Fehér ruhában, napsütött barnán a Tiszáról érkezik a belvárosi Centrál Kávéházba, ahol találkozunk. Imádja a vizet, a természetet és élvezi, hogy abba a tiszai kempingbe, ahová évek óta visszajár, a kutyáját is magával viheti. A természet szerelmesének vallja magát, akit ilyenkor is csak a szükség, a feladat hoz vissza a fővárosba.

Jó sok régi veled készült interjút olvastam. A természet és a kutyád egyikből sem hiányzik. Meg az, hogy téged már kislány korod óta színésznőnek szántak.

 Sőt, az igazság az, hogy már anyukám anyja is színésznő szeretett volna lenni! Anyukám - a kórházi főorvos úr feleségeként, többek csodálatára - súgóként a nagybányai színházban töltötte az életét. Én három és fél éves voltam, amikor Harag György első végzős osztályával elfoglalta, betöltötte a színházat. Repestünk, amikor nem csak anyunak, nekem is jutott valami kis szerep. Ezért imádtam a Királyasszony lovagját, ahol ő udvarhölgy volt, és kislányfejjel jelmezbe öltözve, mellette lehettem a színpadon. Ennek ellenére már gyerekfejjel is éreztem, hogy anyuból nem lett volna igazán jó színésznő. Ehhez ő túlságosan "játszott". Az én boldogságom akkor ért véget, amikor bekerültem az első elemibe. Ráébredtem, hogy ezen túl színház helyett minden áldott nap iskolába kell mennem. Apám volt a komoly ember a családban. Elfogultan, szeretettel, de azért szigorúan figyelt rám: ha ő bólintott, akkor éreztem, hogy jól csinálom, amit csinálok. Anyám viszont mindentől el volt ragadtatva, ő mindig azt szerette volna, ha nekem sikerül tündökölni, kiragyogni a csapatból.

És nem sikerült?

 Nem is nagyon akartam. Az én igazi birodalmam egy kis erdélyi falu volt, ahol nyaranként végig cigánykerekezhettem a főutcán. Amikor szüleim - jobbára az én kedvemért - áttelepültek Pestre és én a Veres Pálné Gimnáziumba kerültem, talajt vesztettem. Hiányoztak az ismerős tájak, gyerekek, de még a fák is. Ezért lázadtam, ettől lettem először rossz tanuló, aztán apukám nagy keserűségére deviáns. Mert már akkor sem bírtam semmiféle kötöttséget.

Pedig ez a pálya minden poszton és szinten fegyelmet követel...

 Akkor helyesbítek: csak azt a kötöttséget viseltem - és viselem - el, amit én diktáltam magamnak, vagy amit elfogadtam. Székely színházában például életforma, sőt élmény volt a kötöttség is. Tudtuk, hogy az elfogadott szabályokat érdemes betartani.
Színházi gyerekként nem lehettek pályaválasztási gondjaid.
 Soha nem készültem semmi másnak. Mintha nem is létezett volna más mesterség.

Könnyen kerültél be a főiskolára?

 Szó sincs róla. Rossz tanuló voltam, és még görcsös is. Csak harmadszorra vettek fel, amikor már igazából megszűnt számomra a tét, mert a felvételi előtt leszerződtem "csopinak". Utolsó percben futottam be a vizsgára, vizes hajjal, egyenesen az uszodából, és akkor valahogy elkaptam a lendületet. Éreztem, hogy jól megy, és ebből bátorságot merítettem, még énekelni is mertem.

(simarafotó)

A főiskolán mindig voltak szürkék és ügyeletes zsenik is. Te melyik csoportba tartoztál?

Se ide, se oda. Sokat lógtam, még mindig inkább deviánsnak számítottam, de azért volt egy-két tanár, aki látott bennem fantáziát. Gosztonyi Jánosnak máig hálás vagyok azért a vizsgáért, amikor Stuart Máriával - pontosabban Erzsébet királynő szerepével - megmentette a hitemet magamban. Újra elhitette velem, hogy érdemes. Rengeteget tanultam Montágh Imrétől, aki fiatal volt, jóképű, szeretett bennünket és nagyon tudta a szakmát. A főiskola végére több állásajánlatom is volt, de én a Huszonötödik Színházat választottam. Itt akartuk megváltani, akkor már Jordánnal, a világot.

