Radnóti Miklós Színház

Eleinte érdeklõdéssel követtem a Radnóti Színház nézõterén az eseményeket, jólesõen nevetgéltem az ötletkavalkádon, élveztem a durcásságát akrobatikusan kifejezõ Schneider Zoltán (Fabrizio), a magabiztosságából fantáziadúsan kivetkezõ Kulka János mint Ripafratta játékát, és készségesen szívembe zártam a gyönyörû és finoman játékos címszereplõt, Schell Juditot. Közben mellesleg valamit fel is fedeztem magamnak, a környezetet a húszas évekbe helyezõ elõadás kapcsán. Ez a módszer világszerte dívik, bár én mindig értetlenkedtem: miért pont a búr háborúra van véve egy Macbeth, miért a viktoriánus korra egy Ahogy tetszik, és így tovább. Most rájöttem, hogy illenék toleránsabbnak lennem: nem szükséges, hogy a darab kikövetelje ezt az áthelyezést, elég lehet a rendezõi szándék, hogy idõben közelítse hozzánk a cselekményt, hadd érezzük a látottakat a modern (valamelyik modern) kor termékének. A XX. századot az I. világháború utántól kezdi modernnek érezni a közgondolkodás - eszerint 1920 és mondjuk, 1960 között minden évtized egyszerre távoli és ismerõs. Valló Péter, a rendezõ tehát nem is kutat az általa külsõségeiben megidézett korszakban konkrétabb analógiák után, s magam csak Schell Judit frizurájából meg talán a két színésznõ jelmezeirõl jöttem rá, hogy hol is lehetünk.

De visszakanyarodva írásom kezdetéhez, be kell vallanom, hogy úgy a második rész közepétől kezdve legnagyobb meglepetésemre rám tört az unalom, bár ez nem ingerült, nézői méltóságomban megsértett unalom volt, hanem decens és civilizált; változatlanul részt vettem a játékban, csak épp egyre kevesebb érdeklődéssel, és hovatovább már jutott hely a fejemben a várhatóan kései vég utáni közlekedési mizériának.

És persze ennek a cikknek. Mert azt ugyebár mégsem tételezhetem fel magamról, hogy csupán a jelzett késői befejezés tudata billenthetett ki nézői egyensúlyomból, bár az ember egyre inkább elszokik a három részes előadásoktól, és két szünetet már soknak érez, kivált ha az előadás is nyerne a rövidítéssel.

Mert hát mitől is érdekes egy Mirandolina? A legemlékezetesebb előadás, amit láttam, az 1982-es Nemzeti színházi volt, ahol sokadmagammal együtt eleve kondicionálva voltunk a "Gáborok" fájdalmasan rövid uralmát lezáró búcsúelőadásra, és amikor Udvaros Dorottya oly bűbájos mosollyal megkért bennünket, hogy ne feledkezzünk meg Mirandolináról, a legtöbben közülünk máris hő bizalmat szavaztunk a leendő Katona József Színháznak és stábjának. Ha meggondoljuk, hogy ez a szövetségesi hűség közel két évtized megannyi viharos változásán át mindmáig kitart, elelmélkedhetünk e hajdani Goldoni-előadás szívós utóéletén is. Szerencsére a Radnóti Színház előadását nem lengi be a méltatlan múlandóság ilyetén légköre, tehát önmagáért kell helytállnia.

És tulajdonképpen helyt is áll. A produkció úgyszólván perfekt: szellemes a díszlet, jó a maga közvetlenségében, friss agresszivitásában Valló és Sediánszky Nóra dramaturg szövege, a színészek pedig részben jók, részben kitűnőek. Mi hát a baj? Nehéz tetten érni.

