Csehov gazdag levelezésébõl válogatott és állított össze egy színházi elõadásra valót Radnai Annamária. Nevezetesen abból a levélváltásból, amely hosszú éveken át tartott azzal a két nõvel, akik az író életében meghatározó szerepet játszottak. Ezt az összeállítást mutatta be tavaly Csehov szerelmei címen az Új Színház. Az elõadás nyomán jött létre a Magvetõ Kiadó jóvoltából a hasonló címû kötet. A Csehov-rajongóknak igazi csemege, de bármely olvasó örömét lelheti benne. Csehov elbûvölõ levélíró, s levelezõtársai is érdemesek a figyelemre.

Mindkét nő tíz évvel fiatalabb Csehovnál, egyazon évben születtek: 1870-ben. Más közös azután nincs is bennük. Lika - teljes nevén Ligyija Sztahievna Mizinova - tündöklő, varázslatos lény. Okos, szellemes, de a világban helyét nem találó, saját magával is békétlen, boldogtalan széplány. Tele határozatlan várakozásokkal, a szerelemtől reméli élete megoldását. Olga Knyipper a Moszkvai Művész Színház vezető színésznője, Csehov színpadi nőalakjainak megszemélyesítője, majd a felesége. Határozott, energikus, céltudatos ember. Életének pályája ad tartalmat, s nincs az a szerelem, amiért azt feladná. Még a rajongott nagy író szerelméért sem. Aki ezt nem is kívánta tőle. Hiszen éppen azért volt számára megfelelő társ a színésznő, mert hivatással bíró, önálló, független személyiség. Két egyenértékes ember választotta egymást.

Lika barátnője volt Csehov húgának, Marijának, valamint kollégája a "tejeldében", ahogyan az író csúfolta azt a moszkvai lányiskolát, ahol mindketten tanítottak. Marija Csehova azt írja visszaemlékezéseiben, hogy Lika olyan feltűnő jelenség volt, akivel nem lehetett háborítatlanul mutatkozni az utcán, vagy más nyilvános helyen. Szemérmetlenül megbámulták, mint valami közszemlére kitett tárgyat. Marija leírja Lika első látogatását az ő férfi túlsúlyos családjukban. Négy bátyja közül három otthon lakott. Egyikük benyitott a húgukhoz, s elakadt a szava, amikor meglátta nála a szőke tüneményt. Azonnal leadta a drótot a többieknek, akik rendre bedugták a fejüket lányszemlére. Nem is egyszer. Folyamatosan hatoltak be különböző átlátszó ürügyekkel, mígnem Lika zavarában sírva fakadt.

"Magában, Lika, egy nagy krokodilus fészkel, és végeredményben jól teszem, mikor a józan eszemre és nem a szívemre hallgatok, amelyet Maga megharapott. Távolabb, távolabb tőlem! De nem, Lika, felőlem legyen: engedje meg szegény fejemnek, hogy megszédüljön az Ön parfümjétől és segítsen szorosabbra vonni a hurkot, amelyet már a nyakamba vetett." Ez a féltréfásan évődő hang "elidegenítő effektus", Csehov rejtőzködik. Hogy ki ne adja magát, vonzalmának csakis humorosan játékos formában ad hangot. Lika hasonló hangnemben próbál válaszolni. Csakhogy az ő hangja időnként érzelmesen megcsuklik, szenvedélyesen átforrósodik, vallomásos lobogásba csap át. Csehov szerette volna ezt a lobogást takarékra állítani, s azon a szinten megtartani. Azt ugyanis nem óhajtotta, hogy ez a láng egészen kialudjék. De valahogy védekező állásba helyezkedett Likával szemben. Talán - nem minden ok nélkül - belső szabadságát féltette tőle; riasztotta a lány konfúzus nyugtalansága, a lehetőség, hogy ráterheli a sorsát és nem tud tőle dolgozni. Feltűnő Csehov ambivalenciája ebben a kapcsolatban. Ő maga ugyan nem győzte elégszer leszögezni "elnemkötelezettségét", de a Likát körülrajzó udvarlók leplezetlen dühre ingerelték.

