Szkéné Színház Egy újabb kapu

Jósoltam - talán nem kellett hozzá nagy tehetség -, hogy Pintér Béláék az egymást követõ két mûvet, a Népi rablétet és a Kórház-Bakonyt trilógiává fogják kiegészíteni (bár egy további bõvítés lehetõsége is felködlik elõttem most már).

Minden, ami jó volt az előző kettőben, megőrződött most is. Összetartóbb, tisztább szerkezetű lett a darab maga, de mégsem beszélnék kényszeresen valamiféle fejlődésről. Pintér Béla színészként, rendezőként, íróként, koreográfusként ezzel az állandó játszócsapattal meg tudott szólalni egy saját nyelven, s amit gondol, azt azóta is e nyelven közli. Ez a nyelv nem metaforikus, nem ráutaló, kevésbé asszociatív, nem tobzódik a képiségben sem. Magyar mikroközösségek szociológiai pontosságú képét adja úgy, hogy nem csak a sajtó napihír érvényű gondolatiságát közvetíti. Művészi formává emeli azáltal, hogy valamennyi érzékünket becserkészi: hallja a fül a markáns zenét, mozdul a láb a táncra, issza a szem a tarkaságot, míg az agy összerakja mindezt a leghétköznapibb valóságra való ráismerésként. Vérbő, élő, friss, hiteles, amit Pintér Béláék csinálnak; itt és most végiggondolandó, egzisztenciális gondjainkra vezet vissza egy magasabb szinten.

A Népi rablét arról szólt, hogy nem tudunk ünnepelni, nincs "stílustiszta" vigasság, hogy egymásra rakódott piszokrétegenként értelmezhetetlen katyvasz van a lelkünkben. A Kórház-Bakony arról, hogyan tör ki a legendákra, példákra, ősképekre szomjazó szív a közkórházi nyomorból. (Ez a legbonyolultabb szerkesztésű mű a három közül, "mondanivalója" ezért is summázható nehezen.) Ehhez képest A sehova kapuja tisztán kontrapunkttal dolgozó, az évezred végi torz kiútkeresés fanyar képe. A szektás (hiába ismételgetik: "mi nem vagyunk szektások, nem őrültünk meg") közösségek palifogó technikái, romboló pszichológiai zsarolása, gondolattalan papagájszövegei szatíra után kiáltanak: Pintér Béláék most gondosan megalkották ezt. Téved, aki azt hiszi, bárkit meggyőződésében, hitéleti elhivatottságában sértenek meg. Nem: Istennek ehhez az egész vircsafthoz semmi köze. Ami ezekben a közösségekben zajlik, az nem más, mint körmönfont pénzsóvárgás, beteg hatalmi aspiráció az egyik oldalon, gyenge önképű, közösségi minták és fogódzók nélkül maradt, magányos emberek kiszolgáltatottsága a másikon. Egyszerűen zseniális, ahogy a szürke formakosztümös, hármas villogóval megjelölt "harmadik vonalas Biblia-értők", a minibolygó becsapódását egyedül túlélni hivatott társaság megjelenik. "Gondoltál már rá, miért értelmetlen az életed, András? Két évvel ezelőtt én pontosan ilyen voltam, mint te" típusú mondatok, ölelések, negédeskedések eksztázisában csapnak le az önmagában oly könnyen elbizonytalanodó áldozatra, jelen esetben a Hernádi Csaba alakításában kiválóan fogalmazott esetlen huszonévesre.

Nagyon egyszerű lenne azt mondani: tessék, Pintér Béláék az általuk művelődéstörténeti búvárkodással is megalapozott, kiválóan elsajátított kultúrában, az erdélyi magyar, még romlatlanabb közösségben találják fel e nagyvárosi téboly ellenpontját. De ez így nem igaz. Az a fergeteges humor, amivel a két világ szembesülését ábrázolják (a térítők elutaznak egy kicsiny székely faluba, hogy ott is hirdessék a minibolygó eljövetelét), azt is leleplezi, hogy abban a világban sem könnyű. A magány ott is fojtogathat, az ital ott sem marad hatás nélkül, a közösség ott sem csak támogató. Kedves és gyöngéd az a mód, ahogy a helyi katolikus plébános emberi esendősége, rejtett férfivágyai lelepleződnek, együtt a menyecskék sóvárgásával. Legjobb persze a pesti bulvár-székely ironikus portréja (Deák Tamás pazar magánszáma), aki attól, hogy az ötödik kerületi Molnár utcai táncházban ropja, már székelyebb a székelyeknél, kezéhez odanő a kismagnó, szájához a pálinkásbutykos.

Egészséges, épkézláb dolognak érzem, hogy ezen is lehessen kicsit mosolyogni. Nem tartható sem az elérzékenyült, neoprimitív vágyálmok szerinti erdélyi-székelyföldi idill, de az sem, ahogy az itthoniak nem tudnak semmit a határon túli magyarok életéről, nemegyszer lerománozzák, szlovákozzák az átjövőket (az idegenrendészeti s egyéb meghurcoltatásokról most nem is beszélve).

A székelyföldi kalandnak persze lesznek következményei. Az ottani csermely borvize kihozza mindenkiből az igazságot: a Blahán lakó székelyből például a homoszexuális hajlandóságot. Ugyanakkor - úgyis kaptak már eleget - Pintérék nem facsarják ki mohón a szektatagokra ebből kiosztható játéklehetőségeket. Lerészegednek, hisztiznek, orgiáznak: ez éppen elég. Hogy kik ők valójában, milyen lelki deformáltságot remélnek "Gyurika" és az amerikai prédikátor segítségével kiegyengetni, az már sokkal előbb kiderült, nincs szükség arra dramaturgiailag, hogy még egyszer megnyíljon mindenki és "valljon". Bölcs mértéktartás.

Mint ahogy az is rokonszenves, ahogy saját magukat sem kímélik (meg bennünket, színikritikusokat sem). Színész, színházcsináló mind megkapja a magáét. Vásárra viszi a más fájdalmát, előtérbe tolakszik, pfuj.

Egységesebb színvonalúvá érett a játszók csapata. Korábban kicsit haloványabbak voltak a "lányok", most azonban nagyobb lehetőséget kapott az árnyalásra Csatári Éva, Szalontay Tünde, Enyedi Éva, Péterfy Borbála, Nagy-Abonyi Sarolta. Szemerédi Virág érdemeit nem kell sorolni, az ő alakja önmagában egy fejezet a jelen színpadi történéseiben. Dr. Thúróczyt látva az ember azt is élvezi, ahogyan ő élvezi az egészet (ez egyébként visszatetsző is lehet másnál, de itt nem az), Terhes Sándor és Bencze Sándor részeg székelyként és átszellemült minibolygósként is kiváló. Pintér Béla pedig valódi karmester. Semmi körmönfontság és tetszelgés: csak az a hihetetlen komolyság, ami a vezér körmönfontságából és öntetszelgéséből amúgy is árad. Annyira meggyőző, hogy egy-egy pillanatra beleszédül, aki hallja. Hibátlan irányítója a burleszk sebességű eseményeknek.

Vajon hogyan állná meg a helyét egy ennyire idevalósi környezetű darab külföldi fesztiválokon? Meg kéne próbálni: annyi erő van az előadásban, hogy áttör azon a kis vékonyka civilizációs különbözőséget hordozó mázon.

Budai Katalin

 

NKA csak logo egyszines

1