De nem hagyta magát.

Főként, nem voltak igazi feladataim. Vártam, nyűglődtem, majd egy év után feladtam és elszerződtem, úgymond kőszínházba, Miskolcra. Na, ezt utáltam a legjobban! Két évig bírtam. A legjobbkor jött Székely Gábor hívása az akkor fénykorát élő szolnoki színházba. Ott aztán egyik izgalmas feladat következett a másik után. Máig az egyik legemlékezetesebb Martirio szerepe volt a Bernarda Alba házában, amit azután meg is rendeztem, és egy kisebb, de azért fontos szerep Székely nagyszerű Athéni Timon előadásában. Székelytől nemcsak színpadi eszközöket, fogásokat, de mindenekelőtt szerepben való gondolkodást, a feladat iránti felelősséget lehetett tanulni, és az akkori színházra általában kevésbé jellemző alaposságot. Szerencsém volt az is, hogy Szolnokon ez az igényesség akkor általános követelmény volt. A "gonosz-Horváthtal" próbálni is pótolhatatlanul jó iskola volt. Előfordult, hogy hetekig ismételtette velünk egy darab első öt mondatát. Nem tűrte a felületességet. Néha már legszívesebben megverettem volna a fiúkkal, olyan dühös voltam rá, de a premierre kiderült, hogy neki volt igaza.

Miskolc, Szolnok, Budapest, Kaposvár... Eléggé változatos a  szakmai életrajzod.

Ha valahol azt éreztem, hogy nincs szükség rám, igyekeztem tovább lépni. Korán megértettem, hogy ha a folyó folyik, nem lehet feltartóztatni. Ha az ember valahonnan, valamiért elvágyódik, akkor ki kell lépni. Akár a folyóból, akár az állásból, vagy egy elfáradt kapcsolatból, a lényeg, hogy időben el kell menni. Én nem kéredzkedtem vissza Pestre,  akkor kerültem a Nemzetibe, amikor elhittem, hogy itt szükség van rám. Később derült ki, hogy tévedtem. Amikor a Nemzeti Színházban közös öltözőnk volt Pogány Jutkával, aki Kaposvár után sehogy sem találta a helyét, és egyre csak a maga mögött hagyott csodás színházi világról, életről beszélt, hogy ott micsoda szürkeállomány volt együtt, és micsoda boldogság. Nekem nem volt "kaposvári múltam", nem is vágyódhattam vissza a mások boldogságába, mégis egyre inkább azt éreztem, hogy valami hiányzik. Jutka természetesen egyetlen szóval sem hívott. De amikor bejelentette, hogy ők Koltai Robival úgy döntöttek, visszamennek, arra az elhatározásra jutottam, hogy talán nekünk is érdemes lenne lépni. Akkor szerződtünk mi is Jordánnal Kaposvárra. Ez később - tíz gyönyörű éven át! - remek döntésnek bizonyult. Azóta is azt vallom, hogy színházba nem lehet esténként kötelességből, nyűglődve menni, csakis repesve, boldogan. Mint annak idején, Kaposvárott. Vagy mint ahogy Adél lányom megy most minden próbára, előadásra a Katonába.
Bebizonyosodott, hogy amikor a színész ezzel is, azzal is - szerepekkel, partnerekkel - elégedetlen, akkor nem igazán az adott színházzal van baja, hanem legfőképpen önmagával. A Merlint én találtam ki, rettenetesen hittem benne, és Jordán, aki a munka dandárját végezte, ma is úgy emlékszik vissza rá, hogy ott milyen jókat rendeztünk ketten. Én pedig az első perctől, ahogy betettem a lábam, már fordultam volna vissza. Komoly, izgalmas színészi feladatokat mondtam le -  például Katharina Blum szerepét - a tanítás kedvéért, de kiderült, hogy tanárként olyan feladatot vállaltam, ami nem nekem való. Pedig először lelkesedtem, végig igyekeztem, agyon dolgoztam magam, folyton fáradt voltam, de be kellett látnom, hogy mégsem megy a szekér.