Csehovnak szokása volt Likával "álruhában" levelezni. Az életben is otthonosan mozgott idegen bőrben. Remek stílusérzéke mellett pompás színészi vénája is volt. A húga írja, hogy amikor egyszer koldusnak álcázva kántált nagybátyja házánál, gyanútlanul megdobták alamizsnával. Egyik szerepjátéka alkalmával a mindenre elszánt kültelki vagány modorában intézi fenyegető sorait egy jelképes Trofimhoz: "Te csirkefogó, ha nem hagyod abba az udvarlást Likának, akkor én, te gazember, bedugok egy dugóhúzót abba a testrészedbe, amelyik rímel a malaga szóra. Te mocsok! Hát nem tudod, hogy Lika az enyém, és hogy két gyerekünk van?" Aláírás: Lika szeretője. S még csak azt sem lehet tudni, vajon csakugyan az volt-e. Levélváltásuk kételyek között hagyja e tekintetben az utókort.

Lika egyszer csak arról tudósította Csehovot, hogy végzetesen beleszeretett egy másik íróba. "Most mit tegyek, apuska? Maga végül mindig le tud rázni, és a más nyakába varrni engem!" Ez az okos lány lelke mélyén tudhatta, hogy pótcselekvésből szeretett bele másba. Par dépit, azaz bosszúból, mint ahogyan Csehovot riogatta korábbi leveleiben azzal, hogy férjhez megy, majd később azzal, hogy önpusztítón égeti el magát. Mindezt - par dépit. Hanem az a pótszerelem csakugyan végzetesnek bizonyult. "Itt mindenki azt mondja, hogy a Sirályt is az én életemből kölcsönözte és még azt is, hogy Ön másvalakit is jól lehord benne!" - írta Lika nem sokkal a darab pétervári bemutatója után.

A Sirály modellje kétségtelenül Lika. A darabbeli Nyina sok tekintetben az ő karakterjegyeit viseli, a színművészettel vallott megalázó kudarca az övéhez hasonló (színinövendéknek felvételizett a Művész Színház tanodájába, de csak statisztának vette fel az a bizottság, melynek Olga Knyipper is tagja volt), s ami a legfőbb: Nyina története pontról pontra megegyezik az ő életének egy súlyos szakaszával. Az a "másvalaki", akit Lika szerint Csehov "jól lehord", minden valószínűség szerint Trigorin, az író. Az ő nem épp hízelgően megrajzolt alakjában Lika alighanem a maga írójára - Potapenkóra - ismert, aki őt ugyanúgy elhagyta, mint Nyinát Trigorin. Likának csakúgy, mint darabbeli hasonmásának, gyereke született a maga írójától, s csakúgy, mint Nyina, ő is elvesztette.

Lika nemcsak azzal hagyott nyomot Csehov életművében, hogy előhívott belőle egy gyengéd líraisággal megformált nőalakot. Más nőalakjaiba is beleírta. Az egyik legszebb Csehov-kisregényben, az Unalmas történetben a Kátya nevű hősnő viseli Lika vonásait és keresztjét. Mintha Csehov íróként vezekelt volna azokért a férfi komiszságokért, amelyeket mégiscsak elkövetett olykor Lika ellen. Talán valamennyi szárnyszegett nőben, akik oly nagy számban fordulnak elő műveiben, van valami Likából. Ez a nagy író még a legnagyobbak között is kivételes éleslátással mutatta fel a sajátos női frusztráltságot a száz év előtti orosz társadalomban, de helyen és koron túlmutató, egyetemes érvénnyel.

Csehov A kutyás hölgyben hiteles leírását adja a korabeli, magasabb társadalmi osztályból való orosz férfi nőszemléletének. "Gurov... ha jelenlétében nőkről beszéltek, egyszerűen így jellemezte őket: - Alacsonyrendű faj! Úgy érezte, keserű tapasztalatai feljogosítják arra, hogy tetszése szerint nevezze őket, hanem azért az ťalacsonyrendű fajŤ nélkül két napig sem tudott meglenni." S miközben a hős leltárba veszi a szerelemre adott női reakciókat, felfedi az író ezekkel kapcsolatos ellenérzéseit is. "Múltjából emlékezett gondtalan, jólelkű nőkre, akik... hálásak voltak neki még a futó kaland nyújtotta rövid boldogságért is; emlékezett olyanokra is, akik... őszinteség nélkül, fölösleges fejtegetésekbe bocsátkozva, modorosan, hisztériásan szerettek, olyan arckifejezéssel, mintha nem szerelemről, szenvedélyről, hanem valami még nagyobb jelentőségű dologról volna szó..." (Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása). Gurov, a társaságbeli úriember cizellált modora vigasztalan sivárságot takar. Nem kell véka alá rejtenie, hogy a nőt fogyasztási cikk gyanánt kezeli, s olyan szekunder lényt lát benne, aki csak a férfiakhoz való viszonylatában létezik. Hiszen köreiben ez elfogadott. Még ennél is siralmasabb azonban, amikor a nő maga is így éli meg önmagát.

