Függelékben közli a Filmlexikon a közismert irodalmi mûvek jelentõsebb filmváltozatainak listáját Arany János Tetemrehívásától Zola Tisztes úriházáig, Garas Márton 1915-ben készült munkájától a francia Duvivier 1957-es alkotásáig. A sok oldalas filmtörténeti listán persze nemcsak remekmûvek szerepelnek, mégis a kritikák garmadáján kívül mozinézõ nemzedékek tanúsíthatják, hogy az összehasonlítás (nemcsak a befogadói élmények idõrendje miatt) rendszerint az eredeti regény, dráma javára szól. Nemcsak gyenge és közepes, korrekt változatok, zseniális Shakespeare-filmek is születtek, mégis nehéz elképzelni, hogy a celluloidszalag legyõzze a fóliánsokat. Hogy a Háború és béke ihlette látványos képregény ne okozzon csalódást azoknak, akik képzeletük színpadán korábban maguk idézték meg Tolsztoj hõseit, világát.

Az a színpadi alkotásból forgatott, német, illetve nemzetközi tőkéből, összefogásból született film, amelyet a világpremierjét követő hetekben máris fesztiváldíjak koronáztak, és amelyet április elejétől játszanak a hazai mozikban - ritka kivétel. Ronald Harwood Taking sides című darabjának (magyarul A karmester címmel játszották) Szabó István alkotta filmváltozata - a Szembesítés - nemhogy versenyképes variáció, de valóságos esztétikai paradoxon: a később született, tehát "másodlagos" alkotás egyértelmű esztétikai fölényének bizonyítéka. Szabó filmje nem egyszerűen a darab hibáit korrigálta - ami ugyancsak tiszteletet érdemlő lenne -, hanem új művészi minőséget hozott létre.
Mindaz, amit a filmről elmondani készülök, ezt a rendhagyó dráma-, illetve filmtörténeti tényt hivatott bizonyítani. S megválaszolni a kérdést: vajon minek köszönhető, hogy a tisztes (és természetesen korántsem érdektelen) féltörténelmi sikerdarabból felzaklatóan aktuális, remekműgyanús filmalkotás született? A legszimplább válasz a feltett kérdés korrekciójára szorítkozik: nem minek, hanem kinek? Evidens, hogy a rendező, Szabó István szuverén szemléletének, az érvényes erkölcsi dilemma tárgyalására képes igazságérzetének, történelmi tapasztalatának, pszichológiai érzékének, színészválasztó és színészvezető szakmai felkészültségének köszönhető, hogy egy évtizeddel az eredeti darab megszületése után sikerült nem is a márványtömbből, inkább a szép fényű plasztikból értékes szobrot mintáznia.

