallomás ritmusa, logikája. Akár a kamaszlánynak a zárdai iskolában szerzett tapasztalataira, akár a szülők házasságának kiszivárgott titkaira gondolunk, az derül ki, hogy Wohl Katalin okos ökonómiával húzott: a lényegeset őrizte meg, ha kell, a lényegtelen elhagyása árán. Talán csak a közbeeső idő, a pártállam légkörének a prózai munkában elképesztően tömör érzékeltetése vesztett valamennyit meggyőző erejéből, szuggesztivitásából.

A magyar színpadi változat megszületése Havas Judit katartikus élményén túl, Wohl Kati áldozatos segítségének is köszönhető. A műhelytitkok közül a legérdekesebb az lehetett, ahogy a két pályatárs - hiszen Wohl Kati is drámai színész, előadóművész - újrateremtette, egybeötvözte a magyar és a héber szöveget. Mikor vált lehetségessé, szükségessé a színpadkész héber szöveg "visszafordítása", az Izraelben érthetetlen, vagy felesleges, ezért kihagyott, ám a hazai közönség számára releváns irodalmi utalások megmentése.

Havas Judit keveset nyilatkozik - talán nem is kérdezik -, de válaszaiból egy érzékeny, hiteles művészarc bontakozik ki. Amikor ő azt állítja, hogy sorsszerű volt számára a témával, a művel és a művésszel való találkozás, ez nem szerep, hanem vallomás. Az olvasottakhoz hozzátenném, amit Havas Judit szemérmesen elhallgatott: hogy kettejük sorsában is lehetett - lehet - valami közös. Ahogy Földes Mária neve nem szerepel a hazai Irodalmi Lexikonban, Havas Judit előadóművészről sem tud a Színháztudományi Lexikon, és neve hiányzik a legutóbbi Ki kicsodából is. Véletlen, vagy jellemző "hanyagság"? Ne firtassuk. Inkább szögezzük le, ahogy a tragikus sorsú Földes Mária is tagja a magyar irodalom nagy családjának, Havas Juditot is méltatlan lenne életében kitagadni, hiszen ő most is, folyamatosan bizonyít. Nem sértődött nyilatkozatokkal, hanem mindenekelőtt versmondóként. Mint a klasszikus és kortárs magyar irodalom költők által meghatalmazott, nem hivatalos nagykövete.

Előadóművész tehát, mégis, Darvas Ivánnal ellentétben nem felolvassa, hanem berendezett színpadon monodrámaként eljátssza a "darabot". Eljátssza Földes Maricát, a lázadó gyermeket, a társainál érzékenyebb lelkű, intelligens kamaszlányt, a sorspróbálta lágerlakót. Az elbeszélés lencséje természetesen végig rá, a főhősre fókuszál, de a szöveg kitérőit bevilágítva Havas sorra felvillantja a körülötte keringő felnőtteket, társakat, szerelmeket is.

A színpadon egyetlen fotel, egy árva tonettszék, jellegtelen íróasztal, irodai fogas. Soha szimplább és esetlegesebb díszletet. Havas Judit piszkosfehér porköpenybe burkolózva, előnytelenségében is elegáns és főként viselőjét jellemzően extravagáns fekete ruhában lép színpadra. Nem tudom pontosan, milyen magas, de amikor kell, langalétává válik. Nem sugárzóan szép, inkább köznapi arc. De a tizenhét éves fiúval megélt szomorú, viszonzottan is beteljesületlen lágerszerelem felidézésekor Maricája egyszer csak megszépül. Végig nem látjuk rongyokban, csíkosban - az arca, a tartása, a lelke változik, nem a ruhája. Szokatlan és merész próbatétele a monodrámába sűrített színpadi emberábrázolásnak, hogy a hős nem saját fájdalmát, hanem a körülötte élők tragédiáját viseli nehezebben. Előadás közben egyszer-egyszer visszahőkölünk a színészi játék monotóniájától, attól, hogy úgy tűnik, az előadó ismétel. Azután megértjük, ez a monotónia is szándékolt. A sorstalanság tudatos színpadi kifejezése.

Az előadó egyetlen percre sem tocsog a fájdalomban, nem igyekszik színpadi könnyekkel hatni. Bennünket, nézőket rendít meg annyira, hogy az előadás végén dermedten, taps nélkül nyugtázzuk a megrendítő művészi-emberi teljesítményt. Csak amikor Havas Judit egy lélegzetnyi időre elhagyja a színpadot, hogy vonásait elrendezve visszatérjen, akkor tör ki a nézőtéren a keservesen megérdemelt taps.

Földes Anna