Oláh Zoltánnal - Szentivánéji álom, Bárka Színház (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Próbálom kérdezni, faggatni Lázár Katit a kudarc okáról, de nincs meggyőző, érdemi válasz. Az egyik pillanatban arra hivatkozik, hogy ő tulajdonképpen szeretett és Kaposvárott még tudott is tanítani, de a merlinesekkel valamiért nem sikerült hangot találni. Végső soron a kudarc fárasztotta és a korábbi színészi örömök hiánya. Ma is úgy látja, hogy Jordán -  vele ellentétben - a helyén volt a Merlinben.
Az Új Színháztól, ahova ugyancsak Székely hívta Lázár Katit, megint csak sokat várt, de még az épülettel sem tudott igazán megbarátkozni. Keresem a folyamatos nyugtalanság magyarázatát és megkockáztatom: lehet, hogy Lázár Kati hiába kapta meg immáron nem rövid pályájának húsz legszebb évében az összes lehetséges elismerést, a Jászai-díjtól a Kossuth-díjig, hiába koszorúztuk mi, kritikusok többször is a legjobb mellékszereplőt megillető babérral, a lelke mélyén mégis elégedetlen maradt a besorolással, az eljátszott szerepekkel, a kiválóan megoldott feladatokkal is.

Egyértelmű tiltakozás a válasz. Interjúalanyom, aki mindig is csapatjátékosnak vallotta magát, megint csak azzal érvel, hogy nem a feladat nagysága, a szerep hossza számít, hanem maga a játék, a feladat megoldásának öröme. Kaposvárott ezt élvezték valamennyien, akik a pionírcsapat tagjaként vehettek részt az azóta színháztörténetté lett, legforróbb előadásokban.

A Marat színpadán mi, szereplők és nézők valamennyien együtt lélegeztünk, és ettől is volt az előadás olyan megrendítő. De persze, mi színészek sem vagyunk egyformák. Nekem általában több idő kell a szerephez. Csak a folyamatos munka és gyakorlás által sikerül behelyezkedni a partnerek közé, és teljességgel birtokba venni a magam szerepét. Élvezem, hogy menet közben is lehet csiszolni, korrigálni. Lehet, hogy ezért nem szeretem annyira az egész előadás terhét viselő és ezért többnyire hálásnak mondott nagy szerepeket.

Kedvem támad vitatkozni. Az én ellenérvem Lázár Kati Pécsett, az Anna udvarban látott, máig emlékezetes Medeiája.

Ha ennyire él benned az élmény, akkor feltételezem, hogy a legutolsó estét láttad. Szerintem addigra érett be az előadás, és én is akkor lettem igazán jó. Emlékszem, Jordán kezdés előtt közölte velünk, hogy ő most felmegy Pestre, mert dolga van, és nem marad velünk előadás után. Akkor olyan intenzitással mart belém a féltékenység, a sértettség, mint soha korábban. Valóban ölni tudtam volna. Medeiább lettem, mint előtte bármikor. Talán a Petra Kant volt az a szerep, ahol a szövegtengeren belül a folyamatos színpadi jelenlét tette lehetővé számomra az emberi, női átalakulás érzékeltetését.

Rengeteg színházban játszottál, rengeteg rendezővel dolgoztál. Ez azt is jelenti, hogy nem találkoztál olyan mesterrel, aki folyamatosan "benned gondolkodott", de azt is, hogy minden mestertől mást tanulhattál. Tettél-e már kísérletet ennek rendszerezésére?

Kezdeném, mint nemzedékemből majdnem mindenki, Majorral. Tanárként ő fedeztette fel tanítványaival az agy és a lélek közti célirányos koordinációt. Megtanított színházról módszeresen gondolkodni és színpadkészen fogalmazni. Az ő iskoláját járta ki Iglódi István, akivel azért szerettünk dolgozni, mert egyfelől pontosságra szoktatott, másfelől elfogadtatta, megértette velünk a ritmus fontosságát. A Székely Gábornál töltött évekből, a vele végzett közös munkából nem tudok és nem is szeretnék semmit kiemelni. Az igazság az, hogy én - többekkel együtt -  mindent, amit tudok, tőle tanultam. Ha van totális színház, akkor azt. Ha az élménykeresés, közvetítés a lényeg, akkor Székely színházát élményszínházként említeném.

