Mikor megkérdezték Maurer Dórát, hogy mit jelentett számára 1968, azt válaszolta: fiatalok voltunk. De nemcsak ők, hanem valahogy fiatal volt a világ. A hatvanas évekre nőtt fel, jutott eszmélésre az a korosztály, amelynek már nem volt zsigeri élménye a háború. Más világot akartak és máshogyan, mint eleik. Rövid ideig úgy is tűnt, hogy van némi mozgástér is ehhez. Mindenesetre új dallam és ritmus szólt. De nem lehetett úgy akarni és azt akarni a vasfüggöny túlsó oldalán sem.
Ezen az oldalon is szólhatott a zene és az ifjúság - az előtte levő generációnak ilyen nem volt - korosztályi klubokba járhatott. Ez valamiféle más, szabadabb hangulatot hozott. "Begyűrűzött" abból a szellemiségből valami, megjelent például az Üvöltés antológia az amerikai költők verseivel. Aztán a prágai események megváltoztattak mindent. Újból szűkebb lett a tér.
A kultúrpolitikában a hármas elv, a támogat, tűr, tilt a hatvanas évek közepére kap létteret igazán. Él és dolgozik Kassák Lajos (meghal 1967. július 22.), de nem kap nyilvánosságot, száműzött Bécsi úti lakásában. Ő, aki akkor már hatodik évtizede harcosa a negyvenöt utáni győztes ideológiának, csak a halála előtti másodpercekben, 1967-ben rendezheti meg élete első gyűjteményes kiállítását a Fényes Adolf Teremben. Él még Lukács György (meghal 1971. június 4.), akivel aztán végképp nem tud a hivatalosság mit kezdeni. Hiába nincs egyetemi katedrája, tanítják Oxfordban, s szerte a világban kiadják könyveit. A háború előtti magyar baloldali képzőművészek, akiket Európai iskolás ábrándjaikkal 1948-ban elnémítottak, a hatvanas évek közepére bekerülhettek a tűrt kategóriába, így például Anna Margit, Bálint Endre s a Pécsett alkotó Martyn Ferenc. De felnőtt egy generáció is, akik szocialista realizmuson kívüli teret kívántak maguknak. Egy építőipari vállalat belvárosi székházának dísztermében mutatkoztak be először. Ők voltak az ipartervesek, így Bak Imre, Nádler István, Keserű Ilona, s a többiek is, akik aztán meghatározói lettek a magyar képzőművészeti életnek. Munkáik markánsan elkülönültek minden olyantól, ami a szocialista realizmus fogalmával meghatározható. Lebegtek a tűrt és tilt határán, imitt-amott már bemutatkozási lehetőséggel. Vagyis kezdett tágulni a világ.
A Centrális Galéria 2008 szeptemberére elérkezettnek látta az időt arra, hogy összehozza azokat a művészeket, akikre hatott 1968. Ez az évszám nem egy évet jelöl az időszámításban, hanem előhívja az új gazdasági mechanizmus fogalmát csakúgy, mint Csehszlovákia megszállását, a hippivilágot, a párizsi diáklázadásokat és Herbert Marcusét.
A Kiáramlás és delej címet viselő tárlat anyagát Hajdu István válogatta. Nem volt könnyű dolga, mert nagyon sok helyről kellett a műveket elkérni. A Nemzeti Galériában szereplő művek mellett a pécsi, szombathelyi, váci, miskolci, szentendrei, békéscsabai, paksi galériák gyűjteményéből és magánszemélyektől is kerültek a tárlat anyagába képek, csakúgy, mint a Ludwig Múzeumból és a nagyrészt a most kiállító alkotók műveire támaszkodó Első Magyar Látványtár valamint az Erdély Miklós Alapítvány anyagából. Nagyon izgalmas látvány kerekedett ebből a válogatásból, az egyetlen kivétellel 1968 és 1975 között született művekből - a kivétel Balogh István Vilmos Jan Palach emlékére 1984-ben készült műve.
A kiállítótérben különös időutazásban vehetünk részt. Múltunk egy darabjával szembesülünk. A címek is sokatmondóak: Altorjai Sándor: Rövidzárlat készülék (1968) és Hogyan változtam ijedtemben zöld bokorrá (1968-69), Attalai Gábor: Negatív csillag (1970), Csáji Attila: A proletariátus fegyvere az utcakő (1971), ef Zámbó István: Időhasadás (1971), Erdély Miklós: Eskü, Gulyás Gyula: Utcakő (1971-72), Kondor Béla: Katasztrófa (1972) sorozatai, Galántai György: Ellenlépő és Lépésközvetítő (1975), Lakner László: Könyvbalta, Pauer Gyula: Pszeudo kocka (1970), Szentjóby Tamás: Szempontok a kérdéshez: Ki a művész (1973), Tót Endre: Semmi sem semmi (1971). Ezek a munkák még így, évtizedek távlatából is meglepnek merészségükkel, dacos nyíltságukkal.
A korszak emblematikus alkotásai közül is kiemelkedik Maurer Dóra Keressük Dózsát (1972) és Május 1-jei felvonulás mesterséges talajon (1971), valamint Pinczehelyi Sándor Sarló és kalapács (1971) című műve. Maurer Dóra az itt bemutatott, a felcserélhetőségre koncentráló műveivel a látásnyelv legjelesebb kísérletezői, Moholy-Nagy és Kepes György nyomdokain haladva, de tőlük teljesen elkülönülve alkot azóta is. Markáns és nagyon tiszta világ az övé, tele belső erővel. A kiállításon Lossonczy Tamás Jó és gonosz harca (1957-71) című alkotása is szerepel. Ő 1904-ben született, így személyében is átvezető alakja a magyar avantgárdnak a negyvenes években született többi kiállító között. A főiskolán, 1923 és 27 között Vaszary János volt a mestere, negyvenöt után az Európai Iskola és az Elvont Művészek Csoportjának alapító tagja. Ezen a művén sem érződik a generációnyi különbség. Száznégy évesen is fiatal. Jó bolyongani a képek és művészeti tárgyak között. A többször látott is különleges élményt nyújt így együtt. De különleges élmény volt a hajléktalan pár is, egy középkorú, mankós férfi és egy nagyon sovány nő, akik a megnyitó beszéd alatt a közönség között járkálva-kéregetve; egyszerre voltak diszkrétek és kikényszerítők. Sok volt az adakozó.
Ez a kiállítás is azt példázza, tenni kell mindenkinek a dolgát, mert volt valójában nincs is, mindig csak a van van.
JÓZSA ÁGNES