A Mirandolinát, mai (vagy akár húszas évekbeli) szemmel olvasva, a helyzeteken és a kissé konvencionális, de mindig hatásos alapkonfliktuson túl, a Mirandolina-Ripafratta-Fabrizio háromszög összetettebb implikációi éltetik. Nóra előtt Mirandolina a világszínház első emancipált nőalakja (ha eltekintünk Viola, Rosalinda, Beatrice kevésbé konkrét, inkább mesei kontextusba helyezett alakjától). Emancipált a signorina, mert dolgozik, s apa vagy férj híján egy szál egyedül gondoskodik magáról, és még inkább azért, mert ezt az állapotot teljesen természetesnek tartja, sőt még élvezi is. Ripafratta a maga részéről azért gyűlöli a női nemet, mert így tiltakozik képviselőinek erőszakossága és hamissága ellen. Mirandolina azon túl, hogy magába akarja bolondítani, a nőkről alkotott véleményét is meg akarja változtatni, de éppen az ellenkező eredményt éri el, mert erőszakosnak bizonyul célja elérésében, hamisnak az érzelem tettetésében. Egymás meg- és kiismerésének bonyolult folyamata zajlik tehát kettőjük között, és Goldoninak még arra is jut ideje, hogy feldolgozza a diadalmas fogadóskisasszony zavarodott tanácstalanságát: Mirandolinát is felzaklatják a történtek, ezért is menekül oly rapidul Fabrizióhoz - ahhoz a Fabrizióhoz, akit a lovaggal való egyre komolyabb flörtjével potenciálisan mindvégig felszarvaz, s aki mint egyszerű pincér, imádottjának alkalmazottja, csak magában dühönghet emiatt. Itt tehát egy virtuális háromszög-dráma zajlik le előttünk, és a végén Mirandolina szégyellheti magát azért, amit a két, őt egyaránt szerető férfi ellen vétett.

Nos, ebből a többrétűségből Valló Péter színpadán ezúttal nem sokat érezni; az előadásnak nincs egy belső mélyárama, amely megalapozná és izgalmassá tenné. Ezért tengenek túl benne a lazzók, amelyek közül sok az igazán szellemes (Széles Tamás mint a lovag inasa például egész sor lazzót ad elő, ellenállhatatlan pléhpofájú humorral, de lazzo a némaszereplő közömbös arcú gitárjátéka is: epedő szerelmi dallamok, alkalmatos időben, de teljesen blazírtul előadva). Lazzo az étkezés, lazzók a szerelmi ajándékok, a fehérnemű teregetés, a mosás, a vasalás, a leplekkel való hajigálósdi zsinórpadlás és színpad között, a fürdőkádba ájulás, kiterjedt lazzo a két színésznő magánszáma, de mint e felsorolás is utal rá, e lazzók mind a cselekmény felszíni áramlásához kötődnek, ahhoz a réteghez tehát, amelyet a tévék fertőzte átlagnéző készségesen megnevet, de az igazi Radnóti-közönség feltehetően kevesellni fog.

Merthogy a helyzetkomikumtól eltekintve az előadás meglehetősen üresnek tűnik. Láttam már Mirandolinát, amelyben a hősnő is megperzselődik, és a néző két egymásnak teremtett, egymáshoz méltó hős balszerencsés találkozásának lesz a tanúja, s láttam olyat is, amelyben a megtört fogadóskisasszony végül kiszolgáltatja személyét és függetlenségét a durva és közönyös macsó Fabriziónak - ezeket a dimenziókat a mű maga kínálja a mai értelmezőnek. Valló azonban ezúttal visszahúzódott a rendezői színház perspektíváitól, és inkább a színészeket tündököltette hálás helyzetekben. Ezek a helyzetek azonban inkább a bohózati humort hívták elő, s bár ezen a szinten az előadás hibátlan, az alakítások komplettek és mulatságosak, az egész úgy az est félidejében lefullad. Peter Brook híres kategorizálására kell gondolni: ha a színház hagyja, hogy a darab önmagáért szóljon, a darab megnémul, s az előadás kiüresedik. 

Szántó Judit

 

NKA csak logo egyszines

1