Thália Régi Stúdió

Mark Ravenhillnek - akit a legifjabb dühöngõk között szoktak számon tartani - e darabja nem remekmû, több benne a provokáció, mint a mélység, a valódi erõ, és dramaturgiailag is csenevész. Ravenhill felsorakoztat szinte minden olyan témát, ami sokkolhat. A másságról, a drogosokról, a bûnözõk világáról, a homoszexuálisokról, a családon belüli pedofíliáról azonban nem nehéz sokkolót írni, hiszen az átlagpolgár szemében már maga a téma is, pláne annak színpadi bemutatása, megbotránkoztató. Nem csoda hát, hogy a Shopping and fucking színrevitele világszerte botrányt kavart, Magyarországon pedig egy éven belül immár másodszor mutatják be (elõször is éppen itt, a Tháliában került színre), s már két fordítása is született. Bevallom, az elõzõ elõadást nem láttam (nem vonzott ugyanis túlzottan e botránykeltõ hatásáról elhíresült darab), most azonban ennek ellenére felkeltette az érdeklõdésemet, hogy rendezõként Alföldi Róbert nevét olvastam a színlapon. És nem is csalódtam. Alföldi tehetségét mutatja, hogy e sablonos, harsány hatáselemekkel dolgozó mûbõl valóban (a szó legnemesebb értelmében) hatásos és sokkoló elõadást volt képes kicsiholni.

A történet négy, az élet peremére sodródott fiatal sorsát, szerelmi és anyagi küszködését, kilátástalanságát mutatja. Hárman közülük drogosok. Céljuk, hogy talpon (és nem utolsósorban életben) maradjanak. Erős bennük a megkapaszkodás vágya és a valahová tartozni akarás, s ha más nincs, hát egymásba kapaszkodnak, érdek- és dacszövetséget kötve. Furcsa szerelmi háromszögben vagy még inkább egy reménytelen szerelmi láncolatban élnek. A lány valaha színésznő akart lenni, s most leendő munkaadójának a Három nővér Irinájának monológját szavalja, miszerint dolgozni volna jó. Ők is vegetálnak, mint Csehov figurái, csakhogy míg Csehovnál az akarat hiányzik, itt a lehetőség. A fiatalok helyzete annyira reménytelen, kiszolgáltatott, hogy kénytelenek bármilyen megalázó munkát elvállalni, a szextelefontól a dílerkedésig. Nem csoda hát, hogy gyengévé válnak, s a drog, a shoppingolás és a szex marad csupán a vigaszuk.

A lehetőséget, egyben a vesztüket, a bűnt számukra a pénzember (Brian) kínálja. A pénzember, aki egyszerre titokzatos, ugyanakkor nagyon is evilági; sokat megélt, cinikus, bölcs nagymogul és érzelgős, gyermekded lélek, aki még képes meghatódni az Oroszlánkirály meséjén. Szereti megalázni, megfélemlíteni és megtörni az embereket - mégsem tudok igazán félni tőle, mert valahogy nem szívből jön a kegyetlensége (Alföldinél legalábbis). Sokkal inkább Brecht Sen Téjére emlékeztet Sui Táként - már csak azért is, mert a szerepet Almási Éva játssza férfiruhában -, aki csalódottságában, kényszerűségében kénytelen könyörtelenné válni. A zenészek is, amikor kilépnek szerepkörükből és Brian oldalán jelennek meg szemlélőként, már inkább az igaz embert kereső, próbára tevő Fény Fiaihoz hasonlítanak.

Alföldi remekül érezte, hogy bele kell nyúlnia a dramaturgiába. Az önmagában szimplán csak durva, provokatív cselekménysor mögé egy gyökeresen ellentétes, andalító, csillogó világot helyezett. Egy szmokingos, estélyi ruhás, slágerektől szirupos világot (Váczi Eszter és a Szörp zenekar segítségével). Az előadás így hangvételében már-már a groteszket, az abszurdot súrolja. Kentaur szellemesen egyszerű díszlete segít mindebben: egy átfordítható fehér paraván hol elválasztja, hol egymásba nyitja e két világot. (A díszlet egészére jellemző ez az egyszerűség, visszafogottság, letisztultság: egy asztal, néhány bőrfotel, kanapé.) Néhol a paraván felemelkedik, néhol ennek a világnak csupán az árnyát, sziluettjét látjuk a vásznon. A válaszfal hol felnyílik, hol lecsapódik - a két világ minduntalan egymásba játszik. (Időnként még átjárás is van világ közöttük.) A Ravenhill teremtette világ így állandóan ellenpontozódik, a két szféra egymásnak feszül, s feszültséget indukál.