Ronald Harwood útja
Fokvárostól Budapestig

A szerző pogromok elől menekülő emigránsok - lengyel anya, litván zsidó apa - gyermekeként Dél-Afrikában született, és 17 éves koráig Fokvárosban élt. Színházi tanulmányait Londonban végezte, de - saját bevallása szerint is - rossz színész volt, ezért néhány éves sikertelen ostrom után kiegyezett Tháliával. A szereptől szerepig tartó várakozást, nemszeretem mellékmunkák monoton váltakozását megunva, elszegődött egy híres angol színész öltöztetőjének. Ez a több évig folytatott tevékenység nemcsak megélhetését és a folyamatosan élvezhető masztixszagot biztosította, de később témává, drámai alapanyaggá is érett. Harwood íróként is több húron játszott: darabokon kívül regényeket, a színház szerelmeseként esszéket publikált, színháztörténeti tévésorozatot is készített.
Már húsz éve, hogy elhagyta az öltözők világát, amikor Az öltöztető című darabját 1980 tavaszán Manchesterben bemutatták. Ekkor szegődik mellé a siker: darabja hónapokon belül színre került Londonban és Párizsban. Játszották Olaszországban is, és még a bemutató évében elnyerte az angol kritikusok díját, és "Az év legjobb új angol darabját" megillető elismerést. A művet az idő sem kezdte ki: Az öltöztetőt most is játsszák Budapesten. Először a budapesti bemutató után látogatott el hozzánk Harwood. Másodszor - A karmester Madách színházi premierje alkalmából - már a nemzetközi Pen Klub tekintélyes elnökeként üdvözölhettük. A vele készített interjúkból kiderült, milyen érzelmi és életrajzi motiváció ösztönözte arra, hogy üldözött, bebörtönzött pályatársai érdekében közéleti szerepet vállaljon, és milyen erkölcsi-politikai összefüggés lehetett személyes életútja és az új dráma alapkonfliktusa között.
"Dél-Afrikában születtem, és egy diktatórikus társadalomban nőttem fel. Később, amikor már Angliában éltem, aktívan közreműködtem a dél-afrikai faji megkülönböztetés elleni mozgalomban. Mikor a rasszista mozgalom megszűnt, arra gondoltam, milyen bátor voltam... hatezer mérföld távolságából. Engem sosem fenyegettek meg - és ekkor egy kis bűntudatot éreztem. Ekkor kezdett el érdekelni Furtwängler erkölcsdilemmája. Könnyű azt mondani, hogy máshogy kellett volna viselkednie. Nem tudom, hogy másképp csináltam volna-e, mint ő." (Szemere Katalin interjújából, Népszabadság 1996. II. 28.)
Wilhelm Furtwängler pere, történelmi vétke a háború után nagy vihart, közérdeklődésre számot tartó vitát ébresztett Nyugat-Európában. A náci Németország bukása után azért vonták felelősségre a nagy maestrót, mert a kortárs szellemóriások többségével ellentétben nem emigrált, hanem jelenlétével, a Berlini Filharmonikusok élén betöltött szerepével, rangos és protokolláris hangversenyeivel legitimálta a birodalmi kultúrpolitikát. Harwood műve többek alapos kutatómunkája, feltárt tények és kiböngészett adatok alapján, a valóságos történet tiszteletben tartásával íródott, de ettől még nem dokumentumdráma. Cselekménye időrendben nem is a hős életrajzát, hanem a karmester ügyének háború utáni vizsgálatát, illetve tárgyalását követi.
Műve megírásakor Harwood maga is tartott attól, hogy a fasizmus témája, a legyőzött tegnapi gonosszal való kollaboráció konfliktusa fél évszázad távolából már nem fogja lázba hozni a nézőket. Aggályai azonban - amelyeket először feleségével osztott meg - nem igazolódtak. A darabban tárgyalt morális konfliktus és a Harold Pinter rendezte izgalmas előadás még a totalitárius rendszert közelről meg nem tapasztalt angol közönséget is magával ragadta. Míg a lengyel nézők - ugyancsak a szerző egy nyilatkozata szerint - már nem annyira "a régi nácizmus korabeli emlékeire asszociáltak a darabot nézvén, hanem inkább a közelmúlt kommunista rezsimje jutott eszükbe". (Barabás Tamás interjúja, Népszava 1996. II. 26.)
Budapesten az Írószövetségben még a bemutató előtt izgalmas vitát rendeztek a Harwood exponálta dilemmákról, amelyek időszerűségét, hazai súlyát azok is érezték, akik bölcsen hallgattak róla. Maradhat-e művész erkölcsileg érintetlen a diktatúrában? Meddig terjed a szuverenitás? Milyen érvekkel igazolható az önkéntes, vagy kikényszerített alkalmazkodás, a politikai kompromisszum? A bemutató egyik kritikusa, Lukácsy András szerint a vita, a premier "előjátéka" igen érdekes volt, maga a dráma - a hálás téma halvány tükörképeként - valamivel kevésbé. És ez a kritika még a legbarátságosabbak közül való volt!
Koltai Tamás az Élet és Irodalomban még élesebben fogalmaz: "Az egész, mondhatnám, úgy érdektelen ahogy van. Ötven évvel a háború után, amikor már régóta köztudott, hány nagy német művész hagyta el hazáját, mert utálta a nácikat, jobb, ha nem bolygatjuk Wilhelm Furtwängler erkölcsiségét." A kritikus szerint a darabnak, illetve állásfoglalásának már nincs tétje, a dirigens ügyét vizsgáló amerikai őrnagy prekoncepcionált ítélkezése, zenei analfabétizmusa eleve megfosztja a nézőt a mérlegeléstől. S hogy a mű megtekintésétől is elvegye sokak kedvét, még hozzáteszi: "Ráadásul Harwood közepesnél gyengébb író, mondatai olyan unalmas egyhangúsággal kopognak, mint egy metronóm, a fordító Vajda Miklós alig győzi feljavítani őket." (Metronóm 1996. III. 15.)