S mintha csak Ibsen Nóráját hallanánk a huszonhárom esztendős Szofja Lvovna panaszos kifakadásában (Nagy Vologya és kis Vologya): "Nos rendben van, ostoba, rossz, elv nélküli, korlátolt asszony vagyok... De Vologya, hiszen maga tíz évvel idősebb nálam, a férjem pedig harminc évvel idősebb. A szemük előtt nőttem fel, és ha úgy akarták volna, azt csinálhattak volna belőlem, amit akarnak, akár angyalt is... De maguk... mind a ketten szörnyű rosszul bánnak velem." Az orosz nőből nem lehet Nóra. Szofja Lvovnát "... rémület fogta el arra a gondolatra, hogy az ő társadalmi köreiből eredő leány vagy asszony számára ne legyen a világon más megoldás, mint az, hogy szünet nélkül trojkán kocsikázzék és hazudjék, vagy pedig kolostorba vonuljon, és úgy ölje ki magából a test vágyait..." (Szőllősy Klára fordítása).

A szerelem mint megváltás zsákutca a nő számára. Ha a szerelem a nő egész életét betölti, akkor lealacsonyítja. A túlzott érzelmi függés kikezdi személyi integritását. Ugyanakkor súlyosan megterheli a kapcsolatot, amelyet a legforróbb érzelem sem bír el tartósan. Nem is szólva az egzisztenciális függésről, ami teljesen kiszolgáltatja azt a nőt, aki mindent a szerelemre tett fel. Ha kihűlt az úgynevezett csábító szenvedélye, akiért az asszony elhagyta törvényes támaszát, a férjét, akkor lerázhatatlan nyűg lesz egykori imádója számára. A megunt szerető státusa még a megunt feleségénél is degradálóbb. Ő, a "bukott nő" ugyanis nem számíthat együttérzésre vagy részvétre; őt a társaságbeli feddhetetlen asszonyok megvető ítélete sújtja. Csodálatosan ábrázolta ezt Csehov A párbajban, vagy a hangulatában Dosztojevszkijt idéző Egy ismeretlen elbeszélésében. Az ő megvesztegethetetlen tekintete előtt nem állhattak meg a társadalmi közmegegyezés szemforgató hamisságai és hazug erénycsőszködései. Csehov nem a nőkérdés apostola, ő a mindenkori "megalázottak és megszomorítottak" ügyének védelmezője; számára az emberi méltóság megsértése az élet minden viszonylatában elfogadhatatlan. Ő már száz évvel ezelőtt tudta, hogy a nőnek ki kell lépnie az "eltartott" státusból, s önálló munkát kell végeznie. Valamint ki kell magában fejlesztenie a munkavégzéshez szükséges tulajdonságokat. Csehov igényeket támaszt a nőkkel szemben, s ez a megbecsülés jele. Ellentétben a nőkultusszal, ami eleve kizárja az egyenjogúságnak még a gondolatát is. Egyenrangú emberek nem teremtenek kultuszt egymás körül. Egyik legkedvesebb levelem az, amelyikben Csehov zord szigorral leteremti Likát, mert nem tett eleget egy vállalt kötelezettségének. "Önnek semmiféle hajlandósága nincs a rendszeres munkához. Maga ezért beteg, ezért kesereg és bőg, és maguk, lányok, ezért csak filléres óraadásra valók... legközelebb ne bosszantson a lustaságával, és eszébe ne jusson mentegetőzni. Ahol sürgős munka és adott szó van, ott nincs helye a mentségeknek. Nem fogadom el és nem értem meg."

