Heltai Jenõ: A néma levente
Pesti Magyar Színház 

A néma levente fõszereplõje nem a címben jelzett szavavesztett lovag, hanem az, aki miatt e dicsõ vitéz hallgatagságot fogad: a tengerkék meleg égszín alatt lakozó, ám özvegyi feketében rejtekezõ nõ, az olasz madonna. A magyar színháztörténetnek két Zilia legendája lebeg a köztudatban, egyiküké a múlt század elsõ fele, másiké a rákövetkezõ korszak. Szinte évre pontosan osztják fel maguk között az idõt. Az elõfutár Bajor Gizi, az örökös Ruttkai Éva. Két olyan színészlény, akik a játszóember ezer színét csillogtatták, de eközben egy pillanatra sem feledték, hogy elsõsorban is, mindenekelõtt nõi teremtmények.

Az 1936-os ősbemutatóra - miután a Vígszínház köszönte szépen, de nem tartott igényt verses vígjátékra, Németh Antal a Nemzetiből pedig lecsúszott róla - a Magyar Színházban nyílt lehetőség, Hevesi Sándor rendezésében, minekutána őt "bűvös pálcájú Toscanininek" titulálták. Bajor kezdetben küszködött és mindenáron súlyos felhangokat szeretett volna belopni a sanzonszerűen könnyed szöveg dallamai közé, de Heltai Jenő személyes őrködése és pontos "Ne drámázzatok gyerekek, ez csak játék!" instrukciói "megkönnyítették" a színésznő verseléstől elnehezült alakítását. 1945-ben Bajor Gizi ismét belebújik a szerepbe, de csak komoly önuralommal képes a fűtetlen színházban "légiesen olvadó átszellemültté lenni", mivel elmondása szerint hangosan kocogtak fogai a jéghidegben.

Ruttkai Éva Ziliája számomra kezdetben mindössze egyetlen fénykép, furcsa módon egy 1971-ben tervezett film elkapott pillanata, amikor is a színésznő érett, tapasztalt bűverőt sugároz magából. Háromszor játssza el a fitos kis femme fatale-t a Vígszínház történetében, először huszonévesen, végül a negyven felé közeledve, s közben kiérdemli e "legcsintalanabbul megírt nőalak" jellemvonástárának minden jelzőjét: "tartózkodó, gőgös, ravasz, kacér, hízelgő, ijedt, elutasító, könyörgő, naiv, céltudatos, merész és visszakozó...". Egyetlen szóval, leglényege az, hogy nő.

Gregor Bernadett és Mihályi Győző
Heltai Jenő neoromantikus vígjátéka ízes történelmi háttér előtt mutatja be a középkor és a reneszánsz szellemiség keverékéből összegyúrt asszonyt, aki szenteskedőn lovagot leckéztet, hogy aztán majd őt is alaposan kitanítsák. Furcsa, de sikeres vállalkozása az írónak, hogy igyekszik visszanyúlni egy, az 1880-as évek környékén éledő stílusirányzathoz, amelynek képviselőit a korabeli negatív kritika hangja szerint "káros kozmopolita szellem szállotta meg, amikor itthon költött meséiknek idegen országot kerestek", vagyis jórészt mesevilágban kalandoznak a szerzők, mint Rákosi Jenő vagy Dóczi Lajos. Általában a szerelem körül forog minden, találkozhatunk a romantika újrafelhasznált elemeivel, de szó esik elhűlt szív felmelegítéséről, álszent uralkodók megfricskázásáról, s Mátyás király is többször felbukkan a népmesék birodalmából kölcsönvéve. Heltai, miközben a pesti bohémélet megéneklője, kabarémester, "ki humort űz szakértelemmel", első és utolsó dramatikus művét is a fenti stíl szellemében jegyzi. Az egykori irodalomtörténet A néma leventét tartja a legértékesebb alkotásának, mert a többinek "sajnosan része van az erkölcsi érték merész lazításában". Magyar Bálint is már-már lelkendezve állítja, hogy e mű a huszadik század legsikeresebb honi színjátéka.

A Pesti Magyar Színház is nyilván ebben bízva állította színre a gyönyörű olasz hölgy és vitéz Agárdi Péter boldog végű históriáját, gondolván, mi kellene más egyéb hozzá, mint egy egzotikus, szemet kápráztató álomlány, és párja, a középkorosodó, ám testi-lelki ifjúságát jó karban tartva mindig kívül hordó férfi ideál. Gregor Bernadett tényleg álomszép és a lelki etapokat leképező, különböző színű ruhaköltemények (fekete, lila, fehér) káprázatosan mutatnak rajta. Azonban asszonyi fifikájának ruhatára szűkös, színei túlságosan egyhangúak. Titokzatos déli donnát játszik, északi tartással, piedesztálon álló szentnek adja ki magát, és csak legvégül tesz kísérletet arra, hogy lelépjen. Nem kacsint ki a magasztos magatartás köpenye alól a játékos, incselkedő, kacér báj. Ez a Zilia királynőbb akar lenni a királynénál - ez konkrétan is megmutatkozik a Mátyás udvaránál tett első jelenés alkalmával, amikor hófehérbe öltözötten sokkalta elegánsabb az uralkodó hölgynél. Gőgösen adja a csókalamizsnát lovagjának, gonosz hangon parancsol némaságot, majd büszkén vonul sikert aratni a magyar királyhoz, vakon bízván a leventét gyógyítani képes "tudományában". Az udvarhölggyé válás lebeg a szeme előtt és a diadal. Nem hajtja szerelem, részvét, valódi segíteni akarás. Gregor Bernadett nem mutatja meg a női minőségében szerzett halálos sebből fakadó teljes összeomlást, s a megalázkodó kétségbeesettségből kapaszkodó női furfangot. Halála küszöbén igyekszik szereplevetkezetten mutatkozni, de a tartásától nem kíván megszabadulni.

Mihályi Győző Agárdi Pétere úgy toppan be hódolatát hozva Ziliához, mintha minimum hetente mondogatná elragadtatásának frázisait különböző hölgyek fogadószobájában. Szemlehunyva, a vágytól öblösen reszkető hangon sóhajtozik, nem csoda, hogy Zilia "Jaj, hogy szavalsz!"- felkiáltással próbálja belérekeszteni a szót. Némán sajnos még inkább felerősödik gesztikus produkciója, amikor pediglen a bakó bőrébe bújva visszanyeri szavát, röhejes tájszólásba képes rejtezni. Ami érdekes és talán értékelhető momentuma az előadásnak: Mátyás családias hangulatú udvara, az uralkodó páros néha infantilizmusig ható "emberarcának" bemutatása, no meg hogy a csatlós, Beppo szerepét és a királyt ugyanazon Bede-Fazekas Szabolcs alakítja. Kérdés, vajon bele kell-e komolyan gondolni ezen összevonás értelmezési lehetőségeibe, miszerint akkor most a népmese hagyományaiból táplálkozó álruhában a kalandorkodó igazságos Mátyással állunk szemben, akinek a jóindulata mindig meghozza az arra érdemesek számára a boldog véget, de persze csak miután meghallgatták a levont tanulságokat.

Heltai 1936-ban belemenekült ebbe az illuzórikus világba, s menedékül szánta mások számára is. 1943-ban fogalmazta meg, miért is:

"Régóta sejtem fennkölt hivatásom.
Sokmillió felnőtt gyereknek
Tündérvilágot én teremtek.
Az, hogyha boldogságot nem ad is,
Levendulásan régit, tiszta égit,
Olyat csupán, mely pótlék és hamis,
Sok földi bajjal mégiscsak kibékít.
Valóra váltom mindazt, ami álom.
A szeretőket összeboronálom,
Átviszem őket minden akadályon,
Velünk a boldogság, a béke...
Jó minden akkor, hogyha jó a vége."
Hát... nem mindig.

BÖRCSÖK DÓRA

 

NKA csak logo egyszines

1