Szabó István választása

Bár az én gyatra emlékezetemben ennél valamivel izgalmasabbnak, gondolatébresztőbbnek maradt meg a darab, felelevenítve a hazai fogadtatást, elég meglepőnek tűnik Szabó István választása, hogy ennyi év elteltével, éppen Harwood remekműnek a legjobb indulattal sem nevezhető, szerkezetében abszolút filmszerűtlen, zárt térben játszódó történelmi kamaradrámájához nyúlt. Ám ha jobban belegondolunk, a találkozás nem annyira érthetetlen. Megmagyarázza, vagy legalábbis motiválja, hogy Oscar-díjas rendezőnk életművének középponti témája, következetesen érvényesített, fő vonala a művész és a hatalom kapcsolatának elemzése. Ha a Mephisto, a Redl ezredes konfliktusát nem kizárólag történelmi közelítésben, de megélt sorskérdésként vizsgáljuk, bizonyítani sem kell, hogy Szabó saját - közösségi és személyes - dilemmájának szélsőséges változatát ismerhette fel Furtwängler sorsában. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van... de Illyés igazsága is több szinten, síkon, többféle változatban határozta meg sorsunkat, a diktatúra természetétől, mértékétől függően is a XX. században. Furtwängler kihallgatása során Harwood a darabjában is hivatkozik egy másfajta diktatúra valamivel enyhébben megítélt kollaboránsaira, Sosztakovicsra, Prokofjevre, Eizensteinre. De a filmben ez a lehetséges, és számunkra kínosan kézenfekvő analógia sokkalta nagyobb helyet és súlyt kap azáltal, hogy egy magas rangú szovjet katonatiszt is bekerül a képbe. Az Oleg Tabakov játszotta, egyenruhába kényszerült múzeumigazgató nyilvánvalóan azért is megértőbb az egyes embereket, zsidó muzsikus kollégákat mentő, művészi értéktudata által vezérelt vádlottal, mert ő maga is átélte a mártírsorsot nem vállaló, cinkossá alázott értelmiségi dilemmáját és felelősségét. A konfliktusnak ez a kitágítása nem módosít a dráma tétjén, de nyilvánvalóbbá teszi azt, ami a mai értelmiségi néző számára igazán felkavaró, a probléma, illetve a mű mindannyiunkra vonatkoztatható aktualitását.
Ez a legradikálisabb, de korántsem az egyetlen, a színpadi történetnek forgatókönyvre elegendő matériát kölcsönző változtatás. Az eredeti drámában a mű dramaturgiai gyengéjének, a jellemrajz árnyalatlanságának egyik bizonysága, hogy a vizsgálatvezető őrnagy szinte minden motivált előzmény nélkül egyszer csak bejelenti igényét a német segéderőre, Emmi Straubéra, aki a jegyzőkönyvvezetői funkció ellátásán túl a másik Németország képviseletére hivatott a stábban. (Apját a Hitler elleni merénylet résztvevőjeként, mártírként tisztelik.) Az őrnagy katonás tőmondatban közli az elképedt leányzóval, hogy szereti, feleségül kívánja venni és gyereket akar tőle. Ehelyett a lélektani abszurditást súroló nyilatkozat helyett, Szabó István egy halvány, de mégis szerves és folyamatos szerelmi szálat sző a történetbe: Emmit egy korban, mentalitásban hozzáillőbb, rokonszenves segédtiszt kerülgeti, aki családja révén maga is a fasizmus áldozata, és zenerajongó humanistaként jóval megértőbben, több tisztelettel is kezelné a karmestert, mint felettese, a biztosítási ügynökből vizsgálóbírói tisztre jutott őrnagy. Igaz, hogy a fiatalok kapcsolatának tartalmára, lírájára Szabó sem fordít túl sok gondot, mintha csak a közönség megrendelésére, megnyerése végett iktatta volna be az epizodisták magántörténetét. De lassanként kiderül, hogy ennél többről van szó. Szabó a két fiatal közös jeleneteivel többnyire olyan tényeket és körülményeket idéz fel, amelyek üzenete túlmutat a sztorin. Hivatalos találkozásaik, és a fiúnak a lány családjánál, otthonában tett látogatása is alkalom a történelem szeszélyeiből összetalálkozott idegen világok lehetséges kapcsolatának és alapvető különbségének érzékeltetésére.