Csehov közel tíz éven át levelezett Likával. Olga Knyipperrel legfeljebb, ha a fele ideig. Nem mintha a házasságkötésük feleslegessé tette volna a levelezést. Hanem mert többre nem futotta Csehov fukaron mért életidejéből. Egyébként sokat leveleztek, hiszen az év nagyobb részében egymástól elszakítva éltek. A színésznőt Moszkvához kötötte a hivatása, az írót Jaltához a betegsége. Csehov száműzöttnek érezte magát krími kényszerüdülésében; ez a félárbocra eresztett életmód idegen volt tőle. Fájdalmasan hiányolta Moszkvát is. Hőn szeretett városának szellemi klímája után epekedett, miközben annak természeti klímájától óvták az orvosok. "Elszakítva a talajtól, nem élek, nem iszom, bár szeretek inni, szeretem a lármát, de nem hallhatom, szóval, most egy átültetett fa állapotát élem, amely még habozik, megeredjen-e, vagy kezdjen kiszáradni?" - írta Knyippernek.

Csehovot krími "száműzetésében" is sokan látogatták. Nehezen nélkülözött társának beszámol róla, hogyan telnek napjai: "Mindegyik leveled háromszor olvasom újra - ez a minimum. Nos, a kertben dolgozom, ugyanis a dolgozószobában gyéren megy a munka, semmihez sincs kedvem... Jaltába ritkán járok, nem vonz oda semmi, annál hosszabban időznek nálam a jaltaiak... Eljött a gurzufi tanító is, utóbbi úriember minden alkalommal nagyon sokáig marad, és egyre csak a szakállát cibálja, én meg várom, mikor megy el, és szenvedek." Az életét megkeserítő alkalmatlan látogatók mély benyomást hagyhattak Csehovban. Agy- és kedélyszikkasztó hatásuknak páratlanul pontos megfogalmazását adja A mezzaninos házban. "Száz versztányi puszta egyhangú, kiszáradt sztyepp nem kelt a lélekben olyan vigasztalan csüggedést, mint egyetlen ember, amikor ül és nem tudni, mikor megy el." (Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása.)

Csehov közös életét Knyipperrel kezdettől beárnyékolták a kényszerű elválások és az a fenyegetettség, amit az író betegsége jelentett. A színésznő-feleség levelei tanúsítják, mennyi fájdalom, keserűség, kétely, önmagával való viaskodás és lelkifurdalás forrása volt ez az asszony számára. "Tudom, hogy mennyire sóvárogsz, mennyire unatkozol, tudom, hogy melletted kell élnem, segítenem neked, szórakoztatnom téged. És nem teszem, mert aljas vagyok, gyenge, vagy mert nagyon önző vagyok, vagy mert későn kezdtem élni, és soha nem érzem a teljességet... Egyre azt reméltem, az egészséged meg fogja engedni, hogy a télnek legalább egy részét Moszkvában töltsd. De ha ez nem megy, Antoncsikom! Mondd meg, mit kell tennem. Ha nem lesz dolgom, teljesen meg fogsz engem unni. Csak lődörögni fogok, egyik sarokból a másikba, és belekötök mindenbe. Egészen elszoktam már a tétlen élettől, és már nem vagyok annyira fiatal, hogy egy másodperc alatt romba döntsem, amit olyan nehezen értem el. Szemrehányó tekintetek tömegét érzem magamon: miért nem hagyom ott a színpadot, hogy te ott egyedül szomorkodsz etc..."

"Ne beszélj butaságokat, egyáltalán nem vagy hibás, hogy nem élsz velem télen. Ellenkezőleg, nagyon rendes házaspár vagyunk, amiért nem zavarjuk egymást abban, hogy végezzük a dolgunkat. Hiszen szereted a színházat! Ha nem szeretnéd, más lenne a helyzet." Ez Csehov bölcs, megértő válasza. Hát persze, hogy más lenne a helyzet, ha Knyipper számára a színpad csupán a magamutogatás terepe lenne, és nem a hivatása volna a színház! A rá szemrehányó tekinteteket vető közvélemény - úgy tetszik - nem hagyta ki az alkalmat, hogy erkölcsi megrovásban részesítse a beteg férje mellől "közpályára" dezertáló feleséget. Súlyosbító körülmény, hogy a férj köztiszteletben álló, valóban nagy ember, akihez képest még csak említésre sem lehet méltó az asszony munkája. Hiszen a nő úgyis csak műkedvelő a munka világában. A legjobb szándékokkal eltelt kívülállók nem fogták fel, hogy ezt a tragikus aurával övezett harmonikus távházasságot nem lehetne szabvány családi boldogságra átváltani. Vajon honnan szerzett felhatalmazást a közvélemény arra, hogy "normálisan" akarjon boldoggá tenni egy Csehovot? Azt az írót, aki A fekete barát történetében nem hagy kétséget, hogyan vélekedik az idillikus boldogságról, melynek ára a szolgálattevő életről való lemondás.