A slágerek betétdalként működnek - brechtien elidegenítőn. Ezek a songok (melyek Brechttől eltérően nem önálló betétdalok, hanem slágerek helyettesítik őket, ezzel is érzékeltetve e világ ürességét, talmiságát és konformizmusát) rendre megbontják a dramaturgiát, megszakítják a történetmesélés folyamát, minduntalan kizökkentenek, s ezzel megtörik a realista játékot. (Szimpla realista előadásmódban alighanem könnyebben lelepleződik Ravenhill műve.)

Valószínűleg Alföldi is kevésnek érezhette a darabot, ezért tördelte fel a dramaturgia simaságát, kicsit megbolygatva, megbolondítva ezzel a befogadás egyszerűségét. Hiszen nem értjük, hogyan kerül e bárzene ebbe az előadásba, mi köze a kettőnek egymáshoz. Mivel nincs igazán kapcsolat e két világ között, nem függnek egymástól, nem is érnek össze. Ettől válik azonban izgatóvá, rejtélyessé, s bizarrságában, ambivalenciájában érzékien széppé az előadás. Mert nem pusztán ellenpontozásról van itt szó. A paraván mögötti világ a világegyetem gyöngéd közönyét képviseli, amely nem vesz tudomást az egyes emberről, annak szenvedélyeiről, sérüléseiről, bűneiről, s a maga rendíthetetlen nyugalmával és közönyével halad tovább. A paraván előtt szétverhetnek, megalázhatnak akárkit, emberek életükért vagy épp halálukért küzdhetnek - a paraván mögött minden változatlan marad: a slágerek tovább szólnak, a ruhák tovább csillognak. Nem rendíti meg, zökkenti ki semmi ezt a világot - nem hagy nyomot rajta az ember szenvedése.

A slágerek világa tökéletesen képviseli az ürességet, a hamisságot, az álérzelmeket, álszenvedélyeket is. És Alföldi, jó érzékkel, nem tesz rá még egy lapáttal, nem erősíti fel a talmiságot, a gagyiságot, nem szájbarágós, nagyon elegánsan, finoman s visszafogottan érzékelteti e világ jelenlétét. Így nem rikító semmi - sem a ruhák, sem a környezet, sem az előadói stílus. Váczi Eszter elegáns, elegánsan és szenvedélyesen is énekel (igaz nem túl nagy hangterjedelemmel).

Annál inkább rátesz Alföldi a ravenhilli világ durvaságára. A válaszfal olykor vetítővászonként is funkcionál: pornófilmrészletek jelennek meg rajta premier plánban. Engem nagyon zavartak ezek a csupán nemi szervekre, aktusokra redukált filmbejátszások, és nem a prűdségem miatt, hanem mert nemcsak ízléstelennek, de feleslegesnek is találtam, és főként megalázónak a színészek számára, akiknek egy-egy ilyen bejátszás (dugás, szopás, maszturbálás) alatt/előtt kellett elmondaniuk monológjaikat, érzelmeiket, gondolataikat. A második részre azonban valahogy a helyére került minden - s rájöttem, mindez kellett a katarzishoz. Kellett az állatias, zsigeri vágyak, a testnedvek embert letipró, megalázó diadala, a fojthatatlan, csillapíthatatlan vágyak ilyen drasztikus, érzékletes felmutatása. Amelyek éppoly ridegek és közönyösek az ember iránt, akár az őt körülvevő világegyetem. A kiszolgáltatottság és függés így válik teljessé, maximálissá: külsővé és belsővé egyaránt.

Az Alföldi rendezte előadásban nem az a sokkoló, ami történik, nem is a nyelvezet, a trágárság, még csak nem is a pornóbejátszások s pucérságok, hanem az a kiszolgáltatottság, félelem, megnevezhetetlen egzisztenciális szorongás, mely ezeket a fiatalokat jellemzi. És amely a záróképben jelenik meg a legsűrítettebben és legérzékletesebben. A négy kilátástalan sorsú fiatal ruhától megfosztottan, magukat takargatva, s csupaszságukban összesimulva egyetlen magányos, didergő tömböt alkotva átlép a slágerek közönyösen derűs világába és a Szörp kíséretével elénekli a reflektorfényben a zárósongot. Akár a jeges űrbe kivetett Ádám kétségbeesett magánya. A hatás Alföldi előző rendezéséhez, a Macbeth-hez hasonlatos: szorongató, hátborzongató és nyugtalanító.

Igazságtalanság lenne persze minden érdemet a rendezésnek tulajdonítani. Hiszen egy jó előadáshoz nem utolsósorban jó színészek és jó alakítások is kellenek. Itt ez is megadatott: Balázsovits Edit, Almási Sándor, Hujber Ferenc, Száraz Dénes és Almási Éva személyében. Mind az ötük játékát az igen erős színészi jelenlét, a teljes színészi alázat jellemzi, és az, hogy egyszerre képesek érzékeltetni a figurák erejét és elesettségét, sebezhetőségét.

Marik Noémi

 

NKA csak logo egyszines

1