Terek és arcok

Voltaképpen ezzel érkeztünk el a dráma, illetve a szövegkönyv metamorfózisának lényegéhez. Szabó úgy tágította ki térben, a cselekmény helyszínének tekintetében a kamaraszínpadra szerkesztett darabot, hogy közben maximálisan megőrizte annak szuggesztív intimitását is. Az egyetlen háborús asszociációkat ébresztő irodai díszletből kiemelt cselekmény megjelenítése a filmvásznon lehetővé teszi, hogy a méltóságot és áhítatot sugárzó katedrális falai között élvezhessük Beethoven ötödik szimfóniáját. Módot ad a rendezőnek a tárgyalás helyszínének választott lepusztult palota sokrétű megjelenítésére. Aki sohasem, vagy éppen mostanában járt Berlinben, annak is felfedezés a romok közül feltápászkodó nagyváros lehangoló valósága. Az amerikai szektor a filmen nem történelmi-politikai fogalom, hanem egy kényszer szülte, de azért az ott élők igényei szerint berendezett, átmenetiségében is stabil kis világ. A filmen a Hinkel összegyűjtötte náci iratok, feljelentések tanulmányozására nem szimpla utalás történik, hanem a kamera segítségével mi is bebocsátást nyerünk a titkok birodalmába és nézőként magunk is titkos perek tanúivá válunk. Emmi szemével látjuk a városszéli ócskapiacot, ahol még Bruckner hetedik szimfóniáját is meg lehet vásárolni, vele élvezzük a jazzhangversenyt, ahol a katonák szórakoznak. A háború utáni jelen mögött emlékidéző képekben sejlik fel az elbeszélt múlt: a Furtwängler vezényelte, protokollárisan ünnepi hangverseny, amelynek híre és szégyene beárnyékolja a nácik által is ünnepelt dirigens karrierjét, és a bergen-belseni pokol, amelynek lefényképezett halálgyára a karmester és a közönség számára is mementó, a tudatunkba beivódó, perdöntő vádirat. Nem kísérő, hanem felemelő, elgondolkodtató és meggyőzően érvelő szerepe is van Szabó István filmjében a zenének. Almási Miklós kritikájában (Népszabadság 2002. IV. 12.) külön is kiemeli, hogy a rendező a döntő pillanatokban következetesen ellenpontozza a képet és a szöveget. "Ő talán az első filmművész, aki ilyen tudatosan képes filmileg játszani a zenével, új dimenziót nyitva az ábrázolásnak." Ez az új dimenzió nemcsak, sőt nem is elsősorban hangulatelem. Wilhelm Furtwängler perében a mozinézőt is felzaklató, rendkívüli zenei teljesítmény egyfelől a védelem szerepét hivatott betölteni: a muzsika géniuszának holnapja, további alkotó élete forog kockán. Másfelől viszont az áradó, elragadó zene a karmesterrel szemben felhozott vádaknak ad nagyobb nyomatékot: hiszen a nagy ember, a zseni felelőssége még súlyosabb. Ez vitatott és mégis vitathatatlan felelősség, amelynek kimondására a vizsgálat hivatott - a filmben mindenekelőtt éles, feszült dialógusokban fogalmazódik meg. De az, hogy a dialógus filmmé válik, nyilvánvalóan a két zseniális színésznek (a karmestert alakító Stellan Skarsgĺrdnak és a tiszt szerepében remeklő Harvey Keitelnek) köszönhető. A színpadi totálplánban a térben mozgó személyiség egésze, filmen viszont általában - és Szabó filmjeiben különösen - a premier plánban látható emberi arc hordozza, sűríti és árnyalja a gondolatot. A Szembesítés bemutatása alkalmából így vallott erről a rendező: "Egyetlen olyan dolog van, amit a többi művészeti ág nem tud megmutatni. Az emberi arc, s annak változásai. A film szereplőin nyomon követhetjük, amint éppen megszületik egy gondolat, egy érzés. Vagy ahogy az érzés átváltozik egy másik érzéssé. Gyakran a tekintet válaszol a kimondott, vagy kimondatlan kérdésekre, tanúi lehetünk a legapróbb rezdüléseknek és az emberek között szikrázó feszültségeknek. Azért is volt nagy kihívás és öröm ez a film, mert tudtuk, hogy ezt a csodálatos ťtájképetŤ, az emberi arcot sokat mutatjuk."
A többes szám természetesen az alkotótárs operatőrre, Koltai Lajos teljesítményére utal. Koltai ezúttal nem a képek költészetére, hanem azok meggyőző erejére, leleplező hatalmára épít. Érzékenyen követi a színészi játék minden tudatos gesztusát, felnagyítja az arcon átsuhanó árnyékokat, de megmutatja azt is, ami a fizikai lét, a szöveg, sőt a szerep mögött van. A legbelülről kisugárzó, sokszor éppen leplezni próbált érzelmeket és indulatokat, magát az emberi létezést. A karmesternél a nagy ember levethetetlen fölénytudata mögött a morális dilemma elviselését nehezítő gátlásokat, a joggal követelt tisztelet hiánya által felkorbácsolt hiúságot. Koltai az igazságkereső amerikai vizsgálótiszt gesztusokkal, mimikával felfokozott fanatizmusát sem vitatja és nem is cáfolja. De az ítélethozó civil tudatlanságának gátlástalan vállalását látva mégis nehéz nem Örkény leleplező egypercesére, az In memoriam dr. K. H. G.-re gondolni.
Pedig az inga másképpen leng. Szabó István eltökélten megvonja tőlünk nézőktől az előre gyártott állásfoglalás kényelmét. Nyilatkozataiban utal is rá, hogy felnőttnek tekinti a nézőt, akinek nem tanmesét kínál, hanem gondolkodásra készteti, sőt kényszeríti. Ő maga nem döntőbíróként, hanem filmrendezőként ítélkezik. Kétségtelen, hogy ez a nyitottság, az érvek szembesítése által felerősített dilemma az eredeti darabnak is erőssége, aktualitása mellett legizgalmasabb (írói) erénye volt. De Szabó filmje, éppen felzaklató szuggesztivitása révén, nemcsak lehetségessé, de erkölcsi kényszerré is teszi a szembenézést, a mérlegelést, az állásfoglalást. És nem csak Furtwängler ügyében.
Ezért nem történelmi, hanem kíméletlenül jelen idejű, felzaklatóan aktuális ez a külföldön forgatott, kérdésfeltevésében, válaszaiban és szellemiségében is magyarrá lett film, a Szembesítés.

FÖLDES ANNA

 

NKA csak logo egyszines

1