Kisvárda

SZERENCSÉS TIZENHÁRMAS

Babonásabb színháziak elõre remeghettek, mi lesz idén Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválját ugyanis épp XIII. alkalommal rendezték meg. A szám pedig - mint tudjuk - semmi jóval nem kecsegtet. Ha az elõzõ években amolyan jóízû találkozósdi jellege volt a fesztiválnak, ahol mintegy mellesleg le kellett gyúrni néhány elõadást is (finom-vegyesen, megannyi rossz közt néhány üdítõ színfolttal), ilyen elõjelek mellett vajon mi lesz idén?

Nos, hosszú évek óta először Fesztivál lett. Színházi. Mintha csak a babonásokra kívánna rácáfolni a szám. Mintha az arányok megfordultak volna, a jó, jobb és kiemelkedő produkciók közt elvétve bukkant fel néhány nézhetetlen. (Holott a program kellően zsúfolt volt.) És mindemellett a találkozó jelleg sem veszett el, a hajnalig tartó dumapartik, viták, az őrült bulik, no meg a szakmai fórumnak nevezett beszélgetések és a fesztivállap is megmaradt.

Fiataloké a színház

Az utóbbi években már-már szokássá vált (egyébként jogosan) arról cikkezni, hogy a fesztivált a fiatalok uralják. Nos, nem volt ez másként idén sem. Huszonévesek uralták az újvidékiek, a szabadkaiak, a komáromiak, a csíkszeredaiak produkcióit, de erőteljesen jelen voltak a többi erdélyi előadásban is. A színészek mellett azonban idénre már a legfiatalabb rendezőgeneráció aktív jelenléte is érezhető volt: elég csupán a végzős Czajlik József, a még főiskolás Béres László, a tavaly végzett Szabó K. István és Rusznyák Gábor, a színész-rendezők közül Szloboda Tibor avagy a Mezei Kinga-Szorcsik Kriszta-Nagypál Gábor hármas nevét említeni. Bár e rendezők jelenléte határozottan érződött az előadásokon, a produkciók zöme (néhány kivételtől eltekintve) erőteljesen színészcentrikus volt - egy olyan folyamatnak lehettünk tanúi, amelyben mindinkább a csapatmunkára helyeződik a hangsúly.

Szelídítések - Mezei Kinga és Nagypál Gábor
Fiataloké volt ez a fesztivál még akkor is, ha ezúttal a meghívott főiskolai produkciók nem voltak a legátütőbbek. A marosvásárhelyiek Cím nélküli előadása (Platonov) kitűnő első felvonás után a második részben érezhetően visszaesik, egysíkúbbá válik, az emlékezetes alakítások ellenére a rendezőnek nem sikerül tartania az addigi, váltásokkal teli játékot; a kolozsváriak két produkciója (A születésnap és A három testőr) pedig a jelenlevő szakma erőteljes idegenkedését (néhol értetlenkedését) váltotta ki.
De nem csak a színpadi alkotók voltak fiatalok e fesztiválon. Fiatalok szerkesztették és írták a fesztivál ezúttal nem a legjobban sikerült lapját (s ezt csak azért írhatom le anélkül, hogy az etikátlanság vádja felmerülne, mert magam is e lap szerzői közé tartoztam). Mi több, a szakmai megbeszéléseken is szép számmal jelentek meg pályájuk legelején tartó színháziak - akik Fiatal Kritikusok Fóruma néven még a Perec-díjakat is kiosztották.