De persze élményt, csak éppen egészen másfajtát jelentett Jancsó Miklós szertartásain részt venni. Ő a Vörös zsoltár próbái során arra  ébresztett rá, hogy hogyan kell beilleszkedni ébren egy álomba. Jancsó persze vendég volt a színházban, a közös munka a Huszonötödik Színházban - epizód az én színházi életemben is. Akivel hosszabb, folyamatos volt a munkakapcsolatom a kaposvári években és még később, Pesten is, az Gothár Péter. Ő filmen, színpadon is számított rám, méghozzá főszerepben is. Közös munkánk volt többek közt a Hermelin és a Kurázsi mama. Végtelenül értettük egymást. Nemcsak instrukciókat, bátorságot is kaptam tőle. Emlékszem, ahogy egy-egy komédia próbáján hunyorogva ült a nézőtéren, és élvezte a játékot. Néha harsányan nevetett, máskor viszont türelmesen tűrte, ha hisztiztem. Négy-öt csodás évig ő volt számomra "a" rendező. Később azután eltávolodtunk.

Az elmúlt évtizedekben sokszor rendezett téged a társad, férjed Jordán Tamás. Ma már gondolom, megkérdezhetem, hogy mit jelentett számodra szakmai, módszertani szempontból a közös munka?

Rengeteget vitatkoztunk, de ezek többnyire előrevivő, jó viták voltak. Tamásnak hatalmas türelme volt hozzám. Most tudom csak, mennyit segített, hogy kivárta, amíg valami megszületik. Én türelmetlenebb voltam, de a benne meglévő, majdnem mindenki iránt megnyilvánuló szeretet hozzájárult ahhoz, hogy mi, színészek valóban játszhassunk, játékosokként vegyünk részt a közös munkában.

Beszéljünk egy kicsit a jelenről is. Mi történt veled azóta?

Tulajdonképpen semmi rossz. Rengeteg tapasztalatot szereztem. De szeretném kiegészíteni az eddigieket azzal, hogy a legkedvesebb rendezők között még nem említettem Ascher Tamást, pedig tőle - asszisztenseként - még ma is tanulok a főiskolán. Igazán Aschernél tanultam meg próbálni. És még valami, ami talán érdekes lehet. Székelynél mindig meg is akartam felelni neki. Aschernél -  elsősorban magamnak. Ácstól, Gothártól is sokat lehetett ellesni, de a lényeg mindig az, hogy  jól tudtunk és tudunk együtt dolgozni.

Csak egy szög, Kaposvári Csiky Gergely Színház (theater.hu fotó - Ilovszky Béla)

Mostanában kivel dolgozol a legszívesebben?

Zavarba ejtő kérdés. Fontosnak tartom mindazt, amit Mohácsi Jánostól kaptam. Mohácsinak a munkában az az előnye, ami egyben a hátránya is. Hogy a próbákon ajánlatokat vár a színésztől és ő azután munka közben szelektál. Viszont sokszor egyszerűen nincs szíve egy-egy ötletet kihagyni, mert tudja, hogy az belőlünk született és nekem, vagy a másik színésznek nagyon fontos. Ugyanakkor hallatlan biztonságot ad a vele dolgozóknak. Mohácsinál nincs kis és nagy szerep, a maga helyén mindenki egyformán fontos. Én most már évek óta azok közé tartozom, akiket inspirál Bodó Viktor. Azután alig várom, hogy Süsüvel dolgozhassak.
Még nem beszéltél arról, aki pedig szerintem a Te színész életedben is meghatározó, és aki új arcodat fedezte fel. Alföldi Róbertre gondolok. Amikor a Bárkában látott Puckról írtam, először az izgatott, hogy lehetett Puck szerepét rád osztani, és hogy merted ezt a kihívást, ezt az istenkísértő, egyáltalán nem testedre szabott feladatot elvállalni.

Elárulom, hogy már amikor telefonon elhangzott a felkérés, lélekben azonnal igent mondtam.

Abban a tudatban, hogy Puck nagyon nem a Te szereped.

Éppen ellenkezőleg. Már akkor ráéreztem a figurára, amikor Robi jelezte, hogy a Bárkában Puck szerepében egy megfáradt ősasszonyt kellene eljátszanom. Mindaz, ami ezután jön -  jelmez, mozgás, ének -  ebből következik. Előzőleg többen óva intettek Alfölditől, hogy erőszakos, nem lehet vele próbálni. Menet közben kiderült, hogy mivel mind a kettőnknek megvan az elképzelése a figuráról, szinte egymásnak adogattuk az ötleteket. Még énekelni is engedett. Ha eszembe jutott valami, amit még nem próbáltam ki, Alföldi megadta rá a lehetőséget. Ő csak azt nem szerette, ha a színész húzta az időt, ha valaki túl soká lacafacázott. Szerintem, ha Alföldinek kicsit több ideje, türelme lenne, vagy lett volna az előadásokhoz, még izgalmasabb lenne a teljesítmény, és egészen fantasztikus rendezőnek tartanánk. Ebben hasonlít Bodó Viktorra, aki mindig is a két végén égette a gyertyát. Amikor együtt dolgoztunk, nála is elmondhatom, hogy a próbaidő minden percét kiélveztem. Nem tartozom az ő nemzedékükbe, de szenvedélyesen érdekelt. Adélt is megpróbáltam kifaggatni a fiatalok színházáról, próbamódszeréről, de ő arra hivatkozott, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Nekem pedig az a legfontosabb, hogy ne nehezedjek túlságosan rá. Tudom, hogy színházi dolgokban ad a véleményemre, de nem szeretnék visszaélni a bizalmával.

Milyen érzés most, ennyi minden után, szabadúszóként folytatni a pályát?

Boldogító.

Köztudott, hogy a szabadúszásnak is megvan az előnye és a hátránya is...

Én itt és most csak az előnyét érzem. Szegény Raksányi Kutyutól hallottam, és mára megértettem, hogy egy idő után "már nem esszük olyan forrón a parazsat". Ma már azt is élvezem, ha egy nap történetesen nincs betáblázva... A kisebb szerepeknek azért örülök, mert azokat könnyebb a magam igénye szerint jól megoldani. Nem gyötröm magam azért, mert tudom, hogy egy igazán nagy szerep tökéletes megoldásához háromszor annyi idő kellene. Nem vagyok sem irigy, sem féltékeny. Az a színész, akinek van gyereke, jobban átérzi, hogy sarkunkban a jövő, és őszintébb is, amikor arról beszél, hogy jöjjenek most már a többiek, a fiatalok. Örömmel vállalok feladatot jövőre a kaposvári főiskolán, és továbbra is érdekel, vonz a rendezés. De megvallom, nem teszek érte semmit, hogy a feladatok megtaláljanak. Úgy gondolom, hogy egy Shakespeare- vagy Moličre-darab megrendezése ma már fárasztana, viszont egy gyerekdarab sikeres megrendezése tiszta öröm. A Bíborszínű virág színpadra állítását, sikerét például maradéktalanul élveztem...

Annak, hogy az elhangzottak ellenére nem érzem teljesen meggyőzőnek Lázár Kati maradéktalanul harmonikus vallomását, megnyugtató elégedettségét, egyetlen, apró buktatója van. Hogy amikor a mai színházról, véleményéről, legújabb színházi élményeiről faggatom, elakad. Majdnem büszkén erősködik, hogy mostanában nem nagyon jár színházba - és nem is hiányzik. Adélt még többnyire megnézi Zsámbékon vagy a Katonában, de sokszor addig tervezi, halogatja a színházlátogatást, amíg a kiszemelt előadás lekerül a műsorról. Tudom, hogy a színházba nem járás gyakori színészbetegség, mégis sajnálom. Szívesen hallgattam volna Lázár Katit legújabb színházi élményeiről, tapasztalatairól is. De talán majd egy következő alkalommal...

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
FÖLDES ANNA