A fekete barát "egészen különös, semmihez sem fogható és rendkívül homályos" legendáját Kovrin, a kisregény hőse meséli el. "Ezer esztendővel ezelőtt, valahol, Szíria vagy Arábia pusztaságain járt egy fekete csuhás barát... Néhány mérföldnyire attól a helytől, ahol járt, a halászok egy másik fekete barátot láttak, aki lassan haladt a tó felszínén. Ez a második barát látomás volt... A látomásból egy második látomás, majd a másodikból egy harmadik származott, úgyhogy a fekete barát alakja szüntelenül tovább haladt a légkör egyik rétegéből a másikba... és most az egész mindenségben barangol..."

Ez a barát jelent meg Kovrinnak. S azt mondta neki, hogy ő "egyike azon keveseknek, akik joggal nevezhetők isten választottjainak... Nélkületek, akik egy magasabb életcélért szabadon és tudatosan éltek, az emberiség semmit sem érne... Ha tudnád, milyen jó téged hallgatnom!" - mondta Kovrin. De rögtön elfogta az aggodalom: hiszen neki hallucinációi vannak. Márpedig az ilyen ember őrült. S akkor hihet-e önmagának? Mire a fekete barát így válaszolt: "De honnan tudod, hogy a nagy zsenik, akikben az egész világ hisz, ugyancsak nem láttak kísérteteket?... Ha egészséges és normális akarsz lenni, állj be a csordába." Kovrin szívesen beszélgetett volna még hitéről és kételyeiről, de a látomás szertefoszlott. Orvosai kigyógyították a látomásaiból. Valamint önálló tanszéket kapott, elfoglalni azonban nem tudta, mert vért köpött. Élettársával a Krímbe készült pihenni. Útjukat megszakítva, az éjszakát egy szállodában töltötték. Kovrin nem tudott aludni. "Arról töprengett, milyen sokat követel az élet azokért az aprólékos, igen köznapi javakért, amelyeket adni tud az embernek. Például ahhoz, hogy negyvenéves kora előtt tanszékhez jusson, közönséges egyetemi tanár lehessen, hogy unalmas, szürke, nehéz nyelven előadhasson, közönséges, méghozzá idegen gondolatokat... őneki, Kovrinnak, tizenöt éven át kellett éjjel-nappal dolgoznia, súlyos idegbajon átesnie, elhibázott házasságot kötnie, és még sok ostobaságot elkövetnie, amelyekre jobb nem is gondolni."

Egyszer csak megjelent a barát, megállt a szoba közepén, s szemrehányó hangon megszólalt: "Miért nem hittél nekem? Ha akkor hitted volna, hogy zseni vagy, ezt a két évet nem töltötted volna ily keservesen és sekélyesen." (Lányi Sarolta fordítása.) Kovrin beszélni akart, de torkából mellére zúdult a vér. Egyetlen szót sem tudott már szólni, de határtalan boldogság töltötte el. Így halt meg, az arcára fagyott boldog mosollyal.

Csehov szinte elővételezte a saját halálát. 1904 nyarán a már nagybeteg író egy német fürdőhelyre, Badenweilerbe utazott Olga Knyipperrel. Ott halt meg július másodikán. Felesége leírta utolsó perceit. Tőle szokatlan módon, az éjszaka elején azt kérte, hogy hívjanak orvost hozzá. Az orvos pezsgőt adatott neki. Ich sterbe, mondta a német doktornak. Kiitta a pezsgőt, rámosolygott a feleségére "az ő csodálatos mosolyával". Azzal elfordult és meghalt. Olyan tapintatosan és szerényen, ahogyan élt.

Honti Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1