Más nyelven

A színházak megfiatalodása szinte törvényszerűvé teszi a színház változását is - a megfiatalodás nemcsak korban, mentalitásban is történik. Az új generáció keresi a maga kifejezési formáit, színpadi stílusát, nyelvét. Ily módon a fesztiválon megfigyelhető volt egy, a tradicionális szószínháztól eltávolodó erőteljes irányzat, amelyet kikristályosodottsága, átütő ereje miatt aligha lehet pusztán kísérletinek nevezni. Ennél jóval többről, a határon túli magyar színjátszás megújulásáról van szó.
Számomra (és ezzel nem vagyok egyedül) a fesztivál legnagyobb örömét az újvidékiek Szelídítések című előadása jelentette. A fiatal trupp Sziveri János Szelídítés című drámatöredékének vázára építette rá a költő verseit, s ebből az anyagból kiindulva hozta létre etűdsorozatát. A mozgásszínházi elemek, a szövegmondás és a rafinált képek elegye sajátos ízű produkciót eredményezett, amelyben jól megfértek egymás mellett a lírai és groteszk elemek. A versek helyzetekbe ágyazódva új értelmet nyertek, a megjelenített szereplők és viszonyaik színpadi történést varázsoltak köréjük. A történettöredékek, az emberi kapcsolatok, a hétköznapok kis rituáléi és ünnepi nagy pillanatai valódi színpadi létproblémákká, univerzális sorsokká nőttek. Mindez történt pedig valami egészen káprázatos csapatmunkával, pontos és kitűnő alakításokkal - ahogyan azt a társulat Emigránsok, és a rendezőileg nem annyira, ám koreográfiájában annál inkább kiemelkedő Hair előadásában is megcsodálhattuk.
Sem látványként, sem emotív élményként nem a legkönnyebb a szabadkai Macbeth; minden bizonnyal a fesztivál legkegyetlenebb előadása volt. A játékteret határoló három asztalnál mint utolsó vacsorai vendégsereg ülnek a nézők, s az asztalok belső oldalán a haláluk sebét már kezdetektől magukon viselő szereplők. Szloboda Tibor mindössze nyolc szereplősre húzott szövegre épülő rendezésében a manipulátor nem a Lady, hanem a három akrobata boszorkány, akik valósággal behálózzák Macbethet - e célból nem egyszer idegen szövegeket is ad nekik a rendező. Az a tény meg, hogy az egyik boszorkány szerepét maga Szloboda játssza (akinek színészi kvalitásait megcsodálhattuk már a megannyi izgalmas elemet használó, ám saját eszközeit eléggé felelőtlenül mintegy elvető A holdbeli csónakos Vitéz László szerepében), metaszínházi jelleget, egyféle teátrális önreflexiót is kölcsönöz a produkciónak. Minden ráaggatott kegyetlensége mellett zsigerekig őszinte előadás ez; felejthetetlen pillanat, amikor Macbeth (Péter Ferenc) megölvén első áldozatát, a csak boszorkányok rángatta bábként megjelenő királyt, szembesül tettével, s rádöbben ennek súlyára.
Ugyancsak távol áll a hagyományos felfogástól Czajlik József komáromi Amadeusa, amely már az előtérben elkezdődik. Mint korabeli ruhákba öltözött vásári árusok sétálnak köztünk a szereplők, Mozart-ereklyéket árulva, aktív nézői részvételre felszólító szórólapokat osztogatva. A pergő ritmusú előadás azonban korántsem historizál: már az elején bőrkabátos és -fejű verőlegények törnek a színre, Salierit vádolva. A mozgás- és látványelemekben bővelkedő produkció kiemelkedő teljesítményeit a Constanze-ot játszó Vincze Emőke valamint a Mozartot interpretáló Ollé Erik nyújtják.
A beregszásziak ismét nehéz fába vágták fejszéjüket, amikor Mickiewicz Ősökjét mutatták be. Az előadás a fesztiválra még érezhetően nem érett be teljesen, néhol ritmusát vesztette az amúgy is hömpölygő tempójúra tervezett produkció. Mindemellett a rituálé-színházi elemek élő volta, a mobilis térhasználat, az auditív és vizuális síkok váltogatása és egymásba mosása, s nem utolsósorban néhány kiemelkedő alakítás (Trill Zsolt - Konrád, Varga József - Piotr barát, Rácz József - Novoszilcov, Sőtér István - Guzlás) révén ismét sikerült figyelemre méltót létrehoznia a rendező Vidnyánszky Attilának és csapatának.
Ha a fesztiválon volt néhány erősen a mozgásra alapozó előadás, a csíkszeredaiak egyenesen táncszínházi produkcióval jelentkeztek. Valle-Inclán Vérkötelékét a flamenco elemeiből összeállított táncban, szöveg nélkül adták yelő az egyébként prózai színészek. Béres László rendező és András Lóránt koreográfus ígéretes előadásának ez volt az árulója: a táncokat egyébként jól megtanuló színészek nem tudták átvenni azok tüzét, a lépésekre való állandó figyelés miatt épp a flamenco lelkét jelentő duende szelleme veszett el, s így az elgondolás nem bontakozhatott ki a maga teljességében.
Ki a térből

Amadeus - Ollé Erik és Vincze Emőke
Nem először történik meg Kisvárdán, hogy bizonyos előadásokat nem az elsődleges játszóhelyül szolgáló Művészetek Házában vagy a Várszínház szabadtéri színpadán adnak elő. Ezeknek a produkcióknak a másfajta stílusa (nem egyszer technikai követelményei) rendszerint kevésbé hagyományos teret kíván - így egy előadás erejéig amúgy "profán" tereket "szakralizálnak" az alkotók.
A temesváriak két monodrámát magába foglaló előadása eredetileg a Várkertbe volt meghirdetve, ám az eső végül a sportcsarnokba kényszerítette Victor Ioan Frunză rendezését. A két részben játszott két darabot nem csak a közös szerző (Raymond Cousse) köti össze, hanem a halállal való szembesülés két szélsőséges pontjának bemutatása is. A Sonkastratégia egy disznó szemszögéből láttatja a hedonizmussá váló hizlaltatást, majd a vágóhídra való készülődést. Demeter András alakítása e nem épp könnyű szerepben a Frunză-rendezésekben megszokott erős effektekre alapozó, emotív, néhol hangsúlyozottan színészi technikákra épül. A Gyerekszemmelben Balázs Attila szemmel láthatóan könnyebb helyzetben van: a világot még nem értő tiszta kisgyereket alakít, valami egészen bravúros egyszerűséggel és tisztasággal, színpadon ritkán látható, lenyűgöző sallangmentességgel. A díszletül szolgáló gyászkocsiból előszedegetett kellékeivel játszadozva sikerül megteremtenie a gyerekkor világának naiv ártatlanságát, a haláltudat előtti kissé suta életörömöt - és mellesleg megmutatnia a kételkedőknek, hogy színészként nem csak az utóbbi időben tőle látott akrobatikus, szenvedélyes, "romános" játékstílus ismerője és művelője.
A Művészetek Háza melletti satnya kis parkból néhány órára meseerdőt varázsolt Vidnyánszky Attila és beregszászi társulata. Sardafass, a hímboszorkány története folytán a címszereplőnek, Szeléné és a Nemlétező torzszülött fiának sikerül a mitológiába jutni egy mocsár lecsapolása által. E varázslat legfőbb eszköze a kitűnő világítás és térhasználat, az élő zene, a kitűnően koreografált táncbetétek, valamint a színészek (Trill Zsolt ismét brillírozik, akárcsak Szűcs Nelli, Krisán Attila, Kátya Alikina - de sorolhatnám a társulat többi tagját is) lenyűgöző játéka. Előadásuk ezúttal is ritualisztikus elemekben bővelkedik, ám a játékos mesetörténet hangvétele jóval könnyedebb, mint az Ősök esetében.

Klasszikus örömök

Merthogy azokból is jutott. Azok az ugyancsak élményszámba menő előadások révén, amelyek messze nem poros-hagyományosan, ám minden részleges kísérletező jellegük mellett a klasszikusabb irányvonalat képviselték.
Mindenekelőtt a sepsiszentgyörgyiek és a kolozsváriak produkciójára gondolok. Előbbiek hét év után felújították a Bocsárdi László által színre vitt Kasimir és Karoline-t, azonos térben, azonos felfogásban, alig változtatott szereposztással - és mégis új előadásként. Ez a változat ugyanis érettsége, letisztultsága révén felülmúlja elődjét - a figurák és viszonyaik egyaránt tisztábbak, erősebbek. Bocsárdi egy csillagképekkel és reklámokkal díszített cirkuszi sátor alá helyezi a történetet, összemosva a darabbeli szereplők történetét a darabbeli mutatványosokkal, ekképp egy egyetemes világcirkuszt jelenít meg. E cirkuszban csak szerencsétlen bohócok a figurák, az ártatlanságukat elvesztő fiatalok, az épp állását vesztett Kasimir (Pálffy Tibor), a többszörösen megalázott, naiv Karoline (Diószegi Imola) éppúgy, mint a kisstílű Szemes Franz (Szakács László) és szeretetre éhes Ernája (B. Angi Gabriella), vagy a kicsinyes érdekeinek bármit alárendelő görcszsák Schürzinger (Szabó Tibor). A vígjátékiból fokozatosan komorrá forduló előadás legfőbb erénye a színészek kifinomult, precíz játéka, ami által sikerül megteremteni az állandó bizonytalanság érzetét, az örökösen változó viszonyokat, az önzés dominálta lét képét.

Kasimir és Karoline - Szakács László
Tompa Gábor Mizantrópja a művész magányát állítja elénk, ezúttal nem a tőle megszokott erőteljesen képi megfogalmazásban, hanem egy sokkal intimebb, a színészi játékra konstruált előadásban. A mai közegbe helyezett (s ezáltal egyben időtlenített) történet egy buli utáni hajnalon indul, ahol a szereplők nagy része már eleve együtt van - csupán megszokott, mindennapi játékaikat játsszák. Ugyanakkor a lecsupaszított, alig pár bútorral jelzett színpad a színháziságot hangsúlyozza. Az előadás legnagyobb erőssége Bogdán Zsolt Alceste-alakítása, aki visszafogottan, rendkívüli belső intenzitással formálja meg szereplőjét. Kezét zsebében tartva gesztikulálni próbál, ám zakója mindannyiszor visszarántja - egyetlen gesztussal megteremti a repülni vágyó, megkötözött embert, akinek végül más választása nem marad, mint egy teátrális képben kivonulni az életből. Alig egy-két figura követi ezt a komplex megjelenítési módot - közülük kiemelkedő a reménytelenül szerelmes entellektüel, Éliante szerepében Kali Andrea -, a többiek afféle metabohócokként a társadalom torzképét hivatottak bemutatni (Kisvárdán a legemlékezetesebb Keresztes Attila Oronte-ja és Dimény Áron Acaste-ja volt).

Várdakeserű

Azért ezúttal sem lehetett minden tökéletes. Megannyi jó mellett a résztvevőknek le kellett nyelniük a keserű pirulákat is. Megannyi jó előadás mellett a nézőknek el kellett viselniük a nézhetetleneket is; elég, ha csak a nagyváradiak hiteltelenül szenvedélyes gesztikulációkkal (szinte hőzöngéseket írtam) előadott Zárt ajtó mögöttjére, a vásárhelyiek hatalmas térben játszódó, dögunalmas, mindössze Mende Gaby játéka révén megmaradó Színésznőkjére (amelynek közönségdíja sajnos nem az előadást, hanem - bármily lekicsinylőnek tűnjék is e kijelentés - csupán a közönségzsűri hozzáértését vagy ízlését minősíti), vagy a kassaiak Káin és Ábelére gondolunk (a többi nézhetetlennek minősített előadást csupán azért nem említem, mert magam nem láttam).
De a negatívumok közt említhetném a szakmai fórumokon elhangzó sértegetéseket és viszontsértegetéseket, valamint megsértődéseket, a stúdió-előadásokon immár menetrendszerűen előálló helyproblémákat, amiket idén sem sikerült megoldaniuk a szervezőknek, a megannyi időcsúszást, vagy a jó pár résztvevőt érintő ilyen-olyan típusú adminisztratív problémákat - ezek rövid ideig mind-mind megkeserítették egyikünk-másikunk perceit...
Szerencsére mindez már a múlté - maradt az emlék: az utóbbi évek legerősebb kisvárdai fesztiváljához volt szerencsénk idén.

Konklúzió

Jövőre veletek ugyanitt...

BODÓ A. OTTÓ

 

NKA csak logo